Képdömping a Szigligeti várból

Az egyik legjobb kirándulásunk, szerintem, az volt, amikor a szigligeti várba mentünk. A gyerekek előtt voltunk már ott, utoljára talán pont 2007-ben, és akkoriban eléggé lepusztult állapotban volt a vár maga, de akkor már nagyon rajta voltak a felújításon. Tavaly Marcit még nagyon kicsinek gondoltuk, és nem is igen szerette az autózást, (most sem annyira), és  inkább a Füredhez közelebbi Nagyvázsonyi várat néztük meg. Most viszont nekivágtunk. Bár így utólag Marci még mindig nem túl nagy a várnézéshez.A felújított várat egyébként 2013. decemberében adták át, szóval egészen frissiben sikerült meglátogatnunk.

Ha 1 óra körüli autóútra indulunk, akkor én mindig számítok arra, hogy a gyerekek majd kicsit szunyókálnak az autóban. Legalább Marci, de ő aztán mindenképp. Persze ilyenkor tuti nem alszanak el, a nagyok teljesen bepörögnek, és ha Marci még el is tudna bóbiskolni egy picit, a két zsizsegő Nagy között esélye sincs arra, hogy 1 percnél tovább csukva tudja tartani a szemét. De mivel nem indulunk sosem korán, így majdnem ebéd- és alvásidő van akkor, amikor kiszállunk a kocsiból. Ettől ők nyűgösek, amitől én ideges leszek, mert nem enni jöttünk, meg különben is, ha Marci épp nem nyafog, akkor biztos, hogy Milánnak van valami kínja, fáradt, nem bír jönni, töri a szandál, szomjas, stb... sorolhatnám napestig a variációkat. 

Hát valami ilyesmi hangulatban érkeztünk  meg Szigligetre is. 

A 71-esen amúgy végigautózni a legszuperebb dolog szerintem, persze kizárólag akkor ha az ember ráér, mert nyaral, és kizárólag az anyósülésen ülve.  Ennél már csak az általunk "felső út"-nak nevezett út a jobb, ami Tapolca és Veszprém között megy a Bakonyon át, amerre a Művészetek völgye is szokott lenni. Ez a másik kedvencem. 

Szóval megérkeztünk, leparkoltunk, és neki is vágtunk a vár felé vezető lépcsőfokokkal tarkított útnak. Nem egy babakocsis terep, még szerencse, hogy Marci már nem is igen igényli a kocsit, ennek ellenére még magunkkal szoktuk vinni, de leginkább a hátizsák és egyéb felszerelések tárolására használjuk. Marci volt, hogy saját lábon, volt, hogy nyakban utazott felfelé. 

 

Nem volt egyébként vészesen hosszú az út, nagyon hamar felértünk a várkapuhoz. 

Már innen is remek volt a panoráma, és hol voltunk még a vár tetejétől...

 Miután a vár aljában kibámészkodtuk magunkat, a fiúk pedig ráuntak az ágyún ücsörgésre, nekivágtunk a várfalaknak. Látszik, hogy nagyon sokat dolgoztak rajta az utóbbi években, nagyon jól fel lett lépcsőzve minden egyes kis torony, beugró, igaz, néhol jóóóóó meredek lépcsősoron kell felmászni, de megéri. A gyerekek nagyon élvézték ezt a sok fel-le mászkálást, kinézést, bekukkantást. Marci is élvezte volna, ha tehette volna, de mivel benne sokkal nagyobb a bátorság, mint az odafigyelés és a koncentráció, sokkal kevesebbszer volt szabadjára engedve, mint azt ő szerette volna, de nem hiányzott egy lépcsőről leesés, vagy valami még durvább. Macitól minden kitelik, egy másodperc alatt képes egész máshol lenni, mint volt annak előtte. Szóval Marcival azért kicsit nehéz volt, mert ő mindenhová egyedül akart menni, még a kézfogást is nehezen tűrte, ölbevételt meg pláne, ebből volt is néhány összezördülésünk, de azért ahol csak lehetett és biztonságosabbnak tűnt a terep, ott persze szabadjára lett ő is engedve. 

Oda menjünk föl! És fel is mentünk.

 Szépséges Mátém:

Csodálatos

Jól körbejártuk a várat, mindenhonnan lenéztünk, kinéztünk, minden lyukba belestünk. Marci olykor csapott egy kisebb balhét. Vagy egy nagyobbat. Akkor arról a teraszról rövid úton távoztunk. Ilykor persze minden szem ránkszegeződött, de ez már régen nem zavar, csupán azért vettük menekülőre, mert Marci ilyenfajta hisztijén a helyzetváltoztatás segít a legjobban. Vagyis a hiszti tárgyától minél hamarabb és minél messzebbre el kell távolítani. 

Egyszer egy padon uzsonnázó család mellett tört ki egy közepes erősségű Marcibalhé, és a kisfiú, (Máté korabeli) kérdezte az anyukájától, hogy mi a baja Marcinak. mire az anyukája nevetve mondta neki, hogy "óóó fiam, látod! amikor te is ilyen kicsi voltál, te is pontosan így ordítottál MINDIG." Aztán váltottunk még pár szót a sírós gyerekekről, majd kedvesen búcsút intettünk egymásnak. Közben persze Marci is megvígasztalódott. 

Összességében azonban tényleg nagyon jó volt a vár, még akkor is, ha Marcival nem volt olyan könnyű bejárni. De majd visszajövünk jövőre, vagy azután, amikor már ő is nagyobb lesz picit, és mehet ő is egyedül amerre csak akar. Ha másért nem, akkor a fantasztikus panorámáért mindenképpen érdemes ide ellátogatni.Mondom, ez volt az egyik legklasszabb programunk a nyaralásunk alatt.

Lefelé jövet megálltunk a vár alatti kávézó-fagyizóban fagyizni, ahol nagyon-nagyon finom, és extra adag lapátos kézműves fagyit adnak. 

Marci is elnyalta a jól megérdemelt fagyiját. Annyira tündérien nyalogatja mindig a fagyiját, hogy nem lehet mosolygás nélkül megállni. Mondanom sem kell, hogy már a második nyalás után kiharapja a tölcsér alját, ahol aztán folyik a fagyija mindenfelé, de egyelőre nem lehet meggyőzni arról, hogy ezt ne tegye.

Strandolások

Bár a második hetünk vége felé már nem volt annyira jó az idő, 2 napon kifejezetten rossz is volt, de szerencsére az első héten igazi nyárias meleget kaptunk. Igyekeztünk is kihasználni ezt strandolásilag, és minden nap lementünk a strandra. Többnyire délután, mert mire kikecmeregtünk az ágyból,  mire megreggeliztünk, mire összeszedtük magunkat, addigra délelőttre már nem nagyon volt értelme levonulni a vízhez. Szerencsére nem kellett messze menni, 100-150 méternyit csupán, de azt rendszerint úgy tettük meg mint a vándorcigányok, mindenkinek a kezében-vállán-fején volt valami. Szóval a délelőttöket inkább másképp töltöttük el, de volt olyan nap azért, amikor délelőtt meg délután is strandoltunk, de nekem az már elég sok volt. Nem vagyok egy nagy strandoló, bevallom.   Ráadásul eléggé fárasztó is volt 3 gyerekkel strandolni, még így is, hogy a Nagyok már egész jól elvannak a vízben, ha akarnak, bár többnyire inkább be akartak úszni a bójáig. Mint mindig, sajnos, most is Marci volt a hibafaktor, mert ő meg annyira menne mindig a többiekkel, annyira ő is azt akarja csinálni mint a Nagyok, hogy olykor volt is ebből egy kis nyafogás, ha neki partközelben kellett maradnia. 

A víz nem volt mondjuk hideg, meleg sem, igaz, hétvégére egészen langyos is lett. Marci pedig nagyon bátran ment befelé a vízbe, ha nem is első nap, de  a másodikon már nyakig belemerészkedett, és nagyon élvezte. Mint ahogy a sárban dagonyázást is, bár ez az idén valahogy nem volt annyira domináns, mint mondjuk tavaly.Az idei sláger a csúszda volt. Az az egész pontosan 2 méter hosszú kanyarmentes szimpla, egyszerű játszótéri csúszda, ami egy 70 centis kis lábáztatóban landolt, nem messze a Balatontól. Ezen a fiúk túlzás nélkül legalább 500-szor csúsztak le abban a fél órában, amikor már a Balaton sekélyes része árnyékos volt, de erre a kis medencére még sütött a nap, zárás előtt. Komolyan elképesztően vicces volt, hogy mennyire nem tudják megunni, és hogy milyen kevés is elég az ő boldogságukhoz. 

Marci pedig a medence széléről ugrált be a vízbe, és ez volt talán a legeslegeslegviccesebb és legemlékezetesebb momentuma az egész nyaralásnak, mert Marci nemhogy csak ugrott, hanem az ugrás mellé mellékelt még egy kisebbfajta produkciót is, grimaszokkal, hangeffektekkel és pantomimes mutatványokkal tarkítva az előadást.

Jó volt, annyit nevettünk, hogy csak na. Marci ugrásán is, meg azon is, hogy Milán a nap végeztével mindig módszeresen elvonult az öltözőbe átöltözni. Tette ezt úgy, hogy a fürdőgatyáját már a törölközőn lekapta magáról, felnyalábolta a száraz ruháját, és pucéron bemasírozott az öltözőbe öltözni. :) Annyira vicces volt!

Magunkkal vittünk egy csipetnyi Görögországot is (törölközők formájában).

Segítség!!! A cirkuszból elszabadultak a bohócok!!!!

A főbohóc

Hurrá, nyaralunk!

Amikor lefoglaltuk, vagyis Feri lefoglalta a nyaralást július első két hetére, akkor bele sem  gondoltam, hogy ez milyen hamar itt lesz, vagyis hogy alig lesz vége az óvodának, már a nyakunkon is van a nyaralás. Így aztán olyan szombat magasságában, de lehet, hogy péntek volt, nem emlékszem már, szinte derült égből villámcsapásként tört rám a felismerés, hogy már csak pár nap van, és tulajdonképpen én nem készültem semmit. Rohamtempóban dobáltam be a mosógépbe a szennyest, hogy száradjon meg minden ruha, amit jó lenne magunkkal vinni. Két hét nem rövid idő, és hajlamos vagyok túlpakolni. (Mint ahogy túl is pakoltam.) Pláne, ha az időjárás előrejelzés a 32 foktól a 18-ig mindent mond két hétre előre, szóval nyári ruha, meleg ruha, mindenből több váltásnyi, papucs és gumicsizma,  focicucc és futócucc, strandfelszerelések, babakocsi, görkorcsolyák, homokozójátékok, és ki tudja még mi minden. Gyakorlatilag amellett, hogy 3 évszakra csomagoltam, még a fél háztartást is próbáltuk beszuszakolni a kocsi csomagtartójába. Ilyenkor mindig elhatározzuk újra és újra, hogy most már aztán tényleg veszünk egy tetőcsomagtartót, amit évek óta tervezünk, de eddig még nem vettünk, mert végül valahogy csak beférünk mindig az autóba, amikor meg már hazaértünk, akkor meg már nincs is jelentősége, mert a hétköznapokban nincs rá szükségünk.

Nem terveztünk korai indulást, mondjuk későit se, így aztán 11 óra körül ki is gurultunk a kapun. Én hullafáradtan huppantam le az anyósülésre. Nem tudom, de ez a csomagolás... hát ez egyre jobban kiszívja minden energiámat.

A kedvenc részem az egész útban az, amikor megyünk, megyünk, és egyszer csak az út végén OTT A BALATON!!!!! Füreden pont egy olyan utcában lakunk, ahová egy jó meredek lejtőn kell lemenni, és a fiúk minden egyes alkalommal, amikor autóval ráfordultunk erre az útra rázendítettek, hogy OTT A BALATON!!!! Ha meg épp nem zendítettek rá, akkor meg én figyelmeztettem őket :)

Hát megérkeztünk. Bepakoltunk, kipakoltunk, és ha nem is az első, de a második utunk persze, hogy a sétányra vezetett. Bár jó idő volt, de a strandra azon frissiben nem mertünk lemerészkedni, mivel a megelőző két napban nem volt épp nyárias meleg. Féltünk, hogy belefagyunk a Balatonba. De előttünk volt még az egész nyaralás! Nem aggódtunk egy percig sem, hogy strandolás nélkül kell majd hazamennünk.

Marci köszönti a hattyúkat

Amikor Marci majdnem átbucskázik a lánckorláton

Milán, aki fára próbál mászni

Óóóóó, a kikötő!!! A megunhatatlan, a csodálatosan meseszép!

Valami néptáncos találkozó volt, több országból is jöttek fellépők

Ők azt hiszem Türkmenisztánból érkeztek. Vagy Tadzsikisztánból? Hát valami ilyesmi.

Kidőltek a nagy meccsnézők. 

 Így indult a nyaralás. Izgalmas napok voltak előttünk.

Halihóóóó

Nem vesztünk el, nem is alakultunk át, csak elmentünk nyaralni. Csaknem 2 hetet töltöttünk a Balatonnál. Nem, nem pihentük ki magunkat, 3 gyerekkel, vagyis 3 ilyen korú gyerekkel ez azt hiszem nem is meglepő. Nem, nem simultak ki a ráncaim, ellenben volt amikor nagyon vékony hajszálon csüngtek az idegeim. Sokat strandoltunk, sokat kirándultunk, sokat programoztunk, néztünk focivébét, kaptunk kánikulást és monszunesőt, ettünk-ittunk-fagyiztunk -és aludtunk is nagyokat, futottam a Balcsiparton, olvastam nőklapját (is).

Sok volt ez a két hét, legalábbis, ha a szennyeskupacra nézek, akkor mindenképp. Amúgy meg maradtam volna még, mert nyaralni jó, és mert a Balatonnál lenni jóóóóó!

"Amint Balatonfüreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy." (Jókai)

Kedvencek

Ebédelünk. Rakott karalábé az ebéd. Idén nagyon rákaptunk a karalábéra, levesnek is nagyon szeretjük.
Máté:- Apa, neked ez a kedvenced?
Apa:- Igen, nagyon szeretem.
Máté:- Nekem is ez a kedvencem!
Milán:- Meg nekem is!
Máté:- Meg még tudod mi a kedvencem?
- Mi?
- Még a spagetti, a lasagna, meg a paradicsomleves is.
- És a gulyásleves?
- Ja igen, az is.
- És a csirkeszárny?
- Az is.
- És a sült hal?
- húúú, azt is szeretem!
- és a borsólevest galuskával?
- meg azt is!
- Azt én is nagyon!- csatlakozik be Milán is.
- És a krumplistészta?
- Tényleg, a krumplistészta is a kedvencem! Miért nem csinálsz sosem krumplistésztát?- kér számon Máté
- Nekem meg a sajtostészta!- mondja Milán
- Meg a meggyes piskóta!
- Nekem meg a csokis süti!
- meg a meggylekváros kenyér!
Meg a...., meg a..... meg a ....

Marci eközben csendben ette a második adag ebédjét.

Szerencsére nem válogatnak. Minden a kedvencük. Csak legyen elég nagy lábasom meg tepsim, amiben elkészítem a kedvenceiket :) 

Még könnyű

Nemigen volt napi téma, hogy milyen iskolatáskát vegyünk Máténak, de egyszer azt mondta, hogy focisat szeretne. Én rögtön rá is bólintottam, gondoltam, ha olyat akar, hát legyen, én támogatom, valami pókemberesnél vagy starwarsosnál, vagy valami egyéb hősfigurával ellátottnál mindenképpen jobb, és időtállóbb is talán. Vagyis nem fogja fél év múlva kitalálni, hogy ez már nem jó, mert bébis. 

Pár hete megálltunk a plázában a budmil bolt kirakata előtt, és az iskolatáskákat nézegettük. Éppen volt kint egy focilabdás. Bementünk, megnéztük, Máté felpróbálta, de nem vettük meg. Nem voltunk még erre lelkileg felkészülve, én legalábbis semmiképp nem, nekem kellett még egy kis idő, hogy magamévá tegyem a gondolatot, hogy iskolatáskát kell venni. Nem nagyobb pelust, nem nagyobb ágyat, nem nagyobb autósülést, hanem iskolatáskát!

Aztán ma megint elsétáltunk a bolt előtt, és láttam, hogy 20%-os kedvezmény van ezen a hétvégén mindenre. Így hát nem gondolkodtunk sokat, a sportbolt után vissza is mentünk, megkerestük a múltkor kinézettet, Máté újra felpróbálta, és nagyon tetszett neki. Nekünk is. Jól néz ki, vagány, nem kisfiús, szerintem nagyon klassz. Választottunk egy hozzá passzoló tolltartót is. Máté nagyon büszke volt rá! Milán kiverte a hiszit, hogy ő is kér egy iskolatáskát. Marci pedig felpróbált néhány rózsaszín pónis-cicás darabot. 

Máté majdhogynem az új táskájával aludt. Vagyis aludt volna, ha aludt volna, de nem aludt. :) De amint Milán felébredt, rögtön elővették, és nézegették jobbról-balról. Én csak foszlányokat hallottam a szobából, ahogy Máté mutogatja Milánnak, hogy mit hol fog majd benne tartani. Mintha lenne bármi fogalma is arról, hogy mi minden kell az iskolába :) Milán pedig elbűvölve hallgatta. Máté meg nyugtatta, hogy ne aggódjon, mert amikor majd ő is iskolás lesz, ő is tuti, hogy fog kapni egy iskolatáskát, mert neki sem volt amikor még csak ovis volt.

Aranyos volt nagyon.

És olyan jól áll neki :) 

Villámpiknik

A nyarat illetően van néhány tervem, hogy mit szeretnék megnézni a fiúkkal, hová szeretnék elmenni, stb... A héten már majdnem el is kezdtük megvalósítani az egyiket, de aztán mégsem lett belőle semmi, mert féltünk elindulni ebben a bizonytalan időben, mert mi van ha odamegyünk a világ végére, aztán meg jól elkap az eső. Máté persze szóvá is tette, hogy nem erről volt szó, és hogy megígértem, és hogy sose csinálunk semmit. Szegény gyerek :( 

Mára már határozottan azt mondták, hogy jó idő lesz. Ennek ellenére délelőtt nem úgy tűnt, hogy lesz ebből a jó időből valami, viszont valamit ki kellett találnom, mert tovább már nem húzhattam Máté agyát, hogy majd csinálunk valamit. Így azt találtam ki, hogy bicajozzunk el a ligetbe piknikezni, aztán szépen hazatekerünk.

A pékségben be is szereztük a finom puha sósperecet, és ott kezdtem el igazából vacilálni, hogy vajon elmenjünk-e tényleg, vagy forduljunk vissza, mert iszonyat szél fújt. De a fiúk nem fáztak, legalábbis azt mondták. 

Kis kerülővel közelítettük meg a ligetet, hogy ne kelljen a forgalmas és az éppen felújítás alatt álló út mellett lavírozni a bicókkal. Milán a végére mondogatta is, hogy azért már elég fáradt, és már igazán megehetnénk azt a perecet, ha már egyszer megvettük. De úgy terveztem, hogy elbiciklizünk a csónakázó tóig, és ott egy padon szépen elsütkérezünk, kacsát és vizibicikliseket nézünk, úgyhogy kicsit még tekernie kellett, de hősiesen jött. 

Mióta Máté kapott egy nagyobb bicót, Milán pedig megörökölte a Máté 16-osát, így már jól lehet velük haladni. Legalábbis jobban,  mint akkor, amikor szegény Milán a kis 12-sét csak tekerte mint az őrült, de mégsem tudott velünk lépést tartani.

Máté az új bicajával

Marci pedig így utazott

A tó mellett nem volt igazán jó idő, hol nagyon kisütött a nap, hol egy brutálfelhő takarta el, és akkor határozottan hideg volt, és fújt a szél. Gyorsan le is telepedtünk egy padra, a fiúk követelték a perecüket, mint akik  mindjárt éhen halnak, pedig épp hogy lenyelték a reggelit indulás előtt. 

Marci bohóckodik

még mindig :)

A fiúk fel is vették a listájukra ezeket a jópofa autós vízibicikliket, amit mindenképp ki szeretnének próbálni.

Aztán evés után Marci teljesen megvadult, és kisfarkas módjára kergetni kezdte a galambokat. Mondjuk vicces volt, szó se róla. Csak mire eszembe jutott, hogy akár le is videózhatnám, addigra a galambok nagy részét már elüldözte.

Mivel a galambok messze elkerültek eztán minket, így nyugodtan ücsöröghettünk még egy kicsit a tóparton, aztán viszont gyorsan elkezdtük szedni a sátorfánkat, mert egy nagy fekete felhő jött a fejünk fölé, amiből akár eső is eshetett volna bármelyik percben, de nem esett. Ehelyett jól leizzadtunk félútig, Milán elfáradt, Marci nyafogott, Máténak meg beragadt a fékje, szóval nem volt egy sima utunk hazafelé (sem), de végülis rendben hazaértünk. Marci az utca végén egyszer csak a hátamra hajtotta a fejét, és elaludt. :) Nagyon mókás volt :)
Jól elfáradtunk. Tekertünk vagy 10 kilométert kb.