Vasárnapi szurdoktúra

 Míg a fiúk a vb döntőt nézik gyorsan lekörmölöm, merre jártunk ma. 

A kinyomtatott túraterveim közül Máté pont azt választotta ki, amire már nyomtatáskor azt mondtam, hogy fölösleges, mert úgysem fogjàk ezt akarni a többiek, mivel a 4 szakaszra bontott útvonalból a 4dikre határozottan azt írták, hogy nehéz terep. De Máténak pont emiatt tetszett meg. 

Így ma délelőtt a Garnitzetklamm felé indultunk, ami tőlünk egy jó 50 perc autóútra volt, kanyargós szerpentinen kerültük meg a tó melletti hegyvonulatot, hogy aztán egy másik mögé menjünk. 

Bizonytalan volt, hogy milyen időjárást kapunk, errefelé az esők csak úgy jönnek-mennek, de bíztunk abban, hogy az délutánra jósolt esőt megússzuk majd. 

A szurdokba belépővel lehet bemenni, és ami nagyon szokatlan nekem, hogy csakkészpénzben lehet fizetni. A nagy szupermarketeken kívül gyakorlatilag mindenhol csak kp-ban lehet fizetni. 

Hogy mindenképpen megalapozott legyen a jó hangulat, Marci már 2 napja puffogott emiatt a túra miatt, hogy ez gatya, ő már volt az idén ilyen làncos túrán a Tátrában, ott is majdnem meghaltak, stbstb... Idegörlő módon tud folyamatosan puffogni. 

A szurdok első 3 szakasza gyakorlatilag bárki àltal teljesíthetőnek van írva, és bár ez is elég melós volt, sok sziklamászás, köveken járás, meredek emelkedők, mégis több idős csoporttal is találkoztunk, akik a maguk tempójában jól vettèk az akadàlyokat. Látszott, hogy rendszeres túrázók, gyakorlottak, pedig igencsak 70+ nak tűnt némelyik. 

A szurdokot a Garlitzen folyó vájta a hegyek közé, és számos zuhatag, nagyobb sodrású rész, csendesen csordogàló szakasz váltotta egymást, ahogy haladtunk mellette a szinte függőleges sziklafalak tövében.

Az út során a 2dik és a 3dik szakasz után is van lehetőség a visszaforduló útrarátérni. Mi nem tértünk rá, hanem nekivágtunk a negyedik szakasznak. 

Ez bizony valóban nem volt piskóta, mert a csúszós köveken egyensúlyozva valóban csak a drótkötélbe kapaszkodás nyújtotta az egyetlen biztonságot. Innen nincsen fényképem 🙊 szómi szó elég para volt, de a saját épségemnèl sokkal jobban aggódtam a fiúkért, mert Marci egész napos viselkedéséböl nem az jött le, hogy komolyan veszi az instrukciókat, sőt inkább fel volt háborodva, hogy miért figyelmeztetem folyton, hogy kapaszkodjon rendesen, meg nézzen a lába elé, hiszen nem hülye ő. Milán meg a maga nyegleségével és hanyag pofavágásaival tud teljesen kihozni a sodromból. Hát nem csoda, hogy merő ideg voltam ezen a szakaszon. 🙂

A húzós rész egy gátban végződött. Mi eddig mentünk. Innen a turistaúton még meredeken fel lehetett volna kaptatni 2 hegyre és felülről ránézni a szurdokra, de ezt már nem kívánta egy porcikànk sem. Plàne, hogy itt ugyanazon az úton, amin jöttünk vissza kellett kapaszkodnunk a kereszteződéshez.  

Amúgy visszafelé már nem volt olyan para.

A bejárathoz visszamenő út azonban még tartogatott meglepetéseket. Valamiért én azt gondoltam, hogy azon a szép széles murvàs úton visszacsorgunk pikkpakk a kocsihoz. De nem!!! 

Egyrészt a pikkpakknál jóval hosszabb volt. 1 és 3/4 órának írta a tábla. Másrészt erről a jol járható kocsiútról egyszercsak visszatértünk az erdőbe. Ami nem baj, mert ezt mindig jobban szeretjük, de lefelé menni a sötét köves úton elég nehéz volt, ráadásul menet közben elkezdett csöpögni az eső, majd èn néhány dörgést is hallottam, ami sietésre késztetett. 

Az utolsó jó fél órát így is már rendes esőben tettük meg a nem igazán könnyű terepen. Magas sziklalépcsők, csúszós fagyökerek... Erről a részről sem készült kèp 😏

Persze végül szerencsésen eljutottunk az autóhoz, és kb 10 perc autózás után el is àllt az eső. 🙂

Kalandos, érdekes nap volt. 

Végül 12km-t mentünk, amiben 580 méter szintemelkedés volt. Ha azt a hegyet ott a szurdok végén még bevàllaljuk, akkor 900 métert mentünk volna fölfelé. De így sem vagyunk elégedetlenek, kivève Mátét, aki sokkal megerőltetőbb túrára számított. Szerinte ez easy volt 🙂