KánikulaBalaton

 Szinte derült égből villámcsapásként ért, amikor a múlt hét elején mondta Feri, hogy hétvégére, péntektől-hétfőig foglalásunk van a Balatonnál. Persze soha jobbkor, mi lenne jobb annál, mint a legnagyobb melegben a Balcsiparton láblógatni, csak közben Máté nyávogott, hogy neki edzése van, most mi lesz, én meg nem voltam biztos benne, el tudok jönni szabira. Végül aztán az lett, hogy Máté elment péntek hajnalban edzeni, és én is bejöttem dolgozni, bízva abban, hogy hamar haza tudok indulni, hétfőre pedig kaptam szabadságot. 

Végül jól kombináltam, mert hamar végeztünk a pénteki feladatokkal, és még a koránnál is korábban el tudtam jönni, 1 órakor már a tűző napon tekertem hazafelé. Azt gondoltam leég belülről az orrom, olyan forró volt a levegő. Persze tudtam, hogy ez lesz, hszen egész héten égetett a beton hazafelé. 

Pikkpakk összarámoltunk, és már indultunk is. Nem tudtuk, mire számítsunk, mennyire lesz nagyon forgalom, de végül egész korrekten lejutottunk, és még aznap délután csobbantunk is a dögmeleg 28 fokos Balatonban. Hát mit ne mondjak... nem kellett bemelegedési idő. Még én is úgy sétáltam bele a vízbe, mintha mi se történt volna, pedig ez rám igazán nem jellemző. 

Jó sokáig lent voltunk, már elég erős szél volt, mire elindultunk hazafelé, és a szél aztán csak egyre jobban tombolt. Egész éjjel nagyon viharosan fújt, meg mág másnap délelőtt is fújt, de akkor már nem volt olyan félelmetes. Délelőtt, mikor kérdeztem, hogy ki jön velem futni egy kört, akkor meglepő módon Máté nyaggatás nélkül azt mondta, hogy ő jön. Úgyhogy együtt futottunk egy remek sétánykört. 

Déltuánra visszakaptuk a strandidőt, és a szélnek köszönhetően nem volt már olyan kellemetlenül meleg a víz, visszahűlt az üdítően kellemes 25 fok körülire. 

Igazából édes semmittevéssel teltek a napok, délelőtti futás/pihi - délutáni strand- esti séta kombinációban, de most a meleg miatt nem is kívántunk egyebet.

Amikor a gyerekekre bízod, hogy milyen ízesítésű kürtőskalácsot vegyenek. :-)

Hétfő délelőtt szokás szerint már csak Tihanyba mentünk csobbanni, és milyen jó volt :-) Nem volt tömeg. 

Nekem nagyon fura, hogy már másodszor jövünk úgy, hogy töretlen strandidő van, nem ehhez vagyok szokva, hiszen volt már többször is olyan, hogy úgy kellett sakkozni, hogy melyik nap lesz melegebb, hogy akkor menjünk strandolni, az egyéb napokra meg találjunk ki valami egyéb programot. Most egyelőre nem volt ilyen. Kíváncsi leszek, hogy július végén majd milyen időjárást kapunk. Mindenesetre nekem már eléggé hegyhiányom van :-) Úgyhogy most már muszáj lesz kirándulós napokat is beilleszteni. Ráadásul Máté épp akkor lesz Tihanyban zenekaros táborban, úgyhogy napközben nélküle leszünk, este pedig megyünk a Rege cukrászdához koncertet hallgatni. De addig még sok víz lefolyik majd a Dunán. Hajajjj.... 

Bicajjal a Duna-parton

 Már- már hagyományosnak is mondhatjuk, hiszen már másodszor fordult ilyen elő, ha nem harmadszor, ki tudja... , hogy amikor a Kicsik elmennek focitáborba, akkor csapunk Mátéval egy biciklizős napot. Most is így volt, hogy amikor vasárnap elutaztak a focisták, akkor mondtam Máténak, hogy na, miénk a nap, ő döntheti el, hogy merre kiránduljunk :-) Persze nyilván azt mondta, hogy ő aztán biztoshogynem fog kirándulni, de biciklizni elmehetünk. Persze, hogy nem ellenkeztem. 

Azt mondta a Rómaira menjünk, mint tavaly, mert az jó volt. Mondtam oké, de most nem kajálunk ott, mint a múltkor, erre készüljön. :-) 

Szóval biciklire pattanttunk. Múlt vasárnap még nem volt ekkora égető forróság, de azért jó meleg volt, de mondhatni igazi biciklisidő volt, miután átlavíroztunk a város betonrészén, és bértünk a zöldbe. Az újpesti vasúti hídon én mindig parázom, most is. Jóóóó hosszú, és alig várom mindig, hogy átérjünk. Szerencsére ía délelőtti órában nem volt nagy szembeforgalom, így kicsit be tudtam húzódni a középre, és nem kellett a korlát mellett mennem, ez némileg segített. 

Pikkpakk ott voltunk a Római-part szélénél, szinte meg sem kottyant az a néhány kilométer, amit addig tekertünk. 13 km-nyire írta Szentendrét onnan, én fel is vetettem Máténak, hogy akár már addig is elmehetnénk, de azt azért már nem... de azért mentünk még egy jó darabon, a pünkösdfürdői szakaszon nemrég csinálták meg a partot, és a gáton remekül lehetett biciklizni, igaz szemernyi árnyék sem volt ott, de legalább a Duna szép volt.  Végül  a Megyeri-híd után fordultunk vissza. Én szívesen mentem volna még tovább, de talán majd legközelebb. :-) 

Nagyon kellemes volt arra feljebb tekerni, mert hűvös, árnyas volt a kerékpárút, és arra már nem is volt komolyabb gyalogos forgalom, szépen tudtunk haladni. Nagyon hangulatos volt.

Visszafelé megálltunk egy limonádéra, kicsit ejtőztünk a Duna-parton, bámultunk ki a fejünkből, és rákészülünk a hazaútra. 

Máté az Árpád-hídon akart menni vissza, úgyhogy arra mentünk, pedig az a másik híd, ahol mindig nagyon félek, de egyszer muszáj lesz leküzdenem magamban ezt a félelmet. 

Utána már szinte eseménytelen volt az út. Leszámítva a Duna Arénánál lévő hatalmas rendőri készültséget. 

Végül 30 km-t sikerült összegyűjtenünk, mondhatni megerőltetés nélkül. 

Egy csipetnyi Mecsek

Nem jöhettünk el úgy Pécsről, hogy nem szagolunk bele legalább egy kicsit a Mecsekbe, csak amolyan kedvcsinálót. 

Még itthon kinéztem nagyjából, hogy a híres pécsi tévétorony, és egy újabban instahíres Flóra-pihenő nincs egymástól olyan messze. sőt, akár közelinek is mondhatnám. Eleve úgy készültünk, hogy mindent, ami nem bemenős, (értsd: múzeum), azt hétfőre hagyjuk, mert hétfőn sok minden zárva van úgyis. Úgyhogy minden bemenős helyet bele kellett sűrítenünk  a szombat délutánba és a vasárnapba, és többé- kevésbé ez sikerült is. Hétfőre már csak a hegyek maradtak :-) 

Vasárnap este azért még felsétáltunk a város fölé, mert csak nem hagyott nyugodni, hogy nem jöttek fel velem a hegyre délután... és mivel jól bevacsoráztunk, nagy hiba lett volna nem lesétálni. Úgyhogy még sötétedés előtt gyorsan nekivágtunk a domboldalnak, hogy megnézzük a Niké-szobor mellől a várost. 

Hogy micsoda impozáns házak vannak arrafelé, atyaisten. Amerre futottam, ott is nagyon ütős volt minden, de akkor nem volt annyi lehetőségem nézelődni, futás közben, hegynek föl, nomégmitnem... :- )

Viszonylag gyorsan felértünk a szoborhoz, szerintem 20 perc körül mutatta a távolságot lentről, amikor elindultunk, szóval tényleg nem volt akkora nagy wasistdas, persze a fiúk azért meg akartak halni félúton, kivéve Marcit, akinek nagyon bejött a hegymenet. 

Fent viszont nagyon jó volt, és még a lenti Bagossy Brothers koncertet is felhallottuk. :-)

Másnap, hétfőn, jól bereggeliztünk. Ezt azért minden nap el tudnám viselni, hogy egy ilyen komplett reggelit elém rakjanak, és miután jóllaktunk, elegánsan felálljunk az asztaltól, és menne mindenki a dolgára. :-) 

Szóval reggeli után, 10ig, el kellett hagyni a hotelt, úgyhogy nem volt más dolgunk, mint gyorsan elmenni megnézni a Pmfc stadionját, ( nagy élméyn volt), majd felmenni a tévé-toronyhoz. 

A tévé-toronyba borsos belépő ellenében lehet felmenni, sőt nem is menni, hanem felliftezni. Van fönn egy étterem is, ami még zárva volt, és fölötte a kilátóterasz. Jó nagy szél volt odafenn, de azért alaposan körbenéztünk, és próbáltuk beazonosítani a látóhatárban a tavakat, hegyeket. 

Aztán innen átsétáltunk a flóra-pihenőhöz, ahol van egy kis kilátó, meg egy fára szerelt hinta, és szép kilátás. Az oda vezető út egyáltalán nem volt megerőltető, a toronyhoz visszavező sem volt igazán hoszú, de mégis olyan jó volt kicsit erdő szagot érezni magam körül. 

Kicsit fájó szívvel hagytam ott a környéket, de újabb visszatérős vidék került fel a végehossza nincs listámnak :-) 

Pécsi városnéző futás

 A Zsolnay-negyed, a templomok, a múzeumok, és a városjárás után tartottunk egy kis pihenőt a hűvös szobában. De mivel nekem hosszú-hosszú listám van mindig, egy idő után pedzegettem, hogy nem sétálunk-e még fel a Tettyei romokhoz vacsora előtt, hiszen nincs messze, alig 20 perc gyalog, de csak néztek rám, hogy mi bajom van... Úgyhogy sebtiben futócipőt húztam, és pillanatok alatt kint voltam az utcán, és már iramodtam is neki a hegyoldalnak. 

A zuglói laposokhoz szokott lábaim eleinte nem nagyon értették, hogy mit akarok, de aztán belejöttek, és bár elég meredeken haladt felfelé az út, de magas, hűs fák árnyékában haladtam, úgyhogy még élveztem is. Aztán mikor egyre feljebb értem, és a házak között ki tudtam kukucskálni, akkor már egyáltalán nem bántam, hogy elindultam. Sőt. Pikkpakk fel is értem a kinézett célponthoz, a tettyei romokhoz. 

Itt egy kicsit elidőztem, mert olyan remek hely ez, hogy a fiúknak is biztos tetszett volna. Volt itt középkori  palotarom, csobogó szökőkutak, játszótér, sok zöld, napsütés és árnyék, minden ami kell. 

Itt gondoltam ki, hogy nem visszafelé futok, ugyanazon az úton, hanem átfutok arra a szomszédos sziklára, aminek a tetején egy keresztet láttam, a túlsó felén pedig az a Havi-hegyi kis kápolna áll, ami előtt a híres mandulafa áll, ami az év fája is volt valamelyik évben. 

Igazából fölfelé is tök jó lett volna menni, mert a Balázs-pihenőhöz vezető sziklába vájt lépcsősor és fönt a kis kilátószerűség eléggé vonzott, de MArci rámbízta, hogy időben érjek haza, nehogy elcsússzon a vacsora, úgyhogy nem keringtem inkább a hegyoldalban. :-) 

A Havi-hegy felé egy remek deszkapallós híd vezetett, ott fenn pedig egy szinteúj sétány, vezetett végig. Nekem mondjuk ez térkövezés nem a szivem csücske, egyáltalán nem autentikus, de legalább a panoráma remek volt innen is. 

Visszanézve a romokra. 

Lefelé jönni nem volt épp leányálom. Mivel nem  nagyon akartam messzire kóborolni, irányban egy olyan meredek útra tévedtem, amin nehogy futni lett volna veszélyes, de szerintem lefelé sétálni is. De azért leóvatoskodtam magam, és leérve a laposon már száguldottam, mint a szél. Jól esett volna még egy kis kört futni a már ismert Ferencesek utcája- Székesegyház- Káptalan utca-hotel útvonalon, de nem kanyarogtam már sokat, hiszen vacsizni kellett menni. 

Fél óra volt csupán, de annyi-annyi szépséget láttam, annyi élményt gyűjtöttem, hogy az egyik legemlékezetesebb futásomként tartom számon ezt a kis rövidkét. 

Zsolnay negyed

 Ha Pécs, akkor egyértelműen Zsolnay. 

A 19-20.században virágkorát élő Zsolnay porcelngyár egykori területén van ma az un. Zsolnay-negyed, a régi gyárépületekkel, házakkal, gyönyörű Zsolnay -szobrokkal díszített parkokkal. A negyed bármikor szabadon látogatható, csak a kiállításokért kell fizetni. De van itt koncertterem, bábszínház, egyetemi épületek, szóval jó sok időt el lehet kóborolni múzeumok nélkül is. 

Egy tudományos kiállítással a Tesla-laborral kezdtünk, ez nagyon érdekes és szórakoztató volt.

Aztán körbejártunk kicsit a parkban, megnéztük a látványmanufaktúrát, majd vissza kellett mennünk időre, mert a fiúk kisírtak egy VR szemüvegezést :-) Én ide nem mentem, hanem amíg ők a virtuális valóságban múlatták az időt, én tettem még egy kört a Zsolnay házak között. 

Marci áramot fejleszt

Itt van a híres pécsi kesztyűnek is egy manufaktúrája és egy shopja. Nekünk ide nem volt jegyünk, de a shopban azért körbenéztünk, és úristen.... mennyi gyönyörűséget láttunk. Maga a kesztyűgyár a rendszerváltás óta nem működik, egyedi kis manufaktúrák készítik a híres pécsi kesztyűket, akár egyedi megrendelésre is. 

A Zsolnay Gyár- és családtörténeti múzeumba most nem mentünk be, de a valóban páratlan Gyugyi-gyűjteményt megnéztük. A közel 700 darabos gyűjtemény a gyár 1870-1910-ig tartó aranykorát szinte teljesen lefedi. Az Amerikában élő műgyűjtő 2010-ben, amikor Pécs volt a Kulturális főváros,  egy igen engedményes áron adta át a gyűjteményét a városnak . Azóta még több darabbal bővült a gyűjtemény. 

Innen, mikor végeztünk, még vissza kellett rohannunk a város túlsó felére, mert volt még jegyünk a Középkori Egyetem kiállításra, ami székesegyház mellett volt, és Idris baba türbéjébe, ami meg jól fent volt. 

A türbe picike volt ugyan, de a néni itt is érdekes dolgokat mesélt a törökökről. A Középkori Egyetem viszont egyáltalán nem ért semmit, néhány kődarab, és pár információs tábla az egyetemek európai létesítéséről. 

Ezek után a fiúk teljesen kidőltek a hűvös szobában, és azt mondták, hogy már csak vacsorára dugják elő az orrukat.