Milán 11

 Tűkön ült már napokkal hetekkel   ezelőtt. 

PErsze nyilvánvaló volt, hogy azért volt most sokkal-sokkal izgatottabb, mint szokott, mert idén telefont szeretett volna. NAGYON. Már szeptember óta mondogatta, én pedig azóta hűtöttem, hogy nyugi, fog kapni, amikor szüksége lesz rá, de a születésnapjánál korábban biztosan nem. 

Igazából még most sincs rá égető szüksége. Nem mondom, hasznos lesz, hogy majd szinkronizáljuk az iskolai emailcímét, meg ilyenek, és nem kelle osztoznunk a gépen. De amúgy ... egyértelműen Milánnál  nem az elérhetőség volt a fő szempont, hanem hogy a mindenféle programjait le tudja tölteni. ( Grrr....) 

Na mindegy... nem tudtunk már tovább szemben menni az árral, úgyhogy végül beadtuk a derekunkat, és kapott egy telefont. 

Sokat gondolkodtunk, hogy hogy legyen, mert igazából egy vadiúj telefont Milán kezébe adni az nemhogy nagy bátorság, de egyenesen vakmerőség. Viszont az itthon üzembenlévő régebbiek pont azt a kívánalmat nem teljesítik, hogy néhány játékot le tudjon rá tölteni. Szóval végül kapott egy vadiújat, egy alsó középkategóriásat, de memóriailag egy teljesen jól vállalhatót. 

Az ilyenkor szokásos nagy családi ünnepi ebéd Papánál idén elmaradt, így arra gondoltunk, legalább egy picit idecsempésszük a szentesi ebédet, és Feri marhapörkölttel készült. Aztán az jutott még eszünkbe, hogy ha már Milán annyira szereti a pacalpörköltet, amihez itthon nem szokott hozzájutni, csak Papánál, hogy akkor rendeljünk neki meglepiként egy adag pacalpörit. És így is lett:-) Találtam itt a közelben egy vendéglőt, ahol van kiszállítás, és pacalt is adnak. Délben már itt is volt a kapuban. 

Tortailag, bár én csokisban gondolkodtam, de Milán túrósat kért, úgyhogy azt kapott. 

És nagy volt az öröm, mert megkapta a vágyott telefont. :-) 

( persze Marci meg sírt, hogy neki bezzeg nincs telefonja... mintha nem lenne elég kütyü a házban, amit lehet nyomkodni... De MArci pityeregve is cuki, azóta meg már megbékélt, azt hiszem.) 

Én pedig futottam 11 km-t, és hogy hogy nem, egész véletlenül pont Milán szülőháza felé vitt a lábam. Amikor már másodjára futottam el a kórház mellett, akkor esett le, hogy hol is vagyok :-) Fel is néztem arra az ablakra, ahol Milánkával voltunk azon a 11 évvel ezelőtti havas szilveszter előtti napon.