Őszi szünetes kirándulás- Hollókő

Nagyon vártuk már az őszi szünetet. Ez a majdnem két hónap suli a hosszú kihagyás után teljesen leszívta az összes energiánknat, és a végére már a kezdeti lelkesedés is eléggé megkopott. 

A szünet első fele, ahogy már írtam, a mindenféle focis kötelezettségekkel telt, így akkor itthon voltunk és tettünk-vettünk. Az a baj az itthon töltött idővel, hogy egyáltalán nem pihentető. Senkinek sem. Mert itthon vagy mindig van mit csinálni, vagy kéne valamit csinálni, a fiúk meg ha nem figyelünk oda eléggé, akkor sittysutty rácuppannak a kütyüjeikre, és fel sem tűnik nekik, hogy eltelt a nap. A semmivel. Szóval az itthoni napok java része azzal telik el, hogy kordába tartsuk a tabletezésüket. Ez olyan húzd meg- ereszd meg macska-egér játék, mert ha megendejük, hogy játszanak valameddig, akkor persze tovább nyomják, és vérig vannak sértve, ha végül elkobzás van. Ha elkobzás van, és feltételek, nem kell nagy dolgokra gondolni, nem kell lehozniuk a csillagokat az égről, vagy felásni a krumpliföldet, csak hogy mondjuk ebéd után/ ha rend van a szobátokban/ ha olvastatok egy órát/ ha délelőtt elfoglaljátok magatokat a kertben stb... na ekkor meg a folyamatos rugózás megy, hogy de hogy mikor játszhatom le a meccset, nézhetem meg az állatokat, vagy mit tudom én... Szóval... mindenkinek az a legjobb, bár ezt ők nem mindig vallják be, hogy ha kimozdulunk itthonról világot látni és friss levegőt szívni. 

Így történt, hogy amikor kedden hazaindultunk Ózdra, ( még mielőtt megint ránk nem zárják a várost) akkor út közben lekanyarodtunk Hollókő felé. Egyrészt, hogy kihasználjuk a szép őszi időt és kint legyünk a levegőn, de anya kis panellakásában nyomuljunk napestig, másrészt, amikor egyszer Hollókőn jártunk, még babakocsival, ( nem most volt), akkor nem néztük meg a várat, ami azóta is ott fityegett megnézetlenül a bakancslistánk elején. 

Igazán szerencsénk volt, hogy ilyen szép őszi szünetet kaptunk, volt már ennél sokkal rosszabb is, amikor egész végig esett, és külön mázli, hogy a színes őszi lombkoronák időszaka is épp mostanra esett. Nem lehet ilyenkor eleget a természetben lenni, én mondom. 

Szóval odaértünk-leparkoltunk-fizettünk- és már indultunk is a vár felé. Alig párszáz métert kell csak sétálni a várig. Persze, ha lett volna egy hétvégénk itt, akkor találhattunk volna hosszabb túraútvonalakat is a környéken hegyein, de most nem volt erre lehetőségünk. De annyira szép idő volt, főleg déltájban, amikor odaértünk, hogy a fiúk kabát nélkül jöttek fel a várig. 

A várkapun belépve, egy enyhe kanyar után olyan katicabogár invázió rontott ránk, amilyet én még soha az életben nem láttam. Már-már elviselhetetlenül támadtak ránk, és bár nem félünk a katicáktól, de amikor hemzsegtek a fejünk körül, meg a szemünkbe, szánkba, orrunkba is belerepültek, az azért nem volt olyan kellemes. Mindenki csak hadonászott maga körül, hogy kiérjen a katica-csapdából. 

Minden, de minden csupa katica volt. És nem csak 1 féle, hanem egy csomó féle-fajta. 

De amikor megvívtuk a csatánkat és  kikeveredtünk a katicák közül,  és az árnyékosabbik oldalra értünk, akkor végre körbe is tudtunk nézni. Hát az valami gyönyörűséges volt. 

Nógrád megye egyébként is a szívem egyik csücske, a lágy lankáival. Ilyen színesben pedig még annál is szebb. 

A várat könnyen és gyorsan körbe lehet járni, van néhány kiállítóterem, makettek, fegyverek, berendezési tárgyak,  de a vár igazi különlegessége a minden oldalóról megcsodálható panoráma, a teraszokon én akár órákig is el tudtam volna ácsorogni. 

Ott, a kapunk túl vár a nagy katica-hadsereg, akikkel kifelé menet is meg kell küzdeni. 

A hegyoldalon még lesétáltunk a faluba, azt azért ki nem hagynám, hiába, hogy ott már jártunk réges régen. 

NAgyon klassz volt, hogy szinte alig lézengett ember a macskaköves utcácskákon. Voltak néhányan, de hol van ez egy húsvéti, vagy tavaszi hatalmas tömörüléshez képest... 

Innen nem mentünk vissza a bátonyterenyei útra, hanem Salgótarján felé mentünk haza. Óóóó ez a "felső" út is annyira szép!

Vácrátóti kirucc

 Tavaly ősszel a mártélyi tanösvényt sikerült kipipálnunk a bakancslistámról, idén pedig az volt a tervem, hogy mostmáraztán tényleg menjünk el a Vácrátóti arborétumba. Volt is erre egy szép elképzelésem, hogy majd tavasszal, tulipánvirágzáskor keresünk majd egy szép napos szombatot. Vagy vasárnapot. 

Aztán a tavaszi karantén minden elképzelésünket újraírta, úgyhogy idén csak a kerti tulipánjainkban gyönyörködhettünk tavasszal. 

Az  őszi szünet nem kis bosszúságomra fociprogramok tömegével köszöntött ránk. Én komolyan nem értem, de biztos velem van a baj, hogy hogy lehet ünnepnap pl. fociedzést tartani, és egy hosszú hétvégén, ami ráadásul az őszi szünetre is esik egyben, focimeccset szervezni. 

Máténak péntek délután még volt edzése. Ezt megemésztettem, és el is fogadtam még korábban, és mivel az iskolai - és egyéb elfoglaltságai miatt a pénteki szokott az egyik fix edzése lenni, így persze mondtuk, hogy jó, menjen. Aztán kiderült, hogy szombaton meccse is lesz. Azt pedig már korábban is tudtuk, hogy vasárnap Bozsik kupa is lesz az U13-nak. Szóval a hétvégénket erősen taccsra vágta a futball. 

Úgyhogy nem volt mit tenni, hogy ne érezzük ( különösen én), hogy az egész hétvégén kukába van dobva, így pénteken elmentünk Vácrátótra. Ez a program pont belefért annyi időbe, amennyink volt, hogy Máté még tudjon edzeni menni, és nem is megerőltető, hogy aztán csak kullogjon ott a pályán. 

Bár annak ellenére, hogy szép napos hétvégét gérték, legalábbis nekem az volt az utolsó infóm, ami megmaradt bennem, olyan szép ködös napra ébredtünk, hogy csak na. De nem tántorított el bennünket, hogy útra keljünk. És rajtunk kívül még egy csomó más embert sem. Mondhatom, hogy sokkal többen voltak, mint ahogy azt gondoltam, hogy lesznek, de mikor eljöttünk, akkor még annál is hosszabb sor állt sorba a kapunál. 

Jó, nem volt épp nyomorgás, de azért elég sokan voltak. Mi lehet itt egy tulipánvirágzáskor? 

A kert mondjuk szép volt ilyenkor ősszel is. Arra nem lehet panasz. Hogy az ott töltött időből mennyi ment el azzal, hogy a fiúkkal vitáztunk, veszekedtünk, vagy ők veszekedtek egymással, vagy mennyit nyafogtak, hogy mikor eszünk már, azt épp nem számoltam, de egy bő 2 - 2,5 óra alatt kényelmesen körbejártuk, és megnéztünk mindent. 

Nagyon szép volt a színpompás őszi kert. A színes levelű különféle juharfélék, a tavakba nyúló faágak a ködben néhol nagyon sejtelmes hangulatúak voltak. 

Marci telepakolta az összes zsebét gesztenyével. 

Az üvegház sajnos a vírus miatt nem látogatható, pedig akkora hatalmas üvegház van, amilyet én már régen láttam. :-) 

Fáradt Manócskák.

A mocsári cédrus légzőgyököreit már Martonvásáron is megcsodáltuk.

A napot a kenyérlángosozóban zártuk. Nagyon finom kenyérlángossal és egy hatalmas veszekedéssel. 

Máté képes volt ordenáré módon leugatni valamelyik tesóját, mert szerinte egy  falattal ő kevesebb lángost kapott. Na, ezzel igazán megkoronázta a napot. 

Azt mondtam, addig nem szólok hozzá, amíg be nem látja, hogy mennyire gáz volt a viselkedése. Persze én nem tudtam ezt 100%ig betartani, de mivel továbbra sem látta be, hogy tapló volt, csak lényegi dolgokra koncentrálódik a kommunikációnk. Főként nem teszek neki szivességeket. 

Na de mindegy is. Szünet van, és ez a lényeg. 

Átállítottuk az órát is.  Utálom, hogy fél 5-kor már homály van, 5-kor meg korom sötét. 

Tegnap annyira sötét volt, hogy negyed 6-kor már vacsorázni hívtam a fiúkat. :-) mondjuk, nem  ellenkeztek. De ebben az órában nemigen szoktunk még itthon lenni, pláne nem vacsorázni. 

Hosszú lesz ez a tél, már látom.... 

Mátéval a Zeneakadémián

 A múlt héten valamelyik nap küldött egy üzit Máté hegedűtanára, hogy van néhány jegye a szombati előadásukra a zeneakadémián, és hogy szerinte jó kis műsor lesz, bár ő nyilván elfogult.

Mindig szoktam kapni hírlevelet a zeneiskolából, az épp aktuális fellépésekről, koncertekről, de bevallom, hogy hírlevélolvasásban nem igazán vagyok jó, többnyire csak továbblépek rajtuk... Szóval tudtam, hogy lesz valami hepöning a hétvégén, csak nem tudtam, hogy pontosan mi. 

Máté aznap pont volt hegedűórán, és úgy jött, haza, hogy húúú, Feri bácsi azt mondta, nagyon jó lesz, szeretne menni. Így hát kértünk 2 jegyet, és szombat este a Zeneakadémiára mentünk Mátéval kettesben. 

Az előadás első felében Weiner Leó: Toldi-ját játszották, úgy, hogy közben kivetítőn követni lehetett a szöveget is. Az, hogy ezideáig nem is hallottam még arról, hogy a Toldiról íródott  egy ilyen zenemű, az az én műveletlenségem, de most már tudjuk, és meleg szívvel ajánljuk is, mert tényleg nagyon érdekesen és jól van megkomponálva. 

Én mindig attól félek, hogy egy ilyen komolyzenei mű, ha pl. túl hosszú, akkor nem tudja kellően lekötni a figyelmem, mert nagyjából semennyire nem értek a zenéhez, úgyhogy az, hogy azokat a nüansznyi finomságokat kiszúrjam éstékelni tudjam, az eléggé messze áll tőlem. Bár, mióta Máté hegedül azért érzem és látom ám már én is, hogy ami csak egyszerű vonóhuzogatásnak tűnik, ahhoz azért elég sok gyakorlás, és rendkívül nagy precizitás kell, hogy az ne legyen semmennyire sem hamis. 

Szerencsére a Toldi egyáltalán nem volt unalmas. Sőt, mivel a szöveget is követni tudtuk, ezért én a harcos jelenteknél úgy izgultam, mintha filmen néznénk. :-) 

A második részben valami Bartókot játszottak. Ami nyilván megintcsak parádés volt. 

Máté azt mondta, hogy ő szívesen hallgatta volna még, miért lett vége ilyen korán :-) Kell-e ennél nagyobb dícséret? Mondtam neki, hogy majd szerdán mondja ezt el Feri bácsinak is, biztos örülni fog neki. 

Amúgy meg. Mindenki maszkban volt, a nézők és a zenészek is. De szomorú volt látni, hogy kb. fél házzal zajlott a koncert. :-( 

Néhány hete voltunk a barátnőmmel a Vígszínházban, a tavaszi jegyünket pótolták most októberben, és ahhoz képest, hogy a Vígbe mennyire nehezen lehet jegyeket szerezni, hogy még februárban, amikor megvettük az áprilisi jegyeket, akkor úgy kellett sakkozni, hogy melyik nap menjünk, hogy jó helyre szóljanak a jegyeink, most a pótnapon azért elég sok hézag  volt a nézőtéren ott is. Szóval nem túl rózsás a helyzet semmilyen fronton. 

A büfében Legóból ki van rakva az előadóterem.