Utolsó nap, hazafelé

Fájdalmasan indult a vasárnap reggel, pedig én aztán szeretem ha érzem a testemet, és nem esek pánikba egy kis izomláztól, de amikor kinyílt a szemem olyan 7 óra tájban, óraállítás után, akkor úgy éreztem nem tudok megmozdulni. Deréktól lefelé egy komplett fájdalom voltam. 

Aztán csak összeszedtük magunkat és lebattyogtunk reggelizni. Az a pár lépcsőfok, ami levezetett az étterembe, maga volt a pokol. Jó alaposan bereggeliztünk megint. Azért el tudnám itthon is képzelni ezt a svédasztalos reggelit minden nap, hogy mire felébredek, akkor már ott van minden az asztalon, rántotta, sültkolbász, sajszeletek, sonkák, palacsinta... nyaminyami. Szerintem ez a legjobb a félpanzióban, hogy nincs más dolgod, csak lemenni, és megenni mindent. :)

Reggeli után gyorsan összepakoltuk a cuccunkat, mert 10-kor el kellett hagynunk a szobát. Mindent bepakoltunk a kocsiba, de még nem indultunk haza, hanem beslattyogtunk megint a városba, hogy amit a múltkor kinéztünk, de nem vettünk meg, azt most mind megvegyük. 

Most is szép napos délelőtt volt. A város fölött csak úgy ragyogott  a hóval borított hegytető, és mikor felnéztünk, akkor nagyon durva volt még belegondolni is, hogy tegnap ott jártunk fenn. Olyan magasban! Olyan hóban! Most meg... itt sétálunk a verőfényes napsütésben. De  a combközépig érő hónak a  gondolatától is borzongtam. Innen lentről jó volt nézni, de akkor nem vágytam oda föl még egyszer. 

 A hotel mellett, ahogy mentünk ki az útra, a mezőn volt egy csapás, azon mentünk, nem kerültünk körbe. Két fenyő törzsére ki volt akasztva ez a tábla olyan 20 méterre egymástól. Persze nem tudtuk, hogy mit jelent, csak azt, hogy valamire figyelmeztet, hogy vigyázzunk, hát vigyáztunk. Pengeéles logikával levezettem, hogy biztos azt jelenti, hogy "Vigyázz csúszik!" Mi mást. Hiszen csehül-szlovákul a fagyit is  zmrzlinának hívják, és ez a szó is zm-vel kezdődik, mi mást jelenthetne, mint jeges, fagyos, csúszós. 

Aztán csak megnéztem egyik este a google fordítóban, és meglepődtem, mert közel sem azt jelenti, hanem azt, hogy vipera! Vipera! Na hát... Ennyit a logikáról. :)

 A városban nagyjából célirányosan mentünk, hiszen korábban már feltérképeztük, hogy mit és hol akarunk megvenni, csak nem akartuk az első délután elkölteni az összes pénzünket, mert ki tudja. De azért felfedeztünk még olyan kis átjárókat meg hidakat, amiket a múltkor nem.

Megint végigmentünk az egészen a siklóig, majd vissza a kocsinkhoz a hotel parkolójába, úgyhogy pár kilométert most is beletettünk a  megfáradt lábainkba. Amikor visszafelé mentünk, akkor már nem is esett olyan jól a séta. 

Aztán autóba ültünk, és már nem volt más dolgunk, mint hazagurulni. Most nem volt olyan ködös az idő, mint pénteken, amikor jöttünk, úgyhogy most az újdonság erejével hatottak sokszor a hegyek az út mellett a távolban, mert idefelé ködben volt az egész. Most viszont nagyon szemetgyönyörködtetőek voltak. 

 Megint megálltunk egy kicsit ott, ahol idefelé is. Kicsit arrébb éppen esküvői fotózás volt. Szegény menyasszony eléggé fázott fényképezés közben. Néhány kattintás után rá is dobtak egy kabátot, de ez se sokat segített szerintem rajta :) De hát egy jó háttérért, mindent, ugyebár :)

Poprádnál már csak a hátunk mögött magasodtak a hegyek. 

A poprádi panelek és a Tátra

 Dobsinánál hazafelé.

 Az óraátállításnak köszönhetően már nagyon korán elkezdett sárgulni az ég alja.

Magyarország!

A fiúk nem mondanám, hogy a nyakunkba ugrottak, mikor megérkeztünk, épp elbújósat játszottak, és a szék alatt találtam meg őket. :) Marci nyomott ugyan egy puszit, de aztán már el is tűnt a forgatagban. A többieknek nem tudom feltűnt-e egyáltalán, hogy megérkeztünk.

Hát így történt. Nagy kár, hogy még csak eztán jött az őszi szünet nagyobbik része, amikor fél nap alatt leszedáltak minket annyira, hogy már csak emlék ez a pár feltöltődős nap. :) Azóta pedig már vissza is tértünk a szürke hétköznapokba.