Mártélyi kirándulás

Egy ilyen szakadó esős hét után, amikor leginkább csak a túlélésre játszottunk, legfőképp, hogy mindenkinek legyen cserezoknija a táskában,  másnapra száraz ruhája, meg hasonlók, és előkerültek a vastag/abb kabátok is a szekrényből, ( igaz, nem veszik még fel, mert inkább vastag pulcsit vesznek még az őszi kabát alá...), ilyenkor jó visszatekinteni, hogy milyen szerencsénk volt, hogy még egy viszonylag szép őszi délutánt csíptünk el, amikor Mártélyra mentünk.
Nyáron is szóba került már, de úgy gondoltuk, hogy sokkal szebb lesz, ha ősszel megyünk, amikor minden olyan szép színes, és végül igazunk is lett, és az utolsó szépnek mondható őszi napon mentünk, alaposan kicentizve.
Marci nem jött velünk, ő otthon maradt papával, és elintéztek ezt-azt együtt a városban, csak a nagyokkal mentünk. Mondjuk ők is épp eléggé idegesítőek voltak így együtt...

Nem gondoltam, hogy Mártélyon el lehet tévedni, de olyan észrevehetetlen barna fatáblára volt kiírva, hogy hol kell lekanyaraodni a Holt-ág felé, hogy mire észrevettük, addigra már el is hagytuk, és egyéb lehetőség nem volt több. Úgyhogy a falut elhagyva már éreztük, hogy az lesz a legjobb, ha megfordulunk. Innen már sima liba volt.

 Nagyon hangulatos a part, különösen ezek a csónak kikötők húzták az ember szemét.

És állítólag hódok is laknak erre.

A tanösvény, ahová készültünk a holtágnak a túlsó végén volt, úgyhogy odaáig mindenképpen el kellett sétálnunk, és amikor már mentünk egy jó darabon, akkor muszáj volt kicsit rákapcsolni, mert nem tudtuk, hogy mennyire vagyunk még onnan, ahol lenni akarunk, és nehogy elkezdjen nagyon ránk sötétedni.
Persze valójában nem volt ez akkora nagy távolság, csak a fiúk tették fel a " mikor érünk már oda" lemezt idejekorán.

 Aztán az erdős ösvény egyszer csak kisebb kanyart vett, és akkor már tudtam, hogy itt vagyunk. Itt vannak a pallók.

A palló egy darabon nem volt olyan bizalomgerjesztő. Első körben azt gondoltam végig sem fogunk tudni menni rajta, de csak a közepe volt megsüllyedve, a szélén mondhatni száraz lábbal át tudunk menni.

 Nem igazán tudom szavakkal elmondani, hogy milyen szép volt a holtágnak ez az elmocsarasodott, érintetlen része. Nagyon félelmetes volt, nagyon misztikus, néhol, a nádasok mellett olyan volt, mintha egy horrorfilmben lennénk, ahogy a szél susogtatta a nádat. Húúú, nekem nagyon tetszett.

A pallós rész után van egy kis piknikező hely, aztán az ösvény belecsatlakozik a hosszabb Tisza-tanösvénybe. Mi csak egy pillantást vetettünk a Tiszára, a hosszú séta már nem fért volna bele a délutánba. Meg ki tudja, mennyire lett volna sáros az út. Így is, az az út, amiről azt gondoltuk, hogy a mi tanösvényünknek a folytatása, és egy kört bezárva visszavisz minket, az is járhatatlanul sárosnak tűnt, úgyhogy ott mentünk vissza, ahol jöttünk, így oda-vissza is végigsétáltunk a pallókon.

A nagy Tisza

 Közben  elkezdett lemenni a nap, és gyönyörű rózsaszínre-narancssárgára festette az eget.

a fiúk még idétlenkedtek egy kicsit a vízparton. Kihalásztak valami nagy ágat, amit haza akartak hozni... de miután lebeszéltük őket róla, már indultunk haza. Késő is volt, meg már fáztunk is rendesen.

Őszi szünet husss

Azt, hogy villámgyorsan eltelt volna, azt azért nem mondom, de tény, hogy mire megszoktuk volna a reggeli lustálkodást, és a délutáni semmittevést ( hahaha), addigra már vége is volt, és mehettünk újra iskolába.
A szünet első hétvégéje ráadásul még igen mozgalmas is lett, mert szombat délelőtt még volt előkészítő a nagyoknak, ami miatt fel kell ugyebár kelnünk, délután pedig Marci szülinapra ment Törökbálintra. Egy focistársának volt bulija, aki elvileg itt lakik Zuglóban, hogy miért oda rendezték a bulit???? Szóval eléggé lehetetlennek tűnt nekünk ez a Törökbálint, mert ahhoz nekünk át kell menni a Dunán :-), az meg már egy másik világ innen a pesti oldalról nézve. Nem szívesen autóztunk volna keresztül a városon és még azon is túl, hogy ott álljunk családilag a pálya mellett néhány órát, majd ugyanezt vissza, úgy, hogy gyakorlatilag a Marci csapattársainak a szüleivel nem is ismerjük egymást. ( Nincs már erre ingerem, hogy még 30 anyukával-apukával- nagymamával beszélgessek a pálya szélén, Marcit általában már csak lerakom az edzésen, majd másfél óra múlva felszedem.
De a szülinapos anyukája felajánlotta, hogy szerez Marcinak fuvart, ha az úgy oké, és mivel Marci nagyon rá volt izgulva a focibulira, hát rábólintottam, bár utána egész addig míg haza nem értek, azon rágtam magam, hogy hogy lehet ilyen felelőtlen, hogy elküldöm Marcit egy számomra vadidegenekkel. De végül nem volt semmi gáz, a fuvarosok is kedvesek voltak, és a buli is jól sikerült, Marci teljesen oda volt meg vissza.
( Az mondjuk elég gáz, hogy akik kivitték Marcit, az anyuka meg a nagymama közül már nem az anyuka volt korban közelebb hozzám, hanem a mama, legalábbis ránézésre, meg stílusra. Az anyuka amolyan talpig vastag sminkes-hosszú körmös lány volt... hát nem pont az a típus, akikkel én vegyülni szoktam, de rendes volt egyébként, meg minden, csak hát na... )
A buli utáni vasárnap Marcinak Bozsikja volt, a szezonban az utolsó, és először játszott U9-ben. Persze, hogy megnéztük.

Aztán mire igazából kitört a szünet, addigra elromlott az idő is, szóval nemigen gondolkodtunk nagy dolgokban. A fiúkat próbáltam rávenni arra, hogy tanuljanak, gyakoroljanak, mert úgyis esik az eső, úgysem jó ez az idő semmi másra. Ez azt jelentette, hogy napjában kb ezerötszáznyolcvanszor mondtam el hol az egyiknek, hol a másiknak, hogy tegye le a tabeletet, oldjon meg egy feladatsort, olvassa a könyvét, tanuljon angolt, hegedüljön, oboázzon, vagy mit tudom én, csak legyen valami látszatja annak, hogy csinál valamit. Nem, nem érzem magam hajcsárnak, mert a mondat vége mindig az volt, mert " ha hétvégén megyünk papához úgysem fogtok semmit sem csinálni, szóval most kéne." Kevés sikerélményem volt ezen a téren. Néha tényleg úgy érzem, mintha ez az iskolás történet az saram lenne, mintha nekem kéne fejbentartani, megcsinálni, megtanulni, gyakorolni... és tényleg... Pedig már annyiszor megfogadtam, hogy elengedem ezt a történetet, és csinálják maguk, elvégre az ő bizniszük, aztán mégis én vagyok az, aki síkideg, ők meg halál nyugodtak.
Olyannyira nem ment át a mondanivalóm, hogy Máté hétfőn délután azzal jött haza, hogy volt ám informatikából házi, amit nem csinált meg, de no para, mert reggel gyorsan lemásolta valakiét. Erre már nem is tudok ilyenkor mit mondani. Tényleg.

Aztán a szünet csúcspontja, hogy végre eljutottunk Mártélyra, ami már jó ideje a listámon van, amióta egyszer olvastam valahol, hogy a Holt-Tiszán egy pallós sétányt csináltak, és klasszul rá lehet látni a mocsaras élővilágra. Fogalmam sincs, hogy mikor volt ez, de pár éve biztos, és ahhoz képest, hogy Szentestől csak fél órányi autóútra van, elég sokat kellett várni rá, de mindenképpen megérte. Majd külön írok róla.

Őszi Pilis

Most már mondják, hogy véget ér ez a meleg, és sarkvidéki hideget kapunk a nyakunkba. Ez csak azért keserít el igen nagyon, mert pont az őszi szünetre fog esni ez a nagy váltás, amikor majd sokként élem meg a hirtelen lehülést.
Persze számítottunk erre, épp ezért még a múlt hétvégén elmentünk egy kicsit a Pilisbe, mert nem telhet egy úgy ősz, hogy ne lássam legalább egyszer a színpompás hegyeket.
Igazából nyári meleg volt, csinálhattunk volna egy nagy túrát is, de erre nem volt időnk, így megelégedtünk egy gyors Teve-szikla, Egri vár makett sétával, ami tényleg nem megerőltető, de azért mégiscsak több mint a semmi. A fiúk így is nyafogtak előtte egy sort, hogy miért megyünk, de amikor alternatívaként a feladatsor megoldást ajánlottam, máris vonzóbbnak tűnt az erdőben sétálás.

Pilisborosjenő legvégén parkoltunk le, és onnan indultunk el a hegyek irányába, majd kicsit arrébb a hangok irányába kanyarodtunk, és már ott is voltunk a Teve-sziklánál.

Ez még nem az, de ezt is megmásztuk.

 És egy nagyobb barlangot is találtunk.

 Jöttünk már vagy 300 métert is gyalog, úgyhogy meg kellett pihenni :-)

 Aztán a Teve-sziklát minden oldalról jól megnéztük, megmásztuk.

Innen valahogy nem a jól járható ösvényre jutottunk, hanem egy jó darabon azzal párhuzamosan egy keskeny csapáson haladtunk a susnyás közepén.

De egyszer csak előbukkant a bokrok mögül a vár, amit kifejezetten a film forgatása miatt építettek. Azóta persze már nagy része leomlott, és elhordták a köveket, de azért még mindig jó kis célpontja lehet egy laza kis délutáni sétának.

A filmet nem olyan régen játszották a tévében. Véletlenül akadtunk rá kábé a felénél, és onnan néztük. Szerintem nagyon jó film. De szerintem a könyv is jó. Bár Máté a ( szerinte)  unalmasabb részeken nehezen jutott túl. Mindenesetre, most, hogy láttuk a romokat, majd biztos megnézzük még egyszer a filmet is.



Elkészült a film digitális felújítása is, ami kapott egy menő 21.századi trailert.



Itt a vár mögött a tisztáson fogyasztottuk el az elemózsiánkat, és élveztük a napsütést. Amúgy jóóóó sokan voltak még ott. Egy nagyobb gyerekcsapat is, több kisebb nagyobb társaság. Nem hiába, kirándulóidő volt a javából.

Visszafelé még ránéztünk felülről a Teve-sziklára.

Nem tudom, lesz-e még lehetőségünk a következő napokban még őszi erdőt látni... A hétvégénk megint agyonzsúfolt, előkészítő, Marci szülinapra hivatalos, vasárnap meg Bozsik lesz... vasárnap délben, hát komolyan... hogy még véletlenül se lehessen aznap már semmit sem csinálni... de már annyiszor megfogadtam, hogy nem bosszantom magam az idióta mlsz-en, vagy aki ezt kitalálja, de aztán mégis. Mindegy. Marci most fog debütálni az U9-ben, úgyhogy ki nem hagyhatjuk :-)

Nagyon hétfő

Egy tízes skálán vajon mennyire gáz, hogy ma reggel Marci pizsifelsőben ment suliba. Mikor megtaláltam a kikészített pólóját a paplan alatt, akkor először azt hittem megáll bennem az ütő. Aztán próbáltam feleleveníteni, hogy vajon mit láttam rajta utoljára, és határozottan úgy emlékeztem, hogy a batmenes pulcsi volt rajta. Aztán hangyányit még reménykedtem, hogy kivett egy másikat a szekrényből, de ahhoz túl rendezett volt a polca. Szóval gyanítottam, hogy a kényelmesre nyúlított, pandamacis pizsifelsőjére húzta rá a kikészített hosszú ujjút. Lehet, hogy még kakaófolt is volt rajta, ki nézi ezt korán reggel...
Egy kicsit bosszankodtam, aztán elengedtem, és inkább nevettem rajta, és nagyon reménykedtem, hogy a fehér ingét megtalálta a táskájában.

A dolog ott csúszott el, hogy Milán pár hét kihagyás után ma ment először megint úszni az osztállyal. Ilyenkor eleve kicsit korábban kell beérnie.
Plusz ma volt a suliban az okt. 23-i ünnepség, ezért ünneplőt kellett vinni. De Máté nem találta az ingét, majd eszébe jutott, hogy azt a múlt héten bent hagyta a suliban, mert voltak valami zeneiskolai előadáson, és kellett, de lecserélte nap közben. Mondtam, jó, akkor úgy veszi fel, ahogy ott találja a szekrényében. Végül mégiscsak előkotort valami másik inget a szekrényéből. Marci meg az ünneplőnadrág miatt parádézott, hogy ő aztán azt biztos, hogy nem veszi fel, pláne, hogy Milán bezzeg fekete farmerban megy... De Marcinak pont nincs fekete farmerja, sorry.

Erre jött még rá, hogy néhány napja Milán és Marci mint két kiskakas, folyton vagy veszekednek, vagy neadjisten verekednek, vagy egyszerűen csak külön-külön pörögnek és zajonganak nonstop, és baromira idegesítő. Szerintem ez az őszi nyár teljesen megzakkantotta őket.

Szóval így történt, hogy fel sem merült bennem, amikor rohanva elhagytuk Milánnal a bázist, hogy nehogy lemaradjon a buszról, hogy megnézzem, hogy a jó pulcsi alatt vajon mi van Marcin.
A suliban persze észrevette, hogy hibázott, amikor lekapta magáról a pulcsit... opsz... és bár tudtam, hogy így lesz, de azért reméltem, hogy hátha nem, de persze, hogy nem elsunnyogta a dolgot, és felvesz mondjuk egy tesipólót, vagy a délutáni focipólóját, néma csendben, nem... Marci szépen eldicsekedett Marika néninek, hogy hahaha, ő ma pizsamában jött iskolába! És még rám is fogta! Hát nem édes? De az. Ez az egyetlen szerencséje 😂

Milán pedig az uzsonnáját hagyta itthon.

Múlt hét

Ha a múlt hétre próbálok visszagondolni, akkor csak az jut eszembe, hogy szerintem mást sem csináltam, csak oda-vissza ingáztam a lakás és a suli között.
Milán lába hétfőre már volt annyira jól, hogy fölösleges lett volna itthon maradnia, pláne, hogy az itthoni pótlás igen nyögvenyelősen megy neki, és akkor a lehető legfinomabban fogalmaztam. a valóság inkább horrorfilmbe illő.
Szóval ment már iskolába, de minden nap hazahoztam még udvari idő előtt, olyan fél2-2 között, hogy az udvaron nehogy belecsússzon valami partizánkodásba, és megsérüljön a lába. Mindezt gyalog, mert rollerezni még nem tudott volna, biciklire meg én nem mertem volna jó szívvel ráültetni. Úgyhogy ez egy jókora külön projekt volt, mert aztán Marciért még külön vissza kellett menni, stb.stb...
Pár napig eléggé kínlódott és nyafogott, mert nagyon viszketett neki, állítólag jobban, mint amikor gipsz volt rajta, és ezt elég nehezen viselte, de aztán lecsengett.
Még a múlt héten sebtiben meg is írt minden elmaradt dolgozatot, ( khmm... ) annak ellenére, hogy beírtam az üzenőjébe, hogy az egy hét hiányzásból 3 napot kórházban volt, és kértem, hogy nézzék át vele, hogy sikerült-e mindent bepótolni, mert a kréta nem minden esetben naprakész... Mindegy. Már-már gondolkodtam, hogy bemegyek, és rákérdezek, hogy mire jó ez, de aztán nem mentem, mert nyelvtanból is 97%-t írt, meg matekból is 95-t, és angolból is 5-t kapott, gondoltam akkor ezt elengedem. :-)
Ellenben Mátééknál, akiknél mindig történik valami, áááá, ahol új angol tanár van, ( aki a Milánéké is), de a másfél hónap alatt még nem sikerült összhangba hozni azt, amiről Kati néni gondolja, hogy tudniuk kéne, és azt, amit ténylegesen tudnak osztály szinten, és hullanak az egyes-kettesek, hol ilyen, hol olyan számonkérésre, de az sem tiszta, hogy ezek röpdogák-e és sokból lesz 1 nagy jegy, vagy mi az ördög... Egyelőre a kivárás állásponton vagyok/unk, de félő, hogy nem úszunk meg egy fogadóórát, hogy tisztázzuk, hogy ha az egész osztály nem tud valamit, akkor az nem feltétlenül a gyerekek hibája, és van-e értelme teledobni rossz jegyekkel az ellenőrzőjüket...
Marciéknál egyelőre nem történik semmi különös. Bármennyire is hihetetlen.

Marci pár hete rákapott a színezésre. Egyik nap úgy jött haza, hogy nyomtassak én neki Babócás színezőt. Kerestem, letöltöttem, átküldtem Ferinek, mert itthon nekünk nincs nyomtatónk, hazahozta, Marci kiszínezte. És azóta rendületlenül színez. Nem győzöm tölteni neki a különféle színezőket, és lassan már bajban leszek, hogy milyen figurát keressek még, amit még nem színezett ki.
A kisszobában egy igazi galériát rendezett már be, és irtó cuki, ahogy rakosgatja, csoportosítja témánként. Megzabálom.

Hétvégén pedig Ózdon voltunk, és lőttünk pár képet az őszi napsütésben a tónál.

Talán egy paraszthajszál.. vagy már annyi sem... :-)

Mesét néznek Nándikával.

Kórházi szösszenetek

Tegnap délután hazajöhettünk a kórházból.
Igazából nem lehet okunk panaszra, mert leszámítva, hogy az ennivaló az súrolja az ehetetlen kategóriát, tényleg nagy szerencsénk van ( már ha ez a jó szó arra az esetre, amikor kórházi kezelésre szorul az ember, vagy a gyereke), mert a Klinika nagyon jól felszerelt, és kulturált. Az igaz, hogy pár éve épült még csak meg ez az új blokk, szóval durva lenne, ha esne a fejünkre a vakolat, de egyébként sem lehet okunk panaszra, és mindenki nagyon kedves, segítőkész, pedig hát... ez alatt a néhány nap alatt is annyira bele lehetett látni, hogy nincsenek könnyű helyzetben. Főleg a nővérek. Abszolút le a kalappal előttük, és mindegyikük előtt, akik még csinálják, türelemmel, mosolyogva, és elhivatottan.

Milán jól van, és lábadozik, egyre ügyesebb a lába. Igaz, hogy nagyon motiválja, hogy szombatra van egy szülinapi buli meghívása, amit nem szeretne kihagyni.
A sebe le van ragasztva, nem kell bántani, és ahogy láttam, amikor kötést cseréltek neki a műtét másnapján, nem olyan durva. Reméljük hamar fog gyógyulni. 14-én megyünk majd kontrollja, akkor majd kiderülnek a hogyantovábbok.

Csak úgy érdekességképpen... ezek voltak benne Milán lábában. Szerintem nagyon durva!

Ami még eszembe jut:
- Milán egy 4 ágyas szobában volt, ebből 1 ágyra csak nappalra járt be egy fiú tornára, ő délután hazament. 15 éves volt. Nem zavart sok vizet, mert reggel bejött, fél órát tanult kb., majd a fülére ragadt a fülhallgató, és az idő további részében, amikor nem tornázott, akkor a telefonját bindzsizte. ( szép kilátások a jövőre nézve :-D)
- A mellettünk lévő ágyon egy Máté korú fiú feküdt, ő is Milán volt. Neki a lúdtalpát csavarozták, ugyanúgy hétfőn, és ugyanaz az orvos, akihez mi is járunk Milánnal.  ( Szerintem nagyon durva, hogy ahányszor bent vagyunk, legalább 1 ilyen kamasz-kamaszodó fiú mindig van bent lúdtalpműtéttel) Ők Németországban élnek már évek óta, de valamiért itt kellett műteni. A fiú azt mondta, hogy kint nem csinálnak ilyen műtétet, ezért jöttek ide. Hát nem tudom... szerintem lehet, hogy a biztosításukban nincs inkább benne, de nem értek hozzá, meg mindegy is tulajdonképpen. Már az első nap összebarátkozott a mi Milánunk a másikkal, és együtt nyomták a tableten a brawl strars-t. Azt mondta Milánka, hogy tök jó, mert join-oltak a nagyMilánnal brawlstrarson, és így most már bármikor tudnak majd együtt játszani, meg dumálni.

- A kórtermekben új ágyak vannak, elektromosak. Hiperszuper volt. Egy kezelőpanellel lehetett a fejrészt billenteni, meg az ágymagasságot beállítani. Apró örömök. :-)
- Kempingágyak is lettek az anyukáknak, ami igazán örvendetes. Kicsit aggódtam, hogy, hogy lesznek majd az éjszakák, mert Milán mindenképp azt akarta, hogy maradjak. Itthon abban maradtunk, hogy az első este mindenképp maradok, akármi is lesz, aztán majd meglátjuk, hogy van-e szabad ágy. De mivel kaptam kempingágyat maradtam vele a második estére is. Kényelmes nem volt, de mindenképp jobb volt egy karosszéknél. Még aludni is tudtam.
- Továbbá tévék is kerültek a kórtermekbe. Lehet, hogy nem mindegyikbe, de néhányba biztos. Egy gyerekkórházban ez tök jó, szerintem.
- A harmadik ágyon a Szabi feküdt, aki egy halmozottan mozgássérült fiú volt, most épp egy izomlazító műtét után volt éppen, és abban reménykednek, hogy még pár ilyen-olyan műtét után legalább járókerettel biztonságosan fog tudni közlekedni. 13 éves, és egy hatgyermekes család középső gyermeke. Vidéken élnek, és a Pethő Intézetben van hét közben, betegszállítóval hozzák-viszik hétfőn és pénteken. Keddre már ő is túl volt a műtét és az első torna okozta stresszen, és nagyon beszédessé és közvetlenné vált. Nagyon érdekes volt hallgatni a 3 fiú beszélgetését, és megható is egyben. Nem volt bennük elutasítás, kirekesztés, érdeklődőek és barátságosak voltak, és a Szabi is nagyon fesztelenül beszélt a betegségéről, és hogy hogyan telnek a napjai. A két Milánt nagyon érdekelte, hogy milyen az, ha nem tud egy gyerek lábra állni, és bár bennem volt először egy kis zavartság, hogy illik-e ilyesmiről faggatni őt, nem esik-e rosszul neki erről beszélni, de szerencsére még az előtt, hogy leintettem volna őket, beindult köztük egy teljesen korrekt beszélgetés. És olyan jó volt ezt látni, hallani. És újra ráébredni, hogy a gyerekek sokkal-sokkal felnőttebbek néha, mint mi felnőttek. Ők olyan természetesen tudnak beszélni mindenről, beszélgetni bárkivel, bármiről, bennük nincs semmilyen ellenérzés, vagy megítélés semmilyen mássággal kapcsolatban. Kár, hogy valahol út közben elveszítjük ezt a fajta természetességünket, még ha nem is teljesen, de mindenképpen átalakulva épül bele a felnőttségünkbe.
- A szembe szobában volt egy icipici 1 éves kislány. Mint kiderült, intézetben nevelkedik, az anyja 16 éves, ő is intézetis volt, és jelenleg körözi a rendőrség, esély sincs rá, hogy a fiatal kora ellenére valaha is gondoskodjon róla.  A kislány nagyjából két hetes váltásokban van az osztályon, és az intézetben, a lábával és a kezével is gondok vannak, nem fejlődött ki rendesen, és próbálnak rajta valamennyire segíteni. A nővérek hol ölben, hol babakocsiban tologatják az osztályon, mindenki megbabusgatja egy kicsit, mert olyan kis mosolygós, cuki kislány, gyakorlatilag az osztály gyerekeként nevelkedik.
- A mellette lévő szobában egy ugyanilyen hányatott sorú kislány, aki állítólag 5 éves már, de mondjuk 2-nek néz ki, és azon a szinten is van. Őt is a nővérek istápolják. Szóval elég húzós.

- A takarítószemélyzet... hát öööö.... első nap nem takarította ki a fürdőt. A második nap is külön meg kellett rá kérni.

- Az altatóorvos is futó. Hétfőn, mielőtt elment még benézett, hogy minden rendben van-e, és futócuccban volt, spar maratonos póló, futóhátizsák, ilyesmi. Kedden, mikor beugrott, hogy minden rendben van-e, akkor meg Atomfutásos pólóban volt.

- a kórházban van szelektív műanyagpalack-gyűjtő.
- A közelben csak amolyan "egyetemista-közértek" vannak. A kínálat is rájuk van szabva. Mentes vizet pl. minden alkalommal úgy kellett levadásznom, mert ki se volt rakva. Gyümölcsléből is csak egy salgópolcnyi volt a választék, de a bor és a sör 1-1 egész sort is kapott. :-) Érdekes volt a pénztárnál megszemlélni, hogy miket vesznek az előttem lévők, ( ez mondjuk mindig érdekes), a kedvencem a lány volt, aki egy üveg eperlekvárral, egy doboz koktélparadicsommal és egy jegeskávéval távozott. El is képzeltem, ahogy eszi a paradicsomos lekvárt és issza a kávét hozzá :-)
De egy kicsit elábrándoztam arról is, hogy milyen jó volt ez a korszak, és milyen jó lenne most is csak úgy kifeküdni a padra és világotmegváltani a fényes napsütésben...

- Hazafelé taxival jöttünk. Tőlem kérdezte a csóka, hogy szerintem merre menjen... nem voltam túl jó passzban addigra, mert előtte negyed óráig próbáltam hívni egy taxit, sikertelenül, de mivel hálás voltam, hogy ez épp beállt a kórház elé, és még kártyával is tudtam fizetni, így nem kérdeztem meg tőle, hogy ne vezessek-e inkább én, hanem csak azt mondtam neki, hogy szerintem menjünk arra, amerre nincs dugó és a leghamarabb hazaérünk, mert még el kellett mennem Marciért a suliba. Végül hazaértünk, és közben jót beszélgettünk, úgyhogy még a világmegváltás is meglett a végére :-)

Most meg már itthon  lábadozik Milán. Ma csak kétszer hisztizett, hogy miért kell bepótolnia a leckét, nekem meg széthasad a fejem, szerintem a lehüléstől és a széltől. Vagy ki tudja. Remélem holnapra ez a múlté lesz. 

Csavarmentes

Tegnap kivették Milán csavarjait a lábából.
Hajnalban, még sötétben indultunk otthonról, hogy 7re ideèrjünk a kórhàzba.
3/4 10-kor vàltunk el a műtőajtóban, ès 11.10 körül làttam újra az èbredezőben.
Minden rendben zajlott.
Tegnap még pihenés volt és fekvés, de ma már muszáj sétálgatni.
Most délutánra már egészen jól ment.
Ha holnap dèlelőtt a gyógytornàsz is elègedett lesz, akkor màr holnap hazamehetünk.  Ha nem, akkor csütörtökön.