Hol volt...Holnemvolt

Megvan már két hete is talán, hogy az egyik délelőtt elmentünk a vidámpark helyén lett Holnemvolt parkba, ami az állatkert része lett, de külön is látogatható.

Meleg, hétfői nap volt, emlékszem, és a megelőző hétvégén nem igazán csináltunk semmit, amiigazán gyerekközpontú lett volna, hacsak a takarítást és a szőnyegtisztítást nem nevezzük annak. Nem csoda, hogy hétfőn reggel azzal keltek fel, hogy "mit csinálunk ma?" Mondjuk minden reggel ezzel kelnek fel, most hogy utána gondolok. Nagyon hozzá vannak szokva, hogy minden napra akad valami érdekesség, és véletlenül azt találom mondani, hogy:

- Ma nem csinálunk semmit. Vagy. Ma itthon fogunk játszani. Vagy hasonlót.

Akkor duzzogva hozzámvágják, hogy :- Ez nem igazság! SOSE csinálunk semmit!

Szóval azon a hétfő reggelen is ugyanez volt a terítéken, és mivel magam is éreztem, hogy a hétvégén nem nagyon volt a kedvükre téve, megkérdeztem tőlük, hogy mit szeretnének csinálni. Máté rögtön rávágta, hogy menjünk el biciklizni. 

Jó, mondtam én, menjünk el akkor biciklivel a piacra, (naiv anya cöcöcö) bevásárolunk, és minden szuper. Meg ahogy azt én elképzelem ugye. Mert Máté rögtön mondta:

- De Anya, a piacra menés az NEM biciklizés!!!

- Miért nem? Biciklivel megyünk. 

- Mert nem és kész!

- Akkor mi a biciklizés, szerinted?

- Hát az a biciklizés, hogy pl. elmegyünk a ligetbe!

- Jaaa! -gondoltam magamban. Hogy ezt eddig én miért nem tudtam? 

Hát így találtam ki, hogy ha már eltekerünk a ligetbe, akkor ne csak a szokásos kreszpark+ligetkört csináljuk, hanem nézzük meg ezt a Holnemvolt Parkot is. 

Oda is tekertünk minden gond nélkül. Messziről láttam, hogy néhány pasi a járdakorláthoz kötözi a szuper járgányát. Gondoltam is, hogy hát ezt én nem szeretném, ha ez a hivatalos mód, akkor ezt a programot ma kihagyjuk, és majd eljövünk busszal. Aztán a pénztárnál egy hölgy visszaküldött minket egy saroknyit, mert ott van egy őrzött biciklilerakó, 200 ft-ért. Visszamentünk. Leraktuk a bicókat. Bár bennem voltak kétségek, hogy mennyire őrzött ez a hely, mivel semmilyen bilétát nem kaptam, hogy melyik 3 bicó az enyém, így gyakorlatilag bármelyik másik hárommal is távozhattam volna, de mindegy. 

Visszasétáltunk a pénztárhoz, és magamban imádkoztam, hogy csak nehogy Marci egész végig az ölemben óhajtson lenni, mert meg fogok szakadni. 

Szerencsére nem így történt, sőt... Marci  önmagát is meghazudtoló módon jött és ment, és csak néhányszor kellett ölbe kapnom és tovább vinnem, akkor is csak azért, hogy elhozzam onnan, ahol épp volt. 

A hajdanvolt vidámpark ezen részére átkerült pár állat az állatkertből, teve, szurikáták, vaddisznók, volt egy őzikesimogató, és itt kaptak helyet a kecskék is. Tervezünk még a nyárra egy állatkertezést is, kíváncsi vagyok, hogy ezek helyét hogyan alakították át odaát. 

Elindultunk szép sorjában, és Marci már az elején teljesen belelkesült az állatoktól, és mutatta, nézte, csodálta őket, és persze meg akarta őket etetni. 

A Nagyokkal pedig megnéztük a kiírásokat, hogy hol élnek és mit esznek az állatok.

Kisteve :)

A tevék mellett közvetlenül van a frissen átadott mesejátszótér. A játékokon Tündér Ilona meséje elevenedik meg. A fiúk nem ismerik ezt a mesét, azt mondták legalábbis, de megbeszéltük, hogy majd itthon megkeressük, és elolvassuk. A játszótéren is el lehet egyébként olvasni, nagy fatáblákon szépen beszámozva ott van elejétől a végéig, de mi nem töltöttük ezzel az időt. Pláne, hogy nem sok árnyék vetődött a játszótérre, szinte sütött a homok a talpam alatt. 

A játékok amellett, hogy nagyon szépen kidolgozott igazi kézműves munkák voltak, és nagyon színesek,  nagyon érdekesek is voltak. Annak ellenére, hogy a fiúk a mászó-csüngő-lógó játékokat kedvelik leginkább, és ezek nem ilyenek voltak, mégis nagyon tetszett nekik, mert annyira mások voltak ezek a játékok, mint amilyenek egy sima játszótéren előfordulnak. Szóval már az is nagy öröm volt, hogy egyáltalán kitalálták, hogy mi micsoda, és mit hogyan használjanak. Volt pl. mókuskerék!!!! Amit én nemigen láttam eddig egyik hagyományos játszótéren sem, pedig nekem nagy kedvencem volt gyerekkoromban. És más egyensúlyozós játék is volt, hordóba futás, hordón húzás, és hát nem is nagyon ment ez a fiúknak, pedig ők azért mozgásos dolgokban elég ügyesek, mégis látszott, hogy egyáltalán nem ismerik ezeknek a játékoknak a trükkjeit, a nyitját, nincsenek hozzászokva. 

Háttérben a hullámvasút, amit külön zsetonnal lehet használni.

Szóval jó kis játszótér, és maradtak is volna még a fiúk, mert nem is próbáltunk ki mindent, de nekem már szétforrt a fejem a napon. A Nagyok csúsztak párat a nagy krokodilos csúszdán, de innen is hamar arrébb kellett őket terelnem, mert Marci is ment volna utánuk természetesen, őt viszont nem akartam annyira magasra felengedni, mert olyan kialakítású volt, hogy nem lehetett a mászórészt jól belátni, a csúszdán meg nem jött volna le úgysem magától. De a Nagyoknak tetszett nagyon.

Innen továbbhaladva elmentünk a kalandpálya, a gokartpálya, a buborékpálya, és mit tudom én mi mellett, és mindannyiszor meghallgattam, hogy ebbe beülünk?, miért nem?, és mindannyiszor elmondtam, hogy most nem tudunk, mert Marci ebbe nem mehet be, és most nincs aki vigyázzon Marcira, sattara, sattara... Nem mondom, hogy boldogok voltak, de megértették, és persze megígértették, hogy majd legközelebb felülünk erre is meg arra is. Én meg persze megígértem, és ez elég volt a beletörődésükhöz. 

Találkoztunk vaddisznókkal, amik az egyik kedvenceink lettek. Voltak picikék is, és volt egy egész pici is. Olyan kis aranyos volt. A nagy nem annyira. Jó sokat elidőztünk itt vaddisznóéknál, egyrészt mert kellemes hűvös, árnyékos helyet kaptak, másrészt mert a fiúkat teljesen lekötötte, ahogy a mocsarukban dagonyáznak. Marci őket is meg akarta etetni. Nagyon kellett figyelnem, nehogy véletlenül betegye a kis kezét a rácson, mert olyan kis lelkes volt. Hiába mondta neki Milán, hogy Marci, ezek megeszik a kezedet!, ( volt egy ilyen piktogram a kerítésen) nem nagyon hallgatott rá sem.

Hát nem cuki?

Aztán szerencsére Marci a vaddisznók szomszédjában az őzikék laktak, akiket legálisan meg lehetett etetni, sőt a gondozójuk be is engedett minket kerítésen belülre. Van valami időpont, hogy mettől-meddig van állatsimogatás, amiben mi ugyan még nem voltunk benne, de álltunk már jónéhányan a kerítés mellett, így bemehettünk hamarabb. Tépett is a fáról akácfa levelet, és azzal lehetett őket etetni. 

Én meg jól felbosszantottam magam, mert volt egy kisfiú, (meg a szülei meg a kistesója), aki minden állatot magának akart csak. Ha az enyémek elkezdték az egyiket etetni, akkor ő rögtön ott termett és elédesgette, ha másik őzikét kerestünk, ahhoz jött oda, és szinte mér tolta félre a fiúkat. Persze neki nagyobb ágai voltak, mert neki a faterja folyamatosan pótolta a leveleket, és olyan nevetséges volt, hogy leszedett egy csomó gallyat, és ott állt vele a kerítés tövében, és csak a saját gyerekének adta. Mikor ezt kiszúrtam, akkor már nem is csodálkoztam a gyerek önzősködésén. Nyilván ezt a fajta minden az enyém habitust szívja otthon magába. Mindenesetre bosszantó volt, és a fiúkat is egy idő után már zavarta, hogy a kis nyavalyás mindenhol ott van. Tovább is mentünk inkább a kecskékhez, de hozzájuk már nem mentünk be, mert nagyon behúzódtak  már az árnyékosba csendespihenőzni, meg már nekünk is nagyon mennünk kellett, hogy még haza is tudjunk bicajozni. 

Erősen délidő volt már mire kiértünk a kapun. Elmentünk a biciklikért, és a most kivételesen nem cifráztam a hazafelé utat, hanem jöttünk a legrövidebb úton, és így villámgyorsan 20-25 perc alatt itthon voltunk. Gyors ebéd után még Máté is úgy aludt, mint a bunda, pedig ő aztán már tényleg csak hébehóba alszik délben. 

Jó kis délelőtti program volt. Ez is nagyon Marcinak való volt, de a többiek sem unatkoztak. Olyan nehéz mostanában olyan elfoglaltságot, programot találni, hogy mindegyiküknek jó legyen, hogy ne az legyen, hogy Marci mindig útban van, vagy akadályozza őket, vagy szétszedi amit csinálnak, de hogy a nagyoknak se legyen nagyon bébis, unalmas. Szerencsére ezek az állatkertes, állatsimogatós helyek úgy látszik mindegyiküknek bejönnek.Marci meg igazi hős volt, mert szerintem soha ennyit még nem jött úgy a saját lábán, mindenféle jármű nélkül, hogy nem volt nyafogás, nem volt hiszti, nem kellett ölbe sem vennem. Teljesen odavoltam, hogy milyen ügyes volt!