A meccs

 Ahogy a stadion felé haladtunk, pont útba esett a villamos végállomása, ahonnan majd én tovább tudok állni. Amíg ott tébláboltunk, hogy most vegyünk-e jegyet, vagy később, vagy hogy legyen, a morfondírozáunknak a beérkező villamosról kitóduló őrületes méretű tömeg vetett véget. Csak úgy ömlöttek ki abból a néhány vagonnyi járműből a főként skót szurkolók. Ha eszembe jut, még most sem értem, hogy hogyan fértek fel annyian, dudástól mindenestől. 

Nagyon kíváncsi voltam egybéként a skótokra. :-) sosem láttam még igazi skótot, és azt gondoltam, hogy a szoknyájukban meg a dudájukkal biztos nagy látványosság lesznek. Azok is voltak! 

Pillanatok alatt belesodródtunk a tömegbe, és bár körülöttünk szinte mindenki skót volt, nem volt ebből probléma, inkább csak sodródtunk, és próbáltuk kitalálni, hogy merre is kellene majd nekünk menni. 

A stadionhoz vezető "főutcán" hangosbemondós tölcsérrel próbálták a helyes irányba terelni az embereket, és mivel ott "entrence A, entrence B" kiabálást hallottunk, így egy guiddal irányba rakattuk magunkat. A fiúknak a C bejáraton kellett majd bemenniük. Meg aztán szerintem minden magyarnak, mert a vonulást is arrafelé hátra irányították később. 

Ahogy egy lépcsősoron araszoltunk lefelé, mondtam a fiúknak hogy álljanak meg egy pillanatra, mert így pont jól a háttérben lesz a stradion, gyorsan lefotózom őket. Egy pillanat alatt mellénk pattant néhány skót, Ria-Ria-Hungária kiáltással, ökölpacsi, összeölelkezés, így készült el a közös fotó. :-) 

Egyébként is sokszor összeszurkoltak a gyerekekkel, részegek, de barátságosak voltak. 

Amennyire lehetett, és ameddig endegték, addig körbesétáltuk a területet, kint a stadion mellett is nagy buli volt, folyt a sör, ment az éneklés. Nagyon sodró volt a hangulat, és bár rengeteg ember volt, nem volt félelmetes egyáltalán.  Gondoltam is, hogy tulajdonképpen itt is maradhatnék, mert biztos lesznek mások is, akik kint rekednek, de ott a stadion környékén nem láttam kivetítőt, és mégiscsak szerettem volna látni is a meccset, nem csak hallani. 

A fiúk még visszakísértek a villamoshoz. A jegyautomatánál pedig összeverődtünk egy csajjal, aki ugyancsak beküldte a fiait a meccsre, és mondta, hogy menjünk már együtt a városba, ha én is oda megyek, hogy ne legyünk egyedül. Úgyhogy együtt mentünk. És még szerencse, hogy hozzám csapódott, mert én kinéztem ugyan, hogy hová jutok be könnyen és egyszerűen, melyik zónába, de azt nem vettem számításba, hogy aznap egy időben lesz a németek meccse is, és nyilván a Schlossgardenben, a legnagyobb szurkolói zónában a német meccset adták. De ez a lány, ( Emese, és korombeli) már volt bent délelőtt is a városban, és ő tudta, hogy a magyar meccset egy másik, kisebb zónában adják. A férje elküldte neki a koordinátákat, és nagyjából a meccs kezdésére meg is találtuk :-) Nem volt egyébként messze a másiktól, de annyi ember volt, meg annyi inger, hogy kicsit sokáig tartott, mire rájöttünk, merre is vagyunk, és hová tartunk. 

Mondjuk lehet, előbb-utóbb nekem is feltűnt volna, hogy túl sok a német mezes szurkoló körülöttem, mert a Schlossgardennél csak németek voltak szinte, 30ezer embert engedtek be ebbe a zónába!, de jobb volt ez így, hogy már rögtön tudtuk, hogy nem itt van a helyünk. 

Egy kis Stuttgart :-) bár kevés volt belőle látható, mert ahol nem volt kivetítővel eltakarva  a kastély, vagy a ház, ott hatalmas német zászlók lobogtak. Meg figyelni kellett, mert a sétálóutcán mindenhol emberek voltak, de tényleg mindenhol, kapualjakban, fák tövében, patkánn ülve, vagy csak úgy leülve, ahol tudtak, őrületesen sok ember mozgott A-ból B-be, és bár folyamatosan takarították az utcát, az mégis ragadt a kilocsolt sörtől meg egyebektől, a levegőben marihuánaszag terjengett, szóval  eléggé fesztivál-feeling volt, amerre az ember nézett. 

Érdekes és meglepő élmény volt, a balettintézetből kiszűrődő ária-gyakorlás :-) Míg a park túloldalán bömböl a lamur toujours.

Egy, a németekénél  jóval kisebb placcon követhettük mi magyarok a skótokkal együtt a meccset. Kezdetben még elég szellősen ültünk, de aztán egyszer csak amikor körbenéztem már tele volt a rét. 

Nagyon-nagyon vártunk egy gólra! Én főként azért, hogy a fiúknak jó legyen, hogy részesei legyen egy nagy ovációnak. Erre jó sokat  kellett várni. Szinte már le is mondtunk róla. De előtte még láttuk Varga csúnya ütközését. Akkor azért eléggé megfagyott a levegő még a stadionon kívül is. És csak azt láttuk, hogy nem történik semmi, az angol kommentátor nem tudott semmit. Próbáltuk a telexen kideríteni, hogy mi történt,  de nagyon nehezen tudtunk internetet fogni. 

Aztán végre újraindult a mérkőzés, és kicsit megnyugodhattunk, hogy Vargának sem lett nagyonnagyon komoly baja. Ez az utolsó 20 perc maga volt a fergeteg. Ekkorra már mindenki idegből szurkolt. El sem tudom képzelni, mi lehetett stadionon belül. A fiúk azt mesélték, hogy végig nagyon ment a szurkolás, közell ültek viszonylag a B-középhez, úgyhogy jól tudták követni az instrukciókat, meg a szájukba nem való rigmusokat is pillanatok alatt a magukévá tudták tenni :-) de e felől kétségem sem volt. :-D 

Kivetítőn keresztül persze láttuk, meg valamennyire hallottuk is, hogy megy a szurkolás, de mivel ott is zaj volt, meg dobolás, meg RiaRia Hungaria, meg a HajráMagyarország, meg minden egyéb, nem figyeltük a benti tábort. 

Persze a 100-dik perces gólnál elszabadult a pokol. Mindenkiből kijött az állatt, mindenki kiabált, mindenki ölelkezett mindenkivel, mindenki boldog volt, őőőőőőrület.... 

Az volt a terv, hogy innen mi visszavillamosozunk a stadionhoz, és ott találkozunk majd a fiúkkal. Ehhez először vissza kellett mennünk a Haupbahnhofhoz, ami nem volt olyan egyszerű, mert mindenhol őrjöngő tömeg vonult. A németek, miután egyenlítettek Svájccal teljesen kész lettek, harsogott a városban a dudaszó, a magyarok minden sarkon ordították az éjjel soha nem ér véget. Az emberek egymás hátát lapogatták, függetlenül attól, hogy milyen mezben volt, németben, magyarban, skótban, vagy bármilyenben. Jöttek oda skótok, hogy gratuláljanak, Good job, elképesztő volt! 

Aztán az hozott vissza minket a valóságba, amikor a pályaudvarnál megláttuk azt a rettenetes méretű tömeget, ami leáramlik az aluljáróba... köztük mi is. Kerestük a 11-es villamosunkat, amit meg is találtunk könnyen, viszont a biztonságiőr kiábrándított egy másodperc alatt, hogy innen bizony nem fog menni a stadion felé semmi, meg a városból sehonnan, mert minden vagont kivezényeltek a stadionhoz, és már csak befelé lehet jönni, ki nem. Mondott egy alternatívát, hogy az S-bahnnal menjünk el valameddig, és onnan már csak 3 kilométer séta.... de ezt gyorsan elvetettük a stuttgarti éjszakában. Visszasodortattuk magunkat a felszínre, és kerestünk egy stabilnka tűnő pontot, amit megadhatunk a fiúknak, hogy hol tudnak minket összeszedni. Szerencsére egy hotel volt a sarkon, és szépen letáboroztunk előtte. És néztük ahogy a 2-szer 3 sávon dudaszóval, lobogó zászlókkal oroszlánüvöltéssel suhannak el előttünk az autók... Ment a la-la-la-lala-lalaaaaaa   teljes gőzzel. Közben próbáltuk leadni a drótot, hogy hol vagyunk, de nem volt egyszerű, mert a hívások nehezen kapcsoltak, az üzenet nem ment át, de végül csak sikerült megtalálnunk egymást. Éjfél körül járt ekkor. 

Hullafáradtan értünk vissza Ulmba. A fiúk persze már a kocsiban aludtak egy keveset. 

Másnap mikor kértem, hogy meséljenek már valamit, milyen volt a meccs, talán az első az volt, hogy jó volt, de a második legkirályabb  élmény, az az volt, amikor egy skót szurkoló lehugyozott a felüljáróról. ( alatta az úton nyilván voltak emberek)  Meg hogy a stadion vécéjében tele volt hányva a mosdó. 

Na... szóval már ezért minden pénzt megért :-) Örök emlék marad, az biztos :-D