Montenegrói kalandok 1. - Tivat, strand, egyebek

Montenegróba érkezésünk napján már nemigen volt semmire sem lehetőségünk, még csak felderíteni a terepet sem, mert mire elfoglaltuk a szállásunkat, addigra dörgős-villámlós eső vette kezdetét. 

A szállásadó, Goran, foglalt nekünk egy parkolóhelyet nem messze a lakástól, aztán másnap már be tudtunk állni egy sorompós parkolóba, ami nagy szerencse, mert egyébként nemigen lett volna parkolóhelyünk. 

A Tivat melletti kis faluban egy szűk utca vezetett végig, ezen haladt a két irányú autós forgalom, plusz a a gyalogosok, akik fürdésből jöttek-mentek. Eleinte félelmetesnek tűnt, de hamar belejöttünk, hogy hogyan is kell ezen a részen közlekedni. Ami eleinte zavarónak volt, hogy itt volt a kompkikötő, ami azért elég zajos volt, de csukott ablak mellett már meg sem kottyant, és két légkondi is volt a lakásban, úgyhogy nem főttünk meg. 

Másnap viszont nagy nap volt, mert aznap volt Marci születésnapja, na meg mindenképpen be kellett mennünk Tivatba, hogy bevásároljunk. És ha már ott jártunk, akkor végigsétáltunk a külföldi befektetők által létrehozott luxus jachtkikötőn, ami huhhhh... elég ütős volt. De korán reggel még futással indítottam a napot, és kicsit felfedeztem a környéket. Eléggé hűha-élmény volt, nem mondom :-) 

Tivat arról híres, hogy már az osztrák időkben katonai bázist építettek ide, majd később a jugoszláv néphadsereg legfontosabb bázisa lett. A tengerparton van is egy katonai-hadászati múzeum, ami pont kedden, amikor ott jártunk zárva volt, majd a következő héten is, amikor lehetőségünk lett volna megnézni, mert rossz idő volt, ugyancsak kedd volt, de egyébként is csak délután 3-kor nyitnak ki ( ???). Nem is értettük. De az udvaron áll egy régi jugoszláv hadi tengeralattjáró, ami azért így kívülről elég érdekes volt, bemenni meg ugye nem tudtunk. 

Marci és a 10 gyertya. Jobb híján kókustekercsekbe szúrkálva. A délutánt pedig az egyik közeli strandon töltöttük, hol máshol? 

A mindennapos legnagyobb szórakozásunk lett, hogy a délutáni strandolásunkor rendre jött egy nagy cruiser hajó. Félelmetesen nagy volt, döbbenetes mérete volt a kis öbölhöz, és a motorcsónakokhoz képest, pláne a jet-ski-sekhez. Aztán este még kivilágítva is jött egy. Pár nap elteltével merült fel bennem a gondolat, hogy akármikor látjuk ezeket a monstrumokat, mindig kifelé jönnek az öbölből.... de vajon mikor mennek be? Mert befelé menni sosem láttunk egyet sem.... éjjel? nem tudtuk meg sajnos. ezek mindig csak kifelé jöttek. 

Aztán perszehogy rácuppantak a fiúk, hogy menjünk egyszer egy ilyen nagy hajóval 😱

Másnap strandnapot tartottunk, és újra Tivat felé indultunk. A reptér mögött találtunk olyan strandot, ami mellett volt parkoló, és a strandról is jókat írtak. ( plaza Kalardovo)  És ha már ott voltunk, akkor strandolás után átsétáltunk egy kis félszigetre, amit Virágok-szigeteként jegyeztek a neten, mert tavasszal állítólag virágba borul az egész szigetecske, mivel tele van leanderrel és olajfákkal. A szigeten egyébként régen katonai üdülőtelep működött. Ennek romjai fogadják az embert, mikor ideér. Nem túl bizalomgerjesztő.  De beljebb a sziget valóban szép, és a csücskéből nagyon szép a tenger. 

Délután már nem itt, hanem "otthon" strandoltunk, de nem ott, ahol előző nap, az a rész nem jött be annyira, hanem feljebb a szoros felé. Na ott gyönyörű volt minden. 

Hazaértünk

Kicsit ugrok az időben, de majd folytatom még tovább a beszámolóimat, de közel két hét balkáni kalandozás után , tegnap este szerencsésen hazaérkeztünk. 

Még indulás előtt, amikor volt egy kis időm montenegrói fórumokat, csoportokat olvasgattam. Lehet, hogy nem kellett volna, másrészről meg jó is volt, hogy mindenre fel voltunk készülve. Nagyon sokan "riogatnak", hogy húúú, milyenek az utak, hogy keskeny szerpentineken kell araszolgatni, hogy ezek a balkáni népek úgy vezetnek, mint az ökör... stb... 

Igen, valóban sokat mentünk keskeny szerpentineken, ahol szembe is jöttek ám hatalmas kamionok, de mindenki ehhez mérten haladt, kellő tempóban, és körültekintéssel. Igen, volt olyan, amikor félre kellett húzódni, hogy elhaladjanak a szembejövők, de erre bizonyos részeken vannak kialakított lehúzódó helyek. Igen, kicsit furcsábban vezetnek arrafelé, a záróvonalat pl. nem tiltásként veszik, hanem csak jótanácsként, simán belemennek egy előzésbe záróvonalnál, de alapvetően ez nem fordult elő rendszeresen. A zebránál viszont nemigen állnak meg, még annyira sem mint itthon.  Az utak minősége szinte mindenhol tökéletes volt, a magashegyekben is. Itthon, Magyarországon gondolkodás nélkül tudnék sokkal-sokkal rosszabb minőségű utakat mondani, pl. a Bükkben keresni sem nagyon kell. 

Nekem nagy parám volt a határokon való átkelés, hogy hol milyen várakozási időbe csúszunk majd bele. Ezzel kapcsoaltban is sok rettenetes sztorit olvastam, hogy órákat kellett várni, vagy kipakoltatták az egész csomagtartót, meg ilyesmik. Azt kell mondjam, hogy szerencsénk volt, vagy csak körültekintőek voltunk, mert szinte minden határon probléma nélkül jutottunk át. Az első nap tudatosan elkerültük Röszkét, azt nem mertük bevállalni, és a borderwacher-t is figyeltük, és Ásotthalomnál várakozás nélkül suhantunk át. Másnap a szerb-montenegrói határon vártunk a legtöbbet, de ez sok egyébként több fél óránál, csak a legmelegebb déli napsütésben ez nem esett annyira jól. Az ellenkező irányban Szerbia felé viszont iszonyat hosszú volt a sor. 

A Montenegró-Bosznia, Bosznia- Horvátország, Horvátország - Magyaroszág határok annyira eseménytelenek voltak, hogy tényleg. Magyarországra Udvarnál jöttünk át, kb. 10 perc várakozás után, mert az előttünk lévő német autóval elég sokat foglalkoztak.

Mivel az itthoni mobilinternetünket nem tudtuk használni eu-n kívül, így Feri letöltötte az érintett országok offline térképét, és az alapján haladtunk, amikor el voltunk vágva a külvilágtól. Eleinte azt gondoltuk, még itthon, hogy majd Montenegróban vezsünk turista telefonkártyát, ami 10 E-ba kerül és 500 Gb internetet ad 10 napra, azt hiszem. De végül a szálláson relatív jólműködő wifink volt, nem éreztük szükségét plusz 500 gigának. Pláne, hogy teljesen eltérő véleményeket olvastunk arról, hogy mennyire működik vagy nem működik az ott vásárolt kártya pl. Boszniában. Van, akinek működött, van akinek nem, állítólag. De mindegy is volt, mer jól megvoltunk mobilnet nélkül. 

Egyetlen napon voltunk csak kicsit bajban, amikor Szarajevóban aludtunk, mert ott nem volt wifi a szálláson, pedig számítottunk rá, hogy egy kicsit utánanézünk, merre is induljunk. Egyébként is ez a szállásunk volt a leggyengébb láncszem az egész utazásunk során, minden tekintetben. De 1 éjszakát végülis ott is kibírtunk, ráadásul tök jól tudtunk aludni a régi, hagyományos bosnyák kőház hűvösségében, úgyhogy kapott azért jópontot is. És közel volt  a központ is. 

Egyébként minden szállásunkat a bookingon foglaltuk, ahogy máskor is, és bár ezzel kapcsoaltban is mindig vannak rémhírek, tavaly Horvátországban is folyton azt olvastam, hogy visszamondták a lefoglalt szállásokat, és itt is olvastam ilyeneket, de nekünk nem volt ezzel gondunk egyik szállásadóval sem. Mindegyik kedves volt és segítőkész, előre egyeztettük, hogy mikor érkezünk, és vártak is minket, segítettek ahogy tudtak. 

Tankolni egész úton kb. 580 forintért tudtunk literenként, szóval nincs igazából nagy különbség. A bolti árak Montenegróban szerintem kicsit drágábbak, mint itthon, mondjuk az, hogy ott euró van, amit 400 akárhánnyal szorzunk, hát az nem tesz jót az áraknak :-) De azt, hogy ott minden milyen olcsó, ahogy azt olvastam, hát azt azért nem  mondanám. Nagyjából annyi, mint itthon. De hát 5 embert etetni sehol sem olcsó, ugyebár :-) És megnehezíti a vásárlást, legalábbis nekem, hogy a nálunk ismert bolthálózatok nincsenek ott, pl. Lidl, ami Horvátországban mondjuk igen, így mindent úgy kell kisilabizálni, nem lehetett az ismerős dizánjra és elrendezésre hagyatkozni. Épp ezért egyszer csináltunk csak egy hatalmas nagybevásárlást, és utána már csak apróságokért kellett boltba menni, egyébként pedig a sarki kisboltban " Tóninál" minden nap volt finom friss kenyér. 

Hát nagyjából így utaztunk mi. 

Most még benne vagyok a fényképek rendezésében, ( meg a mosásban), de jövök majd és folytatom az útibeszámolókat. 

Újra úton

 A szerbiai szállásunkon úgy-ahogy tudtunk csak jól aludni... A fenti hálórészben mozgásérzékelős lámpa volt a falon, ami minden oldalraforduláskor felkapcsolódott. Miután letakartuk trikóval, utána már jó lett volna, de akkor meg elkezdett dörögni az ég meg zuhogni az eső.

Ettől függetlenül izgatottan vártuk a napot, mert azt olvastuk most jön még csak az utazás izgalmasabb és szebb része a hegyeken keresztül, keskeny szerpentineken.

Először a  szerb-montenegrói határt kezdtük el nagyon várni. Nem volt internetünk, eu-n kívül a hazai roamingot nem tudtuk volna csak brutáldrágán használni, az offline térkép meg csak nem akarta mutatni sehogy. Az útszéli táblák meg hát... Azok sem írtak semmit. Úgyhogy egyszer csak szinte belecsapódtunk a határba. Vagyis a sor végébe, és ráj{ttünk, hogy ez a határ. 🙂

Kb. Fél óra volt az átjutás, de minden macera nélkül. Aztán sutty, már azt hittük jók vagyunk, de sokkal-sokkal később jöttek csak a montnegróiak kapui, de itt már nem volt semmi várakozás.

A határon

Eszméletlen volt a sziklás hegyek között autózni. Végigmentünk a Tara patak mentén, ahol rafting- és egyéb kanyontúrákat is lehet tenni. Megérne ez a rész is egy külön nyaralást. Meseszép, de egyben félelmetes is volt. 

A Tara-völgy felett átívelő híd alulról. 

Nagyon sokára érkeztünk el Podgoricához. Igaz, hogy nem mentünk rá az épülő autópálya készen lévő darabjára, ami tartalmaz egy igen hosszú alagutat is, mert mire értelmeztük volna a táblát már el is suhantunk mellette. Igaz, így többet autóztunk, de csoda hegyeket láttunk. Podgoricától úgymond már célegyenesbe érkeztünk. Amikor a hegyi szerpentinről megpillantottuk a tengert, már éreztük, hogy megérkeztünk. 

Balkán kaland 1. - Ovcar-Kablar szoros, avagy egy leheletnyi Szerbia

 Hú, mi tha már ezer éve lett volna, pedig még csak 1 hete volt.... De ahogy a wifi engedi próbálok haladni az élményfeldogozással. Később sem lesz több időm.

Szóval kis pihenés után, meg miután letöltöttük offlineba, hogy hová is akarunk menni, elindultunk a hegyek felé.

Az Ovcar és a Kablar  a Nyugat-Morava folyó két partján emelkedik, köztük kanyarog a folyó, a hegyek oldalában pedig kolostorokat építettek. 

A hegyek lábánál lévő faluban parkoltunk, innen indultunk el az egyik turistajelzésen. Mint később kiderült, az volt a Kablar-csúcs felé haladó út.

Volt egy internetről kinyomtatott ismertetőm a helyről és az útvonalról, de azt ügyesen a szálláson hagytam 🙉 szóval így, félig vakon vágtunk neki a hegyoldalnak.

Eleinte sima liba volt, egyszerű erdei ösvény, ami aztán elkezdett erősen meredeken felfelé tartani. Marcinál ekkor elgurult a pirula, és egész végig rángatózott. Nem azért, mert nem bírt volna jönni, aki óbégatni bír hegynek fölfelé, az szerintem menni is tud, egyszerűen csak be van csípődve nála, hogy puffogjon. Borítékolható, hogy mikor kezdi el, és általában be is jön. Ennek ellenére nem tudom ezt jól kezelni. 

Nem is mentünk el emiatt egészen a csúcsig, pedig már nem volt sok addig, a szintkülönbség jelentősebb részét már leküzdöttük, de hiába, az egyik elágazásnál visszafelé indultunk. 

 Na és ekkor kezdődött csak az igazi kaland, mert olyan sziklás meredélyen kellett leereszkednünk, hogy ihaj... Cserébe szép panorámát kaptunk, igaz, néhol az életünkért küzdöttünk. 🙂

 Közben elfogyott szinte az összes vizünk, úgyhogy a sziklás részeket leküzdve megint volt min sopánkodni. De szerencsésen leértünk, és akkor már felrémlett, hogy nyilván mi fordított irányba tettük meg a kört, mint ahogy a papíromon otthon van. Sebaj. Így is volt benne kaland bőven. 

Leereszkedtünk a Morava partjához. Ha tovább mentünk volna a patak mentén, akkor ott lett volna néhány kolostor, de a fiúk abszolút elzárkóztak előle. 

Hazafelé beugrottunk Cacakba, a Lidlben vettünk vacsorát, amit a kertben sütöttünk meg. 

Másnap pedig továbbindultunk a szerpentinen 🙂

Balkán kaland indul

 A nagy nyári nyaralásunkon viszonylag sokat kattogtunk, mert ahhoz 5en sokan vagyunk, hogy csak úgy oda menjünk, ami jól esik. Évek óta beszélünk már Görögországról, olyan jó lenne megint ott lenni. Repülővel viszont piszokdrága lenne egy szigetre elmenni, amit úgy szeretünk.

Autóval is néztük, az olyan 18 órányi utazás lett volna, amit akkor még soknak gondoltunk 🙂

Aztán végül a szállás végéről fogtuk meg a dolgot, hogy hol tudunk annyiért megszállni, amennyit erre tudunk szánni.

Így végül Montenegró mellett döntöttünk, mert itt még nem voltunk, így még egy országba tehetünk pöttyöt a térképünkön 🙂

Az 1 országból végül 3 lesz, mert úgy döntöttünk, nem megyünk le egyben, hanem megalszunk út közben, egyrészt, mert az út második felére szerpentines hegyi utakat írtak a fórumok, másrészt miért is ne, ha már egyszer arra járunk, amerre még sosem.

Sokáig vártunk, hogy mik lesznek a beutazási szabályok. Nagyon szerettünk volna Bosznia felé is menni, de ott egészen június 15ig szigorúbbak voltak a feltételek annál, amit mi meg tudtunk ugrani.

Mikor kiderült végre, hogy oda os szabad lett a bejutás, akkor végre megterveztük az utat.

Odafelé Szerbián keresztül, visszafelé Bosznián át, 1 ill. 2 tranzitszállással.

Aztán már csak azon kellett izgulni, hogy hogy jutunk át a szerb-magyar határon, mert a török-szerb vendégmunkásokkal nem számoltunk, de reménykedtünk, hogy az indulásunk előtti héten már mindenki hazament, aki akart.

Vasárnap reggel indultunk, az M5ön eseménytelenül suhantunk a határig. Leszámítva, hogy hamarabb le kellett jönnünk róla egy picivel, mert Balástyánál baleset volt, így a kinézett benzinkút helyett másikat kellett keresni. Aztán gyorsan csekkoltuk még a borderwathingot, hogy mi az ábra, mielőtt lekapcsoljuk magunkat az adatroamingról 😀

Ásotthalomnál, ha nem is észrevétlenül, de gyakorlatilag várakozás nélkül léptünk ki az Eu-ból, és léptünk át a számunkea ismeretlen világba.

Néhány órás unalmas autópályán haladás után, a nem túl izgi kukoricaföldek között a semmi közepén, megérkeztünk a hegyek lábához, Cacakba, ahol a szállásunk is volt.

A "vakáció ház" nevezetű szállásunk nagyon klassz volt, akár több napos maradásra is megfelelő lett volna. Kedves néni fogadott bennünket, lelkesen karattyolt szerbül, amiből egy mukkot sem értettünk, ő meg nem beszélt máshogy. Aztán rákapcsolódtunk a wifire, és google fordítóval nagyon jól tudtunk kommunikálni. Viszonylag. Mert csak rövid tőmondatokat tudott követni hang után a fordító. De minden oké volt.

Kis pihenő után, a közelben lévő szoros fel~ indultunk, hogy megmozgasduk fáradt tagjainkat. 

Balatonképek

 Elég láblógatós programot követünk, amihez az időjárás is igazából asszisztál, mert remek strandidő van. Jó ez annak, aki szeret strandolni 🙂 én mondjuk nem szeretek, de a fiúknyilván igen, és ha megvan a délelőtti futásadagom, akkor éntőlem utána strand is lehet a napi program.

Mindig csodálkoznak emberek, bent a kollégáim is, hogy ha nem szeretek strandolni, akkor miért örülök annyira, ha a Balatonhoz megyünk. Ők még nem tudják, csak sejtik, hogy én mindig örülök, hamegyünk valahová, ha a hegyekbe, akkor annak, ha máshová, annak, mert lenyűgöz a világ sokszínűsége, ezer arca, és a megszokottól eltérő/más.

Na szóval, mindig mondom, hogy attól mert effektív fürdeni nem szeretek, a Balatonnál lenni nagyonis, sőt bárhonnan, bármeddig tudom nézni. Mindig más színű, hol csillog, hol fodrozódik, hol békés, hol haragos, hol vitorlásoktól pettyes, hol utazóhajók szelik át.

Ma reggel is megálltam futás közben kicsit bámészkodni. Ilyenkor még jó, nincsenek sokan, békés a sétány. 

Délután a strandról rögtön Tihanyba mentünk Mátéék koncertjére. Utána egy fagyi mellől csodáltuk a Balatont. 

Ahhhh... Tök béna vagyok telefonról és összevissza dobálta a képekeimet. Uff... 

.