Vidámparkban

Van már vagy 2 éve is, amikor Máté előhozakodott azzal, hogy menjünk vidámparkba. Azt hiszem az egyik Annapetis mese kapcsán jutott eszébe, pedig azelőtt is már sokszor elmentünk mellette amikor az állatkertbe mentünk. Na onnantól kezdve viszont mindig megnéztük kívülről, ha arra jártunk, és megígértük neki, hogy majd ha Milán is elég nagy lesz, akkor majd eljövünk. A következő évben Milán már elég nagy volt, viszont én is, mert épp Marcit vártuk, így a tavalyi év is kimaradt. Idén viszont már nem volt hová halogatni a dolgot, mivel ősszel be is zárják az egész kócerájt, úgyhogy most már muszáj volt valamit kitalálni. 

Marcit semmiképp nem akartuk vinni, mert tudtuk, éreztük, hogy csak nyűgnek lenne, mert akkor valamelyikünknek mindig lent kéne vele maradni, és akkor már nem mehetnek együtt, meg egyáltalán, azt kell mondjam, jelen esetben csak rontott volna a szórakozásunkon. Így aztán vasárnap délelőtt Marcit Mamára hagytuk, mi pedig nekivágtunk a vidámparknak. A fiúk nagyon izgatottak voltak. Mi is. 

Még nyitás előtt odaértünk pár perccel, gyorsan jegyet vettünk, és már mentünk is felderíteni a terepet. Mivel a játékok még csak akkor indultak, vagy még senki nem is volt még a környékükön se, így leghátul a óráskerékkel kezdtünk, ami bár alacsonyabb, mint a Sziget Eye,  mégis szerintem sokkal félelmetesebb, mert ez a régifajta imbolygós, műanyagszékes, lyukaspadlós, brrr....én nem félek a magasságtól, de a lyukas padlót nem szeretem. Persze nem kell lenézni. Értem én. Nem is néztem le, és erre biztattam a fiúkat is, akiknek nem volt mindig őszinte a mosolyuk, de mikor leszálltunk, mégis nagyon pozitívan nyilatkoztak. 

Mire leszálltunk, addigra már fel is éledt a park, és innentől már nem volt megállás, sorra ültünk fel egyik játékról a másikra. Persze azokra, amelyekre a fiúk felülhettek. 

A látszat ellenére nem fél, csak kapaszkodik, és várja, hogy mikor indulunk már. Az egyik kedvencünk volt ez a kipörgetős egyébként.

A másik kedvencünk a Kukacmobil volt, ami a hullámvasút gyerekverziója, de ebben is volt egy keményebb szakasz, amikor jól begyorsult a lejtőn, volt is sikítozás :)  Ezen több kört is mentünk, Milán pedig még annál is többet, és hát ment volna még a végtelenségig is. 

Itt épp mosolyog. Vagy nevet.  A kettő közül valamelyik.

Persze nem hagyhattuk ki az igazi nagy hullámvasutat sem. Mivel Feri nem egy nagy hullámvasutazós, így csak én mentem fel a fiúkkal, felváltva. Mind a kettőjüknek nagyon-nagyon tetszett, nekem is. Milánban kicsit bizonytalan voltam  megint, hogy nem fél-e, de mikor kérdeztem tőle, akkor azt mondta nem fél, az arcát pedig nem  láttam, mert mindig kifelé fordult, de amikor sikítani kellett, ahogy becsülettel sikított :) Végül nem is akart kiszállni, csapott is egy kis hisztit, amikor mondtam, hogy most Mátéval is megyek egyet. Kárpótlásul Feri elvitte kukacmobilozni:) 

Máté pedig igazi nagyfiú módjára élvezte a hullámvasutazást. Már alig várta, hogy végre beülhessen, hogy induljunk, egyik lábáról a másikra toporgott, már mindenki őt mosolyogta a környékünkön. Pláne, mikor a kis ártatlan hangján megkérdezte, hogy mi is fogunk-e majd sikítani. Hogyne sikítottunk volna:)

Szerencsénk volt egyébként, mert egy bő fél óra múlva már kétszer akkora sor állt sorban, mint akkor, amikor mi mentünk. Délre azért az egész park úgy-ahogy megtelt emberekkel, és már mindenhol legalább 1 kört sorba kellett állni. 

Az elvarázsolt kastély... hát nekem csalódás volt... a gyerekek valamennyire élvezték, de nagyon le van pusztulva már, egy csomó minden nem működik, nem forog, kiszakadt, elkopott. Elég hamar végeztünk is vele. Reméljük, hogy valóban kap majd a park egy új helyet, ahol majd építenek majd egy szép új kastélyt, mert egyébként nagyon vicces is lehetne.

A hullámvasút mellett naná, hogy a dodzsem volt a másik favorit, be is ültünk az újabb lézerdodzsembe is, és a régi hagyományos villanyosba is. A fiúk mind a kettőt ugyanannyira élvezték, nekik csak az számított, hogy autó, és kormányzás, és még össze is lehet ütközni, húúúúúúúú.... mondjuk Milán egész ügyesen kormányzott, ő ült velem, így én csak róla tudok véleményt mondani. 

 

Nosztalgia- körhinta:

Indulás előtt még ettünk egy hatalmas adag fagyit, és még egyszer felültünk a kedvenceinkre, a kanyargósra és a kukacmobilra, és én még egy dinoszaurusz röptetést is bevállalta, ha már egyszer itt vagyok. Hát.... nem mondom, hogy nagyon megkívántam volna még egy kört, de egyszer kipróbálni nagyon jó volt. Eddig még sosem ültem olyan kütyün, amelyik fejjel lefelé is forgat. Lehet, hogy nem is fogok többet, de aztán meg ki tudja. 

Itt még indulás előtt, izgatottan:

és itt már fent, valószínű sikítva:

4 órát voltunk kb. de tudtunk volna még maradni, igaz, már csak jelentős sorban állással tudunk volna még egyszer, és még egyszer felülni bármire is, a sorbanállás az viszont nem volt a fiúk kedvence. Az enyém sem, igazából. De mivel Marcit otthon hagytuk, nem akartunk vele kiszúrni, meg már a nagyok is eléggé elfáradtak az egész délelőttös ugrálásban, vidámságban.(és még az fényképezőben is betelt a memória)
Nagyon jól éreztük magunkat, nagyon nagy élmény volt mindannyiunknak!
Marci pedig mintababa volt itthon. Evett, aludt, játszott, majd megint evett, aludt játszott. Szóval miatta akár maradhattunk is volna még.
Hátha lesz még  legközelebb :)