Az 5 és fél éves Mátéról

Az utolsó napját tölti ma az oviban, aztán menthetetlenül a nyakunkba szakad a nyári szünet, amiről most azt gondolom, hogy nem is lesz olyan hosszú, és hogy klassz lesz, az már biztos. Aztán egy hónap múlva már lehet, hogy másképp fogom gondolni. Ki tudja. Szóval ma még ovi. Ma még utoljára középső csoportos :(

Ősztől jön a nagycsoport, iskolaválasztás, hová, kihez, közel legyen, ne legyen túl messze, bekerül, nem kerül, jajistenem!!!! Minden porcikám tiltakozik az iskolaválasztás, iskolakezdés ellen. Valamiért nem akarom én ezt. Remélem sikerül ezügyben minden ellenérzésemet leküzdenem mire eljön az idő, mert velem ellentétben Máté iszonyat várja az iskolát és a nagycsoportot. Az elmúlt két hétben visszafelé számolta a napokat, hogy még hány napot középsős, és borzasztóan büszke, hogy ősszel már nagycsoportos lesz.

Valamelyik nap megkaptam az éves értékelőlapot is az oviban, és sikerült pár szót az óvónővel is váltanom. Addig  a fiúk az udvar és a kapu között bicajoztak oda.vissza vagy 15-ször.

Hogy pontosan mik szerepeltek a papíron azt nem tudnám felsorolni, de az előző évekhez képest, amikor volt olyan két félév, amikor stagnált, vagyis ugyanolyan színű vonalat kapott sok helyen, idén kimagaslóan sokat fejlődött, volt ahol két szintet is ugrott, azaz a piros-narancssárga-citromsárga-zöld színskálán narancsról rögtön zöldre ugrott. 

- mozgása és koordinációja korának megfelelő, térben jól tájékozódik, irányokat ismeri. Igényli a mozgásos feladatokat és részt is vesz minden ilyesfajta kezdeményezésben.

- szociálisan kinyitott a világ felé. Keresi a társaságot, érdeklődik a társai felől, felnőttekkel is  kapcsolatot teremt, kommunikál. Érdeklődő a világ dolgait illetően.

Az óvónők szerint kiegyensúlyozott, itthon nem mindig ez rá a legjellemzőbb, itthon azért jócskán vannak dühkitörései. 

Ugyancsak az óvónő szerint jó a kudarctűrő képessége, ha elakad, akkor segítséget kér. Nekem erről is kicsit más a véleményem, de hát én nem vagyok szakember, és az is biztos, hogy itthon azért egészen másképp viselkedik ő is, mint az oviban.

- idén rengeteget fejlődött a vizuális ábrázolás terén, szívesen rajzol, önállóan is, de irányítottan is, fest, ragaszt, vág, mikor mihez van éppen kedve. Zita néni külön kiemelte, hogy az anyák napi ajándék készítéskor úgy fűzte az apró gyöngyöt, hogy némely kislány is megirigyelhette volna, úgyhogy semmi gond nincs a finommotorikájával, ne aggódjon anyuka:) Anyuka pedig már régen nem aggódik. (év elején még aggódott.) 

- a másik nagy dícséretet a matematikai  feladatokra kapta. Ez mondjuk nem volt újdonság, én is tudom, hogy nagyon ügyesen számol, de Zita néni is többször  mondta az év során, hogy nagyon ügyes, és a középsős szintet simán túlteljesíti.

- sokat fejlődött a lexikai tudása, verseket, rövidebb meséket vissza tud mondani akár szó szerint is, de el tudja mesélni a mese tartalmát, a lényeges részeket ki tudja ragadni, le tudja rajzolni. Képről történetet tud kitalálni, amit összetett, egész mondatokban mesél el.

- Rövid- hosszútávú memóriája jó. (de hogy miért nem emlékszik sosem arra, hogy mi volt az ebéd???)

- színeket felismeri és megnevezi. (ezt mondjuk már 3 évesen is tudta, de hát van ilyen pontja a felmérő papírnak)

- családtagjait megnevezi, saját nevét, címét ugyancsak. Azt, hogy Kistarcsán született azt meg szerintem a büdös életbe nem fogja megjegyezni :)  Néha még én is eltévesztem, de legalábbis el kell gondolkodnom rajta. 

Nagyjából így látják Őt az oviban.

És hogy hogy látom én? 

Borzasztó nagyfiúnak látom. Olykor simulékony kisnyuszi, akit lehet ölelgetni,puszilgatni, cirógatni, és ilyenkor igényli is ezt. Máskor tüskés kissündisznó, vagy inkább agresszív kismalac, akiből csak úgy dől a hagyjálbékén, a neszóljhozzám, a mondtam már hogy nem tudom, aki ordít mert nem épp nem kerek a világ, vagy visít mint egy kismalac, nyávog mint egy kismacska, pofákat vág, puffog, és visszabeszél. Ilyenkor rendszerint megkapom, hogy én nem engedek meg neki soha semmit, hogy ez nem igazság, hogy undok vagyok, és társai... Ilyenkor nem könnyű ura lenni magamnak, bevallom, nem is mindig sikerül. Ilyenkor nem könnyű Őt szeretni, mert ahogy ő igazságtalannak érzi, hogy egy túrórudi és egy  dörmimackó után már nem megyünk be a cukrászdába vacsora előtt, úgy én is igazságtalannak érzem, hogy ha szépen kérem őt valamire, akkor nagyjából tojik a fejemre, ha meg kiabálok, akkor meg még ő van vérig sértve. No. 

Szóval nap mint nap megvívjuk a magunk kis szócsatáit. 

Hihetetlen érzékeny, és ha olyanja van, akkor egy fél szóval is ki lehet billenteni az egyensúlyából. 

Máskor viszont annyira jófej tud lenni, hogy a szívemben csak úgy gyűlik a melegség. A szememben meg a könny. Ilyenkor nagyon jókat lehet beszélgetni, ilyenkor kérdez, válaszolok, ilyenkor mesél, filozofálgat, ilyenkor vannak ötletei, hogy mi hogy legyen, mit hogy csináljunk. Ilyenkor imádja a tesóit. ( a testvérszeretetre amúgy alapból nincs panasz, persze Milánnal azért össze-összekapnak, de aztán gyorsan szent lesz a béke) Ilyenkor nyoma sincs a kis szúrósgombócnak, ilyenkor imádnivaló. 

Nagyon lelkiismeretes, és feladatorientált. Ha valamit meg kell csinálni, akkor megcsinálja, ha menni kell, akkor megy, ha bevállalta nem nyafog. Emiatt nagyon felnézek rá, sosem nyafogott hogy oviba kell menni, hogy miért akkor, vagy miért addig, az úszást is egyetlen zokszó nélkül csinálta végig egész évben, sőt várta, lelkes volt, imádta és imádja a mai napig. (Ebben mondjuk tuti, hogy nagy szerepe van András bácsinak, az úszásoktatónak, aki egy fantasztikus pedagógus, és nagyon ért a kicsik nyelvén.) Nagyon kell Őt dícsérni, pozitív megerősíteni, de hát melyik gyereknek nincs erre szüksége, mindegyiknek van:)

Amúgy meg:

- saját elképzelése szerint ő ha nagy lesz, akkor apuka lesz, de még nem tudja ki lesz a felesége, és vagy két gyereke lesz, de inkább három, mert ők is hárman vannak testvérek. 

- szerintem az oviban a Vivi tetszik neki, de ezt ő így nem mondja. 

- azt mondja, hogy ha Milán Csillag csoportos lesz ősszel, akkor ő is oda szeretne majd járni Milánnal együtt. ( nem kivitelezhető terv) 

- már most a szülinapi buliját tervezi, a vendéglista hetente frissül, ki- és bekerülnek új nevek a régiek mellé. 

- a következő farsangon lovag szeretne lenni.

- az iskolás farsangon pedig pókember lesz. 

-  ő azt mondja, hogy a tojásleves és a krumplis tészta a kedvence, szerintem mindent megeszik. 

- már  a meggyet is megeszi, a meggylevest különösen szereti, és a meggyes sütiből sem szedi ki a gyümölcsöt.

- szokott paprikát enni a szendvicséhez.

- ősztől Milánnal együtt szeretne úszni járni. ( nem tudom mennyire lesz megoldható)

- A ki a barátod? kérdésre kapásból az mondja, hogy Ábel, aztán még felsorol vagy 10 nevet. 

- lányokkal nem barátkozik, de a Vivivel, a Lillával, a Linnel, és Pancsival szokott játszani. 

- nagycsoportban nálunk kötelező néptánc van, amit Máté nagyon vár, mert arra fekete cipőben kell menni. 

- minden vágya, hogy kapjon egy zakót.

- amikor a múlt héten az oviban búcsúztatták a Nagyokat, akkor teljesen odavolt, hogy fekete nadrágban-fehér ingben-nyakkendőben és fekete cipőben voltak a delikvensek. alig várja, hogy neki is legyen búcsúztatója, és ő is ilyen szép ruhában legyen. ( komolyan nagyon durván tolja ezt az öltözködés témát)

- focizni csak fociruhában lehet. Sima melegítőalsóban és pólóban nem gurul a labda.

- imád biciklizni.

- le tud írni néhány szót magától. Ha előre írok neki szavakat (csakis az ő kérésére, egyébként nem írattatom), akkor azokat is szépen lemásolja. 

- az oviban starwarsosat szoktak játszani, ami elmondás alapján gyakorlatilag fogócska starwars bőrbe bújtatva. 

-legóból mindenfélét megépít, fejből és útmutatás alapján is. 

Egyelőre most nem jut eszembe más, ami fontos lehet a jövőre nézve, csak az a bizonyos közhely, hogy még csak most született... de hát tényleg még csak most született no. Most meg... Nagyfiú. Mindjárt nagycsoportos. 5 és fél éves.

Nyolcadik

Könyvhét

Nem igazán szoktunk könyvhétre járni. Valahogy sosem vonzott az, hogy kis könyves standok előtt tolongjak, és úgy válasszam ki a nekem megfelelőt, ez nekem elveszi a könyvvásárlásnak a varázsát. Persze tudom én, hogy nem is ezért van ez az egész, meg hogy aki oda megy, az már jó előre tájékozódik, hogy mit szeretne, és célirányosan megy, választ, fizet, és dedikáltat.
Hogy most mégis oda keveredtünk, az csak azért volt, merthogy éppen bent voltunk a Dunánál, de nem akartunk végig ott tolongani a tömegben, kerekíteni a szemünket és tátani a szánkat, a Lánchídnál szépen visszakanyarodtunk, és így rövidesen a Vörösmarty téren kötöttünk ki.
A fiúk addigra nagyon elfáradtak, nemhiába, elszoktak már a 30 fokos nyári melegtől :) Így ők lepihentek egy szabad patkarészre, én pedig ha már egyszer itt voltunk gyorsan körbenéztem. Nem is akartam venni semmit, csak a hangulatát akartam kicsit érezni. Nem nagyon jött egyébként át. Mire a fiúk kipihenték magukat, addigra végeztem is. Leginkább a gyerekkönyveket néztem csak meg. (tudom, ez már beteges, de magamnak mindig találok valami jó internetes akciót, meg a könyvtárban is mindig jobban vannak nekem valók.)

Végül mégsem tértünk haza könyv nélkül, mert ha már itt jártunk, és a Pagony előtt éppen Marék Veronika dedikálta az új Boribon kötetét, így a fiúk is kaptak egy névre szóló aláírt példányt.

Aztán elégedetten hazaföldalattiztunk. Addigra Marci is felébredt.

Ma délelőtt pedig amíg az ebédre vártak könyvvásárosat játszottak. Kipakolták az asztalra a könyveket, pont mint ahogy tegnap látták a vásárban, és már nyithatott is a könyvesbolt :)

Árvizes

A legutóbbi, 2006-os nagy árvíz idején én még javában dolgoztam, és nap mint nap az áradó Duna partján utaztam végig a hévvel, végigkövetve hogyan lesz lépésről lépésre a víz az úr a parton, hogyan vesz maga alá mindent, utat,  sétányt, padot, házakat. Láttuk, hogyan hordják és rakják a homokzsákokat, hogy védjék, ami talán még védhető.  Még ma is emlékszem arra a döbbent, néma csöndre, amikor amikor lépésben végighaladtunk a part mellett, szinte karnyújtásnyira az áradó Dunától. 

Aztán ebédidőben mindig a part menti úton mentünk a menza felé, hogy lássuk, hogy az irodaparkot körülvevő betonfalon meddig ér a víz. Egyre feljebb.

Idén napokig hallottuk a rádióban, tévében, hogy jön az ár, hogy Bécsben már mindent elöntött, hogy nagyobb lesz, mint az eddigi rekord, hogy kellenek homokzsákok, önkéntesek, aztán sajnos kitelepítések, gátszakadások, szivárgások, satöbbi... Mátét rendkívül érdekelte, én pedig megígértem neki, hogy majd elmegyünk és megnézzük a nagy vizet.
Mivel a szombat délutánunkat elmosta az eső, így vasárnap délutánra halasztódott a Dunanézés. Gondolom másoknak is, mert a városban annyi ember volt, mintha valami népünnepély lenne. A parton tolongtak az emberek, átmásztak a korláton, a villamossíneken lavíroztak sörrel a kezükben, és még sorolhatnám. A villamos közben persze járt volna. Komolyan... a felnőtt embereknek sincs ám több eszük, mint a gyerekeknek. A gyerekeknek ha azt mondom, hogy nem szabad átmászni, felállni, belemenni, belenyúlni, akkor nem csinálja. Lehet, hogy megkérdezi százötvenszer, hogy miért nem, de nem csinálja. A felnőtteknek nyilván nem mondta senki, hogy mit lehet, és mit nem. Vagy ők már azt hiszik, hogy nekik mindent szabad. Na mindegy. volt egy kis értetlenkedés Máté részéről, hogy de hát az a néni is odament, az a kislány is belement, akkor hogy is van ez.... de sikerült ezen túllendülni.

A Duna pedig félelmetesen magas volt. És bár annak ellenére, hogy normál időben is jártunk már a Duna-korzón, amikor a rakpart az rakpart volt, a kikötő meg kikötő, Máté hitte is meg nem is, hogy a víz alatt autóút van egyébként, hogy azok a hajók ott messze bent a vízben, azok elvileg a part mellett vannak ám kikötve. Talán az volt a legfurcsább neki, hogy a közlekedési táblák a víz felszínét érintették.

 Van ott egy buszmegálló. Vagyis a teteje még éppen kilátszik.

 A Vigadó téri hajóállomás:

Szerintem nagyon félelmetes volt. El sem merem képzelni, és bele sem merek gondolni abba, hogy milyen, amikor ténylegesen fenyeget az ár, amikor ez az egész már régen nem csak látványosság, hanem igenis katasztrófa. Amikor pakolni kell a zsákokat, védekezni, és imádkozni, hogy ne jöjjön tovább, és bírják a gátak a terhelést.
Budapestnél este tetőzött a Duna, 891 cm-rel. Szép lassan visszavonul, és vele együtt remélhetőleg visszatér a régi kerékvágás is minden otthonba.

Csiribiri piknik

Tavalyhoz hasonlóan idén is szerveződött egy Csiribiri-piknik, ami nem más, mint hogy Máté ovis csoportjából jónéhány szülő és gyerek együtt tölt egy kellemes hangulatú beszélgetős, játszós délelőttöt. Idén a városligeti kreszparkba tettük a székhelyünket, ami meglehetősen jó választás volt, mivel mostanában mindenkinél nagy sláger a bicajozás, így a skacok jó darabig elvoltak azzal, hogy körbe-körbe tekertek, egymást kergették, vagy rendőröset-betörőset játszottak, vagy csak versenyeztek, vagy szimplán csak a fiúk a lányok ellen hajtották a járgányt.

Mi szülők pedig a fa alá terített plédeken élveztük végre a napot és beszélgettünk. 

Néha föltűnt a színen egy-egy gyerek, bekapott néhány szem kekszet, ivott egy kortyot, aztán már ott sem volt. 

A bicajozás után aztán a fiúk kértek egy plédet, magukhoz vettek egy tálca sajtosrudat, és külön piknikezésbe kezdtek 50 méterrel arrébb. Édesek voltak, ahogy lecuccoltak, sütizgettek, bandázgattak.:) Nem volt vita, nem volt veszekedés, nem volt kiközösítés, semmi. Tök jól elvoltak.

Milánt is olyan szépen befogadták, mintha nem is lenne köztük az 2 év korkülönbség. Milán meg olyan ügyesen tartja a lépést a Nagyokkal, és olyan jól beépült, hogy kívülről ( a magasságát leszámítva) fel sem tűnik, hogy nem közülük való. Jön-megy velük, mintha legalábbis az Ő ovistársai lennének :) A Nagyok meg olyan aranyosak, hogy beveszik a bulijukba. 

Hazafelé mind a hárman biciklivel jöttünk, mivel Marci Apával bevásárolni ment amíg mi piknikeztünk. A fiúk szuperül jöttek hazafelé, csak egyszer ütköztek össze, amiből Milán egy kisebb könyöksérüléssel jött ki, ami szerinte halálos volt, szerintem meg több volt a könyökén a vakolat, amit a kerítésről szedett le, mint maga a sérülés. Ott helyben megmostuk és beragasztottuk, így túlélte, és szerencsésen haza is értünk.

Itthon pedig  majdnemkész ebéd fogadott bennünket, megfáradt biciklista-piknikezőket :)

10 hónapos Marciarcok

Ácsorog, kapaszkodva lépeget, ha jó kedve van, akkor fecseg és magyaráz a saját kis babanyelvén, közben a kis kezeivel mutogat hozzá. 

Piskótabetyár és kölesbogyóevő.

Étvágya kifogástalan. Gyakorlatilag mindent megeszik, amit adok neki. Tejtermékeket és pékárukat még nem kap.

Mindig folyik a nyála, egy-két nyálcsepp mindig van a kis álla alatt. 

Foga szerintem most nem jön, vagy ki tudja. Továbbra is 8 foggal él. 

Mindent a szájába venne, és megrágcsálna, ha tehetné. A cipőfűzők és a papucstalpak (lennének) a kedvencei. No meg a legodarabok. Meg a kábelek. Hogy a vécékefét már ne is említsem.

Vérig van sértve, amikor a Nagyok kizárják a kisszobából.

Akkor is, amikor a vécéről vagy a fürdőszobából van kitiltva.

Szeret a konyhában a rácsba kapaszkodva álldogálni, és kifelé kurjongatni a nagyvilágba.

A porszívózást kerek szemekkel figyeli a hintaszékéből. A fűnyírást is a babakocsiból. 

Imádja, amikor a tesók foglalkoznak vele. 

Az ébredés utáni és az alvás előtti hancúrozáskor gurgulázva kacag. 

Nő a haja, de vágni még egy jó darabig nem kell. :)

 

Mondhatnám, nem utál öltözködni. Az időjárás viszont eddig  nem játszott a kezére, sajnos fel kell öltözni, több rétegben, kabátba. A megkötős füles sapkát megtűri a fejét, az összes többi típus egyelőre felejtős.

Mondhatnám, hogy nem alszik. Vagy csak időszakonként.

Mondhatnám, hogy sokszor csak ölben tud létezni. Vagy még ott sem.

De nem mondom. Mert két nyűglődés közben iszonyat kis szeretetgombóc, fülig érő szájjal, nem lehet rá haragudni.

Misike

Máté születése előtt 2 hónappal került hozzánk. Berci után, Zastava volt a lelkem, Ő maga volt a csoda nekünk. Kényelem és megbízhatóság. Berciért persze úgy bőgtem, mint a záporeső, még akkor is, ha tudtam, hogy semmiképpen nem maradhatott velünk, bármennyire is szerettük, bármennyire is hálás jószág volt, a maga 18-19 évével... hát nem éppen gyerekszállításra találták ki no. 

Misikével hamar egymásra találtunk. Akkor még a Misu nevet kapta a keresztségben, ami a rendszámából volt eredeztethető. Hihetetlen nagy fantáziával vagyunk ám megáldva :) Akkor még nem tudtuk, hogy mennyire bele fog illeni a családunkba a nevét illetően. Misikévé igazából Papa keresztelte el, egészen véletlenül, csak mert a Misut mindig elfelejtette. Mi pedig észrevétlenül átvettük, és azóta Misikézzük. 

Igazából az együtt töltött 5 és fél év nem volt igazán eseménydús. Nem tudunk nagy-nagy kalandokról beszámolni, ( nem úgy mint Berci kapcsán, akiről még mai napig is anekdotázgatunk), de ez valahol jó is, hiszen egy autóról beszélünk. Nem állt meg az autópályán, nem hagytuk el az ablaktörlőjét, nem volt olyan, hogy ne akart volna elindulni a benzinkútról, még csak össze sem törtük soha, sehol, totál szimpla kis életünk volt együtt. Leszámítva, az autópályás defektünket.

A leghosszabb utat Velencébe tettük vele. Az olaszországi Velencébe :) 

Legalább kétszer járt velünk Bécsben. 

Magyarországnak szinte minden szegletébe elröpített minket, hármasban, négyesben, és végül ötösben is, Szombathelytől Debrecenig, a Szigetköztől Hajdúszoboszlóig, Ózdtól Szentesig, az Őrségbe, Sümegre, Makóra, a Balaton partjára északra és délre, Vonyarcvashegytől Balatonlelléig.

És Misike csak némán tűrte az egyre bővülő gyerekszámot, a csomaghegyeket, a babakocsit, az utazóágyat, a motorokat, a bicikliket. Mindent vitt, amit csak belegyömöszöltünk. 

Most viszont eljött az ideje, hogy búcsút vegyünk egymástól, és bármennyire is szerettük és dédelgettük, át kell engednünk Őt egy másik gazdinak. Reméljük, hogy fogunk találni egy ilyet. Fáj érte a szívünk. Nagyon. 

Azt hittem, hogy Berci után másodjára már könnyebb lesz feldolgozni a válást. Hogy még egyszer már nem fogok úgy szeretni egy autót sem, mint ahogy Bercit szerettem. Kicsit másképp is érzek most Misike iránt, de akkor is rossz tőle megválni, még akkor is, ha tudom, hogy majd az új autónk az sokkal inkább nekünk való lesz.

De addig még van egy kis időnk még, amit együtt tölthetünk. 

Feri fényképeket csinált róla a hirdetéshez. A fiúk is lemosták a kis motorjukat, és őket is le kellett fotózni :)

Meggyes

Van nekünk egy lakással kapott öreg meggyfánk, amelyiknek évről-évre több ága esik áldozatául a moníliának, ennek ellenére ontja a meggyet. Mát tavaly is ki akartuk vágni, mert elég volt csak éppenhogy megfognom egy ágat, és az tőből letörött. Aztán tavaly maradt, mert a meggyet már úgyis leszedtük róla, már amit le tudtunk, gondoltuk adunk neki még egy évet. Idén Feri már motoros fűrészt is szerzett a favágásához. Le is vágott jó néhány ágat, alulról-oldalról, amit elért, és ameddig fel mert menni ezen a rossz fán, és lett is több szatyornyi csodaszép, ropogós meggyünk, aminek a 3/4-ét a délutáni pihenő alatt ki is magoztam.

Egy részéből lekvárt főtt még tegnap este. (kb. 3 kilónyi magozott meggy)

Egy részéből főztem meggylevest. (nem tudom mennyiből)

Egy részéből sütöttünk a fiúkkal meggyes pitét. Innen. ( recept szerint 25 dekányi kellett, de én nem mértem, csak jól beterítettem a süti tetejét.) Isteni finom lett!

Egy részét megesszük.

Lehet, hogy holnap viszek be az oviba is. 

 Sütisütés

 Tál takarítás

 Elkészült

Közben Marci kölsebogyózik

A fa tetején még rengeteg van, de ahhoz idén már nem nyúlunk. Jövőre szerzünk egy hosszúlétrát, addig pedig a favágásprojektet elnapoljuk. (vagyis eléveljük)

Jövő hétre a másik meggyfánk is beérik. Hogy abból mi lesz, még nem tudjuk. Valamennyit biztos lefagyasztunk. Lehet, hogy szörp is fog belőle készülni, bár azzal egyszer már próbálkoztunk, (vagy kétszer?) és nem volt akkora sikere, de azóta Milcsi eléggé szörpös lett. Szerintem neki ízlene. 

És van még egy cseresznyefánk is, ami éppen akkor szokott teremni, amikor leérik a meggy, viszont tavaly volt az első év, amikor tudtunk róla enni is, egész addig mindig kukacos volt. Ehetetlenül kukacos. Majd meglátjuk idén milyen lesz.

Úgyhogy most nagyjából e körül mozognak a napjaink.

A múlt héten bodzaszörpöt is csináltam. Vagyis inkább bodzaitalt, mert később rájöttem, hogy nyilván én kevés cukrot használtam ahhoz, hogy szörp legyen belőle, de sebaj, mert kész lett, és finom lett, bár Máté nem szereti, de Milán igen, és ő olyan fele-fele arányú hígításban issza. 

Vihar előtti bodzaszörpivás a teraszon:

Csillagos

Tegnap kézhez kaptuk az óvodai felvételről szóló határozatot, mely szerint Milán nevű gyermekünk felvételt nyert az óvodába, a 2013.szeptember 1-vel kezdődő tanévre. Juhéj!

Ééééésssss, ami a legjobb, hogy az általam hőn áhított Csillag csoportot fogja ősztől erősíteni :)

A határozat kézhezvétele után, a második emeletről lefelé jövet megmutattam Milánnak, hogy melyik csoportba is fog ő járni. Abba a nagy ajtósba. Mondja Ő. 

- Jó lesz?- kérdem én (tudom, hülye kérdés)

- Igen, jó. Bizony jó! - mondja ő.

De látom, hogy a kis fejecskéjét nagyon forgatja jobbra-balra, mint aki keres valamit. 

- No mi az Milán? Valami gond van? 

- De hol kell lemenni a táncterembe?????- kérdi

Remélem nem lesz neki nagy csalódás, hogy az óvodába nem csak táncolni fognak egész nap :)

Egyelőre mind a ketten izgatottan várjuk az őszt. Milán kicsit aggódik, hogy még nincsen neki ovis ruhája, és cipője sem, pedig már százezerszer megbeszéltük, hogy fogunk majd venni mindent, e miatt végképp ne aggódjon.

Máté kicsit szomorú, hogy mégsem lesz Csiribiris Milán, holott erről soha nem volt szó, de szerintem bízott még valami csodában, hogy hátha mégis. 

Én továbbra is hiszem, hogy jó helye lesz Milánunknak a Csillagosok között, bár egyelőre nem tudom elképzelni a csoportszoba belsejében egyedül, és egyelőre nehéz elképzelnem azt is, hogy szeptembertől két ovisom lesz, de van még addig kicsit több, mint 3 hónapom, hogy barátkozzak a gondolattal.
Máténak pedig egy mondattal megragadta a lényeget, amit nem is mondtam ki, akkor és ott, de megfordult már jópárszor a fejemben:

- Anya, jó hogy van még egy Picurkácskád, mert így nem leszel egyedül amikor már Milán is oviba fog járni!

Milán pedig hihetetlen érzékkel ma délelőtt a csiribiri zabszalma c. dalt énekelgette, amit aztán meg is hallgattunk azon a bizonyos Halász Judit koncertfelvételen. És a második számon még mindig sírnom kell no....
Hát valahogy így :)

Társasozunk

Milán szeret társasjátékozni. Van amivel egészen korrektül játszik, értsd: nagyjából betartja a szabályokat, de a legtöbb itthon fellelhető játékot ő a saját szája íze szerint alakítja. Leginkább úgy zajlik egy játék, hogy Milán dob, tökmindegy hogy mennyit, ő többnyire 10-et lép.Nagyon vicces, mert bekiáltja, hogy 4-et dobtam, aztán letrappol 10-et a mezőn, és akkor még örülhetünk ha nem csak a figurás mezőket érinti, hanem sorban mindet.

Semmi gond, tudok én rugalmas lenni, meg veszíteni is. Társasjátékban legalábbis. 

Délelőtt is társasozni szeretne. Oké, mondtam neki, hogy vegye elő, és készítse ki a bábukat, mert valamit még be kellett fejeznem a konyhában. Szépen elő is készítette a táblát a bábukkal. 

Milán: - A zöld bábu lesz a győztes! 
Valamit hümmögök.
M:- Én leszek a zölddel, mert nekem a zöld a kedvencem.  

Innentől fogva nem nagyon volt beleszólásom a játék menetébe :)

A játék végét is Milán jelzi, amikor már elunta a dob-számol-lépeget körforgást, akkor hirtelen a célba pattan a bábujával, és közli, hogy ő győzött. Természetesen most is a zöld bábu győzött.