Vasárnapi kirándulások- Třebíč

Amit a továbbiakban szimplán csak Trebic-nek fogok írni, mert az én billentyűzetemen nincsenek ilyen kacifántos betűk. 

Trebic, a szomszédos város, ahol a hétvégi orvosi ügyeleten kívül van egy 2003 óta a Világörökség részét képező bazilika, és zsidó negyed. 

Ide indultunk el vasárnap délelőtt,  ha már annyit beszéltünk róla az orvos kapcsán. A térképet nézegetve egy Trebic, Telc, Jihlava körutat terveztünk, és mivel az útikönyvek egyike se tér ki nagyon részletesen egyik városra sem, gondoltuk simán belefér majd egy délelőttbe mind a három. (Ferinek délután dolgoznia kellett mennie.) Aztán utólag itthon az interneten keresgélve azért elég sok infót  találtam, és utólag azt mondhatom, tényleg érdemes megállni és szétnézni ezekben a kisebb városokban is. 

Vasárnap csúnya, ködös reggelre ébredtünk, és bár amíg megreggeliztünk és elkészültünk, addig kicsit tisztult az idő, de még 10 óra körül is elég hűvös volt. Kellett a meleg kabát, a sapka, a fiúk még sálat is kötöttek.

Amikor megérkeztünk, akkor már kezdett előbújni a nap, és érezhető volt a lassú felmelegedés.
Trebicbe érve a Bazilika felé indultunk. A bazilikát a benedek rendi kolostor részeként építették a 13.század elején. A kolostor később vallási központ és katonai erődítmény is volt, egészen a huszita háborúkig, majd 1468-ban magyar kézre került.

A templomkertben volt egy kis gyógynövény-ültetvény. Sajnos a mellétett tábla csak csehül nyújtott információt.

A kert végéből pedig jól lehetett nézni a városra.

A templomban, vasárnap lévén , éppen mise volt, így oda nem tudtunk bemenni, csak belestünk az ajtón. Nagyon szép kőtemplomnak tűnt, az alatt az 5 mp alatt, amíg a fejemet bedugtam. Azért nem tovább, mert Milán már rögtön befelé kurjongatott, hogy hahóóóóó!

A templom mögött egy szép kis park van, vagyis nem olyan kicsi, mert jó sokat mentünk, míg elértünk a végéig, mert azt hittük ott lesz a zsidótemető, de nem ott volt, hanem egy másik hegyen. A szemköztin.

 

Innen visszasétáltunk a zsidónegyed felé, és követtük a zsidótemetőt mutató nyilat, követtük, követtük, föl-föl a hegyre, és amikor már jó ideje követtük, de még mindig nem voltunk sehol, Milán pedig már nem akart tovább fölfelé menni,  de igazából sehová sem akart menni, csak az autóhoz, akkor visszafordultunk. 

A trebic-i zsidónegyed Európa egyik legnagyobb zsidónegyede, és teljes egységében került fel a Világörökség listájára. 

A zsidónegyedből a folyón átkelve elérjük a város főterét, a Károly teret, amely méretében alig tér el a prágai Vencel tértől, így az ország egyik legnagyobb tere.

A főtér mellett nagy nehezen találtunk egy pizzázót, ami nyitva volt, és bekaptunk egy falatot, majd Milán nagy örömére visszamentünk az autóhoz. Pizzázás közben pedig úgy döntöttünk, hogy legalább Telc még belefér a napunkba, így arrafelé mentünk tovább. 

Azt olvastam a wikipedián, hogy a folyó partján lévő strandon zajlottak 1992-ben a Játék határok nélkül vetélkedői, amit a helyi csapat meg is nyert. Milyen jó is volt az a vetélkedő!!!! Én nagyon szerettem! Biztos vicces lenne visszanézni :)

Első délután

Miután kellemesen belaktuk a helyet, és amit tudtam kipakoltam, a fiúk meg amit tudtak szét. Pakolás közben azt is  észrevettem, hogy igaz, hogy rengeteg mindent felhordtam az ajtó elé lerakott pakkokban, de a kaját szatyor nagyobbik, és vacsoraként használhatóbb része az az autóban maradt, ami viszont elfurikázott Ferivel a munkahelyre. Feri pedig meghatározhatatlan időben tért csak haza, vagyis leginkább semmi esélyünk nem volt arra, hogy normális vacsorát vegyünk magunkhoz, mert a kenyeret pedig én felejtettem otthon. (ejjjj de szépen be fog zöldülni, mire hazamegyünk!)

Szóval gondoltam, hogy kölyök még az idő, és tegyünk egy kört  a városban, hátha találunk valamit még szombat délután nyitva, ahol valami kenyérfélét lehet kapni. 

Felöltöztünk, elindultunk, és az első zebránál már eszembe is jutott, hogy még ha találunk is valamit nyitva, akkor sem vagyunk előrébb egy centit sem, mivel egy fillérem sem volt. Némi forint, de az sem sok, és hát azzal nem is mentem volna sokra. De azért ha már elindultunk, akkor tettünk egy kört a főtéren. Nem volt nagy tolongás, 1-2 lézengő embert leszámítva mondhatni nem is volt ott rajtunk kívül senki. 

Ha ott a kis utcán bemegyünk, na ott lakunk. Közvetlenül a vár alatt. 

Valamelyik süsmák kitalálta, hogy mindenhová benéznek. Nehezen tudtam őket lebeszélni róla, végül már a riasztó megszólalását és a rendőrséget is emlegettem.

 Városháza:

 Egy zsinagógából lett virágbolt. Még nem voltam benne. Pedig ez nyitva volt, semmi más nem.

Egy viszonylag kis kört mentünk, aztán gyorsan hazamentünk, mert elég nagy szél fújt, nem volt jó kint lenni. 

A nap hátralévő részében apát vártuk, vagy a hívását, közben játszottunk, és egy nagyon jó kis turistafilmet néztem Németországról, németül, és nagyon élveztem, hogy ha a gyerekek csak egy kicsivel lennének csendesebbek, akkor akár még érteném is, hogy mit mond a szépenbeszélő bácsi. Így nem igazán értettem, csak néhol hallottam. 

Az idillnek akkor szakadt vége, mikor észrevettem, hogy Milcsi meleg. Eléggé el is volt kámpicsorodva, de nem mondta, hogy rosszul van, én meg azt hittem, hogy már biztos fáradt, hiszen a délutáni alvását most már délelőtt lealudta. 

Kapott lázcsillapítót, és ágyba parancsoltam. Ment egyébként magától is, és olyan kis szerencsétlenül kuporgott az ágyban, hogy a szívem szakadt meg. Jóóó meleg volt, mint egy kályha. Jeleztem is a helyzetet Ferinek sms-ben, és meg is tudakolta a cégnél, hogy milyen lehetőségek vannak orvosilag. Kiderült, hogy a mivárosunkban nincsen hétvégi ügyelet, csak a szomszéd városban. Úgy döntöttünk, hogy egyelőre kivárunk, és nem autózunk át az éjszakában az ismeretlen szomszéd városba egy ismeretlen orvoshoz, aki lehet, hogy nem is beszél angolul. Bíztunk Milcsikében, aki sokkal könnyebben és gyorsabban gyűr le mindenfajta betegséget, mint mondjuk Máté, és sokszor otthon is mire orvoshoz jutunk, már szinte kutya baja. 

Le is ment a láza, igaz, két adag lázcsillapító hozott értékelhető eredményt, de mihelyst 37-tel kezdődő értéket mutatott a hőmérő, Milcsit mintha kicserélték volna, és látszólag semmi baja nem volt. 

Az éjszaka is relatív jól telt. 

Azóta nem volt olyan magas láza. Szedi az otthonról hozott gyógyszereket, amiket otthon is szedne. Javul, jól van, olykor túl jól is. Reméljük, hogy a történetnek ezzel itt vége is szakad.

Indulás, érkezés

Pénteken úgy tűnt, hogy minden a terv szerint halad, és mire Feri 8 körül hazaért, vagy fél 9 is volt már, ki tudja, addigra én szinte az összes 1 méter fölötti vízszintes felületet telepakoltam az elcsomagolandó ruhákkal, és egyebekkel, így már csak bőröndökbe kellett rakni a cuccot. Reggel korai indulást terveztünk. Nem miattam. Ferinek időben bent kellett lennie a munkahelyén, itt Meziriciben. Végül aztán mégsem sikerült olyan korán indulni, mert mire Feri besakkozta a 4 bőröndöt, a 2 kézitáskát, a 2 laptoptáskát, a cipős szatyrot, a kajás szatyrot, és a konyhai cuccos szatyrot, a hűtőtáskát, a könyves táskát és a játékokat, addigra kicsit eltelt az idő. Fél 9-kor zártuk magunk mögött a kaput. 

A fiúk még valahol hétvégi pesti forgalomban elaludtak. 

Először Mosonmagyaróváron és a szlovák-cseh határon akartunk megállni. Végül egyik helyen sem álltunk meg, mert Marci édesdeden szunyált a hátsó sorban, és nincs az az isten, hogy ilyenkor bármi miatt is megálljunk. Így viszont nem váltottunk pénzt, amit a határon terveztük, hogy váltunk, de úgy gondoltuk egyelőre megleszünk korona nélkül is.
Az út teljesen eseménymentesen telt, ha nem említem, hogy a cseh autópálya szétrázta dobhártyámat, de hát nem lehet minden tökéletes :)

Még az M1-en.

A pozsonyi vár az autópályáról:

Fél 1 köröl már a ház előtt álltunk. Feri villámgyorsan bedobálta a nagyobb dolgokat az előtérbe, és már ott sem volt, mi pedig birtokba vettük az új helyünket, a fiúk ágyakon osztozkodtak, és az volt, és azóta is az a legnagyobb királyság, hogy két wc is van, egy külön, egy pedig a fürdőben, és azóta naponta többször lezajlik egy amolyan Kispipi-kisrécés párbeszéd, hogy

- Én megyek pisilni!- mondja az egyik
- Én is!- mondja a másik

Hát nem könnyű a kedvükre tenni? Dehogyisnem.

Megérkeztünk

Csak gyorsan jelentem, hogy tegnap délben szerencsésen megérkeztünk Csehországba, Brno-tól kb. 50 km-re lévő Velke Mezirici nevezetű kisvárosba. Az út semmitmondóan telt, szerencsére Marci, a legnagyobb hibafaktor szinte végig aludt, vagy teljesen végig? már nem is emlékszem, mert azóta meg már annyi minden történt, amiről majd mesélek is. 

Van egy bizonytalan wifi kapcsolatom itt az apartmanban, ami hol van, hol nincs, most épp a konyhában sikerült elcsípnem :) és gondoltam idevetek néhány sort, amíg Marci egy fej hagymával gurigázik a lábam között. 

Aztán majd jövök és mesélek, és majd képeket is mutatok, hogy merre jártunk.

Ultimátum

Csomagolnék. 3 gyerek mellett nem könnyű feladat, majdhogynem kivitelezhetetlen. Próbálom legalább a Nagyokat rávenni, hogy tegyenek valami hasznosat, pl. elpakolhatnának a kisszobában, de kicsi a lelkesedés ezirányba, így feladom, és inkább arra próbálom rávenni őket, hogy nézzenek valamilyen mesét, vagy filmet, vagy bármit, csak ne kelljen félpercenként rájuk szólnom, és ne kelljen folyton valamelyiket kerülgetni.

Mire Máté:

- Csak akkor nézek mesét, ha ehetek egy csokit!

Na bumm... nem lenne ezzel semmi gond, ha nem tudnám, hogy az egy csoki után majd megint kitalál valamit, majd megint, és juszt se fog egyik se békén hagyni. áhhhhh. 

Mondtam már, hogy utálok csomagolni?

Heti ovis

Egész jól indult a hét, leszámítva, hogy Máté hétfőn-kedden itthon lábadozott. Milán hétfőn teljesen korrektül szépen bement a csoportba. Kedden már mondogatta, hogy ő inkább hazajönne, és kapaszkodott a nyakamba. Nagy nehezen sikerült őt lefejteni, és bement. Egy darabig ácsorogtam a folyosón, behallgatóztam a csukott ajtón, de 1 perc múlva már néma csend honolt a csoportszobában.

Szerdán Máté is ment oviba, mer nekik tűzoltóság látogatás volt az aznapi program. Bkv-val mentek, mint mindig ilyenkor, és nagyon élvezik, az óvónők is nagyon meg vannak velük elégedve. A tűzoltóság persze tetszett nekik, megnézték az autókat, megmutatták nekik, hogy hogy öltöznek és készülnek el nagyongyorsan, ha jön egy riasztás, hogy hogy csúsznak le a rúdon, megmutatták, hogy hogy szerelik össze a slagot, beültek az autókba.

Milánéknál szerda reggel nem a mióvónénink fogadta a gyerekeket, mert az egyik beteg már vagy egy hete, a másik pedig aznap később jött, ezért a szomszédos galagonya csoport Éva nénije várta a kiscsillagokat. Hát Milánnál ez nem volt bejövős. Egyébként is kicsit odavan, hogy Kati néni már napok óta nincsen, mert úgy tűnik nekem, hogy ő egy kicsit közelebb van a szívéhez, de hogy még Szilvi néni sem volt sehol, hát ez betette a kaput. Szerencsére a dadus Zsuzsi néni tartotta a frontot, de ez vajmi kevés volt, Milán nagyjából úgy ordított, mint akiről az utolsó réteg bőrt nyúzzák le. 

Le is ültünk kicsit a padra, hogy megnyugodjon, semmiképp nem akartam így beengedni. Ücsörögtünk, ő sírt, én öleltem, nyugtatgattam, megmostuk a pofiját, még egy kicsit ücsörögtünk, aztán csak bement. Persze akkor újrakezdte a sírást. Vártam egy darabig, hogy mi lesz, de pár perc múlva mikor belestem már kutya baja sem volt, vagyis nem sírt, de a kisszőnyegen duzzogva épített valamit duplókockából.

Mikor mentem érte, akkor Éva nénivel is találkoztam, aki teljesen odavolt, hogy Milán milyen ügyes, és hogy olyan aranyos volt egész délelőtt, hogy az a reggeli ordítós kisfiú biztos nem is a Milán volt. Azt mondta, pár perc múlva teljesen megnyugodott, és egy rossza hangja nem volt, sőt... nagyot beszélgettek, mondókáztak együtt, aztán egy csomót rajzolt. (előző bejegyzés)

Csütörtökön, annak ellenére, hogy Szilvi néni volt, mégis sírással ment be. Nem tudom, miért van ez, mert egészen addig, amíg a küszöbig el nem jutunk, nincsen semmi baja, vidáman szaladunk az ovi felé, mosolyogva öltözik át, de a küszöb előtt mintha megcsapná valami villám. Hiába mondja Szilvi néni, hogy egész délelőtt kutya baja sincsen, és hogy nagyon szépen játszik, és részt vesz a programokban, jókedvű és barátkozó, valahogy ezeket a reggeleket én nagyon nehezen viselem. Nyilván ez már látszik is rajtam, mert a délelőtt folyamán kaptam Szilvinénitől egy sms-t, hogy nyugodjak meg, minden rendben van, Milán boldog és kiegyensúlyozott, szépen játszik. 

Hát ekkor majdnem könny csordult a szemembe, hogy ilyen van, hogy az óvónéni engem nyugtat, hogy minden rendben van! 

Délben Milán mindig mosolygósan jön ki a csoportból, látszik rajta, hogy jól érzi magát, szóval tényleg nem azzal telik a  napja, hogy könnyes szemmel kuporog valamelyik sarokban. Csak ezek a reggelek... csak azok ne lennének. 

Ma pedig nagyon izgalmas napjuk lesz a Csillagcsoportosoknak, mert az Állatok Világnapja alkalmából Szilvi néni bevitte az oviba a saját 32 éves teknősbékáját, aki reggel vígan úszkált a mosdóban egy lavór vízben, de a nap folyamán majd be fog költözni a csoportba, és a gyerek majd megfoghatják, megetethetik. Szerintem tök jó lesz!
Ennek ellenére sírva ment be. Fél perc múlva, amikor jött ki a dadus a reggelimaradékkal, akkor  pont be tud lesni, és akkor már csak hüppögött Szilvi néni karjaiban, és épp megbeszéltek.

Aztán a következő hetekben kicsit szabadságoljuk magunkat az ovi alól. Szilvi néni felkészített, hogy a visszatérés biztos nem lesz zökkenőmentes, de sebaj. Nekem már kell a szünet, kell egy kis lazítás, egy kis reggeli rohanás és ordításmentesség, hogy novemberben feltöltődve, újult erővel tudjam venni a hétköznapi akadályokat. 

Szóval holnaptól új kalandok elé nézünk. Remélhetőleg majd jövök és mesélek :)

Olyan madár nincs...

Matricás albumba ragasztgatjuk tegnap délután a frissen kapott matricákat. Egyet Máté ragaszt, egyet Milán. Így szoktuk.
Milán:- Ez a hattyú az enyém lesz!
Én:- Az nem hattyú, az búbos vöcsök.
Milán:- Olyan madár nincs, hogy púpos köcsög!!!! Ez egy hattyú!

Megint rajzok

Milán nagyon belelendült a rajzolásba, én pedig annyira imádom, ahogy egyik pillanatról a másikra fogja magát, leül az asztalhoz, és papírra vet ezt-azt. Tegnap az oviból is hazahoztunk egy köteg rajzot, amit az elmúlt pár napban készített. Vannak benne egész korrekt művek.
Az almafa és ház témában pl. :

Aztán az egyik kedvencem ez a színes vár. Szerintem nagyon profi, ahogy minden négyzetet másik színre festett.

Egy hajó:

A felirat szerint ez egy pók. Magamtól mondjuk nem biztos hogy rájöttem volna, de így hogy oda van írva, határozottan póknak néz ki :)

És egy tegnap esti itthoni: Bal oldalon én vagyok, jobb oldalon Apa. A többieket is elkezdte, de már nem volt kedve befejezni, így ők csak körvonalakban vannak jelen.

Mátétól: itt aztán minden van, űrhajó, repülő, egy autó, egy hal, egy nyúl, egy fa, 2 virág, napocska, emeletes ház, benne emberek.

Pár napja viszont inkább számokat rajzol:

 És felnőttírással ír :)

Milán kérdezte tőle, hogy hogy ír, és kérte, hogy tanítsa meg őt is írni. Máté mondta neki:
- Hát úgy írok, hogy húzok egy vonalat, aztán csinálok egy hurkot, húzok egy vonalat, csinálok egy hurkot. 

És valóban. Elméletben már megvan az írás. vonal-hurok-vonal-hurok:) Imádom!