Marciságok

Régen írtam már MarciÚrról, pedig annyi, de annyi mindent meg lehetne említeni vele kapcsolatban. Az elmúlt egy  hónapban valahogy mintha fénysebességre kapcsolt volna, és minden nap tesz, csinál, mutat valami olyat, amit korábban nem, én pedig csak hüledezem. Nehezen tudom tartani vele a lépést, és bevallom, nehezen is tudok vele boldogulni olykor-olykor. Mert Marci bárhonnan is nézem mindig kilóg a sorból. Ő aztán pont még véletlenül sem csinál semmit úgy, ahogy azt a tesói tették korábban, de úgy sem csinál, ahogy kérem tőle, és még csak nem is viselkedik úgy ahogy azt elvárnám, szóval nagyjából olyan mintha ő szabadon létezne bele a nagyvilágba, én pedig loholva aszisztálnék neki a felnövésben. Egyszerűbben fogalmazva elég sokszor előfordul, hogy tojik rám, és arra amit mondok neki. 

Persze azért végül nyilván enyém az utolsó szó, de ekkor van az éktelen ordítás, a toporzékolás, a földönfetrengés, a csapkodás. Na hát ez a csapkodás és a dobálózás a halálom egyébként. 

No de, nem is arról akartam írni, hogy mit nem tud a gyerek, hanem arról, hogy milyen okos és ügyes, mert egyébként meg tényleg az. Meg igazából kis tündérbogyó egészen addig, amíg az érdekeink nagyon nem különböznek. 

Szóval csak úgy random módon, hogy mi is jut eszembe Marciságról. 

- Elsőre rögtön az, hogy legyen bármilyen kis akaratos vagy agresszív kismalac, akkor is imádom. Ki is használja egyébként, hogy nem nagyon tudok rá 2 mp-nél tovább haragudni. Meg a legkisebbségét is mindig igyekszik a maga javára fordítani. Nagyon rafkós.

- Most, hogy lassan közelítünk a születésnapjához egycsapásra felgyülemlett benne az önállósodási vágy. Mindent egyedül akar csinálni. Mindent. És ha segíteni akarok, akkor bepipul és csapkod, pláne, ha nem is hagyom pl. levest kanalazni. 

- De most már egyre többször eszik tökegyedül, leginkább a másodikat, azt ügyesen meg is eszi. 

- Inni is próbál pohárból. Hát ezen még van mit finomítani. 

- Cipőjét, zokniját egyedül próbálja felvenni. Vagy sikerül vagy nem. A cipő többnyire szokott. 

- A nagy sokk nekem, hogy Milánt utánozva ő is pelus nélkül akar pisilni. Odaáll a bokor mellé is letolt gatyával, és itthon is mindig fut Milán után a wc-re, és tépi le magáról a ruhát. Pisilni eddig még peluson kívülre nem pisilt, de nagyon lelkesen ül fel a wc-re. Persze meggátolni nem akarom ebben, de nem is forszírozom ezt a szobatisztaságot egyelőre. Az utolsó tőrdöfés lenne most a szívemnek, ha még Marci is elhagyná a pelust. Akkor már tényleg nagyfiú lesz. Legyen csak még kicsi!

- Milánt egyébként mindenben úgy utánozza, mint egy kismajom. Ő talán kicsit közelebb áll hozzá, mint Máté, talán a kisebb korkülönbség miatt, de ha valamit akar, játszani, vagy kézenfogva sétálni, vagy bármit, akkor Milánhoz megy először. Befekszik mellé az ágyba, ölelgetik, puszilgatják egymást. Mátéval is csinálja ezt persze, csak talán picivel kevesebbszer. 

Nem hiszem, hogy ez nekik feltűnt volna egyébként, vagy hogy rosszul csapódna le ez bennük, Mátéban, Máté már okos, ha valamit sérelmez ő azért hangot ad neki, és akkor próbáljuk orvosolni, megbeszélni. 

- Annyira mókás tud lenni, hogy nem is lehet elmondani igazából, mert látni kellene a grimaszait, a mozdulatait amikor táncikál, hallani a kis hangját, amikor énekel, annyira, de annyira aranyos és mulatságos. 

- Ha valami huncutságról van szó, az tutifix, hogy MArci az első, aki csatlakozik, hacsak nem pont ő az értelmi szerző. 

- Ügyesen rúg labdát.

- Lépcsőn fel-le közlekedik. Egyedül is, de jobb szeretem, ha fogom a kezét. 

- A napi rutinjának az elengedhetetlen része a fürdés utáni pucéron fetrengés az ágyban. Ilyenkor jól körbe lehet puszilgatni a kis habtestét. :)

- Tud félelmetes oroszlánhangot kiadni. 

- Nem néz meséket, nem érdeklik. Gryllus Vilmos animációit viszont szereti, de abból sem mindegyiket. 

- Meseolvasásra sem annyira vevő még, bár most már a lapogatós könyveket örömmel lapozgatja. A Nagyok könyveit is szívesen nézegeti, nézegetné, de a papíralapúakkal még kcisit hadilábon áll. 

- Integet és puszit küld. Közben gödröcskésen vigyorog és iá-zik. Ilyenkor is zabálnivaló.

- Édességfüggő lenne, ha lehetne. Kekeszen, süteményen, piskótán, joghurton, pudigon, túró rudin, vagy bármin, ami nem "rendes" kaja, napokig ellenne, szerintem. Az utóbbi időben viszont a "rendes" kajákat is mintha jobban megenné, mintha kevésbé lenne válogatós és ételkiköpős. Fene tudja. Éhen még nem halt, soványnak nem mondható, szóval gondolom kap elegendő tápanyagot. 

- Az össze gyerek közül ő a legnagyobb csibész. Bizton állíthatom. És az is hótziher, hogy vele lesz a legtöbb bajunk a későbbiekben, mert annyira öntörvényű, annyira makacs és annyira kompromisszumképtelen, mint semelyik másik. 

- Nem túl szerencsés ez a kor a nyarat illetően, mert nehéz vele az utcán közlekedni. A babakocsiban már csak nagyon módjával marad meg, motorral vagy nem jön, vagy száguld mint a bolond, gyalog teljesen használhatatlan, mert csak bohóckodik. Leginkább most a biciklizés jön be, a gyerekülésben jól megvan, eldalolgat, elbeszélget a hátam mögött, simogatja a hátamat. Csak hát nem tudunk mindenhová biciklivel menni, ez a baj. 

 - Hajnalban ébred. Ha ez fél 7-re esik, akkor az már elviselhető, de van amikor fél6-kor is már kéri a reggeli tejét. Ezzel kapunk még egy kis időt, amíg megissza, addig még lehet mellette bóbiskolni, néha-néha még vissza is alszik, de nem ez az általános. Napközben egyszer alszik már nagyon-nagyon régóta, akkor olyan 2- 2 és fél órát kb. 

És annyi mindent lehetne még írni róla, mert tényleg annyira nem olyan mint a többiek, közben meg valahol mégiscsak olyan, és néha egészen Mátés, máskor meg egészen Milános, de egy nagyon különleges egyéniség, és egy nagyon üde színfoltja a mindennapjainknak. Egy vérbeli bohóc, tele van szeretettel, de közben kicsit féltékeny is a tesóira, máskor meg agyonnyomja őket a szeretetével.

Kíváncsi vagyok, hogy ha már majd fog tudni beszélni, akkor már nem csak a sajátos kis jelbeszédünkkel fogunk kommunikálni, ami egyébként tökéletesen működik, csak van, amikor én nem akarom érteni, hogy mit akar, mert én nem azt akarom, szóval hogy milyen lesz majd vele az élet, amikor majd ő is beszélni fog, hogy ez a vicces, mókás, grimaszkodós Marci majd szóban is ilyen mókamester lesz-e. Nyilván igen. Úgyhogy szerintem nagyon izgalmas évek vannak még előttünk MArcival (is) :)

Mostanában

Biciklizés közben Milán nyafog:
- Apaaa, vakar az orrom! (viszketett, megvakarta :))

Egy ideje megint rákaptak a legózásra, és csoda dolgokat építenek. ( Meg közben jól össze is vesznek, mert persze, hogy nincs elég legókockánk)
Milán épít egy űrhajót. Kijön megmutatni.
- Anya, nézd milyen durvát építettem!
Tényleg durva volt :)

Marcival összekapnak valamin az udvaron. Csak ezt hallom:
- Marci, te most nagyon rossz kistestvér vagy!

Nemrégiben írtam Milán szeretetáradatáról. Amikor duzzog, mert mondjuk nem kap fagyit valamiért, akkor azért tud néhány dolgot a fejemhez vágni, de még azt is olyan viccesen mondja, hogy a bajszom alatt csak mosolyogni tudok rajta.
Pl. 
- Nem vagy jó anyukám! -ordít torkaszakadtából, mert nem mentünk cukrászdába.- Én egy jó anyukát szeretnék, nem egy ilyen rosszat, aki nem visz cukrászdába!

- Most már nem is szeretlek! 
Kicsivel később:- Most már egy picit szeretlek!

Legoreklám van a tévében hétvégén délelőtt. Egymást túllicitálva hangerővel kiabálnak, hogy ki melyiket kéri. 
- Én ezt kérem!
- Én mind a hármat kérni fogom a 7 éves szülinapomra!
- Én meg az 5 évesre!
- Nem, én kérem!
- Neeeeem! Éééééén!
Ezen jól összekapnak. Mire Máté kijelenti:
- Jó kérd te, úgyis bébis. 
- Jó, akkor kérje Marci!

Alkudoznak valamin, talán hogy jöjjön-e Milán velem a futópályára, vagy sem, már nem tudom. De a lényeg, hogy Máté focizni akart, Milán pedig nem. 
- Milán, ha itthon maradsz, és focizol velem, akkor adok neked egy pénzt, nem is , kettő pénzt. ( és a polcra mutat, ahol Feri az aprópénzét tartja)

Mióta megy a vébé, minden este elhangzik az alábbi párbeszéd.
Máté: - Apa, majd reggel elmondod, hogy mennyi lett az eredmény? 
- Persze.
- És hogy hányszor jött be a pályaorvos?
- Azt is.
- Jó. - és már csukva is van a szeme. 

 Futás után. 
Máté: - Hány kört futottál?
- 18-at. 
Máté: - Miért nem 20-t?
Milán:-  Miért nem 35-t? -höhöhö :-D


És lassan már Marci is mondja :)

Fociznak, szurkolnak

Vébé van. Ha nem a tévében nézzük a meccset, akkor lent az udvaron rúgjuk a bőrt sötétedésig különböző felállásokban. Van amikor a fiúk Apával játszanak. Van amikor még nagypályán is, nagykapura. Még a himnuszhoz is felsorakoznak :) Van, amikor velem, ilyenkor én vagyok a kapus. De sokszor van, amikor csak ketten játszanak, ez nagyon vicces, mert látszólag egymás ellen vannak, de valahogy mégis együtt. A sajátságos szabályaikat ilyenkor én nem is igen értem, de hát ez nem is számít.

De ma délután, amíg Máté szülinapi zsúron volt, addig Milán egyedül is simán lejátszott egy meccset. Végül 15-0 lett az eredmény. El is újságolta Máténak, mikor hazajött, és megkért, hogy az egyik kezemen mutassam az összes ujjamat, ő meg majd mutatja mind a két kezét.

És akkor ott van még MArci, aki ugyan nem száll be érdemben a meccsekbe, de azért ott sertepertél a pálya közepén egy labdával, és meglepően jól passzolgat, bár a labda kábé a térdéig ér.

Hát így telik a vakáció.

Ma esti friss:

Gryllus koncerten

Nagyon szeretjük Gryllus Vilmost, bár leginkább csak a Maszkabál lemezét ismerjük, de azt nagyon, a többiről csak egy-egy dalt. Még Milán kapott rá annak idején, amikor olyasmi korú lehetett, mint most Marci, és most már Marci is szereti, és vannak kedvenc számai :) 

Régóta nézegetem, hogy hol és mikor tudnánk elmenni egy koncertre, de valahogy sosem akkor volt, és ott, ahol nekünk jó lett volna. Nem is nagyon értem, hogy hogy lehet egy gyerekkoncertet délután 2-kor meg 3-kor kezdeni, ami az alvásidő közepe, de legalábbis fel kell ébreszteni a gyereket, ha oda szeretnénk érni. 

Az ünnepi könyvhét alkalmából idén is fellépett a Vörösmarty téren, ráadásul 17 órakor, így aztán meg is céloztuk az eseményt. Hogy ne legyen annyira egyszerű, mivel nem volt bérletünk, autóval mentünk, és arra számítottunk, hogy valahol csak van már egyetlen egy darab parkolóhely, ahová meg tudunk állni. De nem igazán volt, csak mentünk, mentünk, és mentünk. Végül aztán én kiszálltam a Nagyokkal a tér mellett, Feri pedig tovább kanyargott.

Odafelé elmentünk a megint felállított Óriáskerék mellett, ami most is nagyon klassz látvány, még alulról is. Tavaly felültünk rá, idén nyilván nem fogunk, bár a fiúk nem elleneznék, de majd megnézzük a tavalyi képeket ;-)

A téren átverekedtük magunkat a dedikálásra váró tömegen, és már ott is voltunk a színpadnál, ahol már hangolt Gryllus Vilmos és gyűltek a gyerekek, majd elkezdődött a koncert. Közben Marci és Feri is befutott.

Nagyon jó hangulatú kis koncert volt, röpke fél óra csupán, mégis olyan jó volt ott lenni, és hallgatni, olyan kedvesség, olyan gyerekszeretet, és olyan nyugalom áradt GV-ből, olyan jó volt a közelében lenni és hallgatni, ahogy énekel, ahogy beszélget a gyerekekkel. Olyan energiafeltöltő volt.
A gyerekeknek is tetszett, és meg is tanultak néhány számukra eddig ismeretlen dalt, amit aztán tegnap az udvaron énekelgettek. Nyilván nekik leginkább az a része tetszett a műsornak, amikor a maszkabálos dalokat lehetett énekelni, és énekelték is, különösen Milánka. Ahhoz mondjuk nem volt bennük bátorság, hogy a kedvencüket a lovagosat kérjék, így az nem is volt végül, de volt néhány másik favorit.



A koncert után a Duna parton mentünk az autóig. A fiúk teljesen megzakkantak, különösen Marci volt elemében. Csak a tesóival kézenfogva volt hajlandó bármilyen haladásra, viszont ha megfogták a kezét, akkor meg csak bohóckodott, a nagyok meg csak adták alá a lovat, Marci meg utánozta őket. Nem mondom, aranyosak voltak, és akár pénzt is kérhettünk volna a turistáktól a látványosságért.

Aztán Marci egyszer csak úgy döntött, hogy kutyaként létezik tovább, és csak négykézláb-ugatva volt hajlandó jönni, és vérig volt sértve, amikor ölbe vettem.  Csak egy kicsit volt fekete keze, lába :)

Eléggé vártam már, hogy végre odaérjünk az autóhoz, ami jóóóó messze parkolt, szegény, de várt türelmesen.

Így telt a nyári szünet első napja :)

Megkezdődött

És most nem a focivébére gondolok, mert az is, hanem arra, hogy nálunk mától hivatalosan is nyári szünet van!!!

Számoltuk már vissza a napokat. Leginkább Milán, aki már nagyon fáradt lett az év végére, de nagyon hősiesen vette az akadályokat, és sok-sok ovis élménnyel és dicsérettel a zsebében búcsúztunk ma el az óvónéniktől, dadusnénitől, és a pajtásoktól őszig.

Mátéban valahogy nem volt meg az a nagy nyáriszünetvárás, vagy csak nem adott hangot neki olyan észrevehetően, mint Milán, vagy őt annyira lekötötte a búcsúztatóra készülés, hogy nem is jutott eszébe. Azt, hogy ma ment utoljára óvodába ő a világ legtermészetesebb dolgának tekintette, nem sopánkodott, hogy miért, nem mondta, se azt hogy húúú de jó, se azt, hogy maradna még, egyszerűen tudomásul vette, hogy kész vége, ennyi volt az ovi. Persze elbúcsúztunk mindenkitől, a gyerek is megölelgették, az óvónéni is, a dadusnéni is, de aztán úgy suhant ki a biciklijével az oviudvarról, hogy vissza se nézett, én meg csak csendben kullogtam utána az ovis zsákját szorongatva, és szipákolva. 

Három és fél évig koptattuk az ovis kisszéket Mátéval. Amikor először mentünk hideg tél volt, hó és fagy. Alig ért a könyökömig. Most nyári melegben mentünk utoljára, és már majdnem a vállamig ér. 

Ha kitart addig a blog, akkor majd teszek fel olyan képet is, amelyiken én fogok a válláig érni. És hát nem lesz az olyan soká...

Úgyhogy nálunk már nyár van.

Rövidhajú

Hetek óta készültünk már rá, hogy megfosszuk Marcit a loboncától, de valami mindig közbejött, először beteg lett, aztán lehült a levegő, és nem lett annyira fontos, aztán meg csak mondogattuk, hogy kéne, kéne, de mindig olyan későn kerültünk fel az udvarról, és akkor már nem akartuk még tovább húzni az időt, de igazából mi magunk akartunk lélekben felkészülni a nagy hajvágásra. Mert hosszú hajjal olyan kis édesbogyó volt, és úúúúúgy imádtam a kis göndör fürtjeit. És mert hosszú hosszú hajjal még olyan kis babás volt, és tudtuk, hogy rövid frizurával menthetetlenül elindul Marci is a kisfiúsodás felé. De nem lehetett már tovább halogatni, a koranyári hőség végül pontot tett a halogatás végére, mert szegénykémnek már ébredéskor is csomókban állt az összes három szál haja, nagyon melege volt benne, és hát nem is volt már szép csatakosan, izzadtan, valljuk be. 

Így hát tegnap délelőtt, a fiatalember vidám pillanatában előkaptuk a kamrába száműzött kisszéket, amire Marci önként és dalolva szépen rátelepedett, ahogy azt a nagytesóitól látni szokta, és olyan kis cukipofi volt, ahogy tartotta a buksiját.  Meg is könnyeztem picit.

 

Szerintem nagyon ügyes volt. Feri szerint nem volt az. Jó, a vége felé mér eléggé forgatta a fejét, de nem sírt, nem rángatózott, nem bojkottálta az egész műveletet, hanem egész sokáig csak némán tűrt. 

A végeredmény pedig egy aranyos kis gombócfej lett, amiért továbbra is odavagyok :)

 

A fürtöket pedig borítékoltam, és bekerülnek a kincsesdobozba. 

 

Ovis búcsúztató

A múlt heti aggodalmaink, amikor majdhogynem télikabátban mentek a gyerekek oviba, e hét péntekre alaptalannak bizonyultak, és inkább az ellenkezőjére fordultak. Már nem az volt a kérdés, hogy vajon lesz-e elég jó idő ahhoz, hogy kint tudják tartani a műsort, hanem azon tanakodtunk, nem lesz-e túl meleg. 

Végül elég meleg lett. Bár fél 5-től kezdődött a rendezvény, az udvart félig még vérőfényes napsütés borította. De hát még mindig jobb volt ez így, mint ha esett volna az eső, és beszorulunk a csoportba.

A műsor egy színdarabbal indult, Fésűs Éva A kíváncsi királykisasszony című meséjét játszották el a gyerekek. Borzasztó ügyesek voltak. Máté lovag volt, vagy hadvezér? sajnos a szerepéből adódóan leginkább csak hátulról láttuk, vagy még úgy sem, amikor a falnál várakoztak a jelenésükre, de ettől függetlenül nagyon élvezetes volt, és nagyon megmosolyogtató. A királykisasszonyok különösen tetszettek.
Máté is szereti ezeket az előadásokat, és egyre bátrabban, hangosabban vesz részt benne. Szerintem jó lesz neki Angéla néninél a színjátszókörben.

A mese egyébként jóóóó hosszú, és jó sokat gyakorolhatták, mert elejétől a végig tudja Máté. Már péntek reggel is el akarta mondani, de akkor nem volt rá idő, de azóta ha eszébe jut, akkor nagy hanggal harsogja bele a világba, és olyan aranyos. 

A mese után pedig szép sorba álltak, és szavaltak néhány verset. Máté szegény pont kikerült a napra, egy idő után látszott is, hogy kezd melege lenni, de ez nem akadályozta abban, hogy szépen elmondj a társaival a rá kiszabott versszakokat. Több verset is mondtak, 3-at, 4-et, már nem is emlékszem pontosan.

A. A. Milne: Hatévesek lettünk

Egyesztendős voltam,
épphogy elindultam.
Aztán kettő lettem,
épp, hogy megszülettem.
Hároméves lettem,
én voltam? Nem értem.
Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!

Máté a bal szélen

Négyen gyerek maradt a csoportból még egy évet, ők négyen külön mondtak a Nagyoknak pár verset búcsúzóul, útravalóul.

Iványi Mária: Nagycsoportosok búcsúztatása

Nem jöttök már óvodába,
Iskolások lesztek,
játék helyett számokkal és
könyvvel ismerkedtek.

Megtanultok betűt írni,
pocakos b-t, ó-t, á-t,
rajzoltok szép színes képet,
s hangjegyekből kottát.

Azért mi sem búslakodunk,
itt a mackó, s labda.
Jövőre meg találkozunk
az iskolapadban.

Majd tarisznyát kaptak a nyakukba, virágot a kezükbe, és integetve búcsúztak egymástól, az óvodától. Hát mit mondhatnék... nagy pillanatok voltak ezek.

Végül jött a meglepetés előadás, amit a szomszéd tánciskola egyik tanára tanított nekik, egy cowboytánc :) Mindenki kockás ingre váltotta az ünneplősét, és már mehetett is a buli! Hát ez aztán nagyon aranyos volt, ahogy szökeltek jobbra-balra, de nagyon ügyesek voltak, mert nem ütköztek össze,( legalábbis nem feltűnően)  pedig egész komoly koreográfia volt :) végül a szülőkkel is volt egy kis westerntáncolás, meg a kistesókkal, akiket nem lehetett ekkorra már a helyükön tartani.

Az ünnepséget  a szokásos zsúr követte. A fiúk nagyjából  addig támasztották az asztalt, amíg volt rajta ennivaló, Marci pedig ezalatt az iskolaudvaron motorozott rendületlenül. 

Bár megvolt az ünnepség, a búcsúzás, útravalót is kapott Máté a tarisznyájába, mégis olyan fura hiszem is meg nem is érzés van bennem, hogy ezen is túl vagyunk. Van még 3 kemény napunk az oviban, aztán pénteken végleg búcsút mondunk az ovinak, és belevágunk a nyárba, hogy ősszel újult erővel, mosollyal az arcunkon tudjunk belevágni egy egészen újba, az iskolába. 

Donászi Magda: Óvodától iskoláig

Egyszer régen édesanyám,
megfogta a kezemet.
Kicsit féltem, amikor az óvodába vezetett.
Csodálkoztam :
Mennyi játék!
Mennyi asztal!
Mennyi szék!
Gyorsan telt el a legelső nap,
gyorsan futott el a hét.

Négy év telt el,
négyszer láttuk az óvoda ablakán,
hogy zöld lombok integetnek,
vagy száraz ág van a fán.

Közben aztán úgy megnőttünk,
hogy az ágyunk kicsi már.
Holnap a mesesarok helyett,
az iskola padja vár.

Az ovis búcsúztató előnapján

Mi más is járhatna a fejemben, mint hogy milyen villámgyorsan elröppent ez a három és fél év... emlékszem én még jól, amikor egy decemberi napon először mentünk az oviba. Máté nagyon meg volt szeppenve. Együtt térképeztük fel a csoportot, a kipróbáltuk a kisszékeket, a kisasztalt, a játékokat, és akkor is arra gondoltam, amire most, hogy hogy telhetett el ennyire az idő.... hogy lehet, hogy már óvodás, hiszen még csak most született? Akkor még olyan távoli volt ez a nap, igazából eszembe sem jutott, nem is tudtam a holnapnál tovább gondolni, csak azt éljük túl nagy sírás nélkül,  aztán majd lesz valahogy. Aztán lett is, észrevétlenül beleszoktunk az oviba, Máté is, én is, és már nem volt sírás, voltak viszont barátok, cimborák, udvari focimeccsek, nagy homokvárépítések, ovi utáni bandázások, szülinapi zsúrok, kirándulások, színházi előadások, cirkuszbamenés, fagyizás, ünnepségek, és biztos voltak nézeteltérések is, de sosem volt örihari, és biztos volt még egy csomó minden más is, amiről nem is tudok, vagy egyszerűen most nem is jut eszembe.

Most így a ballagás előtt 1 nappal is ugyanez jár a fejemben. Hogy telhetett el ennyire az idő? 

Közben pedig csak nézem, és gyönyörködöm Benne, hogy milyen nagy fiú, milyen szép fiú lett ez alatt a három év alatt. Hol van már a kerek kis babapofi? 

Hiába, hogy el vagyok havazva, vagyis meggyezve egész héten, meggymagozás közben néha el-el lehet morzsolgatni egy-egy könnycseppet, pláne, hogy Máté már napok óta a búcsúztatós verseket szavalja egész álló nap, és nem tudom nem meghallani, és nem tudok nem meghatódni. Mert olyan ügyesen mondja őket!  Nem bírja már magában tartani, édes szivem. Érthető, hiszen olyan régóta már titkolózniuk kell(ene), volt az anyák napja, amit még csak-csak kibírt, csak 1 verset mondott el itthon, és rögtön utána már kezdtek is a ballagásra készülni.

Cinca Katica: Búcsú 

Drága, öreg óvodám!
Milyen szép is vagy ma!
Virágruhát öltöttél fel
erre a nagy napra. 

Elbúcsúzom én most tőled,
játszottam már eleget,
sírtam is és kacagtam is,
másnak adom helyemet. 

Kinőttem az ágyacskámat,
kisszékem is pici már,
fakocka és játékmackó,
isten veled, mesevár! 

Óvó nénim szépen kérlek,
mesélj majd a húgocskámnak,
úgy ahogyan nekem tetted,
hogy ne érje sose bánat. 

Dajka nénim szeretgess meg,
utoljára tekints rám!
Te voltál, ki mindig fáradt,
hogy ragyogjon az óvodám. 

Itt az idő, elközelgett,
iskolába indulok, 
de hozzátok visszajárni
mindig örömmel fogok.

 

 

Hát holnap eljön majd a nagy nap. Nagyon várják, nagyon izgatottak. Nekünk nincs más dolgunk, mint hogy végig asszisztáljuk nekik a holnap délutánt úgy, hogy a ballagás, és ez a mögöttük lévő 3 év amennyire lehet felejthetetlen legyen számukra. 

Holnap reggel mi visszük a díszítéshez a borostyánt, meg egyéb zöldségeket, amit a kertben találunk. Eszembe is jutott rögtön, hogy pár nap híján 9 éve hasonlóan borostyánnal voltunk felszerelkezve, Ugye Vica?

Amikor Milán összebarátkozik StohlBucival

Tegnap ovis kiránduláson voltak a fiúk. Nem mentek messzire csak a Margitszigetre, de ez is nagy kaland volt mind a kettőnek. Milánnak ez volt az első ilyen kirándulása, ő azért volt izgatott, Máténak meg ez volt az utolsó, nekem meg ezért szorult el a szívem. 

A kirándulás jól sikerült, a kicsik csak fél napot voltak, de így is volt vadasparknézés, szökőkútnézés, és játszóterezés, a nagyok pedig csak délután jöttek haza. Nekik még vonatozás is volt, foci a nagyréten. 

És bár Mátéék ettek jégkrémet a szigeten, gondoltam ovi után fagyizunk egyet együtt, és fagyizás közben tudnak mesélni, milyen volt a napjuk. 

A cukrászdához érve a korlátnál ott egy pasi egy kislánnyal, de nem is figyeltem, és amikor köszönt, hogy sziasztok, akkor rutinból visszaköszöntem, azt gondoltam biztos egy ovis apuka. De köszönés közben már rájöttem, hogy ő bizony StohlBuci. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mint amilyet a szituáció megkívánt, nem rohantam le autogrammért, nem kezdtem el megbámulni, nem mutogattam rá ujjal, stb... 

Kikértük a fagyikat. A nagyokat előreküldtem egy asztalhoz, amíg fizettem. Mire kiértem Milán már sopánkodott, hogy:

- Jajjj, a fagyim, le fog esni a gombócom!, Jajjj, jajjj, le fog esni! Anya!!!!!!- és meg sem mert mozdulni szegénykém, nehogy lepottyanjon a fagyija. 

Próbáltam megmenteni azt a nyomorult gombócot, ami valóban a földre akart huppanni. Elvettem Milán tölcsérjét, hogy valahogy belenyomkodjam a fagyiját, de a mozdulat közben lecsusszant a fagyi. Szerencsére sikerült az alkarommal megfogni, viszont az összeszorított alkarjaimmal nemigen tudtam mit kezdeni. 

Ekkor odatoppant mellénk StohlBuci, és mondta, hogy várjak, segít, és elvette a kezemben szorongatott tölcsért, és a gombóc alá tartotta, én pedig belecsúsztattam a tölcsérbe. Megmenekült a fagyi!

Megköszöntük a segítséget. Milán többször is odakiáltotta a szomszéd asztalhoz, hogy köszönöm! és percekig taglalta, hogy milyen , hogy a bácsi segített, különben most nem lenne fagyija. 

Az incidens után  békésen nyalogatta mindenki a maga fagyiját. Marci is kikönyörgött egy fél gombócot, és ügyesen nyalogatta. Irtó büszke volt magára :) 

Majd StohlBuciék indulni készültek, elköszöntek, elköszöntünk, mire Milán kétségbeesve fordult utánuk:

- És mi lesz ha még egyszer le akar esni a fagyim??? Ki fog segíteni, ha elmegy a bácsi?

 Mire SB visszafordult, és mondta Milánkának:

- Ha megint le akar esni, akkor csak kiabálj egy nagyot és jövök! 

- Jóóó!!! szia!!!!- harsogta Milánka, és integetve elbúcsúztak egymástól

Hát így történt. Nagyon vicces volt. Épp csak telefonszámot nem cseréltek, hogy tudja hívni, ha baj van :)

Balatoni hétvége

A hétvégén rendezték Feriéknél a szokásos céges balatoni focit, amin törött ujj ide vagy oda, részt kell venni. A buli 10-kor kezdődött Füreden, mi olyan 11 magasságában be is gurultunk a parkolóba, mert induláskor nem sanszoltuk be, hogy őrületes forgalom volt az úton. Hogy az éppen zajló ultrabalaton miatt e vagy sem, nem tudni. Én mindenesetre kicsit elszorult szívvel néztem a parton futókat, hogy milyen klassz lehet egy ilyen Balatonkerülő versenyben részt venni.

Érkezés után Feri villámgyorsan fociruhába öltözött, és már pályán is volt, mi pedig a pálya mellett ütöttük el az időt. A fiúk hol a ketrecen lógtak, hol focizgattak, kekszezgettek, tulajdonképpen eltelt az idő úgy, hogy semmi különöset nem csináltunk. Szerencsére nem esett az eső, mégha strandidő nem is volt.

Milán és a zsíros kenyér

Aztán a meccsek végeztével lementünk a partra, elnyaltunk egy fagyit, Marci  aludt egyet, a Nagyok pedig a köveken mászkáltak. Én mondjuk tartottam tőle, hogy vízbeesés lesz a történet vége, és végül az is lett, igaz, nem a Balatonba esett bele Milán, hanem már fönn az üdülőtelepen egy kis medencébe, de akkor is fenékig vizes lett. Bár vicces volt nagyon, ahogy viziszörnyként kimászott a vízből és sopánkodott, hogy ajajjj, belestem. 

A nap végül a szokott módon marhapörivel zárult, meg tortával, és volt egy kis tánc is :) A skacok is nagyon ropták :) 

Másnap sajnos esőre ébredtünk, meg fejfájásra, így nem is csináltunk már más programot, hanem jöttünk egyenesen haza. 

De pár hét múlva vigyázz Balaton, jövünk!