2017. január 23., hétfő

Csend

A veronai buszbaleset kapcsán...

Amikor szombat reggel még félálomban olvastam a főcímet, akkor nem is fogtam igazán fel, csak annyi jött át, hogy buszbaleset, magyarok is voltak... aztán ahogy egyre éberebb lettem, úgy jutott el egyre több információ is az agyamig.
Nincsenek (még) kamasz gyerekeim, de gyerekeim vannak, és ez már csak egy árnyalatnyi különbség. Mert mindegy, hogy az ember gyereke sítáborba utazik, vagy csak a sarki közértbe ugrik ki, a tragédia lehetősége folyton ott lebeg a fejünk fölött. Csak szimpla napokon ezekkel nem foglalkozunk, mert úgysem történhet baj, vagy mi baj történhetne? És legfőképp, miért pont velem történne valami? 
Aztán történik egy ilyen katasztrófa, és akkor minden megáll egy pillanatra, és átlátunk az érem másik oldalára... hogy bármi megtörténhet, bárkivel. Velünk is. Persze az ember hesegeti szorgosan a gondolatot, hogy nem, nem gondolunk arra, hogy ez velünk, hogy a mi gyerekeinkkel is megtörténhet(ett volna) arról hallani sem akarunk, gondolni sem akarunk rá soha, semmilyen körülmények között. Mégis ott motoszkál a fejben... mert újabb ízelítőtt kaptunk odaföntről, hogy nem mi emberek vagyunk az életünk mozgatórugói. 

El nem tudom képzelni, hogy mit érezhet az a szülő, aki meleg ebéddel, a kedvencével várja haza a gyerekét a táborból, az asztalon már ott van a tálcára kirakott kedvenc süti, és helyette csak egy telefonhívást kap... El nem tudom képzelni, hogy mit érezhet az a diák, aki egy klasszul sikerült sítáborból indul haza, de a tábori kalandokat már senkinek nem tudja elmesélni... mit érezhet az, aki ki tudott menekülni, de mellette ülő barátja nem... mit érezhet az a tanár, akire maximális bizalommal bíztak rá 40 gyereket, és 14-et nem tudott visszaadni a szüleinek. Mit érezhet az a tanár, aki hősiesen kimentett több gyereket is a lángok közül, de nem tudott eggyel többet kihozni... nem tudom elképzelni... 

Épp a héten beszélgettünk a barátnőmmel pont arról, hogy manapság már egész más egy középiskolás élete, mint a mi időnkben. Hogy ezer lehetőség áll előttük, táborok, külföldi ösztöndíj, cserediák program, pályázatok, folyamatos impulzus éri őket mindenhonnan. Hogy mekkora kaland MOST tizenévesnek lenni. 
Aztán nézem a híreket, nézem a ma reggeli zászlófelvonást az Országház előtt, és csak sírni tudok... 
nézem a gyászolókat, és hallgatom a csendet... a legfájdalmasabb csend, ami csak létezik... mert a legnehezebb ilyenkor csöndben lenni... mikor az ember telve van fájdalommal, és csak ordítana bele a világba, de már azt sem tud, mert annyira fáj. Látom, a gyászolók arcát, amint a semmibe révednek... látom rajtuk a hitetlenkedést, hogy ennyi? ennyi egy élet? ennyi 16 gyermekélet? volt, és nincs? ez csak valami rossz vicc lehet, mert ilyen ugye nem történhet meg!!!!

Mátét hetente kétszer viszem egy kerületi neves gimnáziumba hegedűre, így bár nincsenek ilyen korú gyerekeim, mégis kapok belőlük egy kis szeletet minden hétfőn és csütörtökön. Látom a lendületüket, érzem, hogy izzik körülöttük a levegő, hogy lüktet az egész iskola, hogy tele vannak energiával, látom, hogy jó nekik, jól vannak a bőrükben, hangosak persze, packáznak egymással, folyton megy a froclizás abban a 10 perc szünetben, és biztos gond is van velük bőven, de önfeledtek és boldogok, gondtalanok, és borzasztóan fiatalok! És így kell ennek lennie. Így kellene lennie. 

Csak sajnos néha nem így van...


"Van. Aztán egyszer csak nincs.
Például van, aki állandóan az előszoba szőnyegén felejti a latyakos cipőjét. Te egyfolytában kárálsz miatta, aztán egy szép napon ott állsz az előszobában, és a csupasz szőnyeget bámulod.
Van, aki állandóan hamisan fütyül, még az újságot se tudod átfutni tőle. De egy szép napon túl nagy lesz a csönd.
Van, aztán egyszer csak nincs." ( Katarina Mazetti)


Nem tehetünk semmit... öleljük magunkhoz a gyerekeinket, kicsiket és nagyokat, és adjunk hálát, hogy velünk vannak, hogy rendetlenek, hogy hangosak, hogy szófogadatlanok, hogy vitatkoznak egymással, velünk, hogy nem hagynak egy percnyi nyugtot sem, mert folyton nyüzsögnek... mert itt vannak... és ha ez nem így lenne, akkor túl fájdalmas lenne a csend. 


5 megjegyzés:

  1. :(
    Egész hétvégén ölelgettem őket. Amúgy is szoktam persze, de most duplán....
    Popianyu

    Zárójelben és mini betűkkel, mert nem ez a lényeg, viszont kíváncsi vagyok: Melyik gimibe jártok hegedülni? Mi van arra felétek?
    Popianyu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mi a Teleki Blankába. Nem annyira felénk van, csak a kerületben, a ligetnél.

      Törlés
    2. Valamiért a Fasorira gondoltam, de nem tudom miért. :)

      Törlés
    3. Az sincs annyira messze, de az már 7.kerület. A kerületi zeneiskola pedig csak kerületi iskolákba szervez ki oktatást.
      ( Egyébként pont a Fasorit szemeltem ki Máténak, ott van 6 osztályos képzés is. ;-) )

      Törlés
    4. Éreztem én,hogy lehet közötök hozzá :-) :-)

      Törlés