Variációk alvásra

Rövid kihagyás után  Milán az utóbbi időben újra hajnali kelő lett. Ami annyit tesz, hogy olyan 5 körül ébred és cumistól, nyuszistól, takaróstul közénk költözik. Ha szerencsém van, akkor egy fél órás kínlódás-forgolódás után még visszaalszik, és 7 körül kelünk fel családilag. De olyan is van, amikor nem alszik vissza, vagy nem tud. Így történt ez ma is. 5-kor már kuruttyolt. Kérte a kakaóját, a meséjét, majd egyszer csak úgy negyed 7 környékén mélyálomba zuhant a kanapén. 

De úgy, hogy fél8-tól 8-ig keltegettük Mátéval felváltva, hasztalan, míg végül nagy nehezen sikerült belé lelket verni. Muszáj volt, mert vinni kellett Mátét oviba és nem maradhatott itthon egyedül.

Majd mikor hazajöttünk, akkor az egész ágyneműjét kiköltöztette a nappali közepére, és ott feküdt. Ezt mostanában találták ki közösen, leterítenek egy plédet a szőnyegre, ráhordják az ágyneműjüket, és alvósat játszanak.

 

Aztán mégis csak a kanapéra költözött, és fél 11 táján így találtam rá:

 

De a kedvencem, amikor este egymás mellett dőlnek ki, valahogy így:

 Ez a nap fénypontja:)

Tiszaparton

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.


A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.


Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
.....

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.


Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.

(Petőfi Sándor: A Tisza- részlet)

Ők ketten

Azt már sokszor írtam, hogy Máté és Milán kapcsolatában van valami különleges. Betudható ez sok mindennek, én rendszerint azzal szoktam magyarázni, hogy Máté nagyon  együttérző, és  ő maga is nagyon igényli szeretetet, az ölelést, a bújást, ezt kifelé, leginkább a nála kisebbek felé is kivetíti, szereti őket pátyolgatni, megcsodálni, simogatni. Talán azért mert kicsi közöttük a korkülönbség, mára tényleg szinte összenőttek. Úgy gondolom, érzem, hogy bár igen-igen ritka az, amikor csak egyedül Máté van a képben, mivel fizikailag megoldhatatlan az, hogy csak kettesben legyünk, de azt veszem észre, hogy adódik is egy-egy ilyen alkalom, neki már a furcsa, ha nincs velünk Milán, és hiányzik neki. Soha fel sem merül benne, hogy valamit Milán nélkül is lehetne csinálni, a kis buksijában mindig ott van Milán. Ilyen pl. amikor kettesben mentünk könyvtárba, és nem csak magának, hanem Milánnak is választott könyvet, vagy amikor a hétvégén ketten mentünk a kisboltba, és nemcsak magának, hanem Milánnak is választott péksütit. Vagy amikor arról beszéltünk, hogy nyáron majd mehet a mamához nyaralni, akkor rögtön az volt az első reakciója, hogy jó, de Milán is menjen vele. Ha megyünk valahová, vagy vagyunk valahol, játszótéren, buszon, akárhol és meglát egy kisbabát, rögtön hív, mutatja, hogy nézzem meg, milyen pici, és akármeddig képes lenne mellette ácsorogni.

Milán ő már más tészta. Talán azért, mert ennyire össze van nőve Mátéval, Őt például még a saját korosztálya sem nagyon izgatja, inkább a nagyok felé húz, és ha egy gyerektársaságban vannak Őkorabeliek, meg Máté korabeliek, akkor biztos hogy a nagyokhoz csapódik. Mostanában ugyan észrevettem, hogy érdeklődve nézegeti ő is a kisbabákat, simogatja a tappancsukat, de közel sem olyan intenzitással, mint Máté.
Máté neki a minden. Az esetek nagy többségében hagyja magát Máté által irányítani, és ha nagyon nem ütközik az ő érdekeivel, akkor hajlandó elfogadni a Máté által alkotott szabályokat. Persze vannak összeveszések. Túl idillikus lenne a kép, ha nem lennének. Vannak, nagyon is. Ilyenkor van amikor még össze is verekednek. Van ilyenkor csapkodás, fujjogás, duzzogás, sírás, hiszti, minden ami kell, hogy a műsor hatásos legyen. De ők nagyjából harmadannyi idő alatt elfelejtik a sérelmeiket mint én a veszekedésüket, és mire kettőt fordulok a lakásban addigra megint együtt játszanak valamit.
De ha olyan van, hogy csak egyikre vagyok mérges, akkor a másikuk rögtön ott terem támasznak, és ha esetleg még sírás is van, akkor vigasztalja, simogatja a sértett felet. Aranyosak egyébként ilyenkor, igazi haragűző pillanatok ezek.

És amiért ez az egész eszembe jutott, az pont egy ilyen  tegnapi haragűző eset.
Mátét hoztuk haza az oviból, és nagyon mérges lettem rá, mert már megint nem a kinti nadrágjában volt az udvaron, ami még nem is lenne baj, hanem igazából azért haragudtam, hogy utána sem cserélte vissza a benti nadrágjára, hanem abban maradt, aminek a feneke merő csupa sár volt. Gondolom frissiben ez még nedves is lehetett, mivel reggel még zuhogott az eső, csak délelőttre sütött ki a nap. (Azt hogy ez egyik óvónőnek-dadusnak sem tűnt fel, és hagyták, hogy  sáros-vizes bársonynadrágjában ebédeljen/aludjon/uzsonnázzon/játsszon, na ezt most inkább nem is minősíteném) Szóval lényeg a lényeg, hogy haragos voltam Mátéra, ezért az mondtam, hogy ő most nem kap édességet. Nem vitatkozott, csak 2 lépéssel mögöttünk kullogott. (mindig szoktam vinni valami nyalánkságot, túrórudit, vagy egy kis kinderrudat, nem nagy mennyiségeket.) Tegnap pont egy 2x2 cm-es kis csokikocka lapult a táskámban. Odaadtam Milánnak az övét, akinek az első dolga az volt, hogy az apró kis csokiját kettétörte, és az egyik felét Máténak adta:
- Tessék Mátéka, itt van csokid!

Hát persze, hogy hagytam neki megenni azt a falatnyi kis csokit.
Hát így vannak ők ketten:)
Hogy hogyan fog tudni beépülni a szövetségbe egy harmadik???? Hát.... azt majd a maga idejében. 

Úgy szeretlek...

Van az a mese, amikor a király kérdezi a lányaitól, hogy ki mennyire szereti és a legkisebb azt válaszolja, hogy úgy szereti, mint a sót, mire a király rettenetesen megharagszik, satöbbi, satöbbi, biztos mindenki ismeri a mesét.
Ez jutott eszembe a minap, amikor Feri mesélte, hogy amikor a kertben dolgozgattak Mátéval, akkor Máté egyszer csak azt mondta:

- Apa, én úgy szeretlek, mint a virágok a vizet!

Majd kicsit gondolkozott...

- Vagy nem, nem  is úgy... inkább tudod hogy? Mi az amit onnan hátulról szoktunk hozni, és fehér zsákban van?

- Műtrágya.

- Akkor úgy szeretlek, mint a virágok a műtrágyát! 

Már régen mondta, de azóta szállóigévé vált nálunk:

-  Úgy szeretlek, mint egy nagy tévé!!!!

Máskor:

M: -  Én úgy szeretlek, mint egy nagy elefánt!

Apa:- Én meg mint egy nagy zsiráf!

M:- Én meg mint egy elefánt hátán egy zsiráf!

Ovibamenők

Úgy szeretem, amikor így kézenfogva vonulnak az óvodába:) Olyan aranyosak!!!!

Milánnévnap a Vasúttörténeti parkban

Szombaton volt Milán névnapja. Amilyen nehezen találtunk rá annak idején a nevére, olyan nagyon örülök neki, hogy végül ezt a nevet választottuk neki. Nagyon tetszik nekünk, és nagyon szeretem kimondani Milán, Milcsi, mert úgy simogatja a nyelvemet. És nem mellesleg annyira illik hozzá szerintem!!!!

Nem tartottunk hetedhétországra szóló ünnepséget, nem is szoktunk, Máté pedig mondogatta, hogy igazán süthettem volna egy tortát, de most még csak azt sem sütöttem, a múlt hét olyan zsúfolt volt, hogy eszembe sem jutott, hogy még szombaton is tortát kéne sütnöm.

Ehelyett délelőtt elmentünk a Vasúttörténeti parkba, ahová már jó régen készültünk, mert gondoltuk, hogy a fiúknak nagyon tetszene. És milyen igazunk volt!!!!

Nagy szerencse, hogy nem a gyereknapos hétvégén mentünk, mert így is egész sokat kellett sorbanállni a jegypénztárnál, pedig bent nem volt akkora nagy tömeg. A fiúk persze rögtön a játszóteret rohamozták meg, és ha rajtuk múlt volna, akkor nem is mentünk volna tovább, a kis favonatból alig lehetett őket kikönyörögni. 

De amikor felhívtuk a figyelmüket, hogy kicsit odébb van egy csomó igazi vonat, amire fel lehet mászni, akkor azért már érdekesebbnek bizonyult, és nagy lelkesedéssel másztak fel egyik vonat után a másikra. Az én szememnek mindegyik vonat ugyanolyan volt, de ők akár az összesre fel- és lemásztak volna, ha lett volna erre elég időnk. De mivel nem egész napos, hanem csak egy délelőttös programnak terveztük a bulit, így 5-6-7 vonat után arrébb tereltük a kis vonatvezetőket, és megnéztünk mindenféle vasutas alkatrészeket, meg a hangárban  (?) parkoló vonatokat.
Én persze rutintalanul egy világos nadrágot adtam Milánra, amelynek nagyjából a második percig volt felismerhető az eredeti színe, aztán szép szürkésfeketében pompázott:) De ezzel már igazán nem törődöm, habár még mindig megdöbbent ilyenkor hogy mennyire kezdő tudok lenni. Mentségemre legyen mondva, hogy nem a színét néztem öltözésnél, hanem a vastagságát, ami viszont pont jó volt:)

 

 

A délelőtt abszolút slágere egyértelműen a kerti vasút volt, amire csak a fiúk ültek fel, én pedig a pálya széléről integettem nekik, amíg tudtam. Nagyon tetszett nekik, hogy még alagúton és hídon is átment a kisvonat. 

Milán kipróbált néhány nosztalgiavonatot is, persze innen sem akart leszállni:) (Máté pedig itt épp elkóborolt Apával, így ők ebből kimaradtak) Aztán megnéztük még a terepasztalokat is, ami megint csak nagy siker volt a gyereknél, Milánnak az tetszett a legjobban, amikor  a vonat bement az alagútba, Máténak pedig úgy az egész, de elég sokat elidőzött azon, hogy a kis tűzoltóautóval hogy oltják az égő házat. Itt már Milán eléggé álmos volt, és mivel mindenáron hozzá akart nyúlni a kisvonatokhoz, amit meg nem lehetett, így rövidre zártuk a dolgot és hazafelé indultunk.

Nagyon jól éreztük magunkat, a gyerekeknek is nagyon tetszett. Ennél jobb névnapos ünneplést nem is tudtunk volna kitalálni:) 

Utólag is, és itt is:  

Boldog névnapot Milánka!

Üdv

Hát szóval....
Üdv Nektek, régi és új olvasóim az új helyen!

Remélem sikerül mindenkinek, aki szeretne, idejutni, azaz sikerült mindent jól beállítanom. 

A blog arculata egyelőre folyamatosan változik, és előbb-utóbb az összes tartalom is át fog ide kerülni. Sajnos már egyáltalán nem bízom abban, hogy a freeblogos irományaim megmaradnak az utókornak, és különben is jobban szeretném, ha minden egy helyen lenne. Szóval még erősen alakulóban van a dolog.

Mindenesetre:

Isten hozott Benneteket!

26

Hogy mennyire telik az idő, azt leginkább csak akkor veszem észre, amikor időről-időre meg kell jelennem vagy egy orvosi ellenőrzésen, vagy vérvételen, vagy védőnős találkozáson. Most is egy ilyenen vagyok túl, tegnap este voltam a szokásos orvosi kontrollon, úgyhogy megint megvilágosodtam, hogy

• - úristen már a 26-dik hetet is betöltöttem
• - akkor nem véletlenül kezdtem el rohamosan pocakotnöveszteni
• - ha ilyen tempóban haladunk, akkor alig már vissza valami a 2in1-ből
• - és egyébként is ÚRISTEN!!!!!!

Azt is megtudtam, jobb később mint soha, hogy a 26-28 hetes méhszájvizsgálat kimagaslóan fontos, mert ilyenkor már lehet következtetni a hátralévő hetek milyenségére. Egész addig amíg ez a kimagaslóan fontos kifejezés el nem hagyta a doki száját, eszembe sem jutott, hogy bármi probléma is lehetne... szerencsére nincs is.

Megbeszéltük, hogy szuper a vércukrom, szuper a vérképem, (csak vasat kell igazából pótolni, de az természetes), és a vérnyomásom  még mindig negatív csúcsokat döntöget. Bezzeg, ha akkor mérnénk, amikor tajtékzok itthon, mert a fiúk se nem látnak, se nem hallanak, kiabálnak, időthúznak, nem fognak szót, stb.... na akkor lehet hogy rögtön kapnék egy kórházi ágyat. De hát nem akkor mérjük, akkor még én sem merem megmérni itthon, hanem akkor mérjük, amikor kényelmesen ücsörgök az alagsori folyosón a bőrkanapén könyvvel a kezemben, és élvezem a rámtelepedő csendet és nyugalmat. Így persze hogy nem éri el a vérnyomásom a mérhető szintet:)

Vetettünk egy pillantást a Bentlakóra is, aki köszönte szépen, de a kezét még mindig a feje mellett-előtt tartja, és egyébként is este volt már, hagyjuk békén, de azért annyit sikerült megállapítani, hogy mind a buksija, mind a combcsontja pontosan a korának megfelelő nagyságú, és az ilyenolyan hegeim is jól bírják, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. (Azt egyébként mindig megjegyzi a doki, hogy milyen jó a sebgyógyulási hajlamom, vagy mim, mert nagyon szépek a sebhelyeim, szerinte alig látszanak. Én meg nem tudom másnak milyen, és milyennek kéne lenni, úgyhogy csak bambán bólogatok, hogy biztos úgy van)

De hogy hogy is vagyok mostanában....

Elsőnek pompom meséje ugrik be, ahogy szépen ringatózik az ágon föl meg le. Valahogy én is egy ilyen szinuszgörbén mozgok föl meg le, csak néha olyan, mintha  ennek a görbének valaki rángatná a végét, és azok a  bizonyos fölmegle-k igen sűrűn tudják egymást váltani.

Kétségkívül ezt a terhességemet viselem a legnehezebben. Érzem, hogy nehezedem, hogy lassulok, hogy fáradok, és ezzel egyidejűleg nyűgössé, türelmetlenné válok. Mert érzem, hogy jó lenne most csak úgy feküdni, és nem csinálni semmit, de az agyam másik felében pedig ott vannak még az aznapi teendők, vacsora-fürdés-satöbbi-satöbbi- és hol van még az, amikor végre mindketten alszanak....

Maga ez a nyári terhesség is fura... én a télikabátos-pulóveres pocakosodáshoz vagyok szokva....

És hogy kicsit pótoljam a lemaradásaimat próbáltam egy úgyahogy hiteles pocakfotót összehozni... fél sikerrel. A képről sajnos a fejem lemaradt, de mivel csúnyán benne voltunk már az ebédidőben, így nem volt időm/energiám/kedvem újat csinálni.

Esténként most már sokat gondolok arra, hogy milyen lesz majd vajon a Legkisebb... hogy milyen jó lesz  majd a 3 szuszogó kisbuksin végignézni lefekvés előtt.

Hogy hogyan fognak a hétköznapjaink zajlani, arra igazából sosem gondolok. Egyrészt azért, mert elképzelésem sincsen. Másrészt meg azért mert még ha lenne is, akkor sem úgy fog történni semmi, ahogy azt elképzeltem, annak meg minek képzeljem el. Mivel eddig 2 gyerekből 2 totál különböző habitusút kaptam, ezért nem tudom azt mondani, hogy majd úgy csinálom ahogy Mátéval/Milánnal, mert Vele majd nyilván úgy fogom csinálni, ahogy neki jó. Persze az adott keretek között, úgy hogy a Nagyok se lássák ennek a kárát. Milán nagyon szépen, mondhatni hang nélkül  belesimult az életünkbe, és csak remélni tudom, hogy majd most sem lesz ez nagyon másként. Szóval a "húúú hogy fogod bírni?" típusú kérdésekre nagyjából azt szoktam válaszolni, hogy nyilván úgy ahogy eddig. Próbálok nem problémát csinálni az olyan dolgokból, amit úgyis meg kell tenni, mint pl. a boltbamenés, vagy elhozni Mátét az oviból, amit úgyis nekem kell megcsinálni, és ha két gyerekkel, akkor kettővel, ha hárommal, akkor hárommal. Hogy pontosan hogy fog zajlani, azt úgyis ott és akkor kell majd kitalálnom. Nyilván lesznek nehéz köreink, vitáink és nézeteltéréseink, de ezek most is vannak, ezeknek a kezelését folyamatosan tanulom. Hol jobban sikerül, hol teljesen csődöt mondok. Szóval nincsenek illúzióim. Nem gondolom, hogy 3 gyerekkel majd habosbabos cukormázas lesz minden egyes hétköznapunk, most sem az, de minden napunkban van valami jó, valami vicces, valami megmosolyogtató, valami szívetmelengető, amiért megéri csinálni.

És este lefekvés előtt már csak ezekre a pillanatokra tudok gondolni.

Anyák napja

Kicsit késve, (mert az óvónénink a múlt héten beiratkoztatott), de persze a miovinkban is volt anyák napi ünnepség, egy kicsit évzáróval is összevonva, mert olyan itt nincsen, így mellbedobással teljes stábbal jelentünk meg az ünnepségen. Lassan már tényleg gáz, hogy 3 háznyira lakunk az ovitól, mégis mindig én/mi érkezünk utolsónak. Szergény Máté már kicsit parázott is, hogy nem lesz ünneplőse, mert azt délután vittem neki, nehogy már nap közben felvegye. Képes rá:) Szóval kicsit megszeppenve fogadott, de aztán kicsit sikerült helyrerázódnia, bár ilyenfajta közszereplésen még nem vett részt sosem, gondolom ezt is frusztrálta kicsit. (A tavalyi anyáknapját ki kellett hagynunk, mert akkor voltunk Franciaországban:( )

A gyerekek nagyon aranyosak voltak:)))) Az elején mondókáztak-énekeltek egy keveset, majd előadtak egy kis mesét, amiben Máté a Csalóka Róka volt. Mindenkinek volt fejdísze, hogy milyen állat. Ez a fejdíszesdi nagyon tetszett nekik, az óvónéni azt mondta, hogy végül már csak akkor lehetett őket rávenni a próbára, ha rajtuk volt a fejdísz.

Aztán énekeltek anyáknapjásat, meg mondtak verset külön a nagymamáknak, és külön az anyukáknak.

Osvát Erzsébet: Meséltél és meséltél

Velem voltál örömömben,
velem voltál bajban,
velem voltál, ha sírtam,
velem, ha kacagtam.
Meséltél és meséltél
igazakat, szépet,
kívántam, hogy a meséd
sose érjen véget.
Mit adtam én cserébe?
Te azt sose kérted,
de talán a két szemem
elárulta néked.

A bulit pedig egy kis zsúrral zártuk. A gyerekek, Milánnal az élen, megrohamozták a sütis-üdítős asztalt, és el sem mozdultak onnan amíg volt róla mit enni. Milán pedig folyton odacsapódott valamelyik nagymama mellé, akivel szorgosan töltette magának a gyümölcslevet.

Ezt a kefíres-meggyes sütit a gyerekek sütötték délelőtt, és nagyon finom volt:)

Ezt pedig Máté rajzolta!!!!!! Én vagyok rajta:)))) Ha valakinek esetleg nem lenne ismerős:)

Megint állatkertes

Máté tegnap este azt találta ki, hogy menjünk ma állatkertbe. És mivel egyébként is gondolkoztam valami délelőtti programon, mert Ferinek ma is dolgoznia kellett, és nem volt kedvem ahhoz, hogy szétszedessem a fiúkkal a lakást, így beleegyeztem, jó menjünk. Mondjuk szerintem Máté tudja nagyon jól, hogy egy állatkerti délelőttre nem olyan nehéz engem rábeszélni:) Egy feltételem volt csak, hogy fogadjanak szót, és ne kelljen velük minden sarkon vitáznom, hogy akkor most jobbra vagy balra, vagy merre menjünk. Hát persze hogy beleegyeztek:) Mi mást tettek volna?

Így aztán fél 10 tájban már ott is voltunk az állatkert kapujában, ahonnan kisebb tortúra árán végül be tudtuk könyörögni Milánt, a járdán ugyanis egy Dörmi kismackó kerekezett, és Dörmi piskótát osztogatott a gyerekeknek. Mi is kaptunk persze, de Milánt úgy gondolta, hogy neki még jár:) De aztán csak bejött.

Máté nagy szerencséjére, az felújítások miatt, most a másik kapun is be lehetett menni, és így pont a vizilovaknál toppantunk be, ami még mindig Máté kedvence. Már-már vicces, hogy mennyire odavan ezekért a böszmenagy jószágokért, amikből ráadásul alig-alig sikerül elcsípnünk valamit is, mert mindig a víz alatt hűsölnek. Most is.

Mindent összevetve ez  volt az egyik legjobb állatkerti látogatásunk. A fiúk egész korrektül viselkedtek, sőt azt is mondhatom hogy tök jók voltak, és nagyon élvezték. Most már Milán is. Bár ő mindig az előző állathoz akart visszamenni, és ha rajta múlt volna szerintem még most is az elefántoknál ácsorgunk:) Végül egész sok mindent láttunk, pl. azt is, hogy hogy iszik a zsiráf, amit eddig még sosem, (nekem még mindig a zsiráf a kedvencem), vagy azt hogy a nemrégiben szülinapos kistigrisek hogy harcolnak a vízben (félelmetes volt). A fiúk szétosztottak 2 zacskó állateledelt a kecskék között, ők maguk pedig benyomtak egy-egy perecet.

Hazafelé kábé úgy néztünk ki, mint akik a krumpliföldről jönnek, csatakosra izzadtunk az addigra tűző napon, és tetőtől-talpig fekete porral voltunk beborítva. Szerencse (?) hogy zörgős trolival jöttünk, ahogy Máté hívja a régi rossz trolikat. Így nem koszoltunk össze semmit.

Jó volt nagyon!

A vizet ivó zsiráf után a másik kedvencem a fürdő pelikán: