Huli szülinapja

3 hónapos volt Milán, amikor húsvétra egy plüssnyulat kapott, amit aztán úgy megszeretett, hogy elválaszthatatlan társa lett eztán. Mindenhová jött velünk, párszor el is veszítettük, és őrülten jártuk újra a korábban megtett útvonalat, remélve, hogy megtaláljuk. Szerencsére mindig meglett. Hol egy ablakpárkányra felültetve találtunk rá, hogy egy kapura felrakva, vagy csak ott hevert az út szélén, de mindig visszajutott hozzánk. A fülét a Balatonlellén veszítettük el  a strandon. az nem lett meg. Azt pótoltuk egy másik nyúlt hasonló fogású fülével. 😉 A nyakkendője már rég leszakadt, a kezét már többször vissza kellett varrni. A pocakját egyszer kitömtem vatelinnel, mert szegény nyúl már olyan szottyadt volt, de Milán nagyon sírt, hogy az így már nem az ő nyula, mert nagyon kövér lett. Kimostuk és összelapult. A bundájának szép barna fényessége és selymessége már nagyon régen a múltté. Egyszer, amikor már érezhető volt, hogy ez a nyúl lesz az, aki pótolhatatlan lesz, megpróbáltuk pótolni, hahahaa... Eleinte csak valami nagyon hasonlót kerestem, aminek hasonló a fogása, a tapintása, és fontos volt, hogy milyen a füle. De hiába volt a sokadik pótnyúl, nem kellett Milánnak. Mígnem az ország túlsó feléből, 3 embert megmozgatva, csomagban elküldve sikerült egy másik pontilyen nyulat  beszerezni. Nem gondoljátok, hogy Milán egyszer is lecserélte az eredetit? Soha nem lehetett átverni vele, pedig akkor még az eredeti is egész korrekt állapotban volt. 

Évekig nem volt neve se, egyszerűen csak Nyúlnak hívtuk, mígnem 2-3 éve Milán hogy-hogynem elnevezte Hulladéknak. Aminek végül csak a becézett formája maradt rajta, a Huli. Azóta így hívjuk. 

és Milánnak még  a mai napig hű társa. 

Milcsike pufiHulival. :-)

Ezért is gondoltuk, hogy ha már így kitartanak egymás mellett, és mivel Huli már-már családtag, mert hát nem megyünk nélküle sehová, akkor ez után minden évben húsvétkor megünnepeljük Huli születésnapját. Huli az idén töltötte a 7-dik évét! Nem fiatal jószág már, meg is fogta az idő. 😊

Egy nyuszinak nyuszitorta dukál. :-)

Huli elfújja a gyertyáját. A látszat csal, az ott nem 34, hanem 3+4, azaz 7. ( csak nem voltunk eléggé felkészültek erre az alkalomra. )

És íme, Hulika, az ünnepelt, és az ő kis gazdája :-)

Tavaszi várkirándulás- Salgó vára

A tavaszi szünet nálunk már szerdán elkezdődött. Vagyis csak a suliban, Marci még ment oviba aznap. A srácok nem kaptak leckét a szünet, vagy csak alig. Tényleg elenyésző, ahhoz képest, hogy Mátéék például milyen irdatlan tempóval haladnak, és olykor mennyi házija van egy szimpla hétköznapon is. De hogy ne legyen olyan hirtelen az elszakadás a pajtiktól, Máté délelőtti focizást szervezett az egyik barátjával, ami végül még 2 fővel bővült, és kihelyeződött a közeli focipályára. Az utóbbi időben egyre rosszabbul viselem a pálya melletti ácsorgást. Borzasztóan megfájtul belé a derekam. Biztos a korral jár, de én szeretem azt gondolni, hogy kevesebbet mozgok mostanában, mint kellene, és majd lesz ez még jobb is. Szerencsére T. anyukája egy bő óra  után besöpörte a srácokat a kocsiba, és elszállította őket magukhoz, ahol x-boxoztak. Mondanom sem kell, hogy nekünk nincs x-boxunk, és persze úgy jöttek haza a fiúk, hogy húúúú most azonnal vegyünk egyet, vagy ha más nem, hát kérnek majd a jézuskától. Ööööö..... és hogy kinek a szobájában lesz majd az x-box, ( egyelőre nincs is külön szobájuk sem, szóval eléggé valóságtól elrugaszkodott a tervezésnek ezen szakasza 😏 ) és hogy milyen játékokat fogunk majd rá venni. Újabb ööööö....

No de, hogy a lényegre térjek...

Csütörtökön indultunk el Ózdra, de mivel anyukám még dolgozott aznap, így nem is indultunk korán, és még egy kirándulást is beterveztünk aznapra.

Amikor ősszel Somoskőn voltunk, már akkor elhatároztuk, hogy majd legközelebb, ha úgy adódik, akkor majd Salgó várába is elmegyünk. Hát most adódott úgy.

Salgó várát a 13-14. században építették a 625 méter magas bazaltoszlopos hegycsúcs tetejére.

Autóval egészen a Salgóbányai Ifjúsági táborig lehet menni, ahol egy jó nagy parkoló várja a kirándulni vágyókat. Nem volt jó idő cseppet sem, picit még az eső is csöpögött, amikor befelé indultunk az erdőbe, és olyan hideg volt, hogy a farmerdzsekimre még rávettem a másik kabátomat is. De mire beljebb értünk, sőt, mire fölértünk a várhoz, addigra még melegünk is lett, és a nap is próbált kisütni.

Ahogy elindultunk, nem is nagyon néztük, hogy merre induljunk, volt ott egy széles ösvény, sárga jelzéssel, hát azon indultunk. Visszafelé vettük csak észre, hogy egy másik út is vezet fölfelé, ami érinti az ugyancsak neves látványosságot errefelé, a Boszorkány követ. Mi ennek elkerülésével értünk fel a várhoz.

Az erdőből egy nagy tisztásra jutottunk, majd egy másikra, ahol még egy kis pihenőhely, tűzgyújtó hely is ki van alakítva, és kicsit el is bizonytalanodtunk, hogy jó felé megyünk-e, vagy az ahol haladunk, csak a tanösvény. Szerencsére épp jött lefelé egy turista, aki megnyugtatott minket, hogy jó az irány, ott lesz fönn a vár, csak menjünk kitartóan fölfelé.

Hát mentünk.

Az út mellett találtunk néhány információs táblát az erdőről, és a lakóiról, de csak átfutottuk. A fiúk pedig egy szép szalamandrát is találtak. Ahogy haladtunk, úgy lett egyre meredekebb az út, egyre kövesebb, és hatalmas kőomlások szegélyezték.

És egyszer csak már ott is magasodott a fejünk felett vár.

 Már a somoskői kiránduláskor is olvastuk a Petőfi kunyhóban, hogy 1845-ben Petőfi hosszabban kirándult ezen a vidéken, és ámulatba ejtette a táj gyönyörűsége. Ennek a kirándulásnak az emlékére született a Salgó című verse, a várban pedig egy márványtáblával és a kirándulás 150-dik évfordulóján kopjafával emlékeztek meg.

...Fölmentem a hegy sziklatetejére

S letelepedtem a romok fölött.

Verőfényes nap volt, tekintetem,

Nem lelve gátot, mérföldekre szállt,

Mint börtönéből megszökött madár,

S vigan köszönté a kék messzeséget,

Hol a faluknak tornyán, a mezőknek

Juhnyájain s a patakok vizén

S mindemhol a nap fénye tündökölt....

( Salgó-részlet)

Óóó igazán klassz vár ez! És annyira nagyon szép a kilátás! A szélnek köszönhetően szép tiszta volt a láthatár, jó messzire el lehetett látni, egészen a Tátráig. És persze ott a szomszéd hegyen, ott állt Somoskő vára, ami ugye már Szlovákia, és ami így távolabbról nézve is nagyon szuperül néz ki!

Somoskő vára

Mire elindultunk lefelé még a nap is kisütött. :-)

A lenti piknikezőhely

Lent már nem volt más dolgunk, mint autóba pattanni. De hogy ne unatkozzunk, Máté egész úton rosszul érezte magát, hányingere volt. Mondjuk valóban jó kis szerpentines út vezet át a hegyeken... De szerencsére nem lett baj. Legközelebbre pedig már beszereztünk egy doboz dedalont.

Húsvétra

Marci locsolóversével kívánok Mindenkinek kellemes húsvétot, a lányoknak sok locsolót, a fiúknak sok piros tojást :-)

Nyalka legény vagyok,

Lányokhoz indulok.

Mert ma minden lánynak

Rózsavizet hozok.

Megöntözöm őket,

Mint a virágokat,

Nem venném lelkemre,

Hogy elhervadjanak.

Ám e fontos munkám

Ingyen nem tehetem,

Cserébe a hímes tojást

Sorra ide kérem.

Költészet napjára

Mi mást hozhatnék, mint Mátékám szereplését a kerületi versmondó versenyen, ahol az alsó tagozatosok között a 3. helyezést érte el. 💗

Számomra csak reggel derült ki, hogy be lehet menni a versenyre. Tanakodtam is, hogy mi legyen, menjek, ne menjek, hogy lehet, hogy csak megzavarom Mátét a koncentrációban, de hát csak elmentem.
Épp akkor jött le Máté is Angéla nénivel, mikor megérkeztem. Kicsit izgult, én úgy láttam, bár ő azt mondta minden oké. Kicsit tébláboltam ott, megnéztem a párhuzamos rajzverseny műveit, ( nagyon szuperek voltak), Máté meg csak ült ott a székén, szépen, csöndesen. Közben befutottak a 3.b-sek is a hátsó sorba. Aranyosak voltak, hogy lejöttek Mátét megnézni/drukkolni.

( Nem a legjobb felvétel, de ha tud valaki egy jó progit, amivel a háttérsistergést le lehet venni, megköszönöm. )




Jóóóó sok vers volt, kicsiktől a nagyokig meghallgattunk vagy 20 verset abban a huzatos tornateremben. Voltak meglepően jók, és meglepően rosszul szavaló gyerekek.
Amíg a zsűri döntést hozott, addig volt egy kis esze,iszom a sarokban, süti, pizza, innivaló. Közben pedig csak telt az idő, és már nagyon elkezdtem aggódni, hogy Marcit be fogják zárni az oviba.
Végül 5 körül ért véget az egész rendezvény, és mivel nagyon kellett már rohannunk, mert az ovit fél6-kor bezárják, ezért nagy örömködésre ott a helyszínen már nem volt idő, így itthon még gyorsan odaállítottam a szekrény elé a kis színészpalántát, hogy legalább egy képünk legyen a nyereménnyel.

Minicitta

Mivel tavaly is nagy sikere volt a suliban a közös futásnak a vivicittán, idén nekivágtunk a Mátéék osztályával.. Összes 32-en álltunk rajtvonal mögé szombat délben a 3.b-ből, gyerekek-szülők-kistesók vegyesen, és egy nagyon klassz kis futáson vettünk részt. Idén csak én meg Máté képviseltük a családot, Milán nem futhat a lába miatt, meg egyébként is volt egy szülinapi meghívása arra a délutánra, így ők oda mentek.

Óóóó nagyon klassz volt. Mármint a futás. Meg az egész rendezvény. Annyira imádom! És ilyenkor úgy bánom, hogy már megint nem készültem fel a félmaratonra, mert az aztán az igazi adrenalinbomba! Érezhetően 2 részre oszlik ilyenkor a város lakossága, az egyik a részt vevők és azok tartozékai, akik látják, érzik ebben a jót, a csapatszellemet, akikben benne van az #egyekvagyunk és az #együtttöbbrevagyunkképesek érzés, ami ugyebár a Vivicitta 2 jelmondata. Ide tartozom én is, és még akkor is, amikor csak 2.5 km áll előttem/előttünk, akkor is annyira tudunk lelkesedni, izgulni, mert annyira visz magával a hangulat, a pezsgés, hogy húúúú...
A másik oldal nyilván a fanyalgók, akik szerint gáz az egész, mert miért kell a városban futni, meg már megint le vannak zárva az utak, és nem ülhetnek autóba, meg különben is, zaj van, meg tömeg, és miért???
Szerintem egyszer mindenkinek ki kellene menni egy ilyen rendezvényre, és lefutni 600 métert a családdal, vagy gyalogolni 1.5-t a haverokkal, és akkor hátha átmenne a dolog, hogy ez miért jó.

Szóval... a futás nagyon jó volt, még úgy is, hogy Máté úgy futott mint a nyúl. Eleinte szépen haladtunk együtt, majd ő kicsit előrébb, ekkor mellénk csapódott egy Mátéosztálytárs, és nagyjából így futottunk hármasban. A végére én már eléggé nehezen tudtam a srácokkal lépést tartani, a befutónál meg már nem is tudtam, mert bennük volt még egy sprintnyi erő, míg bennem már nem :-)

Így a csapatunkból Máté és Deniz futott be először, és az általam mért idejük 13:30 körül volt. Mármint perc. Ezen a távon nincs hivatalos időmérés. Ami szerintem gigajó idő!

Utána még piknikeztünk, a gyerekek fociztak, mi sütiztünk és megváltottuk a világot.
A fiúk jövőre már nagyobb távot akarnak bevállalni. Hát majd meglátjuk :-) Most mindenki nagyon ráizgult, hogy ne várjunk a következő futással jövő tavaszig, keressünk egy másik versenyt is. Hogy mi lesz ebből????

Versmondóverseny

A héten kedden volt az iskolai versmondóverseny, ahol mind a két iskolásom megmérettette magát.
Pár hete már kézhez kapták mind a ketten a versüket, és bőszen tanulták is minden este. Akkor még olyan távolinak tűnt az az április 4., de aztán gyorsan itt lett, szerencsére addigra mind a ketten ügyesen fel is készültek rá.
Máté nagyon lelkesen nyomta a verstanulást. Neki ez nagyon megy, és nagyon szereti is. Milán már nem volt annyira nagyon lelkes, először nem is értette, hogy miért kapott verset Orsi nénitől, merthogy állítása szerint ő inkább éneklésből jó, nem versmondásból, de aztán csak megtanulta becsülettel ő is a versét.

Máté egy gigahosszú verset tanult, Arany Jánostól a Fülemilét. Mikor először megláttam, hogy oldalakon keresztül van beragasztva a füzetébe, eléggé tágra nyitottam a szemeimet. De végül megbirkózott vele.
Milán Petőfi Sándor Pató Pál úr-jával készült.

Külön indultak a 1-2. osztályosok, és külön a 3-4. -esek.

Éééésssss,

Máté 1. helyezett lett a maga versenyében, Milán pedig 3. a magáéban!!!!

Mind a ketten nagyon ügyesek voltak! Nem mondom, amikor Milán megtudta, hogy Máté első lett, azért duzzogott egy picit, de végül belátta, hogy neki ez volt az első ilyen nagy szereplése, és igazán szépen szerepelt. Meg hát ő egyébként is éneklésből jó, ugyebár :-)

Máté pedig megy tovább, és kedden, a költészet napján lesz az iskola tornatermében a kerületi verseny, ahol Máté fogja a mi iskolánk 3-4. osztályosait képviselni.
Ő nem izgul, ő nagyon várja, én meg majd izgulok helyette. :-)

Készülök rá, hogy majd felveszem a szavalásukat videóra, de eddig még nem voltak benne partnerek.

Biciklivel a Naplás-tóhoz

Annyira szép idő volt hétvégén, tiszta nyár.
A szombatunk jól eltelt mindenféle dologgal. Délelőtt Máté Bozsik kupán volt, Milán pedig gyógytornán. Volt persze sírás, hogy ő is menni akar, meg hogy ő úgy gondolta, hogy oké, edzésre nem jár, de azért majd a kupára megy, de végül hamar túl lettünk a dolgon. Persze nehéz az a fél óra, amikor duzzog, meg pityereg, meg elbújik keseregni, de ha azon túl vagyunk, akkor már sínen van a dolog. Most is így volt, mire Mátéék elindultak, és utána nem sokkal mi is, addigra már nem volt semmi baja. Igaz, megígértem, hogy hazafelé beugrunk a Sparba, és majd kap matricát. De hát ha ezen múlik a boldogsága :-)
Délután pedig a kertben dolgozgattak a fiúk, és már el is telt a nap.

De hogy ne legyen megint az, hogy " itt a szép idő, és nem csináltunk már megint semmit!", ahogy Máté szokta mondani, azt találtuk ki a decatlonos vásárlás közben/után, hogy menjünk el biciklizni együtt. Biciklizni Milánnak is lehet, legalábbis jobban lehet, mint focizni, Apával biciklizni pedig igazi kuriózumnak számít a gyerekeknek. Velem menni  már nem izgi, az már mindennapos. De Apával!!! Na az az igazi kaland!
És hogy ne legyen a megszokott otthon-Liget távolság, mert azt már kisujjból kirázzuk, hiszen Mátét a liget mellé hordjuk hegedűre, hát azt találtuk ki, hogy menjünk ki a Naplás-tóhoz, ami kicsit messzebb van ugyan, de legalább van a történetben némi kihívás. Így hazaestünk a boltból, és már szálltunk is a biciklikre, indulás!

Tőlünk a tóig egy darabon különálló bicikliúton lehet menni, majd sokáig járda melletti elkülönített biciklisávon, majd megint egy kis bicikliút, és csak a végén volt egy rövid útszakasz, ahol autókkal kellett osztoznunk, közvetlenül a tóhoz vezető úton.
Nem tudtuk pontosan hány kilométerre van a tó, csak saccoltuk, hogy olyan 12-14 körül lehet, és reméltük, hogy ha kijutunk, és ott megpihenünk kicsit, akkor majd haza is tudunk jönni. De úgy voltunk vele, hogy ha nagyon fáradtak lesznek a srácok, akkor bármikor vissza is tudunk fordulni, hiszen a biciklizésen volt a fő hangsúly, nem a tavon.
De nem fordultunk vissza. Igaz, mire a Szilas-patakhoz elértünk, már jóóó fáradtak voltak, Marci már nem akart tovább jönni, Milán is kezdte a nagyon szomjas vagyok, nagyon éhes vagyok műsort, de akkor már olyan közel voltunk, hogy kár lett volna nem elmenni a tóig.

Marci már fáradt.

 De a szép új, egyenes bicikliút mindenkinek adott egy kis erőt. Tekertek is mint az őrültek. :-)

És már ott is voltunk a tónál!

Jártunk már itt egyszer. :-) Milán akkor még a kis piros motorral járt, Máté pedig akkor kapta a futóbiciklijét. Nem most volt.

Kerestünk a tó túlsó felén egy jó leülő helyet. Jó volt kicsit megpihenni. Mindent megettünk, megittunk, ami a hátizsákunkban volt.

És miután minden gyerek kifényképezte magát, összeszedtük magunkat és indultunk haza. El tudunk volna még heverészni a napon egy darabig, de mivel már jócskán benne voltunk a délutánban, és a fiúknak még leckéjük is volt, Marcinak meg kimaradt a déli alvás, nem akartuk túl hosszúra húzni, hát indultunk.
Visszafelé a kezdeti szakaszon nagy volt a lendület, alig bírtunk lépést, akarom mondani kereket tartani a gyerekekkel, úgy hajtottak. Hiába mondtuk nekik, hogy messze van még az otthon, nem hittek nekünk. Meg hát lejtett egy kicsit az út, jól esett  a szembeszél. A lendület kábé az első kisebb emelkedőig tartott, ahol felváltva nem bírtak jönni. Majd Marci kicsit később elesett a biciklijével, nekiment hátulról Máténak, vagy valami ilyesmi, és felhorzsolta a könyökét. Nem nagyon, de annyira igen, hogy legyen min sírni. Persze fáradt volt már nagyon, ezért is esett el valószínű. De innentől kezdve már nemigen láttam Marcit egyedül tekerni, Ferinek kellett fél kézzel tartania, tolnia, támasztania. Azt mondja, ( és Marci is megerősítette ezt már itthon), hogy szerinte el is szunyókálhatott a nyeregben egy kicsit, mert néha úgy érezte, hogy teljesen el van gyengülve, és hogy csak ő tartja rajta a bicón. :-)
Itthon mondta is Marci, hogy szerintem aludtam is egy kicsit, amíg apa tolt. :-)
Nem csoda egyébként. Az lett volna csoda, ha végig le tud tekerni egyedül ennyit. De így is nagyon ügyes volt!
Hát így értünk haza. Szerencsésen, elfáradva. Nekem is jól esett leszállni a bicikliről. Nem ilyen hosszú távra tervezték az én kis pirosomat.
A fiúkban azért még maradt egy kis trambulinozásnyi erő. :-)