Alpakafarm, Waldviertel

 A tóvidékről már úgymond hazafelé indultunk, de még mindig nem egészen haza jöttünk, hanem megálltunk még egy helyen, Bécstől észak-nyugatra, Ausztriának a Waldviertel nevezetű tájegységén. Hogy ennek a területnek ez a neve, az csak ott derült ki a szálláson, mert volt egy csomó helyi prospektus a polcon. Egész eddig én nem tudtam, hogy ilyen van. És azt sem, hogy ez a sokak számára ismeretlen vidék mennyire szép, és milyen csodás látnivalókat és kalandokat rejteget. 

Abban, hogy ide vetődtünk semmi tudatosság nem volt, egyszerűen csak tranzitszállást kerestünk az autópálya mentén, vagy  nem messze onnan, és a booking térképen szörfölgettem fel-alá, keresve egy olyan összegű szállást, amire nem szór szikrákat a szemem, és így akadtam rá egy alpakafarmra, amire rögtön fellelkesültem, hogy Marcinak biztos tetszene. A képeket meg a streetwiew-n csak az látszott, hogy tulajdonképpen a semmi közepén van egy kis faluban,körbe lankás kis dombocskákkal, és elfogadható áron lehetett kivenni a farmon kiadó apartmant. Hát így kerültünk ide. Alpakahof Hahn.. 

Viszonylag gyorsan ideértünk, mert még vásárlás, és ebédelés után is volt még annyi időnk, hogy elinduljunk egy kisebb körre a környéken. Volt nem messze egy sziklacsoportouslás, amit gondoltam esetleg megnézhetünk, hogy mágis mozogjunk valamicskét. De az annyira közel volt, hogy aztán még hozzátettünk egy kisebb kört, és milyen jól tettük, mert meseszép -hűvös  fenyőerdőn keresztül haladtunk. 

Induláskor még felhős volt az idő, kicsit esett is, de nem tántorított el bennünket. És el is állt pillanatokon belül. 

Előtte megnéztük az alpakákat, de a gazda nem volt ott, így csak a karámon keresztül ismerkedtünk. annyira cukik! 

Bébialpaka. Később megtudtuk, hogy 2 hetes volt csupán. 

A Boszorkányok találkozóhelyénél ( Hexentreff Guttenberg) 

Búzavirágos vetés

A közelben egy szarvasfarm is volt. 

Csodaszép erdő 💓

Csordogáló patak

Az iylen pajtaszerű építményekbe a semmi közepén egyszerűen szerelmes vagyok. 

Később még futottam egy kört és akkor is elmentem a szarvasok felé. Errefelé is jókora emelkedők voltak, alaposan igénybevett az a néhány kilométernyi futás is, amire volt lehetőségem, de cserébe csodaszép osztrák vidéket csodálhattam futás közben. 

A tájegység egyik jellegzetessége a mák termesztés. Szerencsénk volt, mert épp virágzásban voltak a mákföldek. Imádtam őket! 

Másnapra pedig egy nagyon klassznak ígérkező kirándulást néztünk ki. 

Alpok kirándulás, Traunsee fürdés

 Nagy álmom, hogy majd egyszer olyan igazi magashegyi túrát csináljunk, de annak még nem most jött el az ideje. Egyrészt mert a fiúk ( egyelőre) nem igazán értékelnék ezt az ötletemet. Annyira azért nem szeretnek túrázni :-) Másrészt ahhoz akkor rendes túrafelszerelés kellene, ami nem kevés pénz. Úgyhogy " majd ha kirepültek a gyerekek" akkor majd biztos, hogy beszerzünk legalább 1-1 jó túrabakancsot. Addig pedig beérem az alacsonyabb szintekkel is :-) 

Pont a túrafelszerelés hiánya miatt nem mertünk az igazán nagy Alpokba foglalni szállást, hanem csak az Alpok szélébe kóstoltunk kicsit bele. De már itt is magasabbak azért a hegyek, mint a mi Kékesünk, és itt is kaptunk ízelítőt a sziklás ormokból. Húúú, de imádom ezeket!!!! Már a látványuk is gyönyörködtet. 

A Traunsee környékén is számtalan hosszabb-rövidebb kiránduló útvonalból lehet választani. Van arra is lehetőség, hogy Gmundenből fellanovkázni a Traunberg oldalába, és onnan tovább gyalog. Láttuk is a fejünk felett suhanó felvonót, de Feri nem annyira kedveli ezeket a lebegő megoldásokat, úgyhogy egy olyan útvonalat választottam, ami elég érdekesnek és izgalmasnak tűnt, de még ingerküszöbb alatt van, egy nagyobb emelkedő után tulajdonképpen a hegy oldalában vonulunk végig, majd visszafelé barlangokon átkelve, majd a tó felett, fapallókon jövünk. Nekem ez nagyon tetszett. Mondanom sem kell, hogy bár érdekesnek bizonyult a túra,  a gyerekeket nehéz volt lázba hozni.  Volt is puffogás... 

Most itt a harminc fokos lakásban, a kinti 40 fok mellett egészen üdítő visszagondolni a kellemesen meleg ( ehhez képes hűvösnek mondható) utunkra a fák között. 

A parkolással kicsit meggyűlt a bajunk, mert az a parkoló, amit a leírásban ajánlottak, meg amit még pluszban kinéztünk, az teli volt, és az út szélén is végig álltak, ahol ez meg volt engedve. De szerencsére mire az út visszakanyarodtunk, addigra akadt egy megürült hely a tó partján. 

A parkolás után a Kaltenbachwaldniss felé vettük az irányt.  Ez erdős részen indultunk felfelé, mondhatni könnyedén követtük a jelet és a táblákat. 

Majd a terep kezdett egyre sziklásabbá válni, és egyre közelebb kerültünk a sziklás csúcsokhoz. A jól járható erdei ösvényt létrák és lépcsősorok, szűkebb csapások  váltották fel. 

Egy ponton elindulhattunk volna még feljebb a Traunstein csúcsa felé, de nem mertünk, meg hosszú is lett volna, igy lefelé indultunk, és amikor már majdnem leértünk a tó partjára, akkor hozzácsaptuk a Miesweg nevezetű útvonalat az eddigi kilométerekhez. Ez volt a barlangos-pallós rész. Kicsit becsapós volt, mert az egyik irányjelző táblán  mindenképpen megfelelő felszerelést javasoltak, de igazából nem nagyon kell különösebb trükk. Néhol sziklás volt ugyan a terep, meg óvatosan kellett a pallókon, létrákon menni, de semmi különös. Sok idősebb, túrázóval találkoztunk, ők is simán vették az akadályokat. 

Két hosszú barlangon is végig kellett gyalogolnunk. Nem mondom, hogy nem volt kicsit félelmetes. Főleg a közepefelé, ahol már elég sötét is volt. Meg nedvesen hűvös. Én féltem a denevérektől. 

Lent a tóparton fürdőzős részek követték egymást, itt Marci is lubickolt egy kicsit, miközben egy lepke telepedett a vállára, és nem is akart elrepülni. 

Marci, a lepkeszelidítő. 

It jó lett volna, ha van nálunk fürdőfelszerelés. 

Úgyhogy nem volt mese, délután/estefelé mindenképpen meg kellett úsztatni a fiúkat. Amihez még zeneszót is kaptak, egy kis csónakból valami osztrák rezesbanda fújt nótákat. 

A Traunsee partján

 A salzburgi tóvidék a Muzsika hangja óta nagy kedvencem. Salzburgot egyszer régen már láttuk, igaz borús volt az idő, és talán esett is, de ez semmit nem vont le a város szépségéből. Most pedig inkább a hegyvidékre, a természetbe vágytunk, én legalábbis, és a Salzkammerguti tavak egyikénél, a Traunsee-nél találtunk egy elfogadható árú lakást. Igaz, nem közvetlenül a vízparton volt, hanem pár kilométerrel arrébb egy kis faluban, de autóval nem volt messze a tó és a lakás elég pöpec volt, nagy konyha-nappali, nagy terasz, és kádas-zuhanyzós fürdő. Jó volt. 

De már út közben nagyon szép hegyeket láttunk. Én teljesen odavoltam. 

. 

Ahogy megérkeztünk persze a szokásos módon el kellett mennünk vásárolni, de szerencsére a város szélén volt Aldi is és Lidl is, nem okozott ez különösebb problémát. Aztán innen sétáltunk le a tópartra.

A tóparton nagyon fényképezőcsalogatóan áll egy kastély, egy fapalló végén, benyúlva a tó fölé. Csak az udvarára tudtunk már csak bemenni, már zárva volt. 

Marci már itt is fürdeni akart, pedig nem készültünk egyáltalán strandolásra, mert az időjárás előrejelzés egész hétre hűvösebb ( 24-26 fokot)  meg esőt, zivatarokat mondott, és én úgy gondoltam, hogy ez nem hegyi tóban való fürdésre való idő, viszont teljesen jó kirándulni :-) Persze a fiúk később bebiznyították, hogy fürdésre bármilyen idő jó. Meg amúgy tök meleg volt, sokkal melegebb 26 foknál. 

De itt még nem fürdött. Itt szerintem nem is lehetett. De belelógatta a kezét, és jó hideg volt a víz. 

A tó mellett gyönyörűszép zöld park volt. Kastéllyal, természetesen. 

Este még elmentem futni a faluban, de nagyon creepy volt, és számomra érthetetlen, hogy ott voltak azok a gyönyörű házak, szép porták, gondozott kertek, gyepek, virágok, ember meg egy léek se. Csak a kocsma melletti sörpadokon ültek olyan hagyományos bácsikák, azon kívül 1 db emberrel talákoztam, aki autót szerelt, egyébként senkivel. Ellenben brutál emelkedős utak voltak, és még véletlenül sem párhuzamosak, hanem mikor úgy gondoltam, hogy na itt visszafutok, az nyilván nem oda vezetett, hanem arréb. Vagy valakinek a portájára... mert simán egy útnak kinéző kocsibejáró vezetett a hátsó garázshoz, és nem volt jelzés, hogy ez magánterület. Szóval eléggé parás volt. Meg fárasztó. 

A meccs

 Ahogy a stadion felé haladtunk, pont útba esett a villamos végállomása, ahonnan majd én tovább tudok állni. Amíg ott tébláboltunk, hogy most vegyünk-e jegyet, vagy később, vagy hogy legyen, a morfondírozáunknak a beérkező villamosról kitóduló őrületes méretű tömeg vetett véget. Csak úgy ömlöttek ki abból a néhány vagonnyi járműből a főként skót szurkolók. Ha eszembe jut, még most sem értem, hogy hogyan fértek fel annyian, dudástól mindenestől. 

Nagyon kíváncsi voltam egybéként a skótokra. :-) sosem láttam még igazi skótot, és azt gondoltam, hogy a szoknyájukban meg a dudájukkal biztos nagy látványosság lesznek. Azok is voltak! 

Pillanatok alatt belesodródtunk a tömegbe, és bár körülöttünk szinte mindenki skót volt, nem volt ebből probléma, inkább csak sodródtunk, és próbáltuk kitalálni, hogy merre is kellene majd nekünk menni. 

A stadionhoz vezető "főutcán" hangosbemondós tölcsérrel próbálták a helyes irányba terelni az embereket, és mivel ott "entrence A, entrence B" kiabálást hallottunk, így egy guiddal irányba rakattuk magunkat. A fiúknak a C bejáraton kellett majd bemenniük. Meg aztán szerintem minden magyarnak, mert a vonulást is arrafelé hátra irányították később. 

Ahogy egy lépcsősoron araszoltunk lefelé, mondtam a fiúknak hogy álljanak meg egy pillanatra, mert így pont jól a háttérben lesz a stradion, gyorsan lefotózom őket. Egy pillanat alatt mellénk pattant néhány skót, Ria-Ria-Hungária kiáltással, ökölpacsi, összeölelkezés, így készült el a közös fotó. :-) 

Egyébként is sokszor összeszurkoltak a gyerekekkel, részegek, de barátságosak voltak. 

Amennyire lehetett, és ameddig endegték, addig körbesétáltuk a területet, kint a stadion mellett is nagy buli volt, folyt a sör, ment az éneklés. Nagyon sodró volt a hangulat, és bár rengeteg ember volt, nem volt félelmetes egyáltalán.  Gondoltam is, hogy tulajdonképpen itt is maradhatnék, mert biztos lesznek mások is, akik kint rekednek, de ott a stadion környékén nem láttam kivetítőt, és mégiscsak szerettem volna látni is a meccset, nem csak hallani. 

A fiúk még visszakísértek a villamoshoz. A jegyautomatánál pedig összeverődtünk egy csajjal, aki ugyancsak beküldte a fiait a meccsre, és mondta, hogy menjünk már együtt a városba, ha én is oda megyek, hogy ne legyünk egyedül. Úgyhogy együtt mentünk. És még szerencse, hogy hozzám csapódott, mert én kinéztem ugyan, hogy hová jutok be könnyen és egyszerűen, melyik zónába, de azt nem vettem számításba, hogy aznap egy időben lesz a németek meccse is, és nyilván a Schlossgardenben, a legnagyobb szurkolói zónában a német meccset adták. De ez a lány, ( Emese, és korombeli) már volt bent délelőtt is a városban, és ő tudta, hogy a magyar meccset egy másik, kisebb zónában adják. A férje elküldte neki a koordinátákat, és nagyjából a meccs kezdésére meg is találtuk :-) Nem volt egyébként messze a másiktól, de annyi ember volt, meg annyi inger, hogy kicsit sokáig tartott, mire rájöttünk, merre is vagyunk, és hová tartunk. 

Mondjuk lehet, előbb-utóbb nekem is feltűnt volna, hogy túl sok a német mezes szurkoló körülöttem, mert a Schlossgardennél csak németek voltak szinte, 30ezer embert engedtek be ebbe a zónába!, de jobb volt ez így, hogy már rögtön tudtuk, hogy nem itt van a helyünk. 

Egy kis Stuttgart :-) bár kevés volt belőle látható, mert ahol nem volt kivetítővel eltakarva  a kastély, vagy a ház, ott hatalmas német zászlók lobogtak. Meg figyelni kellett, mert a sétálóutcán mindenhol emberek voltak, de tényleg mindenhol, kapualjakban, fák tövében, patkánn ülve, vagy csak úgy leülve, ahol tudtak, őrületesen sok ember mozgott A-ból B-be, és bár folyamatosan takarították az utcát, az mégis ragadt a kilocsolt sörtől meg egyebektől, a levegőben marihuánaszag terjengett, szóval  eléggé fesztivál-feeling volt, amerre az ember nézett. 

Érdekes és meglepő élmény volt, a balettintézetből kiszűrődő ária-gyakorlás :-) Míg a park túloldalán bömböl a lamur toujours.

Egy, a németekénél  jóval kisebb placcon követhettük mi magyarok a skótokkal együtt a meccset. Kezdetben még elég szellősen ültünk, de aztán egyszer csak amikor körbenéztem már tele volt a rét. 

Nagyon-nagyon vártunk egy gólra! Én főként azért, hogy a fiúknak jó legyen, hogy részesei legyen egy nagy ovációnak. Erre jó sokat  kellett várni. Szinte már le is mondtunk róla. De előtte még láttuk Varga csúnya ütközését. Akkor azért eléggé megfagyott a levegő még a stadionon kívül is. És csak azt láttuk, hogy nem történik semmi, az angol kommentátor nem tudott semmit. Próbáltuk a telexen kideríteni, hogy mi történt,  de nagyon nehezen tudtunk internetet fogni. 

Aztán végre újraindult a mérkőzés, és kicsit megnyugodhattunk, hogy Vargának sem lett nagyonnagyon komoly baja. Ez az utolsó 20 perc maga volt a fergeteg. Ekkorra már mindenki idegből szurkolt. El sem tudom képzelni, mi lehetett stadionon belül. A fiúk azt mesélték, hogy végig nagyon ment a szurkolás, közell ültek viszonylag a B-középhez, úgyhogy jól tudták követni az instrukciókat, meg a szájukba nem való rigmusokat is pillanatok alatt a magukévá tudták tenni :-) de e felől kétségem sem volt. :-D 

Kivetítőn keresztül persze láttuk, meg valamennyire hallottuk is, hogy megy a szurkolás, de mivel ott is zaj volt, meg dobolás, meg RiaRia Hungaria, meg a HajráMagyarország, meg minden egyéb, nem figyeltük a benti tábort. 

Persze a 100-dik perces gólnál elszabadult a pokol. Mindenkiből kijött az állatt, mindenki kiabált, mindenki ölelkezett mindenkivel, mindenki boldog volt, őőőőőőrület.... 

Az volt a terv, hogy innen mi visszavillamosozunk a stadionhoz, és ott találkozunk majd a fiúkkal. Ehhez először vissza kellett mennünk a Haupbahnhofhoz, ami nem volt olyan egyszerű, mert mindenhol őrjöngő tömeg vonult. A németek, miután egyenlítettek Svájccal teljesen kész lettek, harsogott a városban a dudaszó, a magyarok minden sarkon ordították az éjjel soha nem ér véget. Az emberek egymás hátát lapogatták, függetlenül attól, hogy milyen mezben volt, németben, magyarban, skótban, vagy bármilyenben. Jöttek oda skótok, hogy gratuláljanak, Good job, elképesztő volt! 

Aztán az hozott vissza minket a valóságba, amikor a pályaudvarnál megláttuk azt a rettenetes méretű tömeget, ami leáramlik az aluljáróba... köztük mi is. Kerestük a 11-es villamosunkat, amit meg is találtunk könnyen, viszont a biztonságiőr kiábrándított egy másodperc alatt, hogy innen bizony nem fog menni a stadion felé semmi, meg a városból sehonnan, mert minden vagont kivezényeltek a stadionhoz, és már csak befelé lehet jönni, ki nem. Mondott egy alternatívát, hogy az S-bahnnal menjünk el valameddig, és onnan már csak 3 kilométer séta.... de ezt gyorsan elvetettük a stuttgarti éjszakában. Visszasodortattuk magunkat a felszínre, és kerestünk egy stabilnka tűnő pontot, amit megadhatunk a fiúknak, hogy hol tudnak minket összeszedni. Szerencsére egy hotel volt a sarkon, és szépen letáboroztunk előtte. És néztük ahogy a 2-szer 3 sávon dudaszóval, lobogó zászlókkal oroszlánüvöltéssel suhannak el előttünk az autók... Ment a la-la-la-lala-lalaaaaaa   teljes gőzzel. Közben próbáltuk leadni a drótot, hogy hol vagyunk, de nem volt egyszerű, mert a hívások nehezen kapcsoltak, az üzenet nem ment át, de végül csak sikerült megtalálnunk egymást. Éjfél körül járt ekkor. 

Hullafáradtan értünk vissza Ulmba. A fiúk persze már a kocsiban aludtak egy keveset. 

Másnap mikor kértem, hogy meséljenek már valamit, milyen volt a meccs, talán az első az volt, hogy jó volt, de a második legkirályabb  élmény, az az volt, amikor egy skót szurkoló lehugyozott a felüljáróról. ( alatta az úton nyilván voltak emberek)  Meg hogy a stadion vécéjében tele volt hányva a mosdó. 

Na... szóval már ezért minden pénzt megért :-) Örök emlék marad, az biztos :-D