Znojmo folytatás

A várból a szomszédos kis utcára kanyarodtunk. Hívogatott a szűk, macskaköves, apróházas kis utcácska, végében látszódott a templomtorony. De mielőtt a templomhoz értünk volna a kanyar után beleszaladtunk egy városnéző kisvonatba, amire a fiúk, és leginkább Milán teljesen rákattantak, hogy menjünk vele. A vonat eléggé zsúfolt volt már, én már majdnem odébb is tereltem a jónépet, hogy nincs hely, hát látjátok, de valamiért mégiscsak ott ácsorogtunk még, és jobban megnézve azért akadt még szabad ülés, végül Feri rábólintott a nyüstölésre, és pár perc múlva már fent ücsörögtünk a vonaton.

Én azt gondoltam, hogy teszünk majd egy kört a városban, aztán kiszállunk, és szevasz, de ennél jóval hosszabb program kerekedett belőle, mert pont a délelőtti utolsó járatot csíptük el. A körútnak 9 megállója volt, mi a negyediknél csatlakoztunk. A következő szakasz pont az volt, amit már bejártunk gyalogosan, visszavitt a várba, ahol tartott 10 perc nézelődési szünetet. Mivel mi már kinézelődtük magunkat alig 5 perccel azelőttig, így a fiúk rögtön ráugrottak a mérleghintára, amiről korábban leparancsoltuk őket, én pedig kerestem egy mosdót, majd zötyögtünk is tovább.

Egy baj volt csak a vonattal, hogy menetiránnyal háttal jutott már csak hely nekünk, és így nem igazán láttunk semmit, én legalábbis, később lett csak kicsit jobb, amikor elkezdtek leszálldogálni az emberek és lett több helyünk. A vonat becsülettel körbekanyarogta a várost, volt idegenvezetés is, csehül, pedig klassz lett volna érteni belőle valamit. Kaptunk egy leírást is az útvonalról, csehül, de legalább láttuk a térképen, hogy merre haladunk. 

Ülünk a vonaton :)

 A vonat monoton zötyögése a macskaköves úton, plusz a bácsi idegenvezetésének recsegő hangja eléggé álmosító volt. Marci el is bóbiskolt apa ölében, Milán is eléggé mozdulatlanul bambult kifelé, Máté szemei is csak néha pislogtak. Ha nem jött volna a következő megálló, akkor pár percen belül szerintem mindegyikük elalszik. Viszont jött a megálló, ahol kiderült, hogy ez egy hosszabb pihenő lesz, 50 percet fog itt várakozni a vonat. Mi van???? Utóbb néztem a menetrendet, hogy pont kifogtuk a sofőr ebédszünetét, a többi menetben nem volt ekkora pihenő, csak 10 perc itt is. 

Egy romos kastélyszerű épület tövében ácsorogtunk, és nem hittünk a fülünknek, én legalábbis az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy az az 50 perc az valójában 15, csak félreértettük, de nem. Szerencsére a vonatos bácsival tudott Feri beszélni, hogy mi tévők legyünk itt majd egy órát a város szélén, gyakorlatilag a semmi közepén, és ő szépen elmondott minden lehetőséget, van itt kérem borkóstolás a helyi borokból, hátul egy látogatócentrum, itt büfé, amarra étterem, mögötte strand. 

 Mivel úgyis az volt a terv, hogy majd beülünk valahová ebédelni, hát ez tűnt a legmegfelelőbb időpontnak, így az éttermet vettük célba. Gyorsan választottunk kétféle levest, (mert persze a fiúknak nem volt jó az, amit mi választottunk), salátát, és egy bolognait, remélve, hogy ezek készen várnak a konyhában arra, hogy asztalra kerüljenek. Így is volt, hamar ott gőzölgött a levesünk az asztalon. Marcinak túl forró volt, Milán pedig a leveséből magára borította a lágytojást. ( egyben úszott a levesében egy gombóc tojássárgája, amire Milán ráharapott, a tojás pedig szertefröccsent. ) Milánt letakarítottam, a pólóját, a nadrágját, a lábát, a szandálját, a földet. Máté azt állította, hogy nem jó a spagetti, ő azt nem eszi meg, ő a cézársalátából kér. Megkapta. Aztán arra is nyafogott, mert az övében kevés volt a saláta, az enyémben meg szinte csak saláta volt. Cseréltünk. ( Amúgy tényleg nem volt igazságos) Marci közben evett pár falat levest, és pár falat csirkét a salátából, néhány szem tésztát, de nem vitte túlzásba az evést, viszont mindenképpen a szomszédos strandra akart bemászni.  Milán nagy kínlódva megette a tészta felét, de ekkor már csipkedni kellett magunkat, mert lassan idő volt, és még a mosdóba is el kellett menni. Szóval... nem volt épp egy nyugis, meghitt ebéd, inkább olyan versenyfutás az idővel jellegű volt.

Végre felültünk megint a vonatra. Persze, mivel megint az utolsó pillanatokban érkeztünk megint nem volt nagy választék az üres helyeket illetően, így volt egy kis vita, hogy ki üljön az ablak mellett, végül többé-kevésbé elcsitultak a viharok, Máté végül okosan odaengedte Marcit, és mindenki boldog volt. Kivéve engem, aki pont azon az oldalon ültem, ahonnan csak a susnyást lehetett látni, a meredek hegyoldalon fekvő városi panorámát nem. Családi összefogással azért készült pár fénykép. :)

Ott a kisházak előtt vezetett fel az út. Azért jobb volt ott vonattal felkapaszkodni, mint gyalog.

A meredek hegyoldalon eléggé döcögősen kapaszkodtunk fel, de fenn voltunk, és ahol beszálltunk, ott szálltunk ki a templom mellett.  Innen is nagyon jó volt kinézni. 

 Eddigre viszont már jól eltelt az idő, és mivel még sokórányi autózás állt előttünk, már nem nagyon húztuk tovább a napot, a templom után elindultunk az autónk felé. Marci persze minden villanyoszlopnál megáll, buszosat játszik, majd megindul, és megy mint a szél. Egy éles kanyarral már benn is van a városháza udvarán, és mire beérjük, addigra épp egy hajléktalannak tűnő társaság közepén vág keresztül a futóbicajával. Feri utána megy és megmenti.

Autóba szállás után nem kell sok idő, mire elalszanak. (Máténak kicsit több kell). Pozsonyt is elhagyjuk már mire kezdenek magukhoz térni. Először a Mosonmagyaróvári pihenőben akartunk megállni, de Máté ott még aludt, aztán a győrinél, de ott vagy vécé nem volt, vagy üres parkolóhely, végül már Tatabánya magasságában voltunk mire kicsit kinyújtózkodtunk. 

Az idegeimnek sajnos nem sikerült kinyújtózniuk. Borzasztóan fel tudnak idegesíteni, amikor ordibálnak , pedig általában van valami eksön a hátsó ülésen, amiben legtöbbször Marci a főbűnös. Enyhén szólva sem volt konfliktusmentes az út hátralévő része, de hazaértünk!

Az autózás legszebb pillanatai.

ufó