Mátérajzok

Imádom a rajzait :) Imádom, hogy gondol egyet, kitalálja, hogy mit rajzol, leül, és megcsinálja.

Egy Rumini-illusztráció. Jobb oldalon a Kopasz-hegy. A várban áll Rumini kesztyűben és a varázslátcső van a kezében. Az a két kis jószág az nem más, mint a hómenyétek :) Balra pedig egy zúzmarakatona.

Játék az udvaron. Máté focizik, Milán jobb oldalon biciklizik, és ott a lépcső is. Esteledik.

Máté féle csendélet. Ház , (társasház), az autó is garázsban van, és a fán már hajlanak a levelek.

Máté első lány-ábrázolása. Legalábbis nem emlékszem korábbról arra, hogy lányokat rajzolt volna. A rajz történetét nem ismerem, véletlenül bukkantam rá a kupacban, szóval nem tudom, milyen autók ezek, de nyilván valami ünnepség van, mert tűzijáték is van :)

Egy kidolgozatlan. A képen egy virágkezű (lehet, hogy kesztyűs, mert a kesztyűt is így rajzolja:)) apa.

És a tegnapi remekmű, egy lóháton ülő katona, karddal. Szerintem tök profi. Csak aztán mire ezzel végzett, addigra már nem volt kedve tovább dolgozni a képen, de sebaj. Így is szuper.

Ünnepeltünk

A héten mindkét ovisom teljes forradalmi lázban égett, festettek zászlót, kokárdát, hajtogattak csákót, Mátéék még kardot is papírból, és már szerda óta azt hajtogatták folyton, hogy szombaton majd menjünk megnézni a huszárokat, mert az óvónéni azt mondta lesz huszárfelvonulás. És csak mondták, csak mondták, én meg a "jó majd meglátjuk", meg hogy "majd ha jó idő lesz", -től végül eljutottam oda, hogy megígértem nekik, hogy valahogy megnézzük a huszárokat. 

Nem vagyunk az a nagy ünnepségre járósok, két okból, egyrészt mert nyilvánvalóan tömeg van, másrészt volt néhány olyan év is, amikor ki sem mertünk merészkedni, nehogy belekeveredjünk valami tüntető tömegbe. Most sem mentünk az ünnepségre, nem is értünk volna oda időben szerintem a Kossuth térre, hanem csak 10 után vettük nyakunkba a várost. 

Elmetróztunk a felújított, frissen átadott Kossuth térre, már csak azért is, hogy megnézzük milyen, meg kicsit azért is, mert a Parlamentet nézni, az mindig olyan ünnepi. Mert szép. Most meg különösen az, hogy minden oldalról csillog-villog. 

 

Szerencsénk volt, mert éppen amikor ott voltunk, akkor volt valami díszőrségi bemutató, vagy mi, és voltak trombitások, meg díszőrök, akik végül lejöttek a  lépcső tetejéről a tömegbe, és ott lehetett velük fényképezkedni, és a gyerekeknek még a kardjukat is megmutatták. Az enyémek leginkább csak tátották a szájukat, és Milán egyáltalán nem mert közel menni hozzá, és Máté is inkább csak odaóvatoskodott, azt is csak azért, mert mondtam neki, hogy majd megmutatjuk az óvónéninek a képet. 

Nem időztünk itt sokat, a Duna parton a Lánchíd felé indultunk, hogy felsétáljunk a várba. Megint csak mázlink volt, mert mire odaértünk a Lánchíd lábához, pont akkor ért oda a huszáros-katonazenekaros-kosztünös felvonulás, ami a Múzeumkertből indult. Így szinte karnyújtásnyira vonultak el előttünk a huszárok, majd mi is a csatlakoztunk a sorhoz, és a rézfúvósok zenéjére mi is átmasíroztunk a hídon. Nekem ez volt a nap csúcspontja. :) Nagyon hangulatos volt együtt menetelni. 

Ha lett volna kis papírzászlónk, akkor akár lengethettünk is volna, de nem volt, ennyire nem voltunk felkészültek. Kokárdából is csak 2 darabot találtam a lakásban, az is még az ősidőkből származott, és a fiúk vették fel.

A vár lábához érve én szívesen mentem volna siklóval, de amikor megláttuk a kígyózó sort, akkor inkább mégis a gyaloglás mellett döntöttünk, és a siklót megint csak kívülről néztük meg. Sosem ültünk még budai siklón, szégyen-gyalázat. ( Nápolyban, Bergamóban, és Como-ban viszont siklóztunk már, csak hát az már nagyon régen volt, Milán még nem is született meg akkor. )

Az út fölfelé végül nem volt olyan vészes, én legalábbis rosszabbra és hosszabbra számítottam, igaz, Feri tolta föl Marcit :) 

Föntről pedig még mindig pazar a panoráma. 

A várban óriási tömeg hömpölygött. Volt kirakodóvásár, amiből nem sokat láttunk. Felérkezéstől elkezdve egyfolytában kürtőskalácsost kerestünk, mert Milán azt szeretett volna, de mindenhol olyan őrjítően hosszú sor várt a kalácsra, hogy egyikbe sem volt nagy kedvem beállni. Végül kaptak egy perecet, mert ott nem állt akkora sor, és végülis azzal is elégedettek voltak egy darabig. 

Marci egy jókora alvással ünnepelt, nem zavarta sem a zenekar, sem a hegymenet, sem a tömeg, bezzeg a perecet rögtön kiszimatolta, és abból azért elkérte a részét. 

 A várban itt-ott előkerültek a huszárok, és a korabeli kosztümökbe öltözött hölgyek-urak, akikkel lehetett fényképezkedni. Mi továbbra is csak szemléltük őket, a fiúk nem akartak közös fotót.

Mire eljutottunk a vár túlsó felébe, és jól lejártuk a lábunkat, addigra már kezdett rosszabbodni az idő is, így nem is húztuk már sokat az időt, hanem lementünk a metróhoz. Szép, új metrókocsikban utaztunk oda is, és vissza is. Én most találkoztam ezekkel először. Egy élmény volt :) Legalábbis a régi zötyögős-kattogós-csattogóshoz képest mindenképpen. 

A Keletinél hatalmas szélvihar fogadott bennünket a földfelszínen, akkora, hogy míg az egyik kezemmel Milánt szorítottam, a másikkal pedig a babakocsit, hogy el ne vigye a szél, addig a szél felborított egy fémkorlát sort majdnem mellettünk, és mindeközben kikapta a babakocsi tetejéről a sálamat, amit levettem mert dögmeleg volt a várban, és csak vitte, vitte, vitte, be a korlátok mögé az építési területre, ahová nem is tudtunk utána menni, csak utána nézni. Milán teljesen odavolt, hogy mi lesz most a sálammal, hiába nyugtattam, hogy ne bánkódjon, sokkal nagyobb baj lenne, ha őt vitte volna el a szél, nem a sálat. 

Végül aztán a sál is meglett, mert hamburgerezés után a fiúk visszamentek, hogy megnézzék mi van vele. Ekkor épp nem volt szélvihar, és lézengett ott egy munkásember, aki begyűjtötte a sálamat, amit Milánka boldogan hozott nekem :)

Így telt az ünnepünk. A nap hátralévő része már szinte csak alvással és evéssel, mert a fiúk majdhogynem csak vacsorára keltek fel. Jól elfáradhattak, de hát jó sokat gyalogoltak is, tulajdonképpen zokszó nélkül. Már csak a várból lefelé kezdett el Milán sopánkodni, hogy mikor érünk már oda a metróhoz. Úgyhogy ők is hősök voltak tegnap. Csak nem 48-as hősök :)

Ui: és az ünnepi 1500-dik bejegyzést olvashattátok :)

Ötödik suliváró utáni elhatározás

Na és akkor... a múlt hét pénteken ötödjére is átléptük Mátéval az iskola kapuját. A negyedik alkalom után Mátét elkapta az iskolás gépszíj, és minden nap kérdezte, hogy ma megyünk-e az iskolába, és amikor mondtam, hogy nem, mert csak egyszer van egy hónapban ilyen foglalkozás, akkor meg duzzogott, hogy ez nem igazság. Megnyugtattam, hogy ne féljen, amikor már iskolás lesz, akkor mehet majd minden nap, és húúúú az milyen klassz lesz! 

A nagy lelkesedésben viszont majdnem elfelejtettük az e havi délutánt, de végül nem. 

Szóval péntek délután a csöpörgő esőben baktattunk Mátéval a suli felé, ahol ismerősként köszöntöttek minket, mosolyogva, kedvesen, és Máté is már kicsit bátrabban közlekedett, és szólalt meg, amikor kérdezték. 

Rajtunk kívül volt még néhány visszatérő arc, régi és új ismerősök, és megint csak azon morfondíroztam, hogy ha mindenki, aki itt megjelent az elmúlt hónapokban egyszer is, az ide jönne valóban, (és akár jöhet is ide, mert ide körzetesek), akkor milyen tuti kis banda jönne itt össze mindhárom osztályban, a régi rossz hírek dacára és ellenére. Az elmúlt pár hónapban rengeteg emberrel beszélgettem az iskoláról, ismerősökkel, félismerősökkel, tulajdonképpen bárkivel, akinek van és volt kézzelfogható tapasztalata, és javarészt nagyon elismerő és számomra megnyugtató véleményeket hallottam. Legalábbis az alsó tagozatról, ami minket egyelőre foglalkoztat és érdekel. Hogy mi lesz 4 év múlva, azon majd gondolkodunk akkor.

No de.. suliváró. Megint csak a jól bevált 3 csoportra osztás volt. A bábos K. nénivel egy színpompás tavaszváró százlábút készítettek a gyerekek papírból. A másik csoportban angolul tanultak számolni 6-ig, interaktív táblával. Az angol tanítás egyébként csoportbontásban megy már a kezdetektől. A többi tárgyból nincs fizikai értelemben vett bontás, osztályon belül oldják meg a differenciált feladatmegoldást, ha szükséges.
A harmadik csoport pedig A. nénivel egy éneklős- zenélős-színdarabos foglalkozáson vett részt. Először szavak nélkül, mimikával kellett elmutogatniuk érzéseket, és parancsszavakat, pl. hogy mutatod meg, hogy menj ki, gyere be, éhes vagyok, álmos vagyok, ilyesmik. Aztán mindenki választott magának valamilyen hangszert, és közösen énekeltek, majd eljátszották az iciripiciri mesét. Máté a házikó szerepét választotta. :)

A foglalkozás végén, amíg a gyerekek uzsonnáztak sikerült elcsípnem A. nénit pár szóra. Kíváncsi voltam a véleményére, hogy ha Máté alapvetően nem egy nagy szereplő, és inkább a csendesebb, visszahúzódóbb típus, amikor ki kell állni, akkor való-e neki ez a színjátszókörös osztály, vagy inkább gondolkodjunk másban. A. néni azt mondta, hogy naná, hogy való neki, sőt... pont neki való, hiszen az egész színjátszásosdi lényege, és értelme, hogy a gyerekek kinyíljanak, hogy meg merjenek szólalni, véleményt merjenek és tudjanak alkotni eleinte szerepek mögé bújva, majd később spontán önmaguk is. Nagyon kedves volt, és bár eleinte nem volt annyira szimpatikus, valahogy a mosolygóssága, a lelkesedése a tanítás, a gyerekek iránt nagyon vonzóvá tette. Olvastam az iskola honlapján a "hitvallását", amiben azt írja, (nem pont így), hogy az a célja, hogy a gyerekek szeressenek tanulni, érdekelje őket a világ, hogy játékosan, játékokon keresztül fedezzék fel, hogy az élet mennyire fantasztikusan sokszínű és izgalmas, és hogy tanulni jó, tudni pedig még jobb!

Úgyhogy most végre megszületett az elhatározás, hogy első sorban A. nénihez szeretnénk bekerülni. Reméljük, az hogy körzetesek vagyunk, és hogy valamennyire már ismer minket számítani fog egy kicsit akkor, ha rangsort kell állítani. Márpedig eléggé úgy fest, hogy a kezdeti nagy ellenérzéseket sokmindenkiben sikerült az iskolának lerombolnia, mert sokaktól hallom, hogy igen, ezt a sulit nézték ki, és most már körzeten kívüli érdeklődők is vannak. Végül még átesünk a ló túloldarára, hogy a biztosnak hitt felvételünk nem is lesz olyan biztos... A legfrissebb kerületi közgyűlési határozat szerint 90 helyre 180 körzetes gyerek van, és bár megjegyzésként szerepel, hogy ebből a körzetből szoktak leginkább átjelentkezni, és másik iskolába menni, de ezek akkor is nagyon durva számok. Elvileg a kerületben mindenkinek tudnak iskolai férőhelyet biztosítani. De nagyon nem lenne jó a kerület túlfelére hordani naponta Mátét, mert ott van hely. Az pesti viszonylatban csúcsidőben legalább egy fél óra bkv-zás, és még jó ha nem kell átszállni, plussz még gyaloglás. Szóval remélem, hogy minket ez a veszély nem fog fenyegetni.

Szombaton volt egy másik, korábban potenciális, körzeten kívüli iskola ismerkedő napja, ahová némi tanakodás után már el sem mentünk Mátéval. Úgy gondoltuk, hogy még egy iskola megnézése már nem segítene a döntésben. A misulinkkal már tényleg megbarátkoztunk, Máté is kötődik hozzá, és igazából meg is vagyunk elégedve. Szóval kár lett volna még magunkat és Mátét összezavarni.
Kész, döntöttünk, és most már csak remélem hogy úgy alakulnak majd a dolgok, ahogy szeretnénk, abban pedig nagyon bízom, hogy jól döntöttünk. Hát izgalmas időszaknak nézünk  elébe!

Negyedik suliváró és nyíltnap után

Igaz, hogy múlt pénteken már az ötödik sulivárón voltunk, és igazából azt hittem arról fogok írni, de végül nem így lett.

A negyedikről nem számoltam be, de ott gyakorlatilag csak annyi történt, hogy még jobban elbizonytalanodtam tanítónénit illetően. Milliószor végigkattogtam, hogy melyik miért lenne jó, és végül a kiinduláshoz képest most egész másképp áll a ranglista. Mert induláskor csakis abban gondolkodtunk, hogy matekos osztály passzolna Máténak, hiszen abban nagyon jó, az az ő terepe. De a mindenki által jónak tartott A. néni angol-kommunkációs osztályt vezet. A dilemmát pedig csak nehezítette az attól való félelmem, hogy ha mindenkinek A. nénit javasolják, és ha ő tényleg annyira elismert és jó pedagógus kerületi szinten mindenképp, akkor nyilván hozzá fogják "kiválogatni" a jobbakat, a nem kisebbségieket,  és a másik két osztályban halmozattan több lesz belőlük. Ezt meg azért annyira nem szeretném.

Aztán voltunk egy nyílt napon is, ahol be lehetett ülni az első 3 órára. Ferit is sikerült rávennem, hogy legalább egyszer zarándokoljon már el a suliba, és legalább csak nézzen körül, és a saját szemével nézze meg a tanítónéniket, ne csak az én szubjektív véleményem alapján ítéljen. 

A. néni matek óráját néztük meg először, ami nagyon durva volt így korán reggel első órában. Villámgyorsan röpködtek a feladatok, volt amit fejben kellett azonnal rávágni, voltak gondolkodósak, de A. néni nagyon kemény tempót diktált, nekem legalábbis, aki évek óta reggel 9 előtt gyakorlatilag használhatatlan mindenféle gondolkodásra, nagyon pörgős volt. Bevallom, néha el is veszítettem a fonalat, mentségemre, Marcival erősítettük a csapatot, szóval rá is oda kellett néha figyelni, majd ki is kellett mennem vele az óra háromnegyedénél. Szóval nagyon meggyőző volt, bár el is bizonytalanított, hogy vajon Máté mennyire tudná felvenni ezt a tempót. Persze figyelembe véve, hogy ezek a gyerekek már negyedikesek voltak, gondolom ők is folyamatosan szoktak ehhez hozzá, és fejlődtek erre a szintre, tehát azt gondolom Máté is belejönne, mert alapvetően ő nagyon szereti ha feladata van, és szereti, igényli is hogy foglalkoztatva legyen. Ha nincs, ha unatkozik, akkor kezd el idiótáskodni. A. néninél feladatokban azt hiszem nem lenne hiány.

Hogy Marcival ki kellett jönnöm, az annyiban végül szerencsés volt, hogy kicsit bekukkanthattam a matekos  K. néni nyelvtan órájába is a nyitott teremajtón át. Hát ég és föld volt a két osztály, a két óra között. A nyelvtan órát inkább a lassúság jellemezte, kérdés-felszólítás-táblához kijövés- megoldás, nagyjából e szerint a menet szerint zajlott. Borzasztó sok időt elvett az, amíg egy-egy gyerek kibotorkált a táblához és megoldotta a feladatot, ami nem igazán igényelt volna szerintem táblás szereplést. A szófajokat tanulták egyébként. A megoldások egyébként itt is általában jók voltak, szóval tudták a gyerekek a leckét, csak valahogy A. néni után olyan vontatott és unalmas volt az egész. De lehet, hogy csak nekem, mert én magam is inkább pörgős vagyok, semmint olyan elücsörgős. K. néni emellett kosárlabdacsapatot szervez, és vezet, ami nem tudom Máténak mennyire jönne be, az ő elmondása alapján az efajta labdajátékokat nem szereti, kidobózni sem szeret az oviban, mégpedig azért, mert azt mondja nem tud labdával jól futni. A. néni görkorcsolya szakkörével szemben nem is nagyon hiszem, hogy fel tudná venni a versenyt a kosárlabda Máténál.

A harmadik tanítónéni óráját egyelőre még nem láttam, de maga a tanítónéni nagyon szimpatikus, kedves, aranyos, fiatal, és ő olyan babusgatós. Máté csoportjából többen is vele szimpatizálnak leginkább. Ő egyébként bábozást tart az osztályának, ami különösen a nehezen beilleszkedő, szorongó gyerekeknek nagyon jó, segíti őket az önkifejezésben, a kommunikációban, és K. néni ezt nagyon magas szinten műveli. Vele szoktak a gyerekek a sulivárókon valamit kézműveskedni, és nagyon jó dolgokat szokott kitalálni, és Máté is nagyon szeret vele dolgozni. Az ő osztálya is angolos.

Az, hogy angolos az osztály az annyit jelent, mint kiderült most már nekem is, hogy az első félévben nincs angol órájuk, a másodikban pedig heti 1 van, majd eggyel nő minden tanévben, így lesz negyedikben 4. Korábban heti 5 volt, de elvettek egyet a mindennapos tesi javára. 

A matekos osztály csak harmadikban kezd el angolul tanulni.

Az ötödik suliváróról legközelebb.

Milánmondja

Egyszer véletlenül elcsípte a tévében Jamie Olivér főzőműsorát. Teljesen rákattant, és napokig kérdezgeti, hogy mikor lesz a kedvenc műsora. A téli olimpia idején nem főzött a tévében Jamie, és Milán ezt eléggé sérelmezte. 
- Mikor lesz már vége ennek a buta olimpiának????- hőzöngött heteken át, szegénykém. 
Vagy:
- Milán, ma sem lesz még a főzőműsor, mert hokimeccs lesz helyette. 
- Hokiiiiimeeeeeecs???? Az más! Azt nézem!

 
Nemcsak  Jamie hatására, (nálunk már csak Jamie ;-)) hanem egyébként is, Milán nagyon szeret a konyhában tüsténkedni. Nagyjából mindig ő az első, aki megjelenik mellettem a kisszékével, hogy segít, amikor kiszimatolja, hogy készülök valamire. 
- Jövök segítek! Ha nem segítek, akkor nem lesz olyan finom!- mondja. (remélem nem valami burkolt kritika a főzőtudományomat illetően)

Azt mondja Marcinak:
- Marci, most játsszuk azt, hogy én vagyok a disznó, te meg a kicsi malac.


A kisszobában vannak Marcival. Nem tudom mit csinálnak, csak ezeket hallom:
- Marci várj, segítek! Amikor én is ilyen kicsi voltam, mint Te, akkor még én sem tudtam ezt összerakni. 
- Marci, te ehhez még törpe vagy.
- Marci, ez nagyon nagy butaság volt, amit csináltál.
- Anya, nagyon mérges lesz, ha meglátja, hogy kiborítottad a kölesbogyót! - ordítja bele a világba- Várj, segítek megenni!

Oviudvaron történt.
- És képzeld el, hogy az egyik kislánynak nem volt jó a biciklije, valami baja volt. Én meg odamentem, és mondtam neki, hogy majd én megcsinálom, mert én mindenhez értek, a bicikliszereléshez pedig nagyon értek. De nem hagyta, én meg otthagytam.


Egyik reggel mondom Marcinak, hogy jöjjön készüljünk, elvisszük a Nagyokat oviba, mi pedig elmegyünk Orsi nénihez.
Milán megszólal:- Marci, Te olyan szerencsés vagy!

Katasztrófakirándulás a Normafánál

Mielőtt elfelejteném, hogy mennyire borzalmas volt a hétvégi kirándulásunk, gyorsan leírom.

Szombat reggel, a tavasz első napján,  verőfényes tavaszköszöntéshez illő napsütésre ébredtünk. Gondoltam, mivel egész héten nem voltam épp fitt, és az idegeim is elég vékony szálon lógtak már és hol síkideg voltam, hol sírtam bármiért, szóval gondoltam mindannyiunknak jót fog tenni egy kis napsütésben töltődés. Marci persze fél vagy háromnegyed éjszaka nem aludt, úgyhogy az alaphangulat eléggé adott volt, de ekkor még hittem benne, hogy jó lesz ez. Becsukott szemem előtt láttam magunkat, ahogy Marci szépen alszik a kocsiban a jó levegőn, a Nagyok rohangálnak, játszótereznek, én pedig töltődöm. 

Végül nem egészen így alakult. Pedig a jó levegő, a napsütés adott volt. A Normafához mentünk, mert hogy milyen jó lesz majd a kiadós séta után egy finom rétessel megkoronázni a délelőttöt. 

Rajtunk kívül gondolták még így egy páran, mert igen nehezen találtunk parkolóhelyet, azt is csak tökvéletlenül, jókor voltunk jó helyen, amikor éppen kiállt valaki előttünk. 

Marci a kocsiúton aludt valamicsét. Talán 15 perc is lehetett. Aztán kiszállás után gyakorlatilag beszállásig egyfolytában kínlódott, semmi nem volt jó neki, semmiképp nem akarta azt amit mi, ha kismotorra ült, akkor a lejtőn lefelé akart menni, amikor ebben meggátoltam megsértődött és ordított, és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább jönni, se motorral, se lábon, a kocsiba meg pláne nem akart beleülni. Apa nyakában elvolt egy darabig, de aztán megint kezdődött az egész műsor elölről. Szuper volt! Csak 150-en bámultak meg minket egyszerre, hogy miért ordít a gyerek. Marcit ez nem zavarta, engem azért egy idő után igen, és akkor én is sírni kezdtem. Szép látványt nyújhattunk, bizonyára. 

A Nagyok eközben rohangáltak össze-vissza, kicsit játszótereztek is, fára másztak. Mindenhol jó nagy sár volt, meg pocsolya, amibe ők szívük szerint nyakig beledagonyáztak volna, de akkor muszáj lett volna gyalog hazajönniük, nem autóval. 

Végül, bár töltődésről szó sem volt, a rétesről azért nem mondtunk le. A nap csúcspontja az volt, amikor Máté teli torokból beleordított a mellette ülő néni fülébe, kétszer is, mert meleg volt a rétesében a töltelék. Persze közben Marci is ordított, mert ha kivettem volna a kocsiból, akkor az asztal tetejére mászott volna, és mindenkinek a rétesébe beletúrt volna, ezért a kocsiban ült, de ott meg persze ordított.

Hát így történt. 

Azért az elején még próbáltam elcsípni a jobb pillanatokat. 

Farsang van, farsang van

Annak ellenére, hogy már hetekkel ezelőtt tudtuk, hogy ki mi lesz a farsangon, ( Máté Rumini, Milán Miki egér) és el is kezdtük időben beszerezni a kellékeket, nem én lennék, ha nem az utolsó napra maradt volna a dolgok lényegi része, azaz a tényleges kézműves munka. Az utolsó napos alkotást én még megspékeltem egy kétnapos lázzal és aligélek életérzéssel, amit igyekeztem magamban minél mélyebbre ásni tegnap délelőtt, amikor elég nagy fizikai fájdalommal is járt a varródobozt elővenni a fiókból. Végül csak elővettem, és nekiálltam, és rá kellett jönnöm, hogy fejben ugyan már milliószor végiggondoltam, hogy mit hogy fogok csinálni, hiszen csak egérfület kell csinálni, meg egérfarkat, meg Milánnak egy sárga cipőzsákot, hát mi az nekem, igazán semmi, gondoltam. 

Milán kapott kölcsön egy tök tuti, igazi disneyonice-os mikiegér fület, csak hát kék-zöld volt, így azt be kellett vonni feketével. És mivel annyira szuperül nézett ki, ezért elkezdtem Máténak is keresni valami hasonlót, vagy legalábbis valami megoldást, hogy milyen anyagból lehetne egy ilyen kupakot a fejére szabni, mert a hajpánton egérfül megoldástól eztán már ő is határozottan elzárkózott. Találtam is egészen véletlenül egy eladó ugyanolyan disneyonice-os fület, ráadásul a belvárosból, jó megközelíthetőséggel, és még időben is. De a csaj nem volt annyira egyszerű eset, sokadik telefonálásra sikerült csak elérni, és még így is csak második időpontegyeztetéssel sikerült az üzlet, akkor sem zökkenőmentesen, de egy egérfülért mindent :) Így Máténak is lett tuti egérfüle, amit csak szürkével kellett bevonni. A legnagyobb bajom Milán cipőzsákjával volt, amit egyszer kicsire csináltam, aztán nagyra, majd bevettem belőle egyszer majd még egyszer, végül ráfogtam, hogy jó lesz az úgy, ez csak egy cipőzsák!

Végül minden elkészült, és jöhetett a ruhapróba, és készítettem is pár igen aranyos képet az egérkéimről. Ami viszont mind egy szálig elszállt az sd kártyáról még gépre töltés előtt, a többi ezervalahányszázzal együtt, amik szerencsére már mentve voltak, így csak néhány kép ment az éterbe nyom nélkül, legalábbis remélem.

A ruhapróbát így később megismételtük.

Milán elvileg mosolyog :)

Háttérben az elfoglalt Marcival

Ma reggel két kis egérpalántával vonultam az oviba. Én eléggé meg voltam illetődve, hiszen Milánnak ez az első farsangja, Máténak meg az utolsó itt az oviban. Nem mondom, el is szorult kicsit a szívem, ahogy néztem az ajtóból a nagycsoportos csapatot. Nemrég még olyan kicsik voltak!

Pláne nagy volt a kontraszt, hogy a nagycsoport után rögtön a kiscsoport felé vettük az irányt, és a Milán csoportjának a többsége tényleg kicsike, nem úgy mint Mátééknál, náluk a lányok valahogy olyan hosszúak, és néhány fiú is már igen-igen magasra nőtt.

Máté hozta a szokásos kezdetben szégyenlős formáját, de azért lassan oldódott, és rögtön le is telepedtek a kanapéra megnézni a kistáskájából a térképet, meg a vascsöppentőt. Aztán gyorsan mindenki lőtt néhány képet, készült csoportkép is, és már kezdődött is a mulatság.

Lássuk csak... merre is van az a kincs...

Milán, aki itthon még azt mondta, hogy nehogy már egész nap jelmezben legyen, mire a csoportajtóba értünk teljesen meggyagyásodott, és nagyon elemében volt. Nagy sikere volt a Mikiegér jelmezének, ami igen-igen jól állt neki, szerintem is :)

Milán az oviban

Gyagyáskodik és reggelizni készül

Összességében azt hiszem az idei jelmezek mindkettőjüknek telitalálat volt. Nagyon passzolt hozzájuk, egyszerű is volt, de aranyos is, készen is vettünk hozzá ruhadarabokat, de varrtam is hozzá kiegészítőket, (kicsit népmesei hoztam is meg nem is :)), és leginkább az a legjobb, hogy ők maguk találták ki, ők választották, és ezért szerintem jól is érzik magukat a bundájukban :)

Farsang van, farsang van,
járjuk a táncot gyorsabban!
Förgeteges ez a bál,
még a ház is muzsikál.

 Álljon a bál, amíg állhat. 

 nyaggassuk a citerákat. 

 Körbe-körbe! csak vidáman! 

 Maszk nélkül, meg maskarában....