Máté 2 éves

Máté második életéve képekben:

Kórházas délelőtt

Ma délelőtt újabb ctg-re vittem a Kisebbiket. Mikor elindultam itthonról szépen szállingózott a hó, és nekem megint csak az a 2 évvel ezelőtti hideg téli nap jutott az eszembe, amikor ilyenkor már fájásaim voltak, és sejtettem, hogy nincs már messze a nagy találkozás. És mivel bőven időben indultam itthonról, volt időm kiélvezni az arcomra hulló hópelyheket.

A ctg most nem annyira jött be Matyitesónak, kétszer is szépen arrébb vándorolt, amivel sikeresen érvénytelenítette  a mérést, de végül sikerült egy kicsit maradásra bírni és kicsikarni belőle egy pár perces értékelhetőt.

Innen rögtön az anesztes konzíliumra vitt az utam, ahol egy zsúfolt, tömött folyosón ücsörögtem egy darabig, majd bent egy kedvesnéni áldását adta a spinális érzéstelenítésemre.

Eztán doktrobácsi, leletek jóváhagyása, és egyebek... DEEEE ami a legfontosabb, hogy sikerült meggyőznöm, hogy tekintsünk el a 29-ei befekvéstől, mert.... Igazából nagyon nem is kellett győzködnöm, egyszerűen csak közöltem vele, hogy nem túl egyszerű megoldani a 2 évesem egész napos másra bízását csaknem 2 hétig, és különben is nagyon fogok vigyázni magamra, és 5 percre lakunk, szóval tényleg bármikor be tudok menni, ha úgy érzem történik valami. Erre ő, igaz nem nagyon boldogan, de rábólintott, és a lelkemre kötött mindent, hogy ha bármi bajom lesz itthon, akkor aztán vele gyűlik meg a bajom. Én persze mindenre lelkesen bólogattam, és bármit megígértem volna. De igazán megértő volt, szóval tényleg egy rossz szavam sem lehet. Így a legújabb helyzet, hogy 3-án megyek be, és 4-én császár. Ha addig nem történik semmi....

Bónuszként még kaptam egy gyors uh-t is, amit igazából később kellett volna még megejteni, de mivel a spontán szülést tul. képpen végképp kizártuk, így nagy jelentősége nem volt, és gondolom az ünnepek miatt is, meg amúgy is sokan vannak kismamik, nem volt szabad hely, de mostazonnal felszaladok megnézik mi az ábra odabent. Már a képernyőn is látszott, hogy már milyen nagy, hogy már nagyon össze kell gömbölyödnie, hogy elférjen, kapálódzott a lábacskáival, aranyos volt nagyon:)

Méreteit tekintve minden rendben van, nem lesz egy óriásbébi, de hát ezt eddig is tudtuk, és reméltem is, én egy olyan kis manócsomagot szeretnék, mint Matyi volt:)

Számokban kifejezve:

BPD(koponya haránt átmérője): 87mm

AD1(gerinctől a hasfalig a poci): 97mm

OFD(koponya hosszanti átmérője): 110mm

AC(pocakkerület):313mm

HC(buksikerület):321mm

FL(combcsont): 71mm

FHR: 150/min

Becsült súlya: 2730g

Szóval minden a legnagyobb rendben van. Végre kívül is és belül is.

Nincs más hátra, mint várni... így hát várunk.

Fizikailag most remekül vagyok, kicsit mintha könnyebbedett volna a pocakom, és lehet, hogy lejjebb is csúszott MAtyitesó, mert kevésbé nyomja a bordáimat, és a savasodásom is jó néhány napja már szinte elviselhető. Estére még mindig nagyon aktív,szinte mindig van kirúgom a ház falát.

Hétvégére erős fagyot, jövő hétre havazást mondanak... kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni...

Végül, de szerintem még nem utolsó sorban, a 37 hetes pocak:

Újra és újra

Már tegnap este is kicsit megdobbant a szívem, amikor az időjósok közelgő hidegfrontot és havazást jósoltak a következő napokra, Minkalány közelgő megszületése pedig csak még lapáttal rátett  a nosztalgikus hangulatomra, hisz Matyi is az ilyentájban beköszöntő hideggel  és hóval érkezett, néhány nap híján 2 évvel ezelőtt.

Azt hittem, hogy idén elkerül majd az ÉRZÉS... hisz annyi most a tennivaló, várnivaló... de nem... idén is kezdek könnybelábadt szemekkel magam elé meredni, és elgondolkozni, hogy hogyan szaladhatott el ilyen gyorsan az idő, hisz mintha minden csak tegnap lett volna. (Érdekes, hogy tavaly is pont ugyanekkor 11-én kezdtem el a meghatódni:)))

Vajon meddig fognak azok az érzések bennem élni? Örökké?

Éjjel felébredtem 3 után valamivel. Pont akkor, amikor azon az éjszakán is felébredtem, hogy valami történik, történni fog. A nappaliban próbáltam még kicsit pihenni, közben gondolkoztam, hogy vajon ez már az? Két könyv ide vonatkozó részét is gyorsan átnyálaztam, és konstatáltam, hogy igen, ez már az.

Kint borzasztó hideg volt, az utcán tükörjég volt, nekem mégis melegem volt, pedig csak egy vékony pulóver és egy átmeneti kabát volt rajtam. Támasztottam a ház sarkát, míg Feri kiállt a kocsival. Fel sem fogtam, hogy mi történik, hogy hamarosan megszületik Ő, hogy amire hónapokig vártunk az most történik. El sem tudtam képzelni, milyen lesz szülőnek lenni, felelősnek lenni,

Néhány hét múlva újra átélhetjük majdnem ugyanezt. Sok mindent tudunk már...  Tudjuk, hogy csodálatos érzés lesz megismerni egymást... tudjuk, hogy nem mindig lesz könnyű... de tudjuk, hogy meg fogjuk oldani.

Tudom milyen érzés anyának lenni... de nem tudom milyen két gyerekes anyukának lenni... de tudom, hogy sokkal-sokkal csodálatosabb, mint egy gyerekesnek.

Nem tudom, hogy hogy fognak telni a hétköznapjaink, nem tudom, milyen is lesz Ő valójában, hogy fog-e fájni a pocakja, hogy jóalvó (hú de utálom ezt a kifejezést) lesz-e, nem tudom, hogy mikor fogok újra átaludni egy éjszakát... de ezek nem is fontosak... Mert tudom, hogy bármilyen is lesz, szeretni fogjuk... olyannak, amilyen....

Kavarognak bennem az érzések... egyik felem újraéli a Matyival töltött első napokat, a másik már a Második Nagy Találkozásra készül. Fura kettőség ez....De szívetmelengető.

Kiborít

Most épp Matyi.... Biztos a labilis lelkiállapotomnak is köszönhető, hogy pár napja nehezebben veszem a Matyi által támasztott akadályokat. Bár még mindig fenntartom azon álláspontomat, hogy Matyi alapvetően jó gyerek, általában mindent meg lehet vele beszélni, vagy elterelni valami mással a figyelmét a rosszasságról, szóval általában jó partner.

De két napja, komolyan, mintha legalábbis süket lenne, vagy nem egy nyelvet beszélnénk. Nap végére egyszerűen az az érzésem támad, mintha egész nap csak azt hajtogattam volna, hogy "Matyi, ezt vagy azt ne csináld!" Máskor is van ilyen, de akkor mintha nem kéne 800-szor szólnom, hogy 801-edjére is csináljon valamit, amit nem szabad, vagy nem szeretném, ha csinálna.

Vannak vissza-visszatérő csínyek, ilyen például néhány fiók kipakolása, amiben olyasmiket tartunk, ami vagy fontos, vagy egyáltalán nem gyerek kezébe való. Lehetne mondani, hogy tegyük máshová, magasabbra, stb, de felesleges, Matyi előtt már nincsenek akadályok, bárhová fel tud mászni, és fel is mászik, szóval ha így tennénk, akkor csak dupla lenne a kockázat. Így Matyi mindig pakol, vagy pakolni szeretne.

A palettát színesítette a székreállással, szépen odaviszi a kisszékét a szekrény elé, és egyre feljebb kapaszkodik, és pakol. És pedig idegbajt kapok. Egyrészt mert pakol, másrészt meg félek, hogy le fog esni.

Most már arra is rájött, elvégre nem hülye, hogy ha székre áll, akkor a villanyt is fel tudja kapcsolni. Fel is kapcsolja. Napjában többszázszor, amivel megint csak kiborít.

Porolja a konyhában a szőnyeget, egyszer, kétszer, sokszor, ami főzés közben megint csak nem szerencsés. Sőt... most már eléri a kilincset, és így minden akadály megszűnt létezni, a kamrába rejtett seprőt most már naponta akárhányszor előveszi, kiporolja a szőnyeget, felseper, visszapakol, és kezdi előlről. Közben kétszer jól becsapja az ajtót.

Én pedig már hülyének érzem magamat, hogy folyamatosan csak Matyizok. És próbálok higgadt maradni... egyre kevesebb sikerrel.

Persze sejtem, hogy mindennek a magyarázata talán az, hogy Matyi is érzi, hogy valami nincs rendben a lelkemmel. Hogy ahelyett hogy 100%-ban ott lennék vele, félig  mindig valahol máshol vagyok gondolatban, hogy tele vagyok aggodalommal, és gondolom, csak próbálja magára terelni a maximális figyelmemet. Ezt abból gondolom, hogy amikor tényleg sikerül kikapcsolni az agyamat, akkor nincs is semmi gond, akkor nincs rosszcsontság, csínytevés, szófogadatlanság.

Egy szó, mint száz, össze kell szednem magamat, nincs mese!!!!

Nemjól

Bármennyire is próbálok nem gondolni a fenyegető kórházas sztorira, nem megy. Mint Damoklesz kardja, úgy lebeg felettem a nap minden órájában és percében, és nem tudom kiverni a fejemből. Nem szeretem ezt az állapotot, de bárhogy is próbálok nem tudok tenni ellene. Érzem, hogy a testem, lelkem felőrli a kétségbeesés, és a félelem. És mérges vagyok! Mérges vagyok magamra, mert nem tudom kordában tartani az érzéseimet, és türelmetlen vagyok és ideges. Mérges vagyok a kialakult helyzetre, a dokira, mérges vagyok, hogy egy olyan szituációba keveredtem, amiben én egy cseppet sem irányíthatok, mérges vagyok, hogy mindenki azt várná el tőlem, hogy mosolyogva sodródjak az árral, mérges vagyok az egész világra. Mérges vagyok, hogy elveszik tőlem a hátralévő idő jóérzését, amikor még élvezhetném a 2in1-et, úgy igazán, mert ki tudja fogom-e még..., hogy el akarnak venni tőlem hosszú napokat, amit még CSAK Matyival tölthetnék... Mindezek miatt már a MOST-ot sem tudom élvezni, csak jár az agyam, megállíthatatlanul.

És hiába tudom, hogy még nincsenek lefutott körök, hogy még nincs semmi elveszve, hogy nagyon hosszú még, relatíve, a hátralévő idő, hogy 3 hét alatt sokminden történhet, hogy az én okos Kisfiam eldönthet mindent egy szempillantás alatt.És közben lelkiismeretfurdalásom van, amiért idő előtt kint szeretném tudni Őt, csak azért, hogy nekem jó legyen, holott tudom, hogy Neki bent a jó, egyelőre.

Jó lenne tudni hogy mit hoz ez a néhány hét..., hogy kell-e egyáltalán aggódnom, vagy odafent már réges-régen meg van írva, hogy ennek a Kislegénynek mikor kell közénk érkeznie.  Ha tudnám, akkor talán meg tudnék nyugodni, akkor nem emészteném magam olyasvalamin, ami lehet, hogy be sem fog következni. De nem tudom.... Sajnos!

És attól is félek, hogy ha végül mégsem akar útnak indulni önként, és kivárja a 4-ét, amikor én már egy hetet bent leszek, félek, hogyha így lesz, akkor elveszik tőlem a Nagy Találkozás örömét, és  csak egy egyszerű sivár Végre! érzés lesz bennem, hogy végre túl vagyunk rajta, hogy végre hazamehetek. És ezt nem akarom!!!! Nem akarom, hogy az első pillanatok, napok gyönyörűségesen meleg meghittségét elvegyék tőlem, hogy a szép érzések közé odafészkelje magát valami egészen nem odaillő.

Háborog a lelkem! És ez most nagyon nem jó!

Nálunk is járt

Amíg én a lelkemet ápolgattam, és a sebeimet nyalogattam, természetesen nálunk is járt a Mikulás. Vasárnap reggelre telepakolta az ablakpárkányra készített gumicsizmát mindenféle földi jóval, sőt... Matyi olyan jó fiú volt az idén, hogy egy gumikacsa családot is hozott neki a Nagyszakállú, és pont olyat, amit hetekkel ezelőtt Ő maga választott ki az egyik nagyáruházban. Ez a Mikulás ténylég mindent tud:) Matyi nagyon aranyos volt, csak ámult-bámult az ablak előtt, szerintem nem is hitte el, hogy az ami ott van, mind az övé, mert olyan nagy kerek szemeket meresztett.

Aztán tegnap találkozott az Igazi Mikulás bácsival is, akit tátott szájjal nézett.

Pedig jó előre megbeszéltük, hogy jönni fog, még azt is begyakoroltuk, hogy Csókolom Mikulás bácsi, amit aztán nem mondott... igazából semmit nem mondott:)  Sőt, közel se ment hozzá. Pedig nem félt, inkább csak csodálta. Azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a Mikulás bácsinak Apát is bemutassa:)

Első Ctg, újabb kétségek, teljesen padlón

Ma délelőtt sor került Másodszülöttünk első ctg-jére. Igazából erről nem is nagyon van mit írni, jó szívműködés mellett szép majdhogynem vízszintes vonalat produkáltunk, néha-néha egy-egy mozgolódással, de ez ebben a stádiumban még normálisnak mondható.  Szóval Kistesó köszöni szépen jól van odabent, így volt ez a bátyjával is, nem lepődtem meg egyáltalán.

Majd újabb folyosón ücsörgés, hosszas könyvolvasás, (ha ez így megy tovább behozom az éves lemaradásomat könyvügyileg), doktorbácsira várás, aki végül sűrű elnézések közepette befut, és sebtiben vázolja az újabb elképzelését a jövőmet illetően, ami, hát nem is tudom.... első, nekem második hallomásra is enyhén riasztó és kétségbejtő volt.... mondhatni azóta sem térek magamhoz.

Az új szitu ugyanis az, hogy az előirányzott legvégső céldátum továbbra is a január 4-e. Ez már ugye nem új, ezt valamennyire már meg is emésztettem az elmúlt napokban. Viszont, a kórtörténetemet figyelembe véve, hogy minden rendben legyen, mármint velem, biztos, ami biztos alapon jobbnak látják, ha már 29-én besöpörnek a kórházba, hogy online megfigyelés alatt tarthassanak. (Doktorbácsi először 28-át akart, de látva kétségbeesett könnybelábadó nyusziszemeimet kaptam még egy itthoni napot. Juhé!)

Ami annyit tesz, hogy ha a Kisebbik megmakacsolja magát és csakazértse akar korábban kibújni, akkor testvérek között is min. 12 napot töltök egyvégtében kórházban, mert császár után itt  5 nap a protokoll.

Tudom, hogy ha ez a verzió jön be, akkor legalább a korábbi hová tegyük Matyit kétségeim el vannak oszlatva, és így még mindig tervezhetőbb a dolog. ÉS azt is tudom, hogy mindez kizárólag az én érdekemben történik, és persze Kistesó érdekében, hogy mindenki ép bőrrel abszolválja a projektet. Tudom, hogy a történetben most nincs senki ellem, sőt, mindenki velem van, és a lehető legjobbat akarja.

DEEEEE, nem tudom, hogy hogy bírnék ki két hetet egy kórházban, ki tudja milyen vadidegen emberekkel egy szobába összezárva, úgy hogy effektíve nincs semmi bajom, csak épp egy gyereket készülök a világra hozni. Nem tudom, hogy hogy tudnék kibírni két hetet Matyi nélkül úgy, hogy nem naponta csak max. pár órát láthatom, foghatom ölbe, szavhatom be az illatát. Nem tudom, hogy Ő hogy fogja tolerálni nekem ezt a fajta fényűzést, hogyegyszerűen csak fogom magam és lelépek két hétre (ami még egy felnőtt embernek is hosszú idő, egy ilyen kicsinek meg maga az örökkévalóság, szerintem), se szó se beszéd, majd hazatérek karomban egy Másikkal, szóval nemhogy visszakapja az anyját, de még osztoznia is kell majd valakivel rajtam. Már ha két hét után emlékezni fog egyáltalán arra, hogy valaha volt neki egy anyja is.

És nem tudom, hgoy ha ennyire gázos a jelen helyzet, hogy az utolsó héten már nonstop megfigyelésre szorulok, akkor miért nem lehet már 29-én megcsinálni a császárt, amikor éppen betöltöm a 39-dik hetet, szóval szerintem akkor már egyáltalán nem lenne semmi gond. Miért jó az, ha ott bent lógatom a lábamat, távol a családomtól, az otthonomtól, foglalok egy ágyat feleslegesen, amin még csak kényelmesen feküdni sem lehet.

Persze még mindig fennáll annak a lehetősége, hogy Matyitesó megkönyörül rajtam, és eloszlatva a kétségeimet hamarabb útnak indul, és akkor ez az egész forgatókönyv érvényét veszti, leszámítva a császár utáni 5 napot, amit ezek után már féllábon is.....

Holnap töltjük a 36-ot.... elvileg ha minden kötél szakad, már jöhetne... azért ha marad még bent 1-2 hetet, nem bánom.... de aztán kifelé!!!!!

UI: a helyzetemen és a lelkiállapotomon nem sokat dobott, hogy miután a könnyeimmel küzködve hazértem Matyi magasra tartott kézzel futott felém, éscsak ölelt, és ölelt.... hát csoda-e ha nem akrok elvállni tőle ilyen félelmetesen hosszú időre?????

Hangulat

Nem, valahogy idén is elkerül a karácsonyi hangulat... pedig azt hittem, hogy gyerekkel majd másképp lesz... nincs másképp.
Sokkal inkább vagyok szülinap várós, és Kistesó várós hangulatban:)
Mellesleg újabb név merült fel, mint esetleg lehetséges, és nem lettem 100%-ban leszavazva.... na hát ezért nem lett még publikus a Kisöcsi neve...
De mivel most már szinte mindenki ünnepiesítette a blogját, muszáj volt nekem is tennem valamit.  A sablont megint csak innen vettem kölcsönbe:) Aztán jövőre majd lesz egy újabb, egy pasis:))))

Kétségek közé taszítva

Tegnap reggel még minden olyan rendben volt a lelkemben. Nyugalommal készülődtem a sötétben az utolsó vérvételemre, békésen sétálgattam a villamosmegálló felé magam mögött hagyva a fiúkat a jó meleg lakásban. Majd békésen olvasgatva eltöltöttem cirka egy órát a vérvételre és ctg-re várakozó kismamiknak kijelölt 2 nm-en, számos sorstársammal egyetemben. Nem volt gáz, vittem magammal az épp olvasott könyvemet, és még örültem is, hogy végre 5 oldalnál többet is el tudok belőle olvasni. (majdnem a végére is értem). Vérvétel megvolt, bár annyi csövet csatlakoztattak rám, hogy azt gondoltam, hogy már bennem nem is marad abból a piros léből. Majd kaptam ctg időpontot jövő hétre, igen, már itt tartunk... És kaptam aneszteziológia időpontot is két hét múlvára, a programozott császár miatt.

Ezután ücsörögtem még röpke fél órácskát egy másik folyosón a doktorúrra várva, aki épp nagyvizitelt, de végül betoppant.

Na és ekkor történt az, amire már megint nem voltam felkészülve.... mert Mátéval is hasonlóan jártam... és akkor is felkészületlenül ért.

Doktorbácsi ugyanis úgy döntött, hogy fittyet hányunk a sebhelyekkel tarkított múltamra, és január 4-ét jelölte ki KisTesó születésnapjának, ami csupán 1 nappal van korábban, mint a menstruáció szerint kalkulált időpont. Merthogy kutya bajom sincsen.... és különben is az a legjobb a gyereknek, ha nem bolygatjuk feleslegesen, tehát a lehető legtovább marad pocakon belül. Csak épp túlhordani nem hagyják....

És én értem is ezt, meg tudom is, hogy a babának mi a jó.... hogy az neki a legjobb, ha maga dönti el, mikor akar közénk érkezni... és tényleg nincs szerencsére semmi olyan bajom, ami indokolttá tenné, hogy hetekkel korábban kivegyük a jó meleg vacokból.Persze, ha korábban ki szeretne jönni, amiben én még minidg bízom, mert Matyi is korábban jött egy picit, akkor erőszakkal nem fogják bent tartani 4-éig, hiszen már benne leszek a rendszerben, csak egyszerűen be kell vonulnom a kórházba, és közölni, hogy ez a gyerek biza ki szeretne jönni.

De akkor is!!!!! Én decemberi gyereket szeretnék!!!! Már beleéltem magamat!!!!

De a legnagyobb kérdés most az, hogy mi lesz Matyival. Mert a programozásnak számomra az is előnye lett volna, hogy szépen nyugodtan összekészülődve, nagymama iderendelve Matyifelvigyázónak, mi bevonulunk a kórházba, és nó para, mert mindenki jó kezekben van. Így viszont megint aggódhatok... hogy mi lesz Matyival... Mert hetekig nem rendelhetek ide senkit.... ha pedig hirtelen történnek a dolgok, akkor meg lehet, hgoy nem ér ide senki... és mi lesz, ha megint éjszaka történik minden.... jó, Matyinál is voltak már napközben is jelek, amiket én rutintalanul nem vettem komolyan.... de mi van, hgoy most sem fogom tudni, hogy ez már az????

Abban még mindig BIZTOS vagyok, hogy nem fogja megvárni a 4-ét. Azt, hogydecemberi lesz, azt még mindig remélem.

A másik parám, hogy mi van, ha szilveszterkor akar jönni? Vagy ami szerintem még rosszabb, Újévkor. Nem akarom, hogy pezsgőspoharakkal a fejem fölött vagdossák a hasamat, hogy esetleg másnaposan (aznaposan) azt meg végképp nem, és ki vigyázna Matyira szilveszter éjjelén????? Akkor még autóba ülni sem egy életbiztosítás....

Ház így vagyok most.... jár az agyam ezerrel... közben pedig győzködöm a Kisebbiket, hogy a december 28. az mindenkinek jó lenne. Hátha hallgat rám.

Már 35, még 35

Az utóbbi jó pár nap enyhe őszvégi időjárása az én mindennapjaimat is megenyhítette. Pedig az idő rohan... 35 hét van mögöttünk, és 35 nap van előttünk. Mégis most úgy érzem, hogy most jó. Most megállhatna egy kicsit az idő, hogy elmélázhassak azon, milyen jó is pocakosnak lenni, és milyen is lesz majd az életünk négyesben. De erre kevés idő jut.

Készülődünk. Nem csak lélekben, fizikailag is. Úgy látszik, nekünk egy gyerek születése kell ahhoz, hogy néhány rég elmaradt dolog a helyére kerüljön. Matyi születése előtt kisszobát parkettáztunk, most képeket fúrunk, többek között. Szép lassan minden összeáll. Lélekben is.

Érdekes, hogy sokkal nyugodtabban várom KisTesó érkezését, mint annak idején a Matyiét. Akkor tele voltam aggodalommal, félelemmel, hogy milyen lesz Ő, hogy milyen leszek én, hogy milyen lesz hármasban. Most úgy gondolom, hogy azok után, amit Matyival át- és túléltünk nagy meglepetés nem érhet, és ha ér, akkor azt is fogjuk tudni kezelni. Matyival ilyenkor már tele voltam rémálmokkal, hogy hogy fogok megfelelni. most nincsenek rémálmaim, sokszor álmaim sem, vagy ha igen, nem ezzel kapcsolatosak.

PocakTesó is mintha most nyugodtabb lenne, a múltkori napokig tartó dajdajozás után most szinte csak estére tér magához, akkor sem olyan intenzív forgó-pörgő, inkább csak helyezkedik. Biztos szűkül már tér, amit igénybe vehet.

A jó közérzetemhez biztos közrejátszik az is, hogy gőzerővel készülünk Matyi szülinapjára. Ajándékok kitalálva, részben megvéve, idén már igazán klassz ajándékokat lehet neki venni, olyanokat, ami például engem is szórakoztat(na). Szóval nem unatkozunk. És december van. Reményeim szerint ez már a mi hónapunk. Remélem KisTesó is így gondolja.

35. heti pocak oldalról, előlről, és ezúttal arcostól: