Mátékám vonatozik

Máténak a múlt hét pénteken versenye volt a Velencei-tó mellett, Sukorón. Tudtuk persze, hogy lesz, de az, hogy a 3 napos rendezvényből ő melyik napon fog versenyezni, és hogy csak egy számban vagy többen is, az egészen az utolsó napokig nem derült ki. Legalábbis számomra. Mint ahogy az sem, hogy hogy lesz a lejutás, le kell-e menni egy nappal korábban, ha igen, akkor hogyan, kivel, mivel.

A Balatonhoz még úgy mentünk el, hogy gyakorlatilag semmit nem tudtunk. Hétfőn nem volt Máté edzeni. Kedden az már kiderült, hogy pénteken fog versenyezni, és  csütörtökön már le kell menni, mert előző délután még ott edzenek, pályabejárnak, ilyesmi. A közeli Drótszamár kempingben szálltak meg. 

Az egyik evezős barátja mondta neki kedden, hogy ő tud kölcösnadni sátrat, mert ő máskor megy majd máshová, neki nem kell azon a hétvégén. Ok. Ennek nagyon örültem, mert itt laknak 2 utcányira, el tudják intézni egymás között. 

Szerdán hív Máté valamikor nap közben, hogy a Levi anyukája nem engedi, hogy kölcösnadja Levi a sátrat. Oké, tudomásul vettük, mondtam Máténak, hogy no para, szerzünk sátrat, legvégső  esetben még mindig ki lehet rongyolni a dechatlonba és venni egyet, ne aggódjon. Megejtettem pár telefont, lett sátor, este elmentünk érte, a kertben felvertük. Nekem a sátorállítás egy misztikum, nem vagyunk az a nagy kempingezős család, nem sok gyakorlatom van benne, de végül meglett, összeraktuk, szétszedtük. 

Mivel csütörötk és péntek erősen munkanap, és nincs annyi szabadság meg homeoffice a világon, ahányszor a gyerekeknek jelenésük van valahol, így életében először egyedül vágott neki az utazásnak. Odafelé még ő mondta, hogy nem kell neki fuvar, lemegy ő egyedül, simán, hiszen azt mondták a klubban, hogy csak fél óra vonattal. 

Na igen, a vonatút tényleg csak annyi. Csak még 40 perc meg 1 átszállás míg eljut a vasútállomásig, és mint kiderült a vonat nem megy Sukoróra, csak Velencére vagy Kápolnásnyékre, és onnan még egy erős 4 km gyaloglás a kempingig. Na ettől nem volt már annyira boldog Máté. Én sem lettem volna. De aztán a sokadik útvonaltervezésnél kiderült, hogy van egy busz, ami némileg közelebb viszi őt Velencétől Sukoró felé, és akkor már cska 10 percet kell sétálni. 

Úgyhogy így történt, hogy csütörtök reggel Máté elbumszlizott a Délibe. A vonatjegyet már előre megvettük online, át lett küldve a telójára, le lett mentve, hogy net nélkül is tudja mutatni, ha esetleg... 

Ott ügyesen megtalálta a vágányt, a vonatot, és megbeszéltük, hogy hányadik megállónál, mi után kell leszállni. Én közben nyomon követtem a vonatot az interneten, és Kápolnásnyéknél üzentem neki, hogy a következő megállónál kell leszállnia. 

Ott el kellett érnie a buszt, ami csak óránként, vagy 2 óránként jár, szóval elég necces, de volt 10 perce, hogy leszálljon, és megtalálja a jó buszmegállót. Megtalálta, vett jegyet, és legközelebb már csak azt a hírt kaptam, hogy felállította a sátrat. 

Innentől akkor már az utazás miatt nem kellett aggódni, jöhetett a következő felvonás, hogy nehogy nagy eső legyen éjjel, mert a kölcsönsátor a nagy esőben állítólag beázik, illetve, hogy el ne vigye a szél a gyereket sátrastól, mindenestől, mert jókora szél volt aznap délután is. 

Mint másnap kiderült, nem vitte el, csak egyszer volt, hogy az egyik sarkát kicsit felhajtotta, de a sátor stabilan állt. Ez a majdnem szabadég alatt alvás viszont nem volt túl pihentető Máténak, azt mondta nem nagyon tudott aludni. Megértem. Én sem tudtam volna. 

Másnap viszonylag korán rajtoltak, és bár a futamából nem jutott tovább, mert negyedik lett, és csak az első kettő ment tovább, de azt mondta, hogy magához képest jól ment, és az ideje is közelítőleg annyi volt, amit várt. Persze akart rajta javítani, és ez nem sikerült,  de mint minden nyíltvízi sportban az időeredmény az sok tényezőnek a függvénye, és ahhoz, hogy továbbjutó helyen legyen nagyon sokkal gyorsabbnak kellett volna lenni. Első országos versenynek szerintem ez kiindulás. 

Ebéd után a visszautat is egyedül kellett megoldania. Na ettől már nem volt olyan boldog. Gondolom hulla fáradt volt, meg egyébként is elmúlt az újdonság varázsa. :-) 

Beszéltünk telefonon, kinéztem, hogy melyik vonatot tudja elérni, és ahhoz mikor megy busz. Feri vett neki online jegyet megint, mert Máté úgy emlékezett, vagyis nem emlékezett, hogy van-e a velencei vsútállomáson automata, biztosabb volt itthonról küldeni neki a jegyet. 

Lebontotta a sátrat, összecsomagolt, elérte a buszt, a vonatot, és szépen hazajött. 

Rettentő büszkék voltunk rá, hogy ilyen ügyes megoldotta! Hihetetlen, hogy nagyjából egy szó nélkül mindent flottul intézett, nem hagyott el semmit, nem lett semmi baja, odafigyelt, nem tévedt el, és kicsit duzzogott, hogy hazafelé is vonatoznia kellett, de szerintem kicsit hájjal is kenegette magát, hogy azért egyedül vonatozni az országban az már olyan nagyfiús. Nagyon durva! 

Persze egymilliószor rábíztuk, hogy ha bármi van, azonnal hívjon, ha nem tud valamit, akkor kérjen vasutastól, buszvezetőtől segítséget, stb., stb... és hogy semmilyen vonat-busz-verseny akármi nem ér annyit, hogy a testi épségét kockáztassa, ergo, ha lekési lekési, majd jön másik, vagy kitalálunk valamit, de csak azért ne kapkodjon, ne rohanjon, hogy elérjen egy nyamvadt buszt. És végül szerintem így is tett, és szokásával ellentétben azért elég rendszeresen be is jelentkezett, hogy épp hol van. 

Úgyhogy újabb nagy lépést tettünk meg. Nemcsak Máté, mi is.