28

Pocaktesóval elérkeztünk a 28-dik héthez. Az elmúlt időszakban Kisebbikünk igencsak összeszedte magát, szerintem rohamos növekedésnek indult, amit én csak a pocakméretemen tudok egyelőre nyomon követni, dokihoz hétfőn megyünk. Lassan-lassan kezdem magamat nagypocakosnak érezni, már nem csak a látvány miatt, hanem maga az érzés is olyan bálnás. Kezdem nehezen találni a helyem, ülni már sokszor nem jó, mert itt is, ott is nyom valami tappancsszerűség, feküdni meg pláne nem jó, ezért az éjszakáim sokszor rosszak, mire kitalálom hogy hogy lenne jó, és mire körbebástyázom magamat rájövök, hogy wc-re kell mennem, vagy Matyinak van valami gondja az alvással. 

A másik nagy változás, hogy az én álomszuszék lágyan fészkelődő Porontyom mára már a múlté,  én a hirtelen érkező hideg rovására írom, és a nap bármely szakában szinte képes olyan hullámmozdulatokat véghezvinnni, amit szerintem egy hip-hop táncos is megirigyelne, ha látná. Vagy ha nem hullámzik, akkor beékeli a kis lábát, többnyire a bordám közé, vagy nem tudom hová, és nyom... tisztára mint a bátyja.  Ő is hidegfront érzékeny volt,ami egy decemberi gyereknél igen áldásos, van is mögöttünk jópár átsírt nappal és éjszaka, és úgy látszi ezt másodjára sem úszom majd meg. De hát Matyival is túléltük valahogy az a néhány kemény hónapot, majdcsak most is lesz valahogy. 

De hiába a hideg, és az eső, nincs megállás, Matyi örökmozgó üzemben van, és ezt csak megnehezíti, hogy a kint töltött idő csak a töredéke a szokásosnak, így estére eléggé oda tudok lenni... nemhiába, az erőnlétem már nem a régi. Jó lenne most egy kicsit begubózni, puha pléddel takarózni, meleg teát kortyolgatni, és nem csinálni semmit. Kicsit rákészülni a télre, az előttünk álló eseményekre, kicsit ráhangolódni a Kisöcsire, hogy csak mi ketten... nem pedig csak sodródni az idővel, ami hipp-hopp eltelik, és itt a december, és én még mindig nem fogtam fel hogy egy örökké működő gépezet része vagyok, ami sosem áll meg. 

A 28-dik hétre újra hű társam lett a savlekötő, és most már az is marad erre a hátralévő néhány hétre. Szinte mindegy hogy mit eszem, és mennyit, eszem-e egyáltalán.  Matyival aggódtam, hgoy ez már örök életemre így marad, és nem fogok tudni soha többet jóízűen enni, de elmúlt, szerencsére, így most nem aggódom... 

Mostanában valahogy így: