2012. augusztus 28., kedd

Kórházas napok

Bár már kezd nagyon nem aktuálissá válni, de azért mégiscsak idevetek néhány sort a kórházas napjaimról, mielőtt végképp a feledés homályába vész. 
Azt kell mondanom, hogy egész jól teltek a napok, és hiányoztak ugyan a fiúk, de nem tört rám percenként a zokogás, hogy jaj istenem vajon most épp mit csinálnak, és tulajdonképpen a mikor mehetek már haza kérdés sem fogalmazódott még meg bennem akkor, amikor a doki már mondta hogy hétfőn haza lehet menni.
Emlékszem még, hogy amikor Milán született mennyire rosszul éltem meg azt, hogy Máté meg nélkülem van otthon, és ez a hiányérzet alaposan rátelepedett mind a hangulatomra, mind a napjaimra, és nem is igen tudtam a pihenésre koncentrálni. Úgy látszik el kellett telnie ennek a két és fél évnek ahhoz, hogy értékelni tudjak minden egyes percet, amikor csak magamra kell figyelnem, mert mint mondtam hiányoztak ugyan, de jól is esett a csend, a nyugalom, és az idejét sem tudom már mikor tudtam itthon egyben 6 órát aludni, de most sikerült, és eszméletlenül jól esett. 
Az első este (csüt.) itt a mikórházunkban automatikusan bent maradnak a babák a csecsemőosztályon. Ez már csak azért is szerencsés, mert a friss császársebemmel nem voltam még olyan fürge, és igencsak meggondoltam kétszer is, hogy egyáltalán elforduljak-e a jobb oldalamról a balra, vagy sem. Másrészt ilyenkor még adnak éjszakára valami kábítót (vénás fájdalomcsillapító), amitől valami lebegésszerű állapotba kerültem, és tényleg nem éreztem semmi fájdalmat, addig amíg hatott. Milánnál ez tök sokáig kitartott, lehet hogy most kisebb dózist kaptam, de éjjel 3 körül már eléggé nem volt jó sehogy. 
Aztán másnap én már arra készültem, hogy együtt alszunk Simikével, de a nővér felajánlotta hogy toljuk csak be nyugodtan ma is, és pihenjünk, amíg lehet. Úgyhogy osztottunk-szoroztunk a szobatársammal és másnap is gyerekmentes éjszakát tartottunk, és ekkor történt az az ominózus 6 órás alvás. 
A nappalok is tök nyugiban teltek, leszámítva, hogy a délelőtt folyamán 3szor volt ilyenolyan vizit, de mivel itt az a szokás, hogy 7kor be kell tolni a babákat az osztályra, mert ekkor vannak a doktornénis vizsgálatok, és egészen 10ig ott is vannak, ezért a délelőtt majdnem egésze szabadprogram, és pihenés. 
Aztán ebéd előtt kicsit beugrottak a fiúk, hoztak ezt-azt, majd ebéd is volt, ami leginkább szóra sem érdemes. 
A délutánokat Simikével együtt abszolváltuk, szinte akadálytalanul, gyakorlatilag evett, aludt, néha nézelődött, aztán jöttek megint a fiúk és akkor örömködtünk egymásnak, vagy nem, mert volt amikor Milán már teljesen k.o. volt, mert kimaradt az alvása, és csak fetrengett a kórházfolyosón, ilyenkor gyorsan olajra is léptek, de volt amikor teljesen jó volt, és akkor nagyon lelkesedtek a kistesójukért. Bár akkor még nem tudtam eldönteni, hogy a lelkesedés az Siminek szól-e közvetlenül, vagy a gurulós kocsijának, amivel akár órákat is elkrosszoztak volna a folyosón, ha hagyjuk. Na meg az én kórházaskekszem,  (egyszerű kakaós győri keksz, amit itthonról vittem be, és a fiókomban volt), hát annak aztán akkora sikere volt, hogy szerintem csak azért jártak be olyan lelkesen, hogy kapjanak kórházaskekszet:)
A fennmaradó időben sokat olvastam, sokat aludtam vagy csak szunyókáltam,  vagy beszélgettünk a csajokkal, és röhögtünk is volna sokat, ha sebünk engedte volna:) 
Szóval pikkpakk eltelt az a néhány nap, és ha még egy hátmasszázs is benne lett volna a szolgáltatásban, akkor  igazi wellnessnapok is lehettek volna. (Leszámítva, hogy takarítani azt nagyon szerettek, még a fürdőszobát sem, szóval ebből a szempontból meg nagyon gáz)
Úgyhogy pár nap itthonlét után nem mondom hogy nem fogalmazódott meg bennem a vágy még néhány ilyen nyugis napra. Mondjuk ha egy héten egyszer, vagy kéthetente 1 napot eltölthetnék valahol így a világtól távol, akkor az azt hiszem erősen javítana a közérzetemen sokszor. 
Azóta pedig itthon gyűrjük magunk alá a hétköznapokat. Egyelőre minden megy a maga útján, nincsenek kőbevésett szabályaink, napirendünk meg pláne nem, de jövő héten úgyis kezdődik az ovi, ami ad majd némi keretet a napjainknak, és akkor biztos hogy minden átalakul majd. De hát minden napnak a maga baja.... aztán meg majd meglátjuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése