Utolsó kirándulás-Colmar

Utolsó franciaországi kirándulásunk Colmarba vezetett. Colmar a Felső-Rajna megyeszékhelye, két dologról híres. Az egyik az Unterlinden Múzeumban található világhíres Isenheimi oltár, ami egy többszörösen kihajtható szárnyas oltár, de mi nem mentünk be ebbe a múzeumba hogy ezt megnézzük, úgyhogy érdemben nem tudok erről nyilatkozni. A másik, hogy e városban született a New York-i Szabadság-szobor alkotója, Frederic Auguste Bartholdi. Szülőháza ma múzeum, ahol személyes tárgyakat, a család lakószobáit, és a szobor bal fülének életnagyságú gipszmásolatát lehet megtekinteni. A város határában egy körforgalom közepén 2004-ben (a szobrász halálának 100-adik évfordulójára) felállították a szobor 12 méter magas mását, ami az eredeti szobor negyede.  

A város nagyon hangulatos, kicsit favázas, kicsit reneszánsz erkélyes, nagy katedrálissal a főtéren. Pont olyan volt, amilyennek egy búcsúlátogatásnak lennie kell. Kicsit nosztalgikus, kicsit ismerős, de mégis más, mégis új. Még a régi időkből megmaradt a város negyedes felosztása, és máig megkülönböztethető pl. a magasházas, padlásteres cserzővargák negyede, a kis apróházas, szűk sikátoros halásznegyed. Van egy Petit Venice-nek nevezett rész, ahol a házak Velencéhez hasonlóan a csatornákra épültek, a vízen pedig csónakostúrát lehet tenni. A széles sétálóutca remek pálya volt Milánnak, aki egy darab bagettel vágott neki a nagyvilágnak, mindenki nagy örömére. Igazán mókás látványt nyújtott, ahogy élvezte a szabadságot, és miután észrevette, hogy népes közönsége is akadt az étteremben várakozók, és a sétálgató turisták körében, még jobban rákapcsolt, és csak bohóckodott, színészkedett megállás nélkül, és mindenkivel kokettált. Matyi pedig szokásához híven vígan végigmotorozta a várost, ellenben valami megsüthette a fejét, mert volt néhány alkalom, amikor nem fintorgott bele a kamerába hanem rendes arcot vágott, sőt volt, amikor ő mondta hogy akkor fényképezzük le, és szépen odaállt, vagy pedig ő akart fényképezni minket.  

A napot, és tulajdonképpen az ittlétünket egy éttermi vacsorával zártuk, ami mint a mesében jó is volt meg nem is. Egyrészt 2 gyerekkel nem annyira szórakoztató, mint amilyen gyerek nélkül lenne. Másrészt nem voltunk biztosak benne, hogy a francia étlapról sikerült mindenkinek olyat választani, ami ehető. Két fogással eléggé biztosra mentünk, és abban nem is csalódtunk, de a harmadik cucc, ami valami Vogéz-módra elkészített húsömleny volt, hááááát az valami ehetetlen volt, legalábbis szag alapján… mert én tovább nem jutottam. De Máté egész rendes adagot bepuszilt belőle, úgyhogy végül nem ment kárba az egész, és lehet, hogy az íze nem is volt olyan förtelmes, mint a szaga. Végül pedig helyi áfonyás tortával öblítette le a vacsoráját, ami teljesen pirosra festette az egész száját kívül-belül. Milcsi pedig mindeközben igyekezett szétszedni a napernyőt, végignyalta az üveget, megette az asztal alá szórt perecmorzsákat, de rendes kaját nem volt hajlandó magához venni, ő biztosra akart menni, azt mondta a perecben még sosem csalódott.

Hegyre fel!

Mivel csütörtök-pénteken elég esős idő volt, és nem nagyon tudtunk kimozdulni, így szombaton újabb kirándulós napot iktattunk be a hegyekbe. Egyrészt, hogy Matyit kicsit megmozgassuk, másrészt, mert a magasban úgyis hűvös van, úgyhogy ha egyébként is rossz az idő, akkor már inkább ott legyen rossz. A Ballon D’Alsace után most a Vogézek legmagasabb pontjára a Grand Ballonra mentünk fel, ami 1424 méter magas. Persze ezt nem gyalog tettük meg, hanem jó darabon, majdnem végig autóval mentünk, és csak az utolsó pár száz métert kellett gyalogolnunk, ami még Matyinak is könnyen ment a szép kavicsos ösvényen. Szerencsére a hírhedt orkán erejű szél most elmaradt, meg a jégeső is, Matyi nagy bánatára, így kellemesen elsétálgattunk a magasban, jól körbenéztünk a hegy tetején lévő kilátóból (ami egyben meteorológiai és radarállomás is). Ha nem lett volna olyan felhős az ég, mint amilyen volt, akkor egész az Alpokig el lehet látni, így csak halvány körvonalakat láttunk belőle, de a panoráma így is nagyon szép volt.

Ezután a gps javasolt egy várromot, amit gondoltunk megnézünk, de mire odaértünk, addigra a fiúk édesdeden aludtak, és nem volt szívünk felébreszteni őket, csak azért hogy megnézzünk néhány egymásra rakott kődarabot, így csak az útról néztünk fel a hegyre és a romra, ami egy igazi rom volt, és nyilván tetszett volna Matyinak, de alvó oroszlánt nem keltünk fel. Itthon kicsit pihentünk, aztán pedig nekivágtunk a falunk felett lévő szoborhoz (Notre Dame de la Paix), ami egy 729 méter magas hegy tetején áll, az ablakunkból is látszik, és már az első naptól kezdve készülünk oda. Ez viszont igazi túra volt, a hegyet teljes egészében gyalog tettük meg, hol szélesebb, hol keskenyebb ösvényen, hol lankásabban, hol meredekebben. Máté egészen végig nagyon ügyesen jött, igaz, neki könnyű dolga volt, mert végig autóval jött, mert végig azt játszotta, hogy autót vezet. Emiatt nem is tudta fogni a kezemet, így én néha azért paráztam, hogy levezeti azt az autót a szakadékba, de nem tette, szerencsére. Volt néhány szakasz, ahol kötelek voltak kifeszítve, hogy tudjunk kapaszkodni. Ilyenkor mindig figyelmezettem, hogy figyeljen oda, mert ez egy nagyon veszélyes rész. Hát ez nagyon tetszett neki, és ilyenkor nagyon büszke volt magára: -) Fentről kicsit bámészkodtunk, néztük a falunkat, aztán mi lesétálunk, Matyi pedig levezetett.

A túra eredményeképpen pedig ezúttal csak én lettem gazdagabb egy kullanccsal, de szerencsére sikeresen el lett távolítva, úgyhogy talán megmaradok.

Francia logika

Milán kedvenc szórakozása, hogy ledobja a teraszról a labdát, és aztán érte megyünk a susnyásba. Egy ilyen alkalommal kijött hozzánk a szomszéd fickó, és hozta a kiskutyáját is, hogy a fiúk megsimogathassák.

Kérdezi tőlem angolul, hogy tudok-e angolul. Mondom neki, hogy igen. Mire ő azt mondja, hogy ő sajnos nem.

De akkor minek kérdezi?

Erre megkérdezi tőlem franciául, hogy tudok-e franciául. Erre meg én mondom, hogy nem. Ennek örömére adott két fej salátát : -)

És még mondják azt, hogy a franciák nem kedvesek. De mit gondolt, hogy 3 hét alatt, ha tudnék franciául, akkor az nem derült volna még ki? No mindegy.

Könyvjelző

Mikor Máté született, a kórházban adtak valami ajándékcsomagot, amiben volt egy liberós kártya. Ez a kártya lett az ott olvasott könyvem könyvjelzője, és még sok azt követőnek, mert ha ránéztem, akkor mindig eszembe jutottak azok az első napok. Egészen addig volt hű társam ez az egyszerű kártya, amíg Máté egyszer sallangosra nem nyálazta. Hogy pontosan mi követte, azt nem tudom, de azóta jelöltem már könyvet nápolyi hajójeggyel, belépőkkel, most épp egy milánói metrójegy a társam. Szóval mindig valami olyan, amihez emlékek kötődnek, és egész addig vannak velem, amíg teljesen tönkre nem mennek. (A fiúk mindig kilopkodják a könyvemből, és előbb utóbb darabokra tépik, gyűrik őket.)

A minap, míg én reggeliztem, addig Milcsike a szembeszéken ácsorgott és mesekönyvet lapozgatott, közben néha kért egy-egy darab felvágottat, amit elmajszolt. Este megint kézbe került a könyv, és meglepetten halásztam ki a lapok közül egy hosszúkás sonkadarabot, mire Feri megjegyezte:

- Milcsikének sonka a könyvjelzője: -)
Hát igen. Ő is olyan valamit választott, amiről szép emlékek jutnak az eszébe: -) Egy sonkadarabot.

Esőben

Idegenben talán az a legnehezebb, hogy a fiúknak kellőképpen érdekes, és egyben fárasztó elfoglaltságot találjak. Hozunk ugyan néhány játékot, de korántsem annyit, ami hetekig szórakoztató lehetne, és ami egyik nap még nagyon érdekes volt, az a másik nap már uncsi. A legjobb nyilván az, és ez otthonra is igaz, ha kint vagyunk a szabad levegőn, és sokat sétálunk, játszunk.

De vannak olyan időszakok, amikor egyszerűen semmi sem köti le őket, vagy amikor nem lehet kimenni, mert esik az eső, mint pl. ma. Ilyenkor hagyom, hadd randalírozzanak idebent, és próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy már tizedjére szedem fel a földről a párnákat, a ruhákat, próbálom nem meghallani, hogy a kanállal dobolnak a széken, (remélem a felettünk lakó tulajoknak is sikerül nem meghallani, bár ott is van 4 gyerek), vagy beteszünk valami jó zenét és együtt táncolunk, de így is lassan telik a nap. És persze, hogy ilyenkor még a déli alvásuk is csak nyúlfarknyi, nehogy azzal is egy kicsit előrébb jussunk!!!

Szóval mire eljön a délután, és a szokott séta ideje, egyértelmű hogy már tűkön ülnek. Ma is odatolták a fotelokat az ablak elé, és nézték az esőt. Várták, hogy elálljon, és Máté félpercenként kérdezgette, hogy elállt-e már, és mindig megjegyezte, hogy de hát van esőkabátunk, akkor miért nem megyünk abban sétálni??? Édespofák voltak: -)

2 órás várakozás után oszlani látszottak a felhők, és csendesedni kezdett a sűrűn zuhogó eső, így végre rábólintottam, hogy jó akkor készüljünk, sétáljunk egy kicsit. Mire elkészültünk megint sűrűn esett, úgyhogy visszatelepedtek az ablakba. Aztán mikor végre rávettük magunkat hogy elinduljunk, akkor épp nem esett, de 10 méterre a háztól megint rákezdett, így visszaszaladtunk a teraszra, beöltöztünk esőmenőbe, és végre elindultunk, Máté nagy örömére: -)

Menetfelszerelésben: Eddig ez volt a második ilyen full-esős napunk itt, és remélem több ilyen már nem lesz. Ennél még a kánikulai nyári meleg is jobb, mint amilyen tegnap volt, pedig akkor meg a melegtől akartam megpusztulni. Úgy látszik errefelé végképp nincs semmilyen tavasz. Vagy nagykabát kell, mert olyan hideg van, vagy majd meg sülünk.

Napi rutin

Telnek a napok. Lassan visszafelé számolunk, és tervezzük a hazautat. Mindig így van ez, mire már megszokjuk a falusi életet, a csendet, a nyugalmat, a világtólelzártságot, az internetnélküliséget, addigra hazamegyünk. Eleinte nagyon lassan telt egy napunk, aztán valahogy belerázódtunk, és kialakult egy itteni rend, és így már nem olyan vészes.

Reggel relatív sokáig alszunk, legalábbis tovább, mint otthon, igaz később is fekszünk. Elbúcsúztatjuk Apát a teraszról, ez fontos része a napnak, egyszer úgy ment el Apa, hogy Máté még aludt, és egész délelőtt azon nyafogott, hogy nem köszönt el, és jöjjön vissza, hogy tudjon integetni. Aztán reggeli, és játék az udvaron, labdázunk, vagy a fiúk lapátolnak valamit. Aztán ebéd, és alvás. Kb. 2 órát szoktak aludni, de van, amikor 3-at is. Alvás után pedig lemegyünk a faluba, veszünk bagettet. (Két hét után találtunk a falu szélén egy IGAZI szupermarketet is: -)))

Milán névnapjára Máté választott egy süteményt, és azóta azt gondolja minden napra jár süti. Persze ez nem így van, de azért szoktunk azt is venni olykor-olykor. A kedvencünk egy golyó formájú süti, ami nem tésztából van, hanem olyan habcsókszerű anyagból, és meg van kenve trüffeles krémmel, és jól meg is van forgatva benne. Nyami-nyami. Bár nekem nem sok szokott maradni belőle, épp csak ami lemorzsálódik, mert a fiúk sittysutty bepuszilják mihelyst hazaérünk vele, még a kalapjukat sem veszik le, ülnek rögtön az asztalhoz: -) Persze jól ki is kenik vele magukat: -) A pékség után szoktunk benézni a turista irodába, és amíg én gyorsan rápislantok a netre, addig a fiúk elrágcsálnak egy kis bagettet, összeszedik az összes prospektust és újságot, ami még nincs itthon, és „beszélgetnek” a nénikkel. Aztán játszóterezünk, sétálunk, kacsákat nézünk, attól függ, hogy Matyinak mihez van kedve. Hazaérve a teraszon joghurtozunk, ez egy sarkalatos pontja a napnak, mert evés közben a fiúk már felfelé kacsingatnak, hogy itthon vannak-e a kislányok, és mehetnek-e hozzájuk játszani. Vagy a kislányok kacsingatnak lefelé. És estig játszanak egymással, vagy egymás mellett. Máté megosztja velük a kekszét, és fura módon nem a hozzá korban legközelebb állóval van a legjobb kapcsolatban, hanem a legidősebb kislánnyal, aki, mivel két kisebb tesója van, olyan türelemmel és érdeklődéssel van Máté iránt, hogy öröm nézni őket. Máténak először furcsa volt, hogy nem érti, mit beszélnek a lányok, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ő maga is ossza nekik az észt, és magyarázzon nekik, hogy mit hogy csináljanak. Meg is kérdezte egyszer tőlem, hogy a kislányok miért halandzsáznak? Mondtam neki, hogy franciául beszélnek. Azóta amikor halandzsázik, akkor azt mondja, hogy ő most franciául beszél: -) 

 

Az első néhány napban mikor köszöntünk a szomszédoknak, vagy bárkinek, mert a faluban mindenki köszön mindenkinek, csakúgy mint otthon, még nekünk is, Matyi mindig bondzsornó-t mondott. aztán egyszer csak ő is elkezdett bonzsúr-ozni. Fűnek-fának bonzsúrozik: -) Nagyon aranyos. És olyan nagyfiú már. Ez alatt a két hét alatt amióta itt vagyunk olyan igazán kisfiús lett. Olyan laza, olyan vagány. 

Éppen mintegy (majdnem)3 és fél éves: -)

Egy kis Lotaringia

Mivel szombaton a borútnak köszönhetően elég nagy dózist kaptunk Elzászból, és az ő falvaiból, így vasárnapra módosítottuk az eredeti tervet, és Munster-Colmar helyett Lotaringia felé vettük az irányt és Nancy-be látogattunk el. A dimbes-dombos Elzász mellett elterülő Lotaringia kevésbé látványos, két jelentős városa (Nancy és Metz) mellett számtalan II. vh-s erőd, föld alatti járatok, lövészárkok, csatamezők (pl. Verdun) háborús emlékművek, és temetők birtokosa. Északi részén a Magniot-vonal több részlete is megtekinthető, körbejárható. De mi nem mentünk ennyire messzire, csak a tőlünk másfél órányi autózásra lévő Nancy-ig. Az egykori hercegi székhely ma is csodálatos, hatalmas főterét ma is uralja a hercegi pompa. Aranyozott kovácsoltvas kapuk, szökőkutak, fasorok, XV. Lajos tiszteletére emelt diadalív, körben pedig az egykori hercegi épületek. A tér a világörökség részét képezi. A tér mögött terül egy hatalmas park (Parc de la Pépiniére), ami hasonlít kicsit a mi Margit-szigetünkhöz, volt itt egy kis vidámpark, (szerencsére még nem működött), egy kis állatkert leginkább háztáji állatokkal (kivéve a majmokat, bár lehet, hogy itt az is háziállat), rózsakertek, játszótér, büfé, szóval minden, ami a kellemes időtöltéshez és kikapcsolódáshoz szükséges lehet. A fiúk is élvezték, a széles sétányokat, és itt még Milcsike is kikérte magát a kocsiból, és szaladt egyet, mert egyébként ő simán tűrné, hogy egész nap csak tologassuk a farát.

Kedvencképek kalapcsere után:

Kicsit elhúztuk itt az időt, és még ettünk is, ittunk is, úgyhogy mire kijöttünk a parkból szép fekete felhők gyülekeztek, amiből kétszer is kaptunk a nyakunkba esőt, egyszer még épp időben sikerült behúzódnunk egy kapualjba, majd következett egy újabb verőfényes napsütéses rész, és másodjára már nem úsztuk meg, mire átértük az utca túloldalára, ahol egy bácsi jó kis menedékkel invitált, addigra csuromvizesek lettünk. Szerencsére utána gyorsan megszáradtunk, bár Milánnak nem nagyon tetszett a dolog elázós része, de hamar megvigasztalódott, Máténak meg nagy kaland volt: -)  

Sétáltunk még kicsit a városban, elmentünk néhány templom és a városkapu mellett, majd hazafelé indultunk, és egyszer végre emberi időben fél7 körül értünk haza, és így nyugodt tempóban tudtuk végrehajtani az esti szertartásokat, ami egyébként itt 1 órával el van csúszva az otthonihoz képest. Szimpla hétköznapokon is simán van 9-fél 10 is mire a fiúk elalszanak, az otthoni 8-fél 9 helyett. Igaz reggel sem kelünk 6-kor, nem ritka, hogy csak 8-kor ébredünk fel. Ezt azért igen meg tudnám szeretni:- )

Elzászi borút és a Vár

A Vogézek lankáin 120 km hosszan húzódó Elzászi Borút Franciaország egyik legkedveltebb turistaútja. Az út mellett ameddig a szem ellát szőlőültetvények vannak, a hegyek várromokkal és erődökkel, a falvak pedig borozók sokaságával csábítják az idelátogatókat. A falvak hangulata tipikus elzászi, maga az út pedig olyan, mintha egy kicsit a Balaton-felvidékre kerültünk volna, szőlők, hegyek, borgazdaságok váltják egymást. Az út gyalogosan, kerékpárral és autóval is végigjárható. Mi nem mentünk rajta végig, csak 3 helyen álltunk meg.

Igazából Koenigsbourg-vára volt az elsődleges úticélunk, csak amikor rájöttünk, hogy ez része a borútnak, akkor belevettük még a napunkba a két szomszédos falut. Tulajdonképpen a favázas építkezésnek köszönhetően ezek a falvak szinte egyformák, de mégis mások, és épp ez a favázas jelleg ad mindegyiknek egy sajátos mesebeli hangulatot, pláne hogy a házak a szivárvány minden színében pompáznak. Némelyik régebbi ház nekem olyan volt mint a mézeskalácsházikó a Jancsi és Juliskából volt, ferde, színes falak, pici zsalugáteres ablakok, apró ajtó. Épp csak a kolbászkerítés hiányzott előle, no meg a boszorka.

Ribeauvillé is ilyen volt, a faluról sokminden nem mondható el, kellemeset sétáltunk a falu főutcáján, (Grande Rue), kávéztunk, sütiztünk, Matyika dalolászott, Milcsike nézelődött, és mosolygott, de amit mindenképpen meg kell említeni az a Mészárosok-tornya : -)  

Továbbá kitartóan próbálkozunk egy családi kép elkészítésével, de nemigen sikerül, mert Matyi abszolút nem partner a dologban, és vagy fintorog, vagy nyelvet nyújt, vagy karatézik egy léggyel, hátat fordít vagy bármi mást csinál, csak nem néz a kamerába. De azért így is szeretjük: -) Legalább ha másra nem is, de arra, hogy volt egy ilyen korszaka biztos hogy emlékezni fogunk nyugdíjas korunkban.  

Innen mentünk Koenigsbourg-várához, a fő úticélunkhoz. Matyi nagyon be volt sózva, hogy várba megyünk. Nem emlékszem járt-e már valaha várban, de ha járt, akkor sem emlékezett rá, el sem tudta képzelni milyen egy vár. Szerintem valami játszóteres dolognak gondolta, mert ott találkozhatott már hasonlóval. Egész a vár lábáig fel lehet menni autóval, igaz a parkolás nincs túl jól megoldva, egyszerűen az út szélén lehet megállni, de legalább lehet. Első blikkre jó sok ember volt ott, de aztán mikor bementünk már annyira nem volt vészes, mert az emberek nagyobbik része az idegenvezetős csoporthoz csatlakozott, és ha sikerült őket ügyesen elkerülnünk, akkor mi békésen sétálgathattunk, nézelődhettünk. Máté mindenhová benézett, belesett, mindenhonnan kinézett, mindenre felmászott, lépcsőzött a kanyargós lépcsőn (csigalépcső), élvezte. Milcsiszi pedig hátizsákból szemlélődött, de ezt ő egyáltalán nem bánta, vigyorgott, mint a vadalma. 

 

Kedvenc Matyi: -) Persze itt is jár a szája, nem hagyná abba a fecsegést egy pillanatra sem: -)  

A vár egyébként csodaszép, és bár réginek tűnik, de igazából a mai képét II. Vilmosnak köszönheti, aki az 1900-as évek elején szinte teljesen át- és újraépítette. A toronyból pedig remek a kilátás a Rajna-völgyére és a hegyekre.  

A várból leérve még korainak találtuk az időt ahhoz, hogy hazamenjünk, Feri pedig nem akart majmokat nézni, (egy közeli várromnál szabadon élnek a jávai makákók), sem sólyomeregetést nézni ugyanott, (ezt mondjuk én sem annyira), sem gólyafarmra menni,(Hunawihr-ben van Elzász legnagyobb gólya visszatelepítő farmja, ahol több tucat gólyacsalád él néhány évig, és amikor szabadon engedik őket, akkor már nincs meg bennük a vándorszellem, és nem repülnek el, vagy nem olyan messzire, és így kisebb lesz a halálozási arányuk)(autóból azért láttuk a sok-sok gólyát), így egyszerűen csak megálltunk még egy kicsit sétálni a szomszédos Riquewihr-ben. A város jellegzetessége a 16. századi városfal, amely még ma is körülöleli a kis sikátoros települést. A főutcáján véges-végig éttermek, borozók, fagylaltozók, csecsebecseárusok, és a házak fölött húzódó hatalmas szőlőültetvények várják a turistákat. Talán a legfontosabb, amit meg kell említenem a faluval kapcsolatban, hogy itt végre találkozott Matyi egy rókával: -) ( nem, nem olyannal aki a száján jön ki, abból elég volt egyszer is) Igaz, kitömött formában, de a részletekbe nem mentünk bele, mindenesetre teljesen odavolt, hogy még le is fényképezkedett vele, fintor és nyelvnyújtás nélkül: -)  

 Bóklásztunk kicsit a szűk utcácskákban, vásároltunk ezt-azt, Matyi motorozás közben elénekelte a „Fényes a ház teteje” című saját szerzeményét sok százszor, ami tulajdonképpen csak ebből az egy sorból áll, de többfajta hangerővel és dallammal kell énekelni (videó is van róla, de azt nem tudom most feltölteni) és mivel mindannyian hullafáradtra sétáltuk magunkat, még szélsebesen bevásároltunk a Corában, mert itt vasárnap többnyire nincsenek nyitva a boltok, és szombaton is csak max. 8-ig, aztán hazaautóztunk: -) Aztán itthon a fiúk közös erővel még széttörtek egy frissen vásárolt spagettiszószt a konyhakövön, csak hogy ne legyen olyan uncsi az este sem: -)

Séták

Ideérkezésünk után kellett néhány nap, mire rá tudtam venni magamat arra, hogy nekivágjunk a fölöttünk lévő hegynek. Milán a hátamra került a halacskás meiteiben, amit először eléggé nehezményezett, de mire kiléptünk az ajtón a tükörben már vígan viháncolt, és tette ezt az út nagy részén, lóbálta a lábait, végül még el is aludt volna szerintem, ha mentünk volna még néhány percet. Máté ragaszkodott ahhoz, hogy motorral jöjjön, semmiképp nem tudtam róla lebeszélni, így jobb a békesség alapon hagytam, had jöjjön azzal. Persze az emelkedő harmadánál már mondogatta, hogy nem bír jönni, de aztán csak jött, becsületére legyen mondva.

A fél órás körsétánk alatt Máté folyamatosan sünit keresett, de nem talált, be kellett érnie két lóval, és néhány báránnyal, ennek ellenére nagyon élvezte.

Egyébként nem tudom, hogy errefelé mennyire divat a hordozás bármilyen formája is, egy nagyobb városban gondolom hasonlóan elterjedt mint nálunk, de itt faluhelyen úgy néztek rám és a hátamrakötött Milánra mint egy űrlakóra, aki véletlenül idecsöppent. De hát itt leszünk még egy darabig, úgyhogy majd megszokják. Addig meg legalább van miről beszélni a faluban : -)

Azóta már több hegyi sétát is tettünk, és hol innen, hol onnan tekintünk le a falura, hol motorral, hol babakocsival, hol ezek nélkül vágunk neki. A kedvencem, amikor a fiúk kézen fogva jönnek : -) Az olyan mosolycsalogató, szívet melengető. (Feltéve ha épp nem a salakos partnak indulnak neki nagy egyetértésben)

Névnapos Milán

Milán, Milánka, Milus, Milcsi, Milcsuszó, Milcsiszi… Bárhogy is hívjuk, Ő a mi névnapos Milánkánk :-) Aki kis kerekpofijú, huncutmosolyú, csillogószemű, nyuszi fülét morzsolgató, hinta-és csúszdabetyár, pocakfőnök. Aki nagy sumák, de mégsem tudok rá haragudni. Aki mindenki megmosolyogtat. Aki vonzza a puszikat, és akit elmondhatatlanul szeretünk :-)

Boldog névnapot Milánka!

Így szereti a nyuszikáját:

Hegyi kirándulások

A szombati városlátogatás után vasárnapra hegyi kirándulásokat terveztünk. Az időjárás elég változatos volt, a nap folyamán mindenből kaptunk egy kicsit, nyári hőségből, szemelkélő esőből, sűrű esőből, és még jégesőből is.   De hát ugye az időjárás az egyetlen, amire nincsen hatásunk, minden egyéb csak rajtunk múlik, így nem hagytuk magunkat, és útra keltünk.

Először egy közeli tóhoz mentünk, amit egy prospektuson találtam(Gérardmer Lac) és  amiről csak én gondoltam, hogy közeli, igazából nem is volt olyan közel, mert relatív sokat kellett autóznunk a hegyeken keresztül. Szerencsére most Máténak sem volt semmi baja, így zavartalanul tudtuk élvezni az utat. Imádom a hegyi szerpentineket, a meredek sziklákat, a mély völgyeket, egyszerűen nem tudok betelni a látványukkal.

A falu nagyon hangulatos, igazi üdülőfalu jellegű. A tónál jó idő esetén számtalan sportolási lehetőség van, lehet strandolni, vízisízni, csónakázni, vízibiciklizni, meg sétahajózni. De mivel nem volt épp strandidő, így elég kevesen lézengtek arra, mi is épp csak sétáltunk ott egy kicsit, aztán próbáltunk úgy elslisszolni a vízibiciklik meg hajók előtt, hogy Máténak ne jusson eszébe, hogy bármelyikbe is beüljünk.

A faluban még megejtettünk kávézás-sütizést, aztán továbbálltunk.

Meg sem álltunk a köv. célpontunkig, ami a Ballon D’Alsace volt, azaz Elzász csúcsa, ami nem teljesen igaz, mert ez a hely 1250 méteren van, a Vogézek legmagasabb pontja pedig a Grand Ballon 1424 méter. Az oda vezető út nagy részét még az I. vh. idején építették, a fronton harcoló csapatok utánpótlásának biztosítására, és elhalad néhány csatahely mellett is. Az egyik ilyen emlékműnél épp volt valami megemlékezés, koszorúzás.

A Ballon D’Alsace két okból is jelentős. Egyrészt itt találkozik Elzász, Lotaringia, és Franche-Comté, valamint négy francia megyének is itt van a határa. Valamikor itt húzódott a francia-német határvonal. A hegyoldal tele van I.vh-s lövészárkokkal, de ezeket végül nem használták.

Persze nem mind az 1250 métert kellett a saját lábunkon megtenni, jó darabig autóval mentünk, csak a legvégén kellett gyalogolni, de az már nem volt fárasztó, még Máté is élvezte. Bár neki az tetszett a legjobban, amikor a leérkezés előtt 5 perccel brutális jégeső szakadt a nyakunkba : -) Milán egy darabig vígan viháncolt, meg apázott a hátizsákban, majd szundikált egy kicsit, és csak a fején kopogó jégdarabok ébresztették fel.

A jobb felső képet Máté csinálta. Azért vagyunk beroggyantva, mert miután készült néhány jól sikerült kép a cipőnkről meg a lábunk száráról próbáltunk úgy helyezkedni, hogy a fejünk is benne legyen a képben : -)  Egyébként nagy kár, hogy Matyit nem lehetett fényképezés közben megörökíteni, mert amilyen büszke volt magára azt látni kellett volna : -)

Kedvenc kép:

A kilátás még ebben a borús-esős időben is nagyon szép volt. Tiszta időben állítólag jól látható a németországi Fekete-erdő, a Rajna –vidék, és az Alpok. Hogy mi ezekből pontosan mit láttunk, azt nem tudom, de azt mindenképpen, hogy hogyan esik a hegyek fölött az eső. Nagyon érdekes volt.

Mivel a fiúk már eléggé odavoltak, és egy kicsit mi is, így hazajöttünk pihenni, és ebédelni-vacsorázni. Milán aludt is egy jó nagyot, de Máté mivel 5 perccel a megérkezés előtt aludt el a kocsiban, és amikor kiszálltunk felébredt, így ő már nem tudott visszaaludni, és benne volt a bugi a lábában. Így estefelé még úgy gondoltuk levezetésképpen felmászunk a házunk felett lévő kereszthez. (Le Croix de Mission 663m) A kiírás szerint fél órás túra az egész, és valóban annyi is volt nagyjából. Szemeztem már korábban is ezzel a túrával, mert úgy gondoltam, hogy fél óra az nem olyan sok, be tudom vállalni én magam is a fiúkkal, Milán háton, Máté gyalog, de még jó hogy nem vágtam neki, mert elég meredek, kavicsos, szűk ösvényes emelkedőn kellett felmenni, nem igen boldogultam volna. Így is elég nehéz volt Mátét az ösvényen tartani, ráadásul volt egy rész, ami átvezetett a birkák legelőjén, és hát ott aztán minden volt, amibe nem kívántunk belelépni. De azért minden gond nélkül megúsztuk, és Máté is szuperül jött. Egész végig azt kérdezgette, hogy hol laknak a rókák, és hogy mikor jönnek már elő, keressük meg őket, stb. Fent a keresztnél pedig a lemenő nap fényében nagyon jó rálátás volt a falura.

Hazaérve gyors fürdés, kullancskeresés (szerencsére egyet sem szedtünk össze), vacsora után egyik fiút sem kellett sokáig altatni : -) Minket sem : -)

Strasbourg

Franciaországi tartózkodásunk első nagy kirándulása Strasbourgba vezetett. Izgatottan vártam ezt az utat, mert az egész heti falusi semmittevés után már nagyon hiányzott a városi nyüzsgés és az emberek. Aztán amikor a hét közepe felé a VogézTv-ben mutatták egy kis részletét a városnak, akkor még nagyobb lett a kíváncsiságom, mert a riporter háta mögött feltűnő pici részlet is olyan szépnek tűnt, olyan másnak, mint az összes eddigi város, amit eddig láttam. És valóban egész más is volt.

Strasbourg Elzász kulturális és kereskedelmi központja. Elzász évtizedekig hol Németország (ill. Poroszország), hol Franciaország része volt, majd a II. világháború után a német-francia megbékélés hatására Strasbourg az európai egység szimbóluma lett, 1949 óta az Európai Tanács székhelye, és itt ülésezik az Európai Parlament. 

Az út elég vadregényesre sikeredett, a Vogézeken keresztül kanyargó hegyi utakról gyönyörködhettünk volna a panorámában, a völgyekben lapuló falvakban, a hatalmas erdőkben. Azért csak VOLNA, mert Máté egész végig nyafogott,hol ezért hol azért, végül azért hogy hányingere van, de mivel mindig van valami baja mostanában, ezért nem vettük komolyan és pont mire sík területre érkeztünk kidobta a taccsot. Úgyhogy gyors kimosakodás, és átöltözés után ebben a remek hangulatban érkeztünk meg a városba, bár a kedélyek addigra némileg lecsitultak, akkor már csak nevetni tudtunk az egészen.

Felirat hozzáadása

Egy városközponthoz közeli parkolóházban álltunk meg, mert az óvárosba nem lehet autóval behajtani,  (egymást érik az ilyen parkolóházak, és elég olcsón lehet ott parkolni.) és innen gyalog keltünk útra.

Strasbourg óvárosa a Grande Ile (Nagy Sziget) igazi turistaparadicsom.  A sziget egyik negyede, a Petite France, telistele van kis sikátorokkal, szűk utcácskákkal, és csodaszép jellegzetes favázas házakkal, muskátlikkal. Igazi elzászi hangulatot áraszt. Imádom az ilyen helyeket.  A szuvenírboltok kirakataiból számtalan méretű és formájú gólya köszön ránk, ami Elzász jelképe. A folyón átívelő hidakról pedig remek a panoráma. A sziget a Világörökség része.

A város legnagyobb nevezetessége a gótikus Katedrális. Tornya 142 méter magas, és 1284-ben kezdték el építeni, de csak 1439-ben készült el. A toronyba 330 lépcsőfokon lehet felmenni, de most nem mentem fel, valahogy kiment a fejemből, elvarázsolt a Katedrálist körülölelő tér szépsége, Feri pedig nem jutatta eszembe. SebajL Másik tornyot is terveztek rá akkoriban, de az sosem készült el.

Mivel éppen elkezdett cseperegni az eső, (mert ha mi megyünk valahová, akkor mindig esik természetesenJ ) ezért bemenekültünk a templomba, ami szabadon, és ingyen látogatható. A Milánói dómmal ellentétben itt nincsenek biztonsági őrök, akik belekukkantanak a táskádba, és fémdetektorral sem világítanak át. A templom maga hatalmas, mind hosszra, mind magasságra. A festett üvegablakok 12-14-századiak, és van egy szép 14. századi orgonaszekrény is, mint fő látványosság. A templom túlsó végében egy kis beugróban helyezkedik el a csillagászati óra, ami minden nap 12.30.-kor a figurák játékával jelzi a csillagászati delet. Erről ugyan lemaradtunk, de az óra fantasztikus látványt nyújt, harangjáték nélkül is.

A katedrális mögötti rész az úgynevezett Porosz-negyed, hatalmas, masszív kőépületeivel éles ellentéte a pici favázas elzászias Strasbourgnak.

Az Európai Unió épületei a város szélén kaptak helyet, ezeket már csak autóból néztük meg hazafelé menet, de gyalogosan sem igen lehetett volna többet látni belőlük. Pláne hogy hosszú percekig álltunk a piros lámpáknál, mert a villamosnak elsőbbsége van, és ha jön egy, akkor minden lámpa pirosra vált. Mindhárom intézmény látogatható, de az Európai Parlament épületébe, és az Emberi Jogok Palotájába szept.11-óta csak az ülésszakok idején lehet bemenni, és az üléseken is részt lehet venni. Az Európa-palotában pedig hétköznaponként van vezetett séta.

Végül amilyen rosszul indult a nap, olyan jól végződött. Bár igaz, hogy a végére egész szép esőt kaptunk a nyakunkba, de a napunkat ez sem rontotta el, remekül éreztük magunkat, Matyika egész nap rendületlenül taposta a motort, végigénekelte Strasbourg utcáit, bambulta a vizet meg a hajókat, (jó, néha hisztizett is, de ez már nem hír) Milán pedig szinte egy hang nélkül tűrte, hogy toljuk a városon át, és a huncut mosoly csak estére tűnt el az arcáról, amikor hazafelé megálltunk még a Coránál, hogy bevásároljunk, és utána már érthető módon nem nagy kedve volt visszaülni az autóba. De azért sikerült épen-egészségesen, minden attrocitás nélkül hazaérnünk :-)

Mindennapok Cornimontban

A hely ahová érkeztünk egy egyszerű falu, Cornimont. A Vogézek hegyei között lapul meg szép csendesen. Télen persze biztos nagyobb itt az élet, néhány kilométerre állítólag remek sípályák vannak, már amennyire ki tudom bogarászni a francia nyelvű prospektusokat, merthogy még azokból sincsen ám angol nyelvű, sem másmilyen. Így viszont mindig velem van a kis utiszótáram, és napról-napra bővítem a francia szókincsemet :-)

Egy hegyoldal közepén lévő ház alsó szintjén lakunk mi, felettünk pedig  a házigazdák 3 vagy 4 gyerekkel, ez még nem tisztázódott számomra, akik ugyancsak nem beszélnek a francián kívül másképp, úgyhogy jól megértjük egymást:) Van egy nagy teraszunk, meg egy fincsi salakos domboldalunk, amin jó nagyot lehet esni.

Az első este a jéghideg lakásba toppanva ráébredtünk, hogy május lévén már nem fűtenek. Ez nem esett annyira jól, főleg, hogy estére igencsak lehűl a levegő. Még szerencse, hogy napközben viszont nyári hőség van, így nappal próbálunk melegből töltődni mi is és a lakás is.:)

A falu amúgy olyan igazi falu, tulajdonképpen nincsen itt semmi különleges. Még egy normálisnak mondható bolt sincs, ahol be lehetne vásárolni. Van néhány pékség, amiben árulnak még ezt-azt, de elég hiányos az árukészlet, és ami van, az is méregdrága. Igazi szupermarket csak autóval érhető el.

Van néhány bár, egy étterem, meg egy pizzázó, ahol érkezésünk estéjén megettük életünk legeslegrosszabb pizzáját. (oké, mi eléggé az olasz pizzákhoz vagyunk szokva, de ez akkor is pocsék volt.)

Internet egyetlen egy helyen érhető el elvileg, a turistairodában, de gyakorlatilag ott sem, mert éppen ma 20 percig vártam, hogy egy gmail-t behozzon, aztán összecuccoltam, és eljöttem. Addigra Máté már összepakolta a fél prospektusos polcot, és kiosztotta a nénit, hogy ő cicás újságot akar, nem másmilyet, merthogy Milán összegyűrte és kidobta az előző cicásat. Hát nem nagyon értették meg egymástJ

Van egy játszótér, ami egész jó, ott éppen el lehet tölteni az időt, bár a játékok alatt kavics van, amit nem igazán értek mire jó, mert ha pl. leesik a gyerek a csúszdáról, akkor a kavics ugyanúgy felhasítja az arcát, mint a beton, de hát ez van. A fiúk szeretik dobálni a kavicsot.

Ezen kívül rendelkezik még a falu 1 darab tetoválószalonnal, 1 darab kutyakozmetikával, van műkörmös, 2 fodrász, legalább 4 bank, 3 virágos, van egy kulcsmásoló-cipész, és egy sírköves. Internetcafé az nincs.

Ahogy telnek a napok, szépen lassan mi is visszalassulunk az itteni tempóra. A fiúkra  pedig mindig lehet számítani, hogy csinálnak valamit, csak hogy ne unatkozzak.

Például kéz a kézben leesnek a lépcsőről, (ez még No.-ban történt), vagy az első este Mátéban kullancsot találtunk (a házibácsi sikeresen eltávolította), aztán Máté szétszedte az ablakot (Apa a szomszéd bácsitól kölcsönkért csavarhúzóval ügyesen megcsinálta), Milán lezúzta a salakos parton az arcát, (már begyógyult, nem volt komoly), ma bezárta az ajtóval az ujját (volt nagy sírás, de szerencsére ez sem volt komoly), Máténak szálka ment az ujjába, ami így hirtelen eszembe jut. És ennek a nagy része az első 2 napon történt. Azóta a napjaink a rezignált unalomban telnek,  tervezzük a hétvégi kirándulásokat, sajtot eszünk sajttal, meg bagettet bagettel, (amit Matyi spagettinek hív:))), gyönyörködünk a tájban és szívjuk magunkba a friss hegyi levegőt.

Indulás és a Fekete-erdő

A kétnapos utazás első napja nem sikerült éppen a legjobbra. Nem, egyáltalán nem voltak illúzióim, nem gondoltam, hogy a 7-8 órás autóutat a két fiú majd vígan és dalolva fogja végigcsinálni, de azért annál, ami volt, jobbra számítottam.

A reggel 9-es indulás eleve fél 11-re tolódott, de ezzel nem is volt baj, ez be volt kalkulálva. Indulás után a fiúk szépen ki is dőltek. Egészen Mosonmagyaróvárig, amikor is meg kellett állnunk, ők pedig abban a percben fel is ébredtek. Na innentől volt aztán minden, amit még az ellenségemnek sem kívánnék. És hát még mindig tudnak meglepetéseket okozni. Mert én azt gondoltam, hogy majd Milán lesz a problémásabb, hogy majd őt lesz nehezebb lefoglalni, hogy Máté majd jól ellesz a kamionok, meg más egyebek nézésével. De nem így történt. Milán egész jól elvolt. Persze volt, amikor nyűgösködött, de amellett amit Máté művelt, semmi nem volt. Máté (nem hazudok), de egész úton végig nyafogott, nyávogott, hisztizett, és amit el lehet képzelni. Mindig volt valami baja, és semmi nem érdekelte. Sem az utazás, sem az autók, sem a könyvek, nem akart énekelni, nem akart csinálni semmit csak nyafogni akart. Kb. 2 órával a megérkezés előtt rázendített a "Mikor érünk már oda?" örökbecsűre, és nem is unta meg egészen addig, amíg meg nem érkeztünk, hullafáradtan és farkaséhesen.

A szállásunk egy kis faluban volt Augsburg után egy kicsivel, egy családias, kis bajor panzióban. Az éttermében jól bevacsoráztunk, a fiúk közben szétszedték a játéksarkot, majd sétáltunk egy kicsit levezetésképpen a faluban, csak hogy kinyújtóztassuk megfáradt tagjainkat, éjjel pedig hatalmas nagyot aludtunk mindannyian.

Az utazás második napja már izgalmasabbnak ígérkezett, hiszen erre a napra terveztük, hogy a Fekete-erdő felé kerülünk egy kicsit. A nap jobban indult, mint az előző, bőséges reggeli után a fiúk az elvárt 3 órát aludták a kocsiban. Ennek köszönhetően az előző napos folyamatos nyűglődés elmaradt, de legalábbis a minimumra csökkent. Igaz, az út is izgalmasabb volt, mint a monoton autópálya. Máté nagyon élvezte a legelésző bocikat, bárányokat, és a tényt, hogy erdőben vagyunk nem nagyon tudta feldolgozni, mert folyton azt hajtogatta, hogy "Anya, most erdőben vagyunk, igen? Igen? Ez is erdő?"

Kétszer álltunk meg hosszabb időre, először Donaueschingen-ben, a Duna forrásánál. Maga a forrás egy kastélyparkban van, de onnan le van kerítve, és a parkba mi nem is mentünk be, csak a forrásnál időztünk egy kicsit, a fiúk nagyon élvezték, hogy szaladgálhattak körbe-körbe, aztán pedig a városban sétáltunk még egy kicsit. A város maga nagyon-nagyon szép és hangulatos, borzasztóan tetszett.

Innen egyenesen Brinkmann doktor házához mentünk. A házban most valami helytörténeti múzeum üzemel, ha kicsit több időnk lett volna szívesen bementünk volna, csak hogy bent legyünk (valami nagyon csekély belépődíj van csupán), de sajnos eléggé elhúztuk az időt az előző pihenőnél kávézással meg fagyizással, így nem mentünk be. A házra amúgy nem biztos, hogy ráismertem volna, ha nem kezdtünk volna el időben újranézni a Klinika részeit:))) Valahogy nekem kicsit másmilyen kép volt az emlékeimben. A ház amúgy nagyon szép, és csodálatos környéken van.

Ezután tervben volt még maga a Fekete-erdő Klinika megtekintése, de ez sajnos rajtunk kívülálló okok miatt elmaradt. A kórház Brinkmann doktor házától 40 percnyire volt a gps szerint. Aztán szembetaláltuk magunkat egy útlezárással-eltereléssel, majd amikor már csak 5 kilométerre voltunk, akkor még eggyel, ami visszavitt az autópályára, és így végképp feladtuk, mert a sok kerülővel már úgysem lett volna idő még egy rövid sétára sem.

Én kicsit bánkódtam. De a kerülőút azért kárpótolt egy kicsit, mert csodás tájakon autóztunk. Kikapcsoltuk a rádiót, lehúztuk az ablakot, és szívtuk magunkba a friss Fekete-erdei levegőt. A táj pedig csodaszép volt. Lankás dombokkal tarkított hatalmas fenyőerdők, a dombok között megbújó jellegzetes fekete-erdei házak, legelésző tehenek, birkák, csiripelő madarak, csönd és nyugalom. Szinte már mesébe illő.

Azóta is nézzük a sorozatot rendületlenül, (igazi retrófeeling:))) de most már ismerősként köszönt minket a környék esténként, és ez olyan jó:)

Újfent fáradtan értünk célhoz, az út végén már nagyon odavoltak a fiúk, de alapvetően ez a nap sokkal-sokkal jobb volt, még azt is mondhatnám, hogy szinte problémamentes volt.

És végre megérkeztünk!

Aztán az örömbe vegyül egy kis üröm is. De ez majd egy másik történet lesz:)