Gyulai vár

Az első éjszakánk minden volt, csak pihentető nem. Milán nagyjából egész éjszaka félálomban nyögdécselt, vagy felült és beszélt valamit, vagy mintha sírdogált volna, de aztán visszadőlt és aludt tovább.  Mire kicsit megnyugodott, és elaludt, addigra Marci kezdett el nyugtalankodni, forgolódott, dobálta magát. Aztán egyszer csak reggel lett. Milán nem volt túl jó bőrben, a reggelit csak módjával ette meg, és eléggé odavolt. Reggeli után hazamenetünk, és pihent még egy kicsit. A vár, amit délelőttre terveztünk úgyis csak 10-kor nyitott, volt még idő regenerálódni. Egy kis pótszundi jót is tett neki, mire a várhoz értünk, addigra már szinte jól volt.

A gyulai vár Európa egyetlen épen maradt síkvidéki téglavára. A 14-15. században épült. A török támadások idején ez a vár is előtérbe került a törökök szemében. Míg Szulejmán pasa 1566-ban Szigetvárt ostromolta, addig Gyula ellen Petraf pasa érkezett 32000 emberrel. A várat Kerecsényi László várkapitány csekély számú védőseregével 9 hétig tartotta, majd a várat feladták, de a szabad elvonulást ígérő törökök a megadók többségét lemészárolták. 

Később az 1848-49-es szabadságharcnak szomorú helyszíne lett a vár, a 13 aradi vértanú közül 9-et itt tartottak fogva a kivégzésükig. Fogvatartásuk helyszínét emléktáblák jelzik.

A várban ma egy klassz vármúzeum működik. 

A kapun belépve a vár emeletére érkezünk, így ott kezdtük a termek körbejárását. Az emeleten vannak a lakószobák, a lovagterem, fegyverszoba, kápolna, lent a földszinten pedig a mindenféle műhelyek, fazekasműhely, kovácsműhely, éléstár, és a várbörtön, ahol a kínzás számtalan formáját mutatják be. A kiállított kínzó- és vallatóeszközök mellett grafikákon ábrázolva ott lóg a falon, hogy hogy is nézett ki ez a valóságban. Hát nagyon durva volt! A képeket nézve is eléggé gyomorforgató  volt.

Várbelső. Nyáron a szabadtéri színház helyszíne.

 Lovagterem. A falakon körbe az egykori várurak és várúrnők családi címerei láthatóak.

A várat egy helyi kézműves megépítette gyufaszálakból. A munka 1 évig tartott, és 28600 gyufaszálat vett igénybe saccperkábé. De nagyon jó lett.

 Várbörtön.

 Na hát ilyen, és ehhez hasonló kellemetlenségek voltak kiállítva.

Mikor lent is végeztünk, és már mentünk volna, én legalábbis, akkor a fiúknak beugrott, hogy láttak a portásbácsi mellett egy csigalépcsőt, és hogy azon mindenképpen menjünk fel. Én lemaradtam erről a lépcsőről befelé jövet, de tény, hogy ott volt, igazi, hamisítatlan csigalépcső, a szűk, magasrakanyaradó fajtából, és felvitt egészen a torony legtetejére. Mivel túl keskeny és alacsony volt a lépcső, így Marcit nem tudtuk felvinni, először én mentem a nagyokkal, aztán Feri, ugyancsak a nagyokkal. Nekik nagyon bejött a csigalépcső. :) 

Nagyjából féltávon ki lehetett menni a várfal tetejére, és a kis lőréseken kikukucskálni. Kicsit zavaró volt, hogy csak szűk helyen lehetett kinézni, de ez csak engem zavart a fényképezésben, tekintettel a viharos szélre a fiúk szempontjából még jó is volt, hogy nagyon nem tudtak kihajolni. Tettünk ott fent egy félkört, a fiúk teljesen bezsongtak, és csak jajongtak, hogy elviszi a szél a sapkájukat. Valamiért ezt nagyon viccesnek találták. 

Aztán továbbmentünk a lépcsőn, és felmentünk a toronyba is. Na itt aztán még az előzőnél is jobban fújt a szél. A fiúk itt már nem csináltak semmit, csak bebújtak a szél elöl a sarokba. Én meg gyorsan körbefényképeztem, és már mentünk is le. 

Jó kis vár, nagyon tetszett. 

A vár után már nem volt más dolgunk, csak magunkhoz venni a fürdőcuccunkat és irány a strand!

Helló tavasz, avagy tavaszköszöntő Gyulán

Még a születésnapomra kaptam Feritől 3 nap/2 éjszaka gyulai pihenést. A kupon elsősorban hétköznapokra szólt, így már akkor elkezdtünk sakkozni, hogy mikor is menjünk. A január gyorsan kiesett, már nem is tudom miért, talán betegek voltunk, a február eleje meg a farsang miatt nem volt jó. A tanítónéninek a februári szülőin említettem, hogy majd elmennénk 3 napra, és semmi ellenvetése nem volt, már csak találni kellett 3 olyan napot, amikor se a suliban, se az oviban nincs semmi fix program, színház, iskolafogorvos, fülészet, akármi, és még Ferinek is jó legyen munkailag. Hát nem volt könnyű művelet! Végül nagy nehezen a március 4-5-6-a tűnt megvalósíthatónak, és mielőtt valami közbejöhetett volna, gyorsan le is foglaltuk a szállást. 

Milán  már kedden sem volt oviban a fülészet miatt. Máté szerdától nem ment, de szerda reggel Ferinek  még el kellett mennie. Rendhagyó módon én már kedden este egész jól összepakoltam, szerdán délelőttre már nem sok maradt, némi játék, amit rendszerint elő sem veszünk, de ha nem vinnénk, akkor biztos, hogy hiányozna, könyvek, piperék, útravaló. Mátét reggel 7-kor már az íróasztala fölött találtam, gőzerővel oldotta a matekleckéjét, és egész távollétünk alatt nagyon lelkiismeretesen dolgozott.

Egész jó voltam, mert csak egy dolgot hagytam itthon, Marci pelusát, de ez is már csak Szentesen jutott eszembe, ahol megálltunk ebédelni, így Gyulára érve a bejelentkezés után az első dolgunk volt, hogy pelust szerezzünk. 

Egy klassz panzióban aludtunk, pár percnyire a vártól és a fürdőtől. De hát nem tudunk olyan közel lakni semmihez, hogy a fiúknak ne legyen az túl messze, pedig tényleg nem mentünk sokat. A mennyit kell még menni? kérdés, az szinte mindenórás volt mifelénk, hol az egyik, hol a másik zendített rá. hozzá kell tenni, hogy szegény Milán lázasan indult neki a pihenésnek, így ő amikor épp lefelé hajló ágban volt, akkor eléggé oda tudott lenni, de azért jól kordában tudtuk tartani az állapotát.

A legnagyobb szenzáció a fiúknak az volt, hogy galériás szobát kaptunk, és már a belépés után azt hajtogatták, hogy ők akkor majd fent alszanak. Na persze:) Meg ahogy azt Móricka elképzeli. Még képesek lettek volna éjszaka lesétálni a lépcsőn. 

Máté fel is cuccolta a fenti komód tetejére a sulis cuccait, és ott tanulgatott. Édes volt :)

Szóval megérkezés után rögtön el is indultunk a város felé, hogy pelust vegyünk Marcinak. Bár mindenképpen egy városi séta lett volna a délutáni program, pelus ide vagy oda, hiszen másnapra már más terveink voltak. 

Elsétáltunk a vár mellett is, de most csak kívülről néztük meg, zárva is volt már. Nagyon klassz ez a vár, szeretem az ilyen igazi várformájú várakat.

Nagy a haverság

Világóra a sétálóutcán

A fiúk és a Körös

A séta végére már jól ránk is sötétedett, és lassan kezdtünk is megéhezni. Szereztünk pelust, és visszaindultunk a panzióba. Milán ekkorra már eléggé kivolt, úgy kellett hazahúzni. 

A szemközti hotelben kaptunk vacsorát, svédasztalosat. Jól bevacsoráztunk, bedesszerteztünk. Nem is volt már arra napra egyéb dolgunk, csak hogy eltegyünk magunkat másnapra.

Fülészeten

Milán ötéves státuszán a védőnő észlelt némi eltérést a hallásvizsgálaton, de mivel épp folyósabb volt az orra a normálnál, ezért januárra újra beterveztünk egy kontrollt. Aztán vártuk, hogy tünetmentes legyen, legalább nagyjából. Januárban aztán újra megcsinálta a vizsgálatot, és megint ugyanarra az eredményre jutott, mint korábban. Bár nekem mindig nagyon necces ez a vizsgálat, kívülről nézve sosem vagyok meggyőződve róla, hogy amikor jelez, hogy hallja, tényleg hallja-e vagy csak úgy gondolja, hogy hallania kellene, illetve, ha nem jelez, akkor azért mert tényleg nem hallja, vagy egyszerűen csak elfelejti, mert elbambul, elmélázik, vagy elbohóckodja. Tény mindenesetre, hogy Milán hallásával nekem is akadnak problémáim. Sőt, nekem már korábban is voltak aggályaim, de akkor a védőnő mérése alapján minden rendben volt. 

Most viszont mindenképpen indokolt volt, hogy ellátogassunk a Bethesdába, egy hallásvizsgálatra. Január közepén kért Feri időpontot, mára kaptunk. Március 3! Hát lassan őrölnek a malmok, mondhatni.

A reggel a szokásos ütemben zajlott, Máté elment a suliba, Feri dolgozni, Marci zeneoviba ment Alízzal, és elkezdtem összekészíteni neki egy túlélőpakkot, és közben Marcit instruáltam, hogy akkor majd mint és hogy lesz, hogy majd Alízzal megy Orsinénihez, aztán hozzájuk, és majd megyünk érte Milánnal. Marci minden egyes szavamra határozott fejcsóválással, és Nem! Anya! mondatokkal válaszolt. Milán persze kifülelte, hogy Marci Orsinénihez megy, mire teljesen bepöccent, hogy ő is oda akar menni. Érdekes, hogy alig járunk orvoshoz vele, vagy pont ezért? de Milánban mindig van egy alap para és elzárkózás mindenféle orvosi vizsgálat ellen, benne nagyon dolgozik a fehérköpeny-effektus. Aztán vizsgálat után persze mindig nagyszájú, de előtte nagyon kell neki a támasz, és a győzködés. 

Szóval, mire Alíz megérkezett, addigra az egyik gyerek azért hisztizett, mert nem akart vele elmenni, a másik meg azért, mert el akart, de ő meg nem mehetett. Ordítva öltözött fel mindkettő kabátba-csizmába, Marcit gondos anya módjára bekötöttem a biciklis gyerekülésbe, sisakkal, mindennel, és az útjára indítottam. Torkaszakadtából kiabálta, hogy Anyaaaaaaa!!!!!, pedig még csak nem is idegenre hagytam. Vissza-visszanéztem, hogy miként suhannak végig az utcán, hallottam az egyre halkuló kiabálást, mígnem a kanyar után már más irányba fújta a szél a hangot. 

Mi pedig Milánnal villamosra pattantunk, és meg sem álltunk a kórházig. Mire Marci hangja elült a térben, addigra Milán is lenyugodott, és vígan-dalolva közelítettük meg a megállót. 10-re volt időpontunk. 

Bejelentkeztünk, vártunk, mesét olvastunk, beszélgettünk, majd sorra kerültünk, és a doktornéni pikkpakk belekukkantott a fülébe, és mondta is hogy hát van itt egy kis folyadék a dobhártya mögött, hmmm....hmmmm. Bónuszként még a torkában is látott valami képződményt, amiről nem tudja egyelőre, hogy gomba-e vagy baktérium, mert lehet, hogy csak a két héttel korábbi antibiotikumkúra hatására lett ott valami. Ezzel még lesz egy körünk, vagy a fülészeten (egy másikon), vagy a háziorvosnál, majd azt még kitalálom. 

A doktornénitől átvándoroltunk két ajtóval arrébb a doktorbácsihoz, aki elvégezte a hallásvizsgálatot. A bácsi nagyon kedves volt, Milánnal közösen befotóztak a fülébe, ő is rögtön mondta, hogy a fülkürtje nem az igazi. A hallásvizsgálatról meg itt is hasonló véleménnyel voltam, mint a védőnőnél, hogy ki tudja, hogy jól emeli-e a kezét. A bácsi azt mondta, hogy minimális hallásromlást észlelt csak, szerinte a hallásával nincs komoly probléma, ami van, azt simán okozhatja a fennálló fülkürthurut. 

Erre most kaptunk egy szirupot, amit szedni kell, és mellé alapos sóoldatos átmosást javasolt a doktornő, és egy hónap múlva kontroll, meglátjuk mi lesz. 

A mostani diagnózistól függetlenül aztán még mindig benne van a pakliban, hogy a főbűnös az orrmandula lesz, és a történet vége valahol ennek eltávolítása lesz, de egyelőre most újra bizakodom, hogy hátha nem. De a történet itt még minden bizonnyal nem ért véget.

A kórházas-orvosirendelős váróteremben pedig mindig elcsodálkozok, hogy mik nem vannak.... most is. Velünk várakozott egy másik család, anya-nagymama, és két gyerek. A nagyobbik Mátékorabeli lehetett, a kisebbik Milán és Marci között. De hogy azok milyen zajongással voltak, azt nem lehet elmondani. A fiú azzal indított, hogy kisautókat kezdett el tologatni a fém lyukacsos széken, ami úúúúúgy zörgött, csattogott, mint a veszedelem. Aztán rohangáltak sikoltozva körbe-körbe, miközben az elválasztó függönyt tekerték maguk körül. Borzalmas volt, tényleg, pedig aztán én is kapok eleget a fiúktól a zajongásból, de azért a kórházi váróban nem szoktak ilyen műsort előadni, nem is hagynám. Őket hagyták. Egyszer, egyetlen egyszer sem szólt rájuk sem az anyuka, sem a mama, hogy legyenek csendesebben, vagy hogy üljenek le a padra, nem vettek elő könyvet, papírt-ceruzát, bármit, amivel le lehetne kötni egy kicsit őket. A mamának az volt a legfontosabb dolga, hogy elmenjen a kávéautomatához. Már-már ott tartottam, hogy én fogok rájuk szólni, vagy odaültetem magunkhoz őket, hogy hallgassák a mesét,(pedig nem szokásom mások gyerekeit fegyelmezni, tényleg)  mert már szörnyű volt, mikor egyszerre 2 rendelőből is kijött az orvos, mi ez az őrületes kiabálás, nem lehet így dolgozni. Na akkor egy kicsit visszavettek, de csak egy kicsit, és szinte még a mama  mentegetőzött a gyerekek előtt, hogy hát kicsikéim, ezt most  nem lehet csinálni, hallottad, szóltak a doktorbácsik, de az orvosoktól elnézést sem kértek, sőt még ők voltak megsértve. Ezek után a kisfiú a radiátoron autózott tovább, mintha mi sem történt volna. Szerencsére aztán nem sokára sorra kerültek. Szóval. Érdekes szociológiai tanulmány egy-egy ilyen várakozással töltött fél óra.

Jaaaa, és Marci! Orsinénihez érve már kutya baja sem volt, és lelkesen végigközreműködte a foglalkozást, majd hazament Alízzal, segített neki berakni egy mosást, megetetni a macskát, leszedni a száraz ruhákat, és tágra nyílt szemekkel fogadott, szinte már kérdezte, is, hogy te meg hogy kerülsz ide. Szóval ügyes volt, okos volt, és aranyos volt :)

Papírállatok

Milánék mostanában sokat hajtogatnak az oviban. Csináltak kiskutyát, csillagot, bohócot, hóvirágot. Amikor legutóbb a könyvtárban voltam eszembe jutott, és ki is vettem két origamis könyvet. 

Próbáltam olyat keresni, ami az alapoktól indul, hogy legyen sikerélmény(em). :)

Közben Mátéék is hajtogattak pillangót az iskolában, így ő is rákapott, és becsatlakozott.

Azóta lelkesen hajtogatunk.
Csináltunk már hattyút, kiskacsát, pingvint, lepkét, és elefántot. Mindegyikből több példányt is természetesen, mert mindenki dolgozik a maga művén, velem párhuzamosan.

Elsőre nem volt annyira egyszerű az egyszerű sem, nekem legalábbis, elég nehezen esett le hogy mit mutat a rajz, és mit monda szöveg, de ha már egyszer megvan a szakzsargon, akkor onnan már egyszerűbb. És a fiúk is egyre ügyesebbek, csak a trükkös ki-beforgatásoknál kell nekik segíteni.

Persze színes papírból szebbek lennének, de az egyelőre nincsen itthon. De majd úgyis megyek papírboltba Máténak megvenni a sokadik vonalzóját, mert újabban vonalzógyilkos lett, eltörik, elhagyja, nem tudja hol van, és nincs, pedig kell, szóval veszek egy doboznyit most már, és akkor majd beszerzek szép színes papírokat is. Ha el nem felejtem.

Egy kicsi mozgás

mindenkinek kell, a karosszékből álljanak hát fel :) Emlékeztek? 

Na ez ugrott be tegnap este, amikor Máté fürdés után közölte, hogy ő most tornázni fog. Mondtam jól van, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, mert épp Marcit öltöztettem pizsamába, Milán még a kádban ázott, szóval jöttem-mentem a szoba és a fürdő között. De két-három kör után Máté még mindig nyomta ezerrel, olyannyira, hogy amikor már mindenki talpig pizsiben feszített, akkor a többiek is becsatlakoztak hozzá.

Milán ugyan hamar elunta, de Marci kitartott volna még tovább is, ha nem említem meg, a meseolvasást, Máté viszont még a kicsik meséje alatt is keményen dolgozott. :) Szerintem lenyomott vagy harminc percet.

Vasárnapi sok képes Várkert Bazár

Mindig központi téma nálunk, hogy mit csináljunk hétvégén. A fiúk, ha tehetnék, akkor minden szabadidejüket focizással töltenék, ami nem baj akkor, amikor a kinti viszonyok ezt megengedik. Ha rossz az idő, akkor még csak-csak megértik, hogy miért nem lehet a kimenni. De amikor nincs hideg, akkor nehezen veszi be a gyomruk, hogy nem lehet kimenni a kertbe, mert nyakig ér a sár. Márpedig nyakig ér. Majdnem. Persze ez őket nem zavarja annyira, mint engem. A közeli betonpályán meg harcolni kell ilyenkor a helyekért. 

Ez a hétvége is pont ilyen volt, hogy volt annyira jó idő, hogy ne  a lakásban töltsük az egész napot, de amúgy nem sok mindenre lett volna jó. 

Így azt találtam, ki, hogy sétáljunk egy nagyot a városban, hátha az is van annyira gyerekfárasztó, mint a foci. 

A Várkert Bazár volt az úticél. Mióta megnyitották, nem tudom hányadjára, nem voltunk ott. Láttuk ugyan messzebbről, elmentünk előtte amikor még nem volt kész, elmentünk előtte az első átadás után is, de úgy igaziból még láttuk.

Szerencsénkre egy busszal át tudunk zötyögni a városon, és vár hátsó felénél szálltunk le, a Szarvas téren. A fiúknak valamiért nagyon tetszett ez, hogy Szarvas tér. :)

Rövid sétával már ott is voltunk a nagy kovácsoltvas kapu előtt. 

A fiúk már rohantak is fel a lépcsőn, és kicsit őrült módjára cikáztak egyik beugrótól a másikig. Milán végül megtorpant egy általa fürdőkádnak titulált szökőkútnál, amiből még nem jött víz, és nem tágított innen. Annyira nem, hogy végül egy családi képet is kaptunk egy kínai barátnőpárostól.

Milán "fürdőkádjával"

Sétáltunk felfelé, csodáltuk a kilátást, a fiúk meg fáradhatatlanul rohangáltak, de aranyosak voltak egyébként, és hát volt is hely szaladgálni, nem voltak sokan. Szépen meg lett csinálva, nagyon jó turistavonzó. Nekem Barcelonát jutotta eszembe, (jajjj, de rég is volt !) mint amikor fent sétáltunk a Katalán Nemzeti Múzeumnál, Ferinek meg olyan Güell Parkos volt. Szóval mindenképp volt benne valami barcelonás. Fölfelé pedig ott a vár... hát tényleg nagyon jó!

Kipróbáltuk a mozgólépcsőt is, de lehet gyalog is menni, és lift is van. 

Már lentről feltűnt a vár fokán álló szobor, amire nem emlékeztem korábbról, pedig méretéből és elhelyezkedéséből ítélve nyilván feltűnt volna. Aztán itthon megkerestem, hogy mi ez, és ez egy új szobor, egy Mária szobor a kis Jézussal maga előtt. Nem hallottam korábban erről a szoborról, és jó is, hogy mindenféle külső behatások nélkül alkothattam véleményt. Hát... mit mondjak.. nekem nem tetszik. Lentről olyan, mintha egy anya a mélybe akarná dobni a gyermekét. Borzasztó nyomasztó szerintem. És annyira nem éreztem oda valónak, hogy mindig rá-rá kellett pillantanom, hogy hátha más oldalról, majd jobb lesz, jobban tetsző, vagy odaillőbb, de nem... nekem nem jön be.

Háttérben ott áll a "bűvös" szobor

A várba felérve már sűrűbben voltak a turisták. Kicsit kinéztünk, mert hát a panoráma az mindig csodálatos, és kihagyhatatlan. A fiúk leragadtak Savoyai lovasszobránál. Jól körbejártuk. Feri mesélt nekik valamit a törökökről meg a vár visszafoglalásáról. Milán szokás szerint minden szobornál megkérdezi, hogy "ki ez  a bácsi?", és hogy "Ő már meghalt?". Szóval a szokásos forgatókönyv szerint működtünk. Megnéztük még a hátsó udvarban Mátyás kutyás szobrát is, Máté ügyesen elolvasta a szobor címét, Mátyás kútja, amit elsőre Mátyás kutyának értettünk, és ezen elkuncogtunk egy darabig. 

 

Mire az Oroszlános udvar oroszlánjait is megnéztük, addigra Marci már eléggé elfáradt, és már csak némi rágcsálnivalóval lehetett nyafogásmentessé tenni, így nem is mentünk el a templomig, hanem lefelé kanyarodtunk a buszmegálló felé. 

És hogy elértünk-e valamit ezzel a hosszú sétával, rohangálással? Ha a gyerekek kifárasztása volt a cél, akkor azt kell mondanom, hogy nem. Ugyanis nemhogy elfáradtak volna, és aludtak volna egy nagyot, nem. Ehelyett alvásidőben focimezbe öltöztek, és nekiálltak a kisszobában focizni!!!! És amikor rájuk szóltam, hgoy hagyják abba, és ne dübörögjenek, akkor levették a focicipőt, és úgy folytatták! Hogy mennyire voltam mérges rájuk, azt inkább most nem részletezném. Eléggé. 

A séta ettől függetlenül nagyon jó volt szerintem. És a Várkert Bazár is szép!