Montenegrói kalandok 4.1 - Motorcsónakkal a Kék barlanghoz

Nem mondok újat, hogy a tengerparti sétányokon végigsétálva, bármely városban, ömlik az emberre a mindenféle hajós ajánlat. Hosszabb, rövidebb, kishajó, nagyhajó, egész napos túra, pár órás szigetjárás, ebéddel, ebéd nélkül, szóval minden, amit csak egy turista el tud képzelni. Számunkra mégsem tudnak kellően kecsegtető ajánlatot nyújtani. Vagy mert nem akarunk ennyi időt szánni egy hajókirándulásra, annyi pénzt meg ugyancsak nem, mint amennyibe kerül egy-egy ilyen pl. barlangnézős túra. 

Itt egy 3 órás hajókirándulás, amiben benne volt a perasti kis templomsziget ( amit mindig láttunk a strandolásaink alkalmával, és én nagyon rá voltam kattanva, de a többiek nem annyira), és a kék barlang került 40 euróba per fő. A gyerekeknek talán fél áron lett volna, de Máté szerintem már kilógott volna a gyerekjegyből, szóval egy laza 50-es biztos lett volna ötünknek egy ilyen hajókázás. Ráadásul láttuk ezeket a hajókat, az öbölben, mennyire tömve vannak, nem volt túl vonzó látvány. 

De már tavaly Horvátorzágban is kihagytuk a hajózást, idén jó lett volna kerülni egy kicsit.

Aztán azt olvastam egyik este az interneten, ráadásul egy blogban, egy réges-régi bejegyzésben, hogy megkerülve a sétányos hiénákat, kis motorcsónakokkal oldották meg a kék barlangos látogatást. A bejegyzésben Herceg Noviból áthajóztak Zanjicébe, és ott csónakot váltva mentek a barlanghoz, majd vissza, gyakorlatilag az utazásszervezők által kínált ár töredékéért. 

Mi meg úgy voltunkk vele, hogy egy próbát megér, legfeljebb hajózás nem lesz belőle, csak strandolás, de hát nem teljesen mindegy? Zanjice egyébként is azon a félszigeten fekszik, a Lusticán, ahol az ország olajfa ültetvényének a legjava van, úgyhogy nagy hibát semmiképp nem követhettünk volna el, akár sikerül hajóznunk, akár nem. 

Már az odavezető út is csodaszép volt. 

Aztán mikor már eléggé a félsziget széléhez értünk, akkor elénk tárult a tenger végtelensége. 

Az egykori érintetlen félszigetet is elérte mára a szállodásítás, és egy-egy szakaszon egy egész új várost építenek, vadi új csilivili utak, földből kinövő hatalmas luxuskomplexumok, szállodák jachkikötőkkel... Eléggé tájidegen volt, de nyilván van erre igény. 

Zanjicébe érkezve leparkoltunk, és elindultunk a víz felé, tulajdonképpen vakon, mert nemigen tudtuk merre induljunk. 

Aztán ahogy ott mentünk a parton egy betonozott kikötőrész felé tartva, láttam, hogy közeledik egy motorcsónak, majd kiköt, és egy férfi meg két gyerek száll ki belőle. Úgyhogy gyorsan mondtam Ferinek, hogy csapjunk le rá, nehogy elmenjen, és kérdezzük meg elvisz-e minket egy körre a tengeren. És szreencsénk volt, mert sikerült megalkudni vele, hogy elvisz minket a Kék barlangig meg vissza, ez kb. 40-45 perces út volt, és összesen fizettünk 40 eurót. 

Nekünk ez a konstrukció teljesen rendben volt, többre nem is igen vágytunk, csak egy kis hajókázásra, egy kis édesélet-érzésre, és ezt meg is kaptuk maximálisan. 

Egykori Osztrák- Magyar Monarchia-beli erőd. 

Egyszerűen lenyűgöző volt, hogy ha jobbra néztünk ott volt a végtelen tenger, ha balra, akkor pedig a szárazföld barlangos-sziklás vonulata. 

A barlangban már volt egy nagyobb hajó, (és megintcsak örültünk, hogy nem egy ilyen sokemberesre fizettünk be) de a barlang olyan tágas, hogy simán besiklottunk mellé. A beszűrődő napfény a sziklák belső felületéről úgy világítja meg a barlangban lévő tengervizet, hogy az szinte kéken fluoreszkál. Sőt.. türkizkéken! 

A fiúk bele is csobbantak párszor a legenda szerint fiatalító vízbe. Azt mondták tök meleg volt a víz. 

Nekem pedig még mindig rémisztő, hogy csak úgy beleugrálnak a 3-5 méter mélységű vízbe tök lazán, de sokat edződtem ez alatt a nayaralás alatt. 

Út közben elhaladtunk a Mamula- erőd mellett is, ami ugyancsak egy Monarchiabeli erődítmény volt, de a két világháború között börtönként működött, és  a második világháború idején az olasz megszállók sokakat megkínoztak ezen a helyen. És állítólag Titó is ide hurcolta vélt- és valós ellenségeit megkínozni. Viszont a  szigetet egy egyiptomi cég megvette és luxusszállodává alakította az egykori börtönerődítményt, így mezei külsősöknek már nem lehet a sziget partjainál kikötni. Korábban ez az erődsziget is szerepelt a kirándulások programjában. Hát kinek-hogy... én nem biztos, hogy egy kínzókamrából kialakított luxusszobában tudnék nyugodtan aludni... 

Nagyon-nagy élmény volt a motorcsónakozás. Szólt az Abba, néztük a tengert, igazi dolcevita :-) el tudnám azért képzelni ezt az életérzést minden egyes délután. 

A tenger pedig ezerszínben pompázott. Egyszerűen nem lehetett betelni vele. 

Montenegrói kalandok 3. - kirándulás a Vrmacon

 Ott tartózkodásunk negyedik napjának estéjén jött egy nagyobb eső, ami végre eloltotta a környező hegyen lévő tüzeket rendesen. Reggel friss levegőre, és füstmentes hegyek látványára ébredtünk. 

Az éjjeli esőnek köszönhetően a hőmérséklet sem vol  még olyan izmos, de mivel előző nap egész nap strandoltunk, és az esőnek köszönhetően már a tűztől sem kellett tartanunk, bár a mi hegyünkön pont nem volt erdőtűz, így joggal dobtam be aznapra, hogy márpedig ma felmegyünk a hegyekbe. 

A mi falunkból 2 helyen is mutatott tábla kiránduló útvonalakat, úgyhogy az egyiken elindultunk. Én korábban már láttam, hogy Tivat felett van egy elhagyott falu, ( Gornja Lastva) ami a google értékelések szerint nincs ugyan patinás rendben, kissé omladozó, és elhanyagolt, viszont remek onnan a panoráma az öbölre. Ezt vettük tulajdonképpen célba. Legalábbis mikor elindultunk azt hittük, hogy ez lesz a célunk. 

A z út teljesen korrekten indult, széles kikövezett, néhol lépcsős út vezett fel a hegyoldalon, be az erdőbe. Az első meglepetés akkor ért, amikor az utunkat egy teknősbéka keresztezte. Még szerencse, hogy a lábunk elé néztünk, mert az eső miatt csúszós volt a kő, így nem léptünk rá, csak tisztes távolságból megcsodáltuk. 

A második meglepetés az volt, amikor észleltük, hogy bizony letértünk az útról. Nem nagyon, és sejtettük is, hogy hol lehetett, egy háznál a falra ki volt téve a piros turistajel, és én haladtam tovább fölfelé a kitaposottabbnak tűnő úton, de valószínű ott el kellett volna kanyarodni. Csak  a háznál kutyák is voltak, amik elkezdtek ugatni, és utóbb kiderült, hogy meg voltak kötve, mégis elvonta a figyelmünket, és nem néztük meg alaposan, hogy van-e másik lehetőség. Így aztán volt egy kalandos fél óránk, mre visszakavirnyáltunk a kijelölt útra. Itt igazi bozótoson kellett keresztülvágnunk, meg valami kecskelegeltetős útszakaszokon. Nem lett volna annyira drámai a helyzet, ha Marci ettől nem kattan be, és el nem kezdi megint a szokásos hegymászós hisztijét. de elkezdte, úgyhogy eléggé idegkimerülve tértünk rá a kijelölt útra megint, gondolván, hogy majd ott kicsit jobb lesz, de nem, nem lett jobb. Az járhatósága itt sem lett sokkal jobb, a jelölések is hol voltak, hol nem, de itt azért néha már láttuk, hogy haladunk fölfelé, és alattunk volt az öböl kéksége. 

Aztán egyszer csak felsejlett a szomszéd hegy tetején egy templomtoronyszerűség, úgyhogy azt gondoltuk oda megyünk. Így, hogy láttuk már magunk előtt a célt, és az útviszonyok is javultak annyira, hogy nem kellett a dzsindzsáson átverekednünk magunkat, hanem egy relatív jól járható sziklás emelkedőt kellett már csak leküzdenünk, így kicit javult a közhangulat is. 

A fiúk rögtön le is rogytak a templomlépcsőre kifújni magukat, enni-inni, pihegni, aztán pedig jól körbenéztünk. 

Eszméletlen jó volt fentről  kilátás. Jó messzire elláttunk, egészen Herceg noviig, ahol az öböl bejárata van. 

Abszolút filter nélküli képek. 

Lefelé egy másik ösvényen jöttünk le, szerencsére nem kellett visszaverekednünk magunkat az erdős úton, mert bár engem nem vágott azért annyira földhöz, de még egyszer megjárni már nekem sem lett volna sok kedvem. Lefelé szinte végig egy köves-sziklás úton jöttünk. A változatosság kedvéért lefelé Milánnak gurult el a gyógyszerre, úgyhogy ő 10 méterrel utánunk kullogott nagy duzzogva. 

És már majdnem lent voltunk a faluban, amikor egyszer egy lépésnél megmozdítottam  lábammall egy nagyobb lapos kődarabot, ami alatt méhek voltak, hármat láttam elröppenni,  és persze, hogy az egyik belecsípett a lábszáramba. A vádlim alján, a bokám felett. Iszonyatosan fájt maga a csípés, de rögtön kiabáltam Marciéknak, akik mögöttem haladtak, hogy vigyázzanak, de jó gyorsan iszkoltunk a környékről. Szerencsére mást nem csíptek meg,  én is gyorsan beborogattam egy kis vizes zsebkendővel, szerencsére fullánkot nem láttam a csípés helyén. Éreztem, hogy fáj, de nem volt olyan vészes. Igazából másnapra lett nagyon rossz, jól bedagadt, és eléggé elkezdett feszíteni. Borogattam, jegeltem, bekentem Fenistillel, és közben sopánkodtam, hogy elefántlábam lett, eltűnt a bokacsontom, pirosasvörös volt a fél lábszáram, és minden lábhajlításkor feszített az egész bőröm. Eléggé kétségbeejtő volt, de azért ha kicsit is javulgatott. De kellett jó pár nap, hogy lemenjen rendesen a dagadás, és a helye még most is viszket. 

A "megterhelő kirándulás után, persze hogy még lementünk délután strandolni :-)

 

Aztán itthon, amikor néztem a térképet, akkor láttam, hogy igazából az a falu, amit én kinéztem, az a szomszéd hegen volt, kicsit tovább kellett volna még menni. Ez a kistemplom csak mint viewpoint volt feltüntetve a térképen. Na de sebaj... innen is szép volt a kilátás. 

Montenegrói kalandok2. - Kotor

 Nyilvánvaló, hogy Kotort semmiképpen sem szerettük volna kihagyni. Nem voltunk messze tőle, talán még 15 km-re se, ez kb. 30 perces autóutat jelentett. Feri előre kinézte a neten, hogy hol parkoljunk, leterveztette az utat, és így indultunk el. Egy nagyon jó parkolót talált, nem annyira a kikötőnél, kicsit arrébb, de mégis a várhegy lábánál, és 1,2 euró volt talán a parkolás óránként. A város felé haladva ugyan beállt a forgalom, mert a körforgalom jól visszadugította az autókat, de nem volt azért annyira vészes. Meg hát nyaraltunk, ilyenkor engem nem zavar a dugó annyira, ha közben a tengerpart mellett állunk, és egyik szememmel  nézhetem a tengert, a másikkal meg az előttünk magasodó várhegyet a felvezető lépcsősorral. 

Kotor óvárosát a Velencei Köztársaság idejn alakították ki a XV. században, és ez nagyojából így is maradt. És valóban, a kis szűk utcácskákban sétálgatva pontugyanolyan hangulata lesz az embernek, mintha Velencében sétálgatna, csak csatornák nélkül, és talán nincs akkora tömeg. 

Mikor mutattam a fiúknak, na oda kell majd felmenni, persze jöttek az énbiztoshogynemmegyekfel szövegükkel, de persze mindenki feljött, és még ha kínlódtak is közben egyszer-egyszer, azért út közben, mikor megálltunk bámészkodni a látvány azért nekik is nagyon tetszett. Mindegyik akart egy külön képet az öböllel, hogy majd az lesz a profilképe. :-)

A kotori várat egy 4.5 km hosszú várfal veszi körbe, ami helyenként 20 méter magas is lehet. A vár 1979 óta az Unecso világörökség része. 

Fel a várba 1350 lépcsőt kell megmászni, és ezért az élményért 8 eurót kell fizetni. A gyerekek közül talán Marcinak  nem kellett jegyet venni. ( de lehet, hogy Milánnak sem? már nem emlékszem. ) 

Mindenképpen kényelmes és nem csúszós talpú cipő/szandál javasolt, mert fényesre vannak koptatva néhol a kövek. Én voltam olyan béna, hogy bár 2szer is emlékeztettem magamat, hogy ne felejtsem el az autóbann átcserélni a szandálomat a túraszandálomra, mert az benne volt a csomagtartóban, nem vittük fel a lakásba, amikor végre leparkoltunk, akkor már persze elfelejtettem, mert már annyira vonzott a hegy. Már csak akkor jutott eszembe, amikor a sorban álltunk, és láttam, hogyan csúszkálnak kifelé az emberek a kapun, ( mondjuk strandpapucsosok is voltak köztük) De ekkor már nem mentem vissza cipőt cserélni, pedig lett volna még rá idő, nem voltunk olyan messze a parkolótól, és a sor is még tartott előttünk. végül fölfelé nem volt olyan gáz, lefelé meg óvatosan jöttem. 

Már félúton is remek volt a panoráma :-) 

Fönn a várban elég sokan voltak. Mindenfelé emberek ültek, álltak, szelfiztek, pózoltak. 

Nem adják vissza a képek, hogy mennyire csodálatos volt az öböl. ( bár ezek telefonos képek, a fényképezőgépesek még nem töltődtek fell a gépre :-) )

Mikor leértünk, azonnal megtámadtuk a lépcső alján lévő kutat. 

Sok helyen olvastam korábban, hogy nem iható a víz Montenegróban, ( meg Boszniában sem). Mi mindig megkérdeztük a szállásadót, hogy mi a helyzet, és mindenhol azt mondták, hogy iható, úgyhogy mi csapvizet ittunk egész végig, és a kútból is ittunk, ha nem volt rá külön kirakva, hogy nem iható. Nem lett baja senkinek. Bár mi itthon is csapvizet iszunk, lehet, már hozzá vagyunk edződve. :-) 

Mikor végre el tudtunk szabadulni a kút közeléből, akkor jött az "éhes vagyok" lemez, és ahogy az egyik kis utcában haladtunk, találtunk egy helyet, ahol hatalmas pizzaszeletet árultak, talán 3 euróért, és amerre néztünk mindenhol álltak-ültek a pizzaszeletezős turisták. A tábla azt hirdette, hogy itt adják a  város legjobb pizzáját :-) Tényleg jó volt, és hatalmas volt. Nekem egésu napra elég lett volna. Pláne, hogy utána még letoltuk egy fagyival. ( 1.20 volt egy gömb. volt ahol 1.50) 

Ezután már hazafelé indultunk, mert jól belecsúsztunk a délutánba, és bár vittünk magunkkal strandcuccot, a kotori strandot kicsinek találtuk  ahhoz, hogy jusson még nekünk is hely, úgyhogy hazamentünk, és a szokásos szorosbeli strandunkra mentünk. 

Szerintem a kotori vár kihagyhatatlan. Minden fáradságot, bosszúságot, embertömeget, parkolási mizériát megér egyszer fölcaplatni a hegyre. 

Én nagyon fontolgattam, hogy a Lovcen- hegy tetején lévő mauzóleumot is meg  kéne nézni, és onnan is bámulatos az öbölre a rálátás. De a térkép szerint, és a beszámolók szerint is oda egy igen-igen kanyargós szűk szerpentin vezet fel. Azt gondoltuk akkor, hogy ezt most kihagyjuk. Aztán lehet, nem lett volna akkora para, majd legközelebb felmegyünk oda is :-) Legalább lesz miért visszamenni.