2017. augusztus 1., kedd

Ketten Galyatetőn

Hipphopp, és már itt is van az augusztus. Hogy a gyerekek szavával éljek, ez igazán nem igazságos... A július szempillantás alatt elröpült, és a legfurább az, hogy a Balaton óta nem is volt itthon mind a három gyerek egyszerre. Különféle felállásokban váltották egymást, csak Marci, majd Marci-Milán, majd Marci-Máté, majd Máté-Milán, és most megint csak Marci van itthon, aki közepesen jól abszolválta a nyaralást mamánál. Az első napokban nagyon el volt anyátlanodva, sírdogált is este, délben, hogy hiányzunk neki, és már reggel menjünk érte. De mikor itthon tervezte, hogy akkor mikor jön már mama, és mikor mehet busszal Ózdra, akkor hiába mondtam neki, hogy nem kell annyira sietni, ráér pénteken menni, nem, nem, ő  máris-rögtön-azonnal. Aztán meg tessék, sopánkodik, hogy kár volt arra a buszra fölszállnom :-) 
Na de már itthon van. Most megint egyke, mert a nagyok táborban vannak vasárnapig. Szombaton vittük le őket Ordaspusztára, Ágota néni táborába, ahol Máté már tavaly is volt, és annyira tetszett neki, mint soha azelőtt talán semmi, úgyhogy nem volt kérdés, hogy idén is menni szeretett volna, de már Milánnal kiegészülve. Kíváncsi vagyok, hogy majd idén mit mesélnek, mert egész jó kis banda verődött össze, olyan testvérpárok, akikkel egyébként is jóban vannak/vagyunk, szóval biztos lesz ereszd el a hajam, csak Ágota néni bírja cérnával. 😀
Mi pedig kihasználva a lehetőséget, és ezért is "kellett" Marcinak mamához mennie, Galyatetőn töltöttük a hétvégét ketten. 

Voltunk már korábban Galyatetőn, de akkor csak fölmentünk, kinéztünk, és már mentünk is tovább, és már akkor is megfogalmazódott bennünk, hogy milyen jó lenne itt tölteni pár napot. Ez az idő most jött el. És azt kell mondanom, hogy a vágy, hogy még több időt töltsünk  ezen a tájon csak tovább erősödött. 😊
Még szerencse, hogy van egy blogom, mert így könnyedén visszakerestem, hogy mikor is jártunk itt, és visszaolvasva egy csomó mindent már elfelejtettem azóta. Főleg a kilátóval kapcsolatosan. ITT olvasható az akkori bejegyzésem, 2013-ból.) Azóta szerencsére sok minden megváltozott. 

Mivel reggel indultunk otthonról, és először Ordaspusztán kiraktuk a fiúkat a táborban, így már erősen ebédidő volt, mire Galyatetőre értünk. Tény, hogy utazás előtt nem néztem meg, hogy mennyi is még az út a tábortól, de én olyan közelinek gondoltam, hiszen csak ott van az út túloldalán. Persze ott van, csak addig még menni kellett egy jó másfél órát. De sebaj, mert gyerek nélkül olyan könnyen van az ember, nem csipognak ott a hátsó sorban, hogy mikor érünk már oda, éhes vagyok, szomjas vagyok, és különben is minek kell ennyit menni. Kettesben az ember tud olyat is csinálni, hogy hopp, ha meglát az út mellett egy jó kis tavat és egy ösvényt, ráadásul még más autók is parkolnak az út mentén, akkor egyszerűen csak lehúzódik, és már rajta is van az ösvényen, hogy megnézze, milyen is az a tó valójában. Hát nem szuper? 
A Pásztó fölötti Hasznosi-víztározó volt egyébként, partján horgászokkal végig, így nem nagyon időztünk itt, épp hogy csak rákukkantottunk a tóra. ( Horgászokat én egy külön emberfajnak vélem, mindig tartok tőlük egy picit, hogy majd jól rámmordulnak/megkergetnek, hogy menjek innen, mert elriasztom a halakat. 😯 Persze semmi ilyen nem történt még soha, és biztos barátságosak, de jobb a békesség. )




Aztán begurultunk Galyatetőre a hotel elé, lepakoltunk a szobában, és mentünk, hogy a szemközti helyek valamelyikén együnk valamit, mert a vacsora még messze volt. 
Nem pont a legjobb helyet sikerült kiválasztani, bár kívülről Kilátó étteremnek hirdette magát, de a neve gondolom csak abból ered, hogy a kilátó alatt van, mert amúgy a hotel parkolójára nézett. Ettük egy alsókategóriás hamburgert, és egy hajszálnyival jobb sonkás lepényt, de arra jó volt, hogy ne haljunk éhen estig. 
Innen felsétáltunk a kilátóba, mert emlékeink szerint alig kellett csak menni odaáig, és ez így is volt, pár lépés, pár lépcsőfok, és már ott is magasodott előttünk a szépen felújított kilátó. 

Ilyen volt, ilyen lett.

2013

Most
Legutóbb, 4 éve, még nagyon ramaty állapotban volt. Akkor még belülről lehetett fölmenni, és minden csupa kosz és bűz volt, fönt a korlátok kiszakadva, a kilátást pedig benőtték a fák. 
Bezzeg most! A kilátóra ügyesen ráhúztak még két szintnyi magasságot, hogy a fák fölé érjen, a lépcsőket kintre rakták, bent pedig turistaszállást alakítottak ki, de hát ezt mindenki tudja, hiszen tavaly sokat cikkeztek erről. Tényleg jó lett, fent is nagyon klassz, mert középen van egy klassz leülő hely, és a bátortalanabbaknak nem kell a korlátig menni a látványért. Mondjuk, csak hogy negatívat is mondjak, nekem hiányzott onnan fentről egy domborzati útmutató, hogy merre mit látunk, de voltak körülöttünk nálunk okosabbak, akik tudtak ezt-azt, meg voltak bátrabbak is, akik elővették a mobilapplikációjukat és megnézték, szóval nem maradtunk teljesen tudatlanok. 


Arra a Kékes

Arra a Bükk




Arra talán a Karancs-Medves. 

Alulról fölfelé. 
 A kilátó nagy hátránya számomra, hogy átlátszó lemezlépcsőn lehet fölmászni a tetejére. Ez főleg lefelé jövet zavaró. De fent is simán látni lehetett a talpad alatti mélységet.

Aznapra már nem is terveztünk semmit, csak hogy ülünk a hotel kinti, Kékesre néző jakuzzi medencéjében, és fürdünk-szaunázunk, megint fürdünk, megint szaunázunk, és közben gyönyörködünk a tájban, szívjuk magunkba a friss hegyi levegőt. És így is történt. :-)


Vacsi, vizilabda döntő, és közben lélekben készültünk a másnapi kirándulásra, mert azt találtuk ki, hogy átsétálunk a Kékestetőre. 



2 megjegyzés: