Az ovis búcsúztató előnapján

Mi más is járhatna a fejemben, mint hogy milyen villámgyorsan elröppent ez a három és fél év... emlékszem én még jól, amikor egy decemberi napon először mentünk az oviba. Máté nagyon meg volt szeppenve. Együtt térképeztük fel a csoportot, a kipróbáltuk a kisszékeket, a kisasztalt, a játékokat, és akkor is arra gondoltam, amire most, hogy hogy telhetett el ennyire az idő.... hogy lehet, hogy már óvodás, hiszen még csak most született? Akkor még olyan távoli volt ez a nap, igazából eszembe sem jutott, nem is tudtam a holnapnál tovább gondolni, csak azt éljük túl nagy sírás nélkül,  aztán majd lesz valahogy. Aztán lett is, észrevétlenül beleszoktunk az oviba, Máté is, én is, és már nem volt sírás, voltak viszont barátok, cimborák, udvari focimeccsek, nagy homokvárépítések, ovi utáni bandázások, szülinapi zsúrok, kirándulások, színházi előadások, cirkuszbamenés, fagyizás, ünnepségek, és biztos voltak nézeteltérések is, de sosem volt örihari, és biztos volt még egy csomó minden más is, amiről nem is tudok, vagy egyszerűen most nem is jut eszembe.

Most így a ballagás előtt 1 nappal is ugyanez jár a fejemben. Hogy telhetett el ennyire az idő? 

Közben pedig csak nézem, és gyönyörködöm Benne, hogy milyen nagy fiú, milyen szép fiú lett ez alatt a három év alatt. Hol van már a kerek kis babapofi? 

Hiába, hogy el vagyok havazva, vagyis meggyezve egész héten, meggymagozás közben néha el-el lehet morzsolgatni egy-egy könnycseppet, pláne, hogy Máté már napok óta a búcsúztatós verseket szavalja egész álló nap, és nem tudom nem meghallani, és nem tudok nem meghatódni. Mert olyan ügyesen mondja őket!  Nem bírja már magában tartani, édes szivem. Érthető, hiszen olyan régóta már titkolózniuk kell(ene), volt az anyák napja, amit még csak-csak kibírt, csak 1 verset mondott el itthon, és rögtön utána már kezdtek is a ballagásra készülni.

Cinca Katica: Búcsú 

Drága, öreg óvodám!
Milyen szép is vagy ma!
Virágruhát öltöttél fel
erre a nagy napra. 

Elbúcsúzom én most tőled,
játszottam már eleget,
sírtam is és kacagtam is,
másnak adom helyemet. 

Kinőttem az ágyacskámat,
kisszékem is pici már,
fakocka és játékmackó,
isten veled, mesevár! 

Óvó nénim szépen kérlek,
mesélj majd a húgocskámnak,
úgy ahogyan nekem tetted,
hogy ne érje sose bánat. 

Dajka nénim szeretgess meg,
utoljára tekints rám!
Te voltál, ki mindig fáradt,
hogy ragyogjon az óvodám. 

Itt az idő, elközelgett,
iskolába indulok, 
de hozzátok visszajárni
mindig örömmel fogok.

 

 

Hát holnap eljön majd a nagy nap. Nagyon várják, nagyon izgatottak. Nekünk nincs más dolgunk, mint hogy végig asszisztáljuk nekik a holnap délutánt úgy, hogy a ballagás, és ez a mögöttük lévő 3 év amennyire lehet felejthetetlen legyen számukra. 

Holnap reggel mi visszük a díszítéshez a borostyánt, meg egyéb zöldségeket, amit a kertben találunk. Eszembe is jutott rögtön, hogy pár nap híján 9 éve hasonlóan borostyánnal voltunk felszerelkezve, Ugye Vica?

Amikor Milán összebarátkozik StohlBucival

Tegnap ovis kiránduláson voltak a fiúk. Nem mentek messzire csak a Margitszigetre, de ez is nagy kaland volt mind a kettőnek. Milánnak ez volt az első ilyen kirándulása, ő azért volt izgatott, Máténak meg ez volt az utolsó, nekem meg ezért szorult el a szívem. 

A kirándulás jól sikerült, a kicsik csak fél napot voltak, de így is volt vadasparknézés, szökőkútnézés, és játszóterezés, a nagyok pedig csak délután jöttek haza. Nekik még vonatozás is volt, foci a nagyréten. 

És bár Mátéék ettek jégkrémet a szigeten, gondoltam ovi után fagyizunk egyet együtt, és fagyizás közben tudnak mesélni, milyen volt a napjuk. 

A cukrászdához érve a korlátnál ott egy pasi egy kislánnyal, de nem is figyeltem, és amikor köszönt, hogy sziasztok, akkor rutinból visszaköszöntem, azt gondoltam biztos egy ovis apuka. De köszönés közben már rájöttem, hogy ő bizony StohlBuci. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mint amilyet a szituáció megkívánt, nem rohantam le autogrammért, nem kezdtem el megbámulni, nem mutogattam rá ujjal, stb... 

Kikértük a fagyikat. A nagyokat előreküldtem egy asztalhoz, amíg fizettem. Mire kiértem Milán már sopánkodott, hogy:

- Jajjj, a fagyim, le fog esni a gombócom!, Jajjj, jajjj, le fog esni! Anya!!!!!!- és meg sem mert mozdulni szegénykém, nehogy lepottyanjon a fagyija. 

Próbáltam megmenteni azt a nyomorult gombócot, ami valóban a földre akart huppanni. Elvettem Milán tölcsérjét, hogy valahogy belenyomkodjam a fagyiját, de a mozdulat közben lecsusszant a fagyi. Szerencsére sikerült az alkarommal megfogni, viszont az összeszorított alkarjaimmal nemigen tudtam mit kezdeni. 

Ekkor odatoppant mellénk StohlBuci, és mondta, hogy várjak, segít, és elvette a kezemben szorongatott tölcsért, és a gombóc alá tartotta, én pedig belecsúsztattam a tölcsérbe. Megmenekült a fagyi!

Megköszöntük a segítséget. Milán többször is odakiáltotta a szomszéd asztalhoz, hogy köszönöm! és percekig taglalta, hogy milyen , hogy a bácsi segített, különben most nem lenne fagyija. 

Az incidens után  békésen nyalogatta mindenki a maga fagyiját. Marci is kikönyörgött egy fél gombócot, és ügyesen nyalogatta. Irtó büszke volt magára :) 

Majd StohlBuciék indulni készültek, elköszöntek, elköszöntünk, mire Milán kétségbeesve fordult utánuk:

- És mi lesz ha még egyszer le akar esni a fagyim??? Ki fog segíteni, ha elmegy a bácsi?

 Mire SB visszafordult, és mondta Milánkának:

- Ha megint le akar esni, akkor csak kiabálj egy nagyot és jövök! 

- Jóóó!!! szia!!!!- harsogta Milánka, és integetve elbúcsúztak egymástól

Hát így történt. Nagyon vicces volt. Épp csak telefonszámot nem cseréltek, hogy tudja hívni, ha baj van :)

Balatoni hétvége

A hétvégén rendezték Feriéknél a szokásos céges balatoni focit, amin törött ujj ide vagy oda, részt kell venni. A buli 10-kor kezdődött Füreden, mi olyan 11 magasságában be is gurultunk a parkolóba, mert induláskor nem sanszoltuk be, hogy őrületes forgalom volt az úton. Hogy az éppen zajló ultrabalaton miatt e vagy sem, nem tudni. Én mindenesetre kicsit elszorult szívvel néztem a parton futókat, hogy milyen klassz lehet egy ilyen Balatonkerülő versenyben részt venni.

Érkezés után Feri villámgyorsan fociruhába öltözött, és már pályán is volt, mi pedig a pálya mellett ütöttük el az időt. A fiúk hol a ketrecen lógtak, hol focizgattak, kekszezgettek, tulajdonképpen eltelt az idő úgy, hogy semmi különöset nem csináltunk. Szerencsére nem esett az eső, mégha strandidő nem is volt.

Milán és a zsíros kenyér

Aztán a meccsek végeztével lementünk a partra, elnyaltunk egy fagyit, Marci  aludt egyet, a Nagyok pedig a köveken mászkáltak. Én mondjuk tartottam tőle, hogy vízbeesés lesz a történet vége, és végül az is lett, igaz, nem a Balatonba esett bele Milán, hanem már fönn az üdülőtelepen egy kis medencébe, de akkor is fenékig vizes lett. Bár vicces volt nagyon, ahogy viziszörnyként kimászott a vízből és sopánkodott, hogy ajajjj, belestem. 

A nap végül a szokott módon marhapörivel zárult, meg tortával, és volt egy kis tánc is :) A skacok is nagyon ropták :) 

Másnap sajnos esőre ébredtünk, meg fejfájásra, így nem is csináltunk már más programot, hanem jöttünk egyenesen haza. 

De pár hét múlva vigyázz Balaton, jövünk!

Év végi játszódélután

Tegnap délutánra az év lezárásaképpen Milánék csoportjában játszódélutánt hirdettek. Év elején is volt egy hasonló,  együtt játszott szülő-gyerek-óvónő, azt gondoltam most is valami hasonló buli lesz, odamegyünk összedobunk kollektíve egy kirakóst, vagy mit tudom én, aztán eljövünk. Tegnap délben azonban kifüleltem, ahogy egy másik anyukát győzködtek, hogy mindenképpen jöjjenek vissza, mert hogy meglepetéssel készültek a gyerekek is és az óvónők is, ne maradjanak ki belőle.

Ekkor már gondoltam, hogy nem csak amolyan szőnyegen ücsörgés lesz itt, hanem ennél picivel több. Le is zsíroztam az utolsó pillanatban Marcinak egy bébiszittyót, hogy ne szedjen szét ott mindent. Alízék kapuja előtt azonban Milán kijelentette, hogy ő nem akarja Marcit itt hagyni, jöjjön ő is, vagy másik opcióként felvetette, hogy ő is marad akkor Marcival, és nem jön az oviba. Sírt szegénykém, hogy Marcit is szeretné vinni. Nem volt hát más választásom, vittük. 

Milánt rögtön magával is vitte Zsuzsi néni a szomszéd terembe, ahol a várakoztak a gyerekek. 

A csoportban nagy volt az izgalom, a szülők közül senki nem tudta mi készül, mindenki azt hitte, amit én is, hogy majd játszunk egy kicsit, beszélgetünk egy kicsit, aztán távozunk, de akkor mi ez a nagy készülődés? Csak néztünk egymásra felvont szemöldökökkel. 

Aztán kiderült a turpisság, mert valóban játszódélután lett végül az egészből, de olyan zeneoviszerűen, hogy együtt mondókáztunk, körjátékoztunk, énekeltünk a gyerekekkel, és olyan nagyon jó volt, és olyan megmosolyogtatóak ezek a gyerekek ahogy játszanak. Annyira tüneményesek egytől-egyig. 

A nagy meglepetés pedig az volt, hogy kaptunk egy cd-t, amin az év során készült összes fénykép rajta van a gyerekekről. Nem mind sikerült jól, nem mindre mondható el, hogy éles, mégis nagyon szivetmelengető volt végiglapozni azt a csaknem 500 képet a gyerekekről, és látni hogy mi mindent csináltak ősztől tavaszig, mit játszottak, mit építettek, mit dolgoztak, miről beszélgettek. 

És mivel ez remek alkalom volt, mert mindenki együtt volt, mi is most ajándékoztuk meg a pedagógusokat év vége és pedagógusnap alkalmából, úgyhogy volt nagy közös örömködés.

A délutánt egy kis zsúr zárta, sütievéssel, szörpivással. 

Marcival, a tiszteletbeli óvodással

Milán és a kis cimborája

Nagyon jól éreztük magunkat, és Marci is csak egyszer sírt, amikor nem értettem, hogy mit akar, ő meg bedühödött. Később kiderült, hgoy oda akart ülni Milán mellé az asztalhoz. De hát néma gyereknek....

Iskolai szülői

Az első. Vagyis a nulladik, mert az igazi első majd szeptemberben lesz, rögtön a tanév első napján, szeptember 1-jén. 

A két óra alatt, amit ott töltöttünk borzasztó sok információ, határidő, jótanács, javaslat, kérés elhangzott. 

Érintőlegesen volt szó a házirendről, aminek a legfontosabb pontja, hogy reggel 3/4 8-ig be kell érnie a gyerekeknek, ha esik, ha fúj. Egyelőre számunkra ez tűnik a legnagyobb kihívásnak. :) 

Az első két hétben fel lehet a gyerekkel cammogni a teremig, és ott érzékeny búcsút venni. Két hét után erre már csak a portán van mód. Hmmmm.... még mindig nehezen tudom az iskola hatalmas falai közé beleképzelni Máté kis testét. De majdcsak megváltozik ez valamikor. 

A tényinformációkon túl A. néni sokat beszélt arról, hogy hogyan is szokta ő ezt a tanítás dolgot csinálni. A bemutató óráiból már kiderült, hogy nagyon pörgős és nagyon sokoldalú órákat tart, és ez a pörgősség az egyéb tevékenységeire is kihat. Szeret a gyerekekkel külön programot csinálni, szníházba, moziba, sporteseményekre eljárni, szervezni, akár szülőkkel együtt is. Nekem minden egyes alkalommal az a benyomásom róla, és ami miatt végül nagyon szimpatikus is lett, hogy borzasztóan nyitott a világra, az emberekre, a gyerekekre. A kedvencem, hogy lesz egy élményfüzetük, amibe lerajzolják, beragasztják a közös programjaikat, belépőket, meséket illusztrálnak, szóval megörökítik az élményeiket valamilyen formában, amolyan emlékkönyvszerűség.
A tankönyvekről egyelőre semmit sem tudunk, de még a pedagógusok sem. Sosem látták még őket, de még csak mintadarabot sem belőle, egyszerűen csak megkapták, hogy ezt kell megrendelni és kész. Majd az első napon kapjuk őket kézbe, az iskolában megrendelt tanszercsomaggal együtt, amiben a füzetek, ceruzák, papírok, és minden ami csak kell a színes korongoktól elkezdve a ceruzahegyezőig benne lesz, úgyhogy nekünk semmit, de semmit nem kell venni, csak műanyag füzetborítót és vinyettát. Meg persze a többi kiegészítőt, tolltartót, tornazsákot, tisztasági zsákot és a belevalókat, no és persze iskolatáskát.  Azért ez nagy könnyebbség szerintem. Így legalább minden meglesz egyben, és minden olyan lesz, amit jónak tartanak a tanítónénik.
Heti 25 órájuk lesz. Nem kevés ez egy friss iskolásnak, aki épp csak kipottyant az óvoda védőburkából. A tanítónénik is sokallják, de nem tudnak mit tenni, a mindennapos testnevelés és a kötelező erkölcstan/hittan megdobja az óraszámot. Hát majdcsak beleszokunk.
Az osztály egyébként úgy néz ki maximális 30 fős lesz. Szerintem borzasztó sok, de hát nem az én véleményem itt a mérvadó. Többedmagammal reménykedtünk, hogy a pár héttel ezelőtti 26-os létszám lesz majdan a végleges, de úgy látszik van még néhány becsúszó. Az összetétel elég biztató, bár tegnap nem volt jelen minden szülő, és így is volt 1-2 gázosabb egyén, de reméljük hogy nem ők lesznek a hangadók.

A következő hetekben el kell vándorolnunk az okmányirodába, hogy a diákigazolványhoz szükséges papírt fotóval beszerezzük. Továbbá be kell szereznünk minden kedvezményre jogosító papírt, és azokat is leadni még ebben a tanévben, aztán már nincs más hátra csak várni a szeptember 1-jét, és ünneplőben elmenni az évnyitóra. Bele sem akarok gondolni, hogy milyen hamar itt lesz.

Nagyon bízom benne, hogy izgalmas, érdekes, élvezetes és sikerélményes kisiskolás évei lesznek Máténak. Remélem, hogy fogjuk tudni majd őt jól segíteni ezen az úton, támogatni, bíztatni és lelkesíteni. Máté egyelőre lelkes, még ha nem is ugrál ki a bőréből, de azért büszke, hogy ő már ősszel iskolás lesz.  Nagy lépcsőfok lesz ez neki is, és nekünk is, annak ellenére, hogy az itthoni beszélgetések alkalmával azért nem misztifikáljuk túl ezt a suli és tanulás dolgot, hanem egyszerűen úgy kezeljük, ahogy szerintem kell, hogy ez az élet rendje, menni kell és csinálni kell, és reméljük, hogy ki tudjuk majd hozni mindenből a lehető legjobbat.

Milcsiszáj

Ferivel főznek.
Milán:- Elfogyott a keménymag. 

Este, alvás előtt.
- Anyukám, nagyon szeretlek. Nagyon-nagyon szeretlek! Apát is nagyon szeretem. Meg Marcit is nagyon szeretem. Meg Mátét is nagyon szeretem. 
Tele van a testem szeretettel!

A futóversenyes  lufikból reggelre kiszökött a hélium, és leszálltak a földre. Milánban megfogalmazódott a kérdés:
- Miért jött ki a lufikból az áram?

Van Milánnak egy csoporttársa az oviban, Adrián.  Kisebbségi, de aranyos, kedves, barátkozó kisfiú, Milánnak barátja. Mi csak Csillagcsoportos Adriánnak hívjuk, hogy ne keverjük össze Ábel öccsével. 

A múlt héten a kihívás napja alkalmából volt egy kis sorverseny, meg táncolás, hejehujavigalom. 

Milán meséli délután:

- Anya, képzeld el, hogy az Adriánnak nagyon sok tánc van a lábában! És nagyon jól is táncol. Kicsit jobban, mint én. :)

Múlt hetünk

Fáradhatatlanul gyűrjük magunk alá a napokat. Vagyis a fiúk fáradhatatlanok. Én kevésbé. Ez a hetünk különösen húzós volt, Marci még nem volt éppen a legjobban, a hét elején még elég gyatrán is volt. Kedden voltunk a háziorvosnál, aki megnyugtatott, hogy minden úgy halad, ahogy annak kell, lassan javul a gyerek, de javul. És igaza lett, szerdára már egész korrektül nézett ki, péntekre pedig az orrfolyását leszámítva már jól is volt. 

Mivel a múlt héten Marci betegsége miatt nem voltunk uszodában, így ezen a héten 3 egymás utáni napon is mennünk kellett, hogy lejárjuk a bérletünket. A nyárias melegnek megörülve, uszoda után rögtön a játszótéren találtuk magunkat ahonnan nehéz volt hazaindulni. De a fiúknak ez meg sem kottyant, mert hazaérve simán fociruhára cserélik a szerkójukat, és rúgják a bőrt vacsoráig. 

Csütörtökön családostól bicajoztunk el a pályára. Én futottam, a fiúk fociztak. Majd hazaérve még trambulinoztak is egy kicsit. 

Nagyon várjuk már a nyári szünetet. Még az is lehet, hogy én jobban várom, mint a gyerekek, mert minden reggel utánaszámolok, hogy mennyit is kell még menni. Még 3 hetet, ami igazából csak két és fél mert lesz még egy pünkösdhétfő és egy nevelés nélküli munkanap is. De addig még lesz ovis kirándulás, búcsúztató, és iskolai szülői is. Hát nem unatkozunk. De ez nem is igen volt jellemző eddig sem, és eztán sem lesz az, azt hiszem. 

Hétvégi nagy futásom

Valamikor április vége felé gondoltam egy merészet, és beneveztem a cocacola futásra. Abból is a leghosszabb, 10 km-re, bár akkoriban 5 kilométernél többet még életemben nem futottam. :) Onnantól alkalomról alkalomra bővítettem a távot, 6, 7, 8 kilométerre. Május 2-án futottam le életemben először a 10 km-t, és irtó büszke voltam magamra. A verseny közeledtével már nem izgultam azon, hogy le tudom-e futni a távot, tudtam, hogy igen, inkább csak amiatt volt bennem para, hogy nem fog úgy menni a futás, ahogy szeretném. Hogy nem fog jól esni, hogy szenvedés lesz, sattara, sattara. Nem szeretek úgy futni, amikor azt érzem, hogy jobb lenne megállni, mert nem jó. Ezt általában már a második kilométernél érezni szoktam, hogy szenvedés lesz-e vagy örömfutás. 

Aztán a múlt hetünk nem éppen úgy alakult, ahogy képzeltem. Csütörtökön még az is kérdés volt, hogy egyáltalán el tudok-e menni. Bár ezen inkább már csak itthon agyalgattam, a kórházban eszembe sem jutott a vasárnapi futás.  Az az egy kórházas éjszaka és nap teljesen leszívott energiailag. Plusz ez az özönvízszerű esőzés.... szóval nem voltam épp csúcsformában.  Ráadásul meg is húztam a bal lábamat, amikor Marcit ágyba akartam rakni. Valahogy rosszul léptem. 

Végül eljött a vasárnap, borús volt az idő, én pedig a többedik féligátalvatlan éjszakán voltam túl, de nem volt kérdés, hogy megyek és futok. Tettünk-vettünk, variáltunk, végül családostul mentünk a ligetbe, és reméltük, hogy nem fogunk elázni, legalábbis nem nagyon. 

A ligetben hatalmas volt a nyüzsgés, és rögtön magával is ragadott a hangulat. Közösen bemelegítettünk. Meggyőztem Milcsikét, hogy most nem futhat velem kézenfogva. Talán majd legközelebb, ha nevezünk a családi futásra:)

Lufit engedtünk a levegőbe. 

Aztán beálltunk a rajtvonal mögé. Vagyis jóóóóó messze a rajtvonaltól. Bár Feri a középső sárga szektorba nevezett, mert ő még nálam is optimistább, én a csajokkal együtt hátulról indultam. Igazából a 4-es szektor lett volna nekem nagyon jó, de hát ki tudta ezt akkor, amikor nevezéskor még sosem futottam 10 kilométert? Persze semmi jelentősége nem volt ennek, csak annyi, hogy aki jobban tud haladni az tudjon. 

A rajtnál már nagyon a lábamban volt a bugi. Hatalmas volt az ováció, a széleken hosszan-hosszan álltak a szurkolók. 

Az első 2-3 kilométer eléggé szötymörgős volt. Sokan voltunk egymás nyakán, és nehéz volt a haladás. Aztán szépen tisztult a terep, és nem kellett már annyit kerülgetni. Közben hol szemelt az eső, hogy kisütött a nap, de nem számított, és fel sem tűnt, hogy hipp-hopp már az 5 kilométeres táblánál járok. Aztán egyszer csak valahol a 6 km felé elkezdett fájni a jobb térdem. Nagyon fájt. Pedig tök jó tempóban tudtam menni, nem is voltam se fáradt, se semmi, és nagyon bosszantott, hogy emiatt vissza kellett vennem az ütemből. Aztán a Hősök teréhez érve kicsit jobb lett, és megint tudtam haladni a saját tempómban egész sokáig. Legközelebb olyan 9 kilométernél éreztem, hogy igazán jó a térdem. Bosszantott, hogy miért fáj, és ha nem fájna akkor simán rá tudnék kapcsolni, de így is nagyon nagy élmény volt majd' 2000 emberrel együtt futni.... hiszen a futás boldogság :)

Bár igazi célom a célbajutáson kívül nem volt, de azért szerettem volna minél jobb időt futni, ami végül sikerült is, de bosszant, hogy szerintem legalább 1 perccel is jobbat mehettem volna, ha nem vacakol a térdem. Nem tudom, hogy a betonon futástól fájdult-e meg, vagy azért mert tudat alatt az egyébként fájós bal lábamat kíméltem.

 

Na de majd legközelebb :) 

A térdem viszont estére már annyira fájt, hogy alig bírtam lábra állni. Most pihentetem, és remélem, hogy gyorsan regenerálódik. Már ma is jobb, mint tegnap volt. 

Itthon a fiúk teljesen kidőltek, mintha csak ők futottak volna :) Ébredés után pedig a legjobb móka a héliumos lufik plafonra eregetése volt:)

Kórházas

Kedden délután kezdődött az egész, amikor hőemelkedése volt, majd kis láza is, és köhögni kezdett. Furcsán köhögött, de nem gondoltam, hogy annál többet, mint hogy adok neki köptetőt és csillapítom a hőjét bármi mást is kellene tennem a másnapi rendelésig. Szerdán nem volt túl jól, bár láza nem volt csak hőemelkedése, de látványosan szenvedett, és csak bújni akart, ölben lenni, és olykor ugatósan köhögött. A doktornő rögtön egy beutalót írt a Bethesdába, merthogy erősen kruppgyanús, írt is neki egy kiválthatatlan kúpot, hogy azt adjam be neki, ha hazamentünk, és mielőbb menjünk a kórházba, ahol majd megmondják hogyan tovább. 

Sosem voltunk még ilyen helyzetben egyik gyerekünkkel sem, sosem voltunk velük kórházban, sürgősséggel pláne nem. Egyszer Milánt akarta beutalni tüdőgyulladással, azt hiszem, de akkor akkor végül csak beutalót kaptunk, amire végül nem lett szükség, mert másnapra jelentősen javult az állapota. Szóval mivel teljesen tapasztalatlan vagyok, szerencsére kórház ügyben, Ferit hazahívtam a munkából, mert semmiképp nem akartam egyedül odamenni. Feri el is indult nyomban. Már csak a Nagyokat kellett valahol elhelyezni arra röpke pár órára, amíg mi odavagyunk. Végül Bendéékhez mentek el. 

A kúpot nem sikerült kiváltanom, mert nem volt a gyógyszertárban. Marci kedélyállapota teljesen jó volt, jókedvű volt, játszott a Nagyokkal, mókáztak, nevetgéltek, amíg én készülődtem, pakolásztam és vártam, hogy Feri hazaérjen. 

A fiúkat kiraktuk Bendééknél. A kórházban először a sürgősségi ambulanciára mentünk, ahol hát... jó sokáig ücsörögtünk. Legalábbis én soknak éreztem. Marci egészen addig, amíg be nem mentünk teljesen jól elvolt, persze néha köhögött, csúnyán, de ez nem szegte kedvét. A kedves doktornéni rögtön mondta, hogy akkor bizony menjünk fel az osztályra, és majd ott vizsgálja inkább meg helyben, mert az tuti, hogy maradnunk kell. Nem voltam boldog. 

Fent megvizsgálták, végig ordított, torka szakadtából, már amennyire bírt. Mert sírás közben érezhetően alig kapott levegőt, és látványosan rosszul is lett. Be nem fulladt, de süppedt a mellkasa, és valóban sípolt, húzott, meg mit tudom én. 

Párásítottuk. Kapott kúpot. Amit nem tudtam kiváltani. 

Párásítottuk. Végigordította. 

Vettek tőle vért. 

Majd kaptunk egy helyre kis rácsos ágyat egy fotelággyal. Marci a rácsos ágy látványától is sírva fakadt. Pedig csak a takarót akartam kivenni belőle, hogy a hátára terítsem, miközben az ölemben hüppög. 

Közbe-közbe egy zsírpapírra lefirkantottam néhány dolgot Ferinek, hogy mit hozzon utánunk. Nem volt egyszerű, mert egyrészt nem akartam hosszú távra berendezkedni, és akkor még nem is volt szó semmi másról, csak hogy éjszakára mindenképpen maradnunk kell megfigyelésre, másrészt nagyon nehezen ment a gondolkodás, hogy mire is lehetne szükségünk. Végül csak összeállt egy szedett-vedett lista. Feri hazament összepakolni, mi kuporogtunk a fotelágy szélén Marcival. 

Közben felhívtam Ildit, hogy ne aggódjon, nem feledkeztünk el a fiúkról, csak kicsit elhúzódtak a dolgok. Megnyugtatott, hogy semmi probléma, a fiúk épp vacsiznak, kaptak csereruhát, mert nyakig összesározták magukat, úgyhogy minden rendben. 

9 után ért oda értük Feri. Azt mondta hullák voltak, fél óra múlva már aludtak is otthon.

Marcival eközben nem csináltunk semmit. Ültünk az ágy szélén, és csak ültünk. Marci szép lassan megnyugodott, már nem sírt, aztán már nem hüppögött, elszunyókált. A rácsos ágyba eszembe sem jutott betenni, odafektettem a 80 centis fotelágy sarkába, és próbáltam úgy mellékuporodni, hogy nekem is jusson egy kis hely. 

Az éjszakánk borzalmas volt. Elsősorban nem Marci állapota miatt, mert ugyan felébredt néhányszor amiatt mert köhögött, de nem voltak hosszúak és vészesek a köhögései, bár szárazak voltak még mindig, inkább az volt a baj, hogy ahányszor fordult folyton belecsapódott a falba, vagy felébredt, felült, körbenézett, és látszott a tekintetén, hogy megrémül attól, hogy nem tudja hol van, és miért. Fél óránként néztem az órát. Konkrétan fél óránként. túlzás nélkül. Éjjel 1 és fél 3 között rá is csodálkoztam párszor, hogy az elmúlt fél órában  egész mélyen sikerült elaludnom, mert olyan volt, mintha órákat aludtam volna.
Reggel aztán a szokott időben, 6-kor ébredt. Kivadászta a hátizsákból a fél sajtosrudat és a tejberizst, és megette. Kapott megint sós párát. Majd vizit, majd vizsgálat. A főorvos néni nagyon kedves volt, azt mondta mindent megtesz, hogy mielőbb hazamehessünk, de majd délben visszatérünk a dologra.  Egyébként mindenki nagyon kedves volt és segítőkész, és az osztály is nagyon kulturált és tiszta volt. 
A fül-orr gégész is megvizsgálta Marcit, ő mindent rendben talált, és enyhe kruppos köhögést észlelt csak.
A délelőtt borzalmas volt. Marci ugyebár, aki már nem karonülő csecsemő, mint a többi ottlévő kisgyerek, nem maradt el hosszú távon a szobában. Jönni-menni akart, sétálni a folyosón, mindent megnézni, felmászni, kinyitni, megfogni, megnyomni, és ha ebben gátoltam, akkor sírt. Minden érdekesebb volt a saját holminknál.
Az igazán probléma az volt, hogy mivel ma nevelés nélküli munkanap volt az oviban, ezért mindenképpen haza kellett jönnünk tegnap. A doktornő marasztalni akart még 1 éjszakára, de akárhányszor újrabeszéltük sehogy nem volt jó. Így végül belement, hogy késő délután elenged minket. Gondolom, ha nagyon nagy gáz lett volna, akkor úgysem hagyja, és a nehezén az ő állítása szerint is túl volt már Marci, csak biztos ami biztos alapon szeretett volna még egy éjszakát, ami mondjuk plusz párásításokat is jelentett volna, de hát nem tudtunk mit tenni, nem maradhatnak itthon egyedül a nagyok sem.
Így aztán tegnap este már itthon voltunk. Marci nagyon örült a tesóinak, csak úgy ölelte őket. A kórházban is minden kisgyerekben őket kereste. Nekem iszonyat fejfájásom volt. Feri meg elment a dolgára.
Este elalváskor elég vacakul volt Marcus. Akkor meg is fordult a fejemben, hogy lehet hogy mégis hiba volt hazajönni, bár még mindig azt gondolom, hogy inkább beviszem 3-4-szer párologtatni, (bár azt mondták nem kell), mintsem ott kínlódni egész nap, és összeszedni még valami fincsiséget, mint ahogy nekem el is kezdett kaparni a torkom. De aztán a szirup (spiropent) után már jobb lett Marcinak, és egész éjjel nyugodtan aludt, még csak nem is köhögött. 
Ma napközben hullámzó volt az állapota. Hol jobban volt, hol kevésbé, hol bújósabb, hol sírósabb, hol egész vidám. Látványosan nincs jobban, de rosszabbul sem, stagnál, de már jobban veszi a levegőt, váladékosan köhög, és folyik az orra. Nehezítette a dolgot, hogy a fiúk is itthon voltak, és ők nem nagyon tudják a csendrendeletet betartani, mindig van valami vita, valami óhajsóhaj, Marci pedig olyan nehezen tud elaludni, hogy emiatt szétfeszít az idegesség egész nap. De majdcsak jobb lesz már az ő állapota is, és azzal együtt az én toleranciaküszöböm is visszaáll majd a helyére.

Hétvége képekben

A hétvége nagy áttörés volt, ugyanis Marci először nyalt bele önként a fagyiba. Eddig bármikor kínáltam neki az enyémből, mindig határozottan elutasította, most viszont nemhogy belenyalt, de még a végét el is kobozta tőlem.

Marci gazda nagy munkában van a papa kertjében.

Hintázás:

Spenótszedés

Marci a baromfiudvarban