Elmondom hát mindenkinek

2 év és 2 hét... Máté pont ennyi idős volt akkor amikor Milán született, és ezzel egyke léte örökre megszűnt. Akkor ez olyan természetes volt. Nem volt bennem egy csöppnyi kétség sem, hogy ennek így kell lennie. És végül tényleg jó lett, érzésem szerint Mátét nem rázta meg Milán érkezése, nem lett ettől dacosabb, nehezebben kezelhetőbb, igazából 2 év távlatából már nem is emlékszem semmi olyan negatív dologra, amit meg lehetne említeni. Persze az, hogy ez ilyen simán ment nagyban köszönhető volt akkor, hogy Milán igen észrevétlenül simult bele az életünkbe. Sokáig jórészt eszik-alszik baba volt, vagy ha nyűgös is volt, azt éjszakára tartogatta, amikor Mátét egyáltalán nem zavarta. Apránként kért belőlem/belőlünk egyre többet, de ezt is olyan természetességgel tette, hogy tényleg nem voltak egetverő nézeteltések, és Máténak teljesen egyértelmű és természetes hogy itt van Milán, az ő testvére. Soha nem mondott olyat, hogy neki nem kell testvér, vagy hogy dobjuk ki, vagy hasonló borzadályokat, és hiszem, hogy ez a köztük lévő kis korkülönbség miatt van.

Most Milán éppen annyi idős, mint amikor Máté volt, amikor ő született. 2 éves és 2 hetes. És bár Milánt mindig könnyebben kezelhető gyereknek tartottam, (mondjuk erre mostanában nagyon igyekszik rácáfolni, és sokszor sikerül is neki) most valahogy mégsem tudnám elképzelni hogy itt legyen még mellette egy kis szuszogó csomag. Mert Milán más, és a kezdeti nagy simulékonyságát most egy erős dacosság kezdi felváltani, amivel lesz még bajunk a jövőt tekintve.

Ezért aztán nagy szerencse, hogy a természet úgy alkotja meg a maga törvényeit, ahogy. Hogy ad egy kis időt, amíg az álomból kézzelfogható valóság lesz. Hogy legyen idő mind lelkileg, mind érzelmileg felkészülni egy újabb csodára. Nemcsak nekünk anyáknak, hanem a többieknek is, az apának és a testvéreknek is. Talán nekik leginkább. Hisz ők nem tudják, nem értik mi történik, csak az eredmény a teljesen világos számukra, ami viszont nem feltétlenül pozitívan csapódik le bennük. Ezért jó az a 9 hónap... hogy barátkozzunk és barátkoztassunk  a gondolattal.

Nekünk is van még durván 7 hónapunk arra, hogy  felkészüljünk arra, hogy valamikor augusztus közepe tájékán egy kis csomaggal többen leszünk itthon. Mert mi csakazértis ünnepkor szeretünk szülni:) Ennyi időnk van ízlelgetni a gondolatot, hogy akkor már nem csak méretileg, de jogilag is nagycsaládosok leszünk.

Igen, lassan 9 hete már hogy a legkisebbik Mészáros (M3) is csatlakozott a szeleburdi családunkhoz:))) És nagyon örülünk neki, hogy itt van, hogy meghallotta a hívó szavunkat és  minket választott az általam kiszabott határidő utolsó előtti pillanatában. Azóta szívja ki belőlem az utolsó energiamorzsákat is, amiket a Nagyok még meghagynak, de cserébe vidáman lubickol a tesók által már jól belakott meleg kis zugban.

És hogy mi hogy lesz a továbbiakban???? Hát arról halvány gőzöm sincs. Vagy inkább bele sem merek gondolni:) Egyelőre sodródom az árral, ez sokszor be szokott jönni. Aztán majd úgyis minden kialakul, és minden úgy lesz jó, ahogy lesz!