Ovis állatkert

Pénteken állatkertbe mentek Milánék, én pedig kapva-kaptam az alkalmon, amikor kérdezte Szilvi néni, hogy tudok-e velük menni, és velük mentem. Milán meg úgy örül mindig, ha velük megyek valahová. Szerintem ez amolyan státuszszimbólum, hogyha valakinek megy az anyukája, és ilyenkor rögtön előrébb ugrik a ranglistán :) ha még van hová előreugrani. ;-)

Olyan jó velük menni, nagyon ügyesek, aranyosak, és csak csivitelnek, csivitelnek egész úton :) 

Aztán, az állatkertbe belépve, a térkép előtt álldogálva jutott el hozzám az az infó, hogy ez a kirándulás biza a madarak-fák napja alkalmából történik, és ennek örömére most a madarakra fogunk legfőképpen fókuszálni. Had ne mondjam, hogy mennyire gyűlölöm a madarakat, valamiért ha a közelemben vannak, akkor futkos a hátamon a hideg. Annyira félek, hogy rám szállnak, vagy megcsípnek, vagy egyáltalán hozzám érnek, hogy brrrr... A messziről nézegetéssel nincs bajom, csak ne röpködjenek körülöttem. De hát az állatkerti madárházak pont arról híresek, hogy ott szabadon röpködhetnek a fejünk fölött. Persze összeszedtem magamat, és hősiesen megnéztem mindent, amit kellett, de nem hiszem, hogy a közeljövőben például bemennék a denevérek közé. 

Persze volt játszóterezés is, kétszer is, az elején és a végén is leragadtunk kicsit játszani. Az egyik helyen a múltkor felfedezett távolugrós pálya az ovisoknak is nagyon bejött. 

Odacsalogattak egy verebet. :)

Azért (is) imádom ezeket az óvónéniket, mert mindenről eszükbe jut egy dal, amit aztán elénekelnek, majd bekapcsolódnak a gyerekek, és száll a dal az állatkertben. Hát van-e ennél szebb dolog? Most is énekeltek a verébről, a gólyáról, a cinkékről, de sajnos elfelejtettem a dalokat, Milán pedig ilyenkor mindig azt mondja, hogy nem tudja, pedig tudja. Ilyenkor figyelnem kell, hogy miket duruzsol az orra alatt, mert hogy ő mindig énekelget valamit itthon is, csak szerepelni nem szeret. Egyelőre.

Kacagójancsi. Döbbenetes hangja van.

Számomra a denevérház volt a legnagyobb trauma. Ott aztán csak úgy röpködtek a denevérek a fejünk fölött. Az egyik meg is legyezte a hajamat. Áhhh... még visszagondolni is rossz. A gyerekek egynémelyike is bújt a lábamhoz, hogy fél, de mondtam nekik, hogy nincs mitől félni, nem bántanak ezek minket, bár ebben magam sem voltam annyira biztos.

 A legnagyobb szenzáció mégis az a néni volt, aki slaggal takarította valamelyik állatnak a helyét. A gyerekek az ablakhoz tapadva nézték, és nem is akartak eljönni onnan, amíg a néni be nem fejezi. Biztos klassz lehetett ilyen nézőközönség előtt dzsuvázni a ketrecet. :)

4 órát mászkáltunk az állatkertben. A derekam már majd' leszakadt, mire hazaértem. Teljesen kidőltem, de nem bántam meg, hogy mentem, hiszen ezek már nagyon az utolsó pillanatok együtt. Az óvónénik is hajlamosak elfeledkezni erről, mert a végefelé már mondogatták, hogy amire nem volt idő, majd legközelebb megnézzük. Aztán kapcsoltak, hogy nem lesz már legközelebb. :( Így legalábbis, ebben a felállásban már nem. És akkor láttam rajtuk, hogy elérzékenyülve néznek végig a társaságon.