NévnaposMilán

Matyi óta hagyománnyá vált, hogy a fiúk névnapjukra kapnak egy feliratos tortát a család Júlia nénijétől. Így volt ez Mátéval már két alkalommal, 2008-ban, és 2009-ben. Ma Milán is tortával ünnepelte az első névnapját. Ugyan enni nem ehetett belőle, de ez cseppet sem vette el a kedvét attól, hogy a saját kezével fedezze fel azt a különleges valamit, amit először csak bizalmatlanul szemlélt, majd ha hagytuk volna valószínű harapott volna egy jó nagyot is belőle, de nem hagytuk... a kis cseles így is jól belemártogatta a torta szélén lévő cukorba a kezecskéit, és egy óvatlan pillanatban, amikor nem figyeltünk szépen lecupákolta onnan.

Még szerencse, hogy nem választottunk hosszabb nevet neki, mert az bizonyára már nem fért volna rá a tortára:)

Rendhagyó Balaton

Amikor úgy döntöttünk, hogy a hétvégét a Balaton partján töltjük apa céges focibajnokságán, még nem tudtuk, hogy az év talán legpocsékabb hétvégéjét kapjuk. Bár megfordult a fejemben, hogy talán nem szerencsés útra kelni ebben az időben, aztán mégiscsak az indulás mellett döntöttünk, mert Apa mindenképpen ment volna, én pedig nem akartam a beígért szélviharban otthon maradni egyedül a fiúkkal.

Így esőkabáttal, meleg polárpulóverekkel, extra takarókkal, és meleglevegőfújóval felszerelkezve útnak indultunk. Egészen a megérkezésig nem is volt gáz, na de amikor odaértünk, már javában ment az égi dínomdánom.

Míg Apa focizott, Milek a hátsó sarokban még tolt egy kis szundit, Matyi pedig a lábak labirintusában utat törve magának mindenképpen nézni akarta Apát. Majd visszavonultunk családilag a szobánkba, és kisebb rábeszélésekkel végül mindkét gyereket sikerült elaltatni, így mi is tudtunk aludni egy kicsit abban a remek időben. Majdnem vacsoráig aludtunk is. Vacsora után pedig gondoltunk egy merészet, és mivel éppen akkor csendesedett a szél, esőkabátunk meg volt az eső ellen, nekivágtunk a sétánynak, mert hát mégse mehetünk úgy haza a Balaton partról, hogy nem láttuk a Balatont.

Hát nem volt nagy tolongás... Rajtunk kívül voltak ugyan még néhányan, de azok olyan vacsoraszerző körutasok voltak, mert egykettőre eltűntek valamelyik éppen nyitva lévő étteremben. Végül mi is betértünk egy cukrászdába, ahol leöblítettük a vacsorát egy-egy tortaszelettel, (én természetesen Pándi-meggyest ettem, ami még mindig a bestof nálam) és egy jó forró teával, a fiúk elvarázsolták a cukrászlányokat, majd mentünk vissza, közben persze megnéztük a kacsákat meg a hattyúkat, mert azt már beígértük Matyinak. Matyit nem zavarta az eső és a szél kombinációja, Ő lazán bement volna a játszótérre homokozni és csúszdázni, de sikerült róla lebeszélni.

Megállapítottuk, hogy a Balaton esőben-szélben is szép, úgyhogy nem bántuk meg, hogy lementünk megnézni.

Az éjszaka brutálviharos volt, de mivel mindkét kiskorú remekül aludt, így én sem nagyon észleltem magam körül a világot.

Ha jobb idő lett volna, sokkal több mindent tudtunk volna csinálni... de nem volt jobb idő, és az adott helyzetből szerintem sikerült kihoznunk a maximumot. Azért ha választani lehetne egy kicsivel naposabb-melegebb időben mennénk legközelebb:)

Reggeli Matyirohanás

Ébredés után Matyi konstatálja, hogy Apa elment dolgozni. Amíg én tettem-vettem, Milánt öltöztettem, Matyi is jött-ment, ő is tette a reggeli teendőit. A másik szobából csak azt hallom, hogy "megyek dolgozni, megyek dolgozni, Apa dolgozójába megyek dolgozni", és tekeri a biciklit mint aki már rettenetes késésben van. Majd bekukkant hozzánk, csak hogy még egyszer elmondja, ha eddig még nem hallottam volna, hogy     " Anya! Elmentem dolgozni"

És Máté így megy dolgozni... pizsamában és nyakkendőben:

Huhhhh

Azt hiszem, nem az a nap lesz az, amire évtizedek múlva is emlékezni szeretnék...

A történet olyan éjjel 2 körül kezdődött, amikor is már vagy ötödszörre keltem fel Milánhoz, és volt bennem egy sanda gyanú, hogy a mai nap nem lesz sétagalopp. Aztán a reggel már nem indult jól, mert esett az eső, és azt Milán baromira nem komálja... front, szél, és esőérzékeny a lelkem. Ez abból is észrevehető, hogy miután fél 8 táján kidobta az ágy, a délelőtt folyamat szusszant ugyan egy 10 perceset, ami alatt én sebtiben elmosogattam és megreggeliztem, de utána csak nyűglődött, vagy sírt, és bármit tettem nem volt jó, bárhová tettem nem volt jó, még Matyi is csak kis időre tudta feledtetni vele, hogy ma fáj az élet!

Miután kb. fél 11ig minden csodaszert bevetettem, hogy hátha attól jobb lesz Neki/Nekem, de próbálkozásom eredménytelen maradt, nem volt más hátra, minthogy édeshármasban kivonuljunk a konyhába ebédet főzni. Volt olyan szerencsém, hogy a hűtőben ott figyelt egy zacskó spárga megfőzésre várva, amit mára terveztem, és nem is nagyon halogathattam tovább, így nekiláttunk, lesz ami lesz alapon. Elég gördülékenyen mentek a dolgok, igaz Milánt a konyhai teendők sem kötötték le túlságosan, de még úgy ahogy elvolt, igaz, hogy 3szor énekeltük végig Matyival a repertoárunkat, ami az én repedtfazék hangomnak nemigen esett jól, de legalább tudom, miért nem javulok.

Matyi már jobban van, olyan annyira, hogy most már a betegsége viccesebbik oldalát is látja. Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor jobbomon a nyűglődő Milánnal, balomon Matyival arra lettem figyelmes, hogy Matyi a spárgával piszkálja ki az orrából a zöld szörnyet, és baromi mókásnak találta, ahogy a spárga végén rugózik az orrából kiszabadított termés. Hirtelen nem tudtam kínomban sírja-e, vagy nevessek, így első felindultságomban bezavartam Matyit a szobába, majd kidobtam a spárgát.

Amúgy most már kedvtelésből hörög is, és direkt dartvéderezik, és rekedt hangon hajtogatja, hogy "ilyenek a tehenek?" (MZS: Török és tehenek). És most hogy már nem a túlélésre hajtunk orrfújásilag most már bátran fújja, akár zsebkendő nélkül is...

Ekkor már fél 12 felé járt az idő, ami azért fontos, mert az ebéddel még hadilábon álltam, viszont pontban délben a harangszó után Matyi követeli az ebédjét, akár hiszti formájában is, és hát Milán mai magaviselete mellett ezt jobbnak láttam elkerülni.

Ebéd végül elkészült, csak kicsit késtem, de a hiányzó időt sikerült áthidalnom a Matyi elé borított levesgyönygyökkel, amiből békésen csipegetett. Milán még mindig éber, nyugifotelének kitartó adott ritmusban történő ringatása végül 5 percre álomföldre küldi, ami épp elég, hogy Matyit utánaküldjem.

Mire kiszedem a magam forró levesét, és beleszórom a bogyókat Milán is felébred, és csak ölben, fenekét riszáltatva hajlandó csöndben maradni, ami létkérdés, mert Matyi ugye alszik. A levesem elhűl, a gyöngyök szottyosra áznak benne, így lemondok róla. Semmi akadálya, hogy Milánt a teraszra deportáljam, hátha a jó levegő segít neki az alvásban. Kb. 1 órás kinttartózkodás  után Matyi sopánkodása hívott be. Összebújtunk, visszaaludt, és felcsillant egy halvány remény hogy talán Milán is kidől.  Talán kidőlt volna, ha nem az utolsóelőtti pillanatban jön rám a köhögőgörcs, amit sikeresen visszatartok ugyan addig, míg a másik szobába nem érek, de Milánnak a hiányom is elég ahhoz, hogy újra éber legyen.

Kimenekítem Matyi mellől, legalább Ő aludjon, ha már én nem tudok.

Most fél 4 van. Milán a bal kezemben nyűglődik, viszonylag halkan., feje néha-néha oldalra billen, de amint a rugózás alábbhagy a feneke alatt kipislant, hogy mi van...Jobb kézzel pötyögök. És jó lenne most már a legkisebb helységbe elmenni, mert arra még nem jutott ma időm. De félő, hogyha leteszem Kisfőnököt akkor elszabadul a pokol.

De fő az optimizmus alapon majdcsak vége lesz ennek a napnak is. Azon viszont most végképp nem csodálkozom, hogy két hete n em sikerül kilábalnom ebből a fránya náthából...

Milán "beszél"

Mikor Matyi olyan idős volt , meg még kisebb, mint most Milán, akkor megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy akár órákon át ücsörögjek mellette az élesre állított gépemmel, és lessem minden mozdulatát, mosolyát. Nem véletlenül van Matyi kisgyerekkoráról több ezer kép és videó, ezek legjobbjai 3 albumot töltöttek meg, és figyelnek a polcon.

Milánnal már nehezebb a helyzet. A lelkiismeretemmel örök harcban állok, mert számolatlanul is tudom, érzem, hogy sokkal kevesebbszer kattintgatom, a videókon pedig előbb-utóbb nem ő lesz a főszereplő, hisz van egy nagyobb-erősebb-zajosabb bátyja, aki egyelőre még nem hagyja őt érvényesülni.

Másrészről pedig ha épp nyugi van, és lehetne Milkát is videózni, akkor vagy nem csinál semmi érdekeset, csak néz ki a fejéből, vagy ha igen, akkor a kamera látványától teljesen leblokkol, és megintcsak nem csinál semmit.

Azért én kitartóan próbálkozom... az eredmény kb. kétszer annyi kukában kikötő videó, mint a valódi érték.

A most következő sem az igazi, de még az értékelhető kategória, mert mégiscsak sikerült elcsípnem egy mosolyra húzódó szájacskát, és néhány Milánszót, igaz csak oldalról videózva, mert szemből teljesen reménytelen.

Megkeresztelődtek

Pénteken még bíztam abban, hogy vasárnapra mindenki makkegészségesen fog megjelenni a közeli református templomban, és nem a mi családunk fog extra zenei aláfestéssel szolgálni az orgonistának. Reményeimet szombatra már sutba dobtam, akkor már csak azt kértem a Fentlakótól, hogy ne kelljen lefújnunk a bulit, miután végre végre megszerveztük. Nem kellett, és bár jobban nem lettünk, de legalább stabilan voltunk rosszul.

A reggel sem indult könnyen, pedig korán keltünk, mégis majdhogynem végszóra sikerült odaérnünk. Én nem tudom... mióta gyerekeink vannak mindenhonnan elkésünk, de legjobb esetben is mellbedobással érkezünk. De megérkeztünk. Milán persze félálomban nyűglődött, Matyi merő nátha, én sem voltam épp jól, de az már mellékes.

A mi kettőnkön kívül még 3 gyereket kereszteltek aznap, ami nem mindennapos... ez csak azért számított, mert jó sűrűn kellett körbezsúfolni magunkat az első sorban, és így a fényképezési lehetőségek is erősen lecsökkentek, mert mindig ott volt valakinek a feje, keze, valamije, de azért lett sikerült néhány képet készíteni.

A nagy pillanatot Milán sírva élte át, miután egyébként sem volt jó passzban, és leginkább aludt volna, de kirángattuk a jó meleg hordozójából, és még vízzel is meglocsolták... hát ez már több volt a soknál. Aztán hozzámbújva megnyugodott, majd egy 5 perces kintsétálgatás alatt mély álomba is zuhant, és tojt a körülötte zajló felhajtásra.

Matyi hozta a formáját... Miután a mögöttünk lévő sorban ülő gyerekeknek végigmutogatta a családtagjait, "ott van Papa, ez Bandi, az ott Förgibácsi, stb...", Milán keresztelésénél megjegyezte, hogy "Milán fürdik", majd mikor rá került a sor, és mondta a lelkész, hogy megkeresztellek Máté Ferencnek, azt mondta neki, hogy "Milánnak". Hát gondoltam... ezt már bebukta. Majd elkapta őt is az álommanó, és miután egyik oldaláról a másikra csuklott  és mindenáron Milán kezét akarta fogni, végül Apa ölében aludt el úgy, hogy Apa ünneplős és egyben egyetlen öltönyét sikerült elölről végigtaknyoznia.

Dolgunkat végezvén lemondtunk a templomkertben való fényképezkedésről, mert lógott az eső lába, és Matyi náthájának nem hiányzott még egy bőrigázás, csak egy családi összképet csináltunk.

Itthon aztán hejehuja vigalom, evésivás, ajándékosztás... Matyi nem nagyon vágta, mirefel kapott egy karácsonyt-szülinapot megszégyenítő ajándékmennyiséget, de azért lelkesen bontogatott. Milán pláne nem fogta az adást, ő csendes szemlélőként csak sodortatta magát az eseményekkel, és azt se tudta szegény, hogy a plüss medvét fogja-e meg, vagy a zenélő holdacskát. De aranyos volt nagyon.

A vendégség után próbáltunk kicsit csukott szemmel létezni, de Matyi ebben nem volt partner, mert hiába merő nátha az orra, és rekedt a hangja, és olykor még köhög is, ez nem akadályozza semmiben, pláne abban nem, hogy kihagyja a délutáni alvást, és abban sem, hogy fennhangon kiabáljon. És bár repedtfazék hangja van, de a tavaszi szél folyamatosan vizet áraszt a mi házunkban...szerintem élvezi ezt az új hangszínt, aminek most a birtokában van. Hát így esett, hogy estére hullafáradtan zuhantunk az ágyunkba, és Matyi szörtyögését leszámítva viszonylag jó éjszakát tudhatunk magunk mögött immáron mind a négyen keresztény reformátusokként.

És akkor néhány kép:

Az ifjú Indiana Jones újratöltve

A Kékszeműt 2008. májusában sikerült lencsevégre kapni. A Barnaszemű az új feldolgozás főszereplője, Ő 2010. májusában állt modellt. A rendező a 2008-ashoz hasonló lágy vonású, husikezű szereplőt keresett a kastingokon. Bizton állíthatom, jó munkát végzett... az ifjú Indiana Jones hasonló, de mégis más:)

Betegesen

Mint minden évben, idén is bekopogtatott hozzánk a szokásos éves tavaszi nátha, bár a megszokottól eltérően most én kezdtem a sort. Általában én szoktam utoljára átesni rajta, miután már mindenkit kikúráltam belőle. Most én indítottam. Nyilván a hirtelen beköszöntő nyári meleg nem tett jót, ilyenkor könnyebben veszem le magamról a kabátot, pulóvert, hogy érezzem a bőrömön a nap melegítő sugarait. A következménye meglett a vagányságomnak, már bő 1 hete nem tudok kikecmeregni az orrfolyásból. Volt pár napig fullasztó köhögésem is, de szerencsére az hamar tovább állt, maradt a végeláthatatlan orrfolyás.

Szerencsére Milánnak csak egy lájtos 2 napos orrfolyása volt, de nem volt vészes, még orrszívósporszívót sem kellett bevetni, elég volt az orrcsepp., úgy látszik Őt még valamennyire védi az anyatej. A porszívót szeretem a legeslegeslegvégére hagyni, ha már minden kötél szakad. Nem kellett. Örültem.

De korai volt az öröm, és nem is tudom hogy képzeltem, hogy Matyi majd nyomtalanul átvészeli ezt az időszakot... tegnap délutánra már az ő orra is csöpörészett, estére bedugult, és jó szokásához híven Matyinál az első nap az orrfolyást-orrdugulást mindig láz kíséri. Most sem volt ez másképp... szerencsére az éjjel félálmában szájába csöpögtetett nurofen hatott, és rövid idő múlva már hűvösödött a buksija. Azóta sincs nyoma se a láznak, az orra viszont egy patakéval vetekszik. Szerencsére ő már ügyesen fújja az orrát, többnyire... ha nem bohóckodja el, így remélem, hogy a porszívót most sem kell elővenni.

Úgyhogy most nyomjuk magunkba a gyümölcsöt és a mézes teát, mert vasárnapra topon kell lennünk, mert akkor keresztelődnek a fiúk és hogy nézne már ki, hogy családilag trombitálunk a templom első sorában....

Gyerekdalok mix Matyimódra

Matyi autózgat... közben beszél... folyamatosan, megállás nélkül...
"apa autója is itt van, Bandi autója is itt van, Papa autója is itt van, kinyitjuk, becsukjuk, beszáll Máté, autóval megyünk tekkóba, Anitával autóztunk... stb..."
Egyszer csak ezt hallom:
" Boci, boci farka, megfázott,
nem vett nadrágot,
doktorbácsi meggyógyítja,
Kanizsai, kanizsai vásárba mentem, zimmerzumm, zimmerzummm"
Ebből már ki lehet találni mely dalok az aktuális Matyikedvecek:)
A fenti szösszenetet aztán hosszú percekig Matyihalandzsa követte.

Beiratkoztunk

Tegnap akartunk, de először a gyerekek hisztije, majd elalvása, majd az eső keresztbe tett nekünk, így ma mentünk. Két oviba is jelentkeztünk, az egyik a körzetes, oda azért, a másik pedig a bölcsis, oda pedig azért. A nyílt napokról lemaradtunk, mert nem voltunk itthon, és telefonon a bölcsis tűnt szimpatikusabbnak. Aztán élőben már nem volt annyira szuper, bár nem tudom kivel sikerült beszélni, mert bemutatkozni nem akaródzott neki, viszont gyorsan közölte, hogy ha decemberi a gyerek, hát akkor BIZTOS hogy semmi esélye, és különben is miért akarom oviba adni, mikor otthon vagyok a másikkal úgyis. Azért én mondtam, hogy kitöltenék egy papírt, ha nem baj, mert hátha... és különben is honnan tudja, hogy jövő januárban is itthon leszek még a másikkal? Erre nem nagyon mondott semmit, de szájhúzva azért adott egy papírt, amit kitöltöttünk, és ugyanilyen szájhúzva méltóztatott elvenni, és biztos ami biztos még egyszer az orrom alá dörgölte, hogy decemberi gyerekkel mit akarok én... Majdhogynem azt mondta, hogy gondolkoztam volna előbb, és nem kellett volna decemberi gyereket szülnöm...Nyilván nem vele beszéltem telefonon, hanem valamelyik segítőkészebb kollegájával, aki viszont határozottan azt mondta, hogy persze-persze, írassuk csak be, aztán majd lesz valami.

A másik, a körzetes ennél viszont sokkal jobb benyomást tett rám, igaz, hogy várakoztunk ott vagy fél órát, de legalább jól körbejártuk, felmértük a terepet. Itt már sokkal kedvesebben fogadták az én decemberi gyerekemet, még az sem bántotta a szemüket, hogy Kistesója is van, akivel én otthon vagyok. Biztatni mondjuk ők sem biztattak, de nem is ez volt a cél. Tudtuk, hogy ez lesz, tudjuk, hogy nem sok esély van arra, hogy ebben a tanévben oviba kerül Matyi, és szerencsére most még nem is annyira égetően fontos.

Épp akkor voltunk ott, amikor uzsonnáztak a gyerekek, Matyi is ment volna velük enni. Addig -addig mondogatta, hogy Máté is eszik, míg kapott egy kis ropit. Mire berágcsálta jöttek ki a gyerek öltözni, hogy mennek az udvarra. Máté le volt nyűgözve az ovisoktól. Az ovisok meg Milántól. Mindenképp ölbe akarták venni. Végül kiegyeztünk egy lábsimogatásban. Aztán mondták, hogy menjünk velük az udvarra, mert ők még szeretnének Milánnal babázni. Aranyosak voltak:)

Hát ez volt ma... aztán majd meglátjuk...

Mindenesetre jó tapasztalat volt.