2014. szeptember 9., kedd

Nyárzáró családi nap

Még augusztusban, az utolsó nyári hétvégén volt Feri cégénél egy úgynevezett családi nap, vagy gyereknap Balassagyarmaton. 
Mikor megérkeztünk kaptunk egy menetlevelet, és volt néhány állomás,  ahol különféle feladatokat kellett teljesíteni, könnyebbek, nehezebbek, logikai, ügyességi játékok, voltak kifejezetten gyerekekre szabottak, de komolyabbak is. Minden teljesített feladatra kaptunk egy aláírást, a gyerekek meg egy marék csokit. Szerintem nem volt még olyan nap az életükben, amikor egy délelőtt alatt annyi csokit ettek volna, mint most, de nem igazán lehetett meggátolni ezt a folyamatot, mert mire kettőt pislogtunk, addigra már csak a papírt nyomkodták a kezembe, hogy tegyem el.

Horgásznak
Szín szerint válogatnak

A feladatokon kívül természetesen volt ugrálóvár, az örök szerelem. Volt rodeózási lehetőség, kosárkörhinta, voltak sorversenyek, amikben a fiúk nem nagyon akartak résztvenni. Volt lufifújás, majd sírás, mert kipukkandt. Majd újabb lufifújás, és megint sírás, mert mire visszaértünk a többiekhez, addigra a másik is kipukkadt. Volt arcfestés, ahol mindig annyian álltak, hogy végül lecsúsztunk róla. Bár azt nem fogom sosem felfogni, hogy egy felnőtt az miért veszi el a gyerekek elől a lehetőséget azzal, hogy egy csillámos pillangót rakat a vállára fél órán keresztül, de mindegy. Bár Milán kicsit szomorú volt, hogy nem kapott arcfestést, mikor már ki is választotta, hogy milyet kérne, de aztán hamar elfeledte a dolgot. 


Az egyik legizgalmasabb dolog az volt, hogy kijött a városi börtön néhány alkalmazottja, és tartottak egy kis bemutatót, hogy hogy fogják el pl. a szökni akaró rabokat. Aztán meg meg lehetett nézni a különféle bilincseket, és eszközöket, ki is lehetett próbálni, be lehetett ülni a kocsiba, stb... Mivel a gyerekek kezéről lecsúszott a bilincs, a bácsi az én csuklómra pattintotta rá szemléltetésként. Hát nem volt kényelmes, mondhatni. 

Marci bemutatót néz.


Máté láncra verve :)

A rabszállító kislyukban
És volt lovaglás, amiről megintcsak majdnem lemaradtunk, mert amikor megjöttek a lovak, akkor mindenki megrohanta őket, és nem akartunk egy órát ott ácsorogni a sorban, aztán meg ebédszünetet tartottak, aminek nagyon nem akartak véget vetni, de miután egy óra múlva már látványosan ott ácsorogtunk a lovak mellett , akkor végre elsők között ülhettek fel a fiúk. Marci is nagyon felült volna, de ezek igazi magas lovak voltak, és nem mertem oda felrakni, így ő csak simogatta őket, nagy bánatára. Arrébb is kellett vinni onnan, hogy nem zavarja a hiszti a lovakat. 




Végül volt mindenféle díjazás, és mi is elhoztuk a legjobb dekázó családnak járó kis csomagot :)

5 körül indultunk vissza Budapestre, és a fiúk már az első kanyarban kidőltek. Nem csoda, hiszen egész nap kint voltak a levegőn, jól elfáradtak. 

A napot az élményeken túl még azt tette emlékezetessé, hogy az egyik feladatnál, amikor kosárra kellett dobni, Máténak megütötte az ujját a labda. Majd rögtön ezután, amikor leesett a rodeós lóról, akkor derült ki, hogy fáj neki, és szépen be is volt lilulva, dagadva. Én rögtön bepánikoltam, hogy eltörött az ujja, a jobb kezén a középső, természetesen. Valamennyire tudta mozgatni, viszont nagyon fájlalta, ha nyomogattuk. Innentől kezdve végig vizes zsebkendővel borogattuk, és reménykedtünk, hogy nem lesz baj. Közben pedig azon kattogtam, hogy mit csináljunk, elvigyük-e este az ügyeletre megröntgenezni, vagy sem, és mi lesz, ha el van törve, hogy fog akkor írni tanulni, mi lesz a sulival, stb... Aznap nem vittük orvoshoz. Gondoltuk megnézzük, hogy másnap milyen lesz. Jelentősen javult, már nem volt olyan dagadt, és kicsit kevésbé volt érzékeny. Szívem szerint  megmutattam volna egy orvosnak, de közben meg féltem tőle, hogy még ha nincs is komoly baja, akkor is rádobnak valami tartókötést, pláne az ügyeleten, csak hogy szabaduljanak tőlünk, és hogy lefedjék magukat, amit aztán hetekig hordhat. Végül vasárnap délutánra már egész szép volt, és mivel ha nem hívtuk fel a figyelmét rá, akkor nem is vette már észre. Szépen fogta a kanalat, a ceruzát, estére pedig már csak egy kicsit sziszegett, amikor megnyomkodtuk. 
Másnap, hétfőn, az évnyitó napján pedig már annyira elsodortak az események, hogy el is feledkeztünk róla. Jó pár nap múlva jutott csak eszembe, hogy rákérdezzek, hogy mi van az ujjával, és mint akinek soha nem is lett volna baja, egy vállrándítás kíséretében mondta Máté, hogy :- Ja, az már nem fáj!
Hát így történt!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése