Hónapfordulós-havas

A hétvégén két említésre méltó esemény történt csupán, az egyik, hogy szombaton Milán 1 hónapos lett. Mindent tud, amit egy 1 hónaposnak tudnia kell, szerintem. Eszik is, alszik is, éjszaka ugyan még felébred egyszer-kétszer-háromszor, 3 után már nem számolom, pocakot fájlal, frontra érzékenykedik, de szeretjük. Ha jó napja van, akkor már van néhány óra, amit ébren tölt, felfedez, nézelődik, csodálkozik, és azt mondja hí, meg hű. Meg is értem, izgalmas világ ez, főleg egy izgága kétévessel fűszerezve. Súlya: 4120g. Foga nulla, haja kihullófélben. Még 56os ruhákat hord. Tejszagú.

A hónapforduló örömére szombat reggelre betemetett minket a hó. Így vagy 20 cm-es hóban ejtettük meg Milán első nyilvános sétáját. Egészen a sarokig jutottunk, mert nem gondoltuk, hogy ekkora a hó, és úgy emlékeztünk, hogy nagyobbak a kocsink kerekei. Így visszafordultunk, és míg Milek az eresz alatt sziesztázott, addig a többi fiú nagy erőkkel, illetve lapátokkal harcolt a hóeséssel, és próbálták a ház elejét járhatóvá tenni.Kisebb volt a siker, mint a lelkesedés:)

Díjat kaptam

Újra kering az éterben a kreatív blogger- díj, és idén Matusitól és Bernitől kaptam ilyet, köszönöm:) Tavaly is kaptam, akkor kicsit mások voltak a szabályok, de a kép még mindig látható az oldalsó linksávban.

Az idei új szabályok szerint 7 dolgot is meg kellene osztanom magamról a nagyérdeművel, de mivel egyszer már ennek is eleget tettem, és visszaolvasva az akkor leírtak még ma is helytállóak, így időhiányra hivatkozva nem írnék másik 7-et, pedig tudnék:)

Nem nevezek nevén senkit, akinek még nincs ilyenje, akkor az most kap tőlem, akinek kedve van felfedni magáról 7 dolgot, mindenképpen tegye meg:)

Tisztaságmániás

Néhány nappal ezelőtt Matyi hozta a porszívót, és mondta, hogy porszívózni kell. Én mondtam neki, hogy nem, most nem porszívózunk, mert.... mert csak...
Erre a szőnyegre mutatott és teljes komolysággal közölte, hogy:
- Mindenütt tosz (kosz) van!
---------------------------------------------------------------------
MA pedig magához vett egy nedves törlőkendőt, és módszeresen elkezdte feltörölni a padlót. Kérdeztem Tőle, hogy mit csinál, Matyi válaszol:
-Máté tatajít! Mindenhol tatajít (takarít)!

Pedig szoktunk takarítani.... TÉNYLEG!!!!!

Mai életképek

Az ebéd utáni szieszta: a fényképek gyors egymásutánban készültek abban a néhány percben, amikor sikerült egyszerre aludniuk, és én azt hittem ez még jó darabig így lesz... nem így lett... Milán felnyüszögött, majd mire elaltattam újra, addigra Matyi felébredt:)

És Matyi esete a sütőtöklevessel:

Az este hármasban

A nap legsarkalatosabb pontja ha egyedül vagyok már Mátéval is az esti fürdetés, elalvás időszaka volt, két gyerkőccel ez a pár óra még nagyobb kihívás lett. Fejben szépen elterveztem ám én mindent, hogy majd mit-hogy-mikor, és akkor minden szuper lesz... de hát ugye ember tervez, az élet pedig felrúgja a terveinket.

Odaáig nem is volt semmi gond, hogy Matyi megvacsorázott, majd épp elkezdte a kádban a lubickolást, amikor Milek jelezte, hogy ez így baromira nem frankó, és ő éhes, de neki most azonnal!!!! És éktelenül üvöltött. Gondoltam, amíg Matyi kiáztatja magát, addig adok neki egy kis tejecskét, amivel elhárítjuk a fenyegető éhhalált. Hogy Matyit se tévesszem szem elől,  a szennyestartóra kuporogtam... nem volt ezzel gond, egész addig, amíg Matyi jelezte, hogy ő bizony már kijönne, és szépen ki is pakolta a játékokat ahogy azt kell, és még a vizet is leengedte, szóval nem volt mese, ki kellett venni. Ez persze Milánnak nem tetszett... így villámtempóban kezdetem Mátét öltöztetni, aki persze szokás szerint nem azt a pizsamát akarta felvenni, ami épp soron van... (ez minden este műsoron van, hogy csak a robotosban hajlandó aludni, és meg kell győzni, hogy jó lesz ma az autós is, esetleg ha épp sima csíkos van, akkor pedig ő maga a robot) Milán eközben egyre fületsértőbb, tőle még eddig sosem hallott hangerőt és hangszínt ütött meg... komolyan dezsavűm támadt, mert Matyi anno órákon át képes volt így, ebben a formában dobhártyaszaggatón üvölteni... túléltük, és még a hallásunk sem károsult nagyon.

Szóval megvolt Milek belépője:) Persze aztán kapott még enni, és innentől már szinte sétagalopp volt az este, Milán a jobbomon, Máté a balomon harcolt az álommanókkal, majd Matyi feladta a harcot, Milán még kitartott, és végül az ölemben érte utol az álom. 9-kor már mindketten szuszmákoltak.

És egy egész korrekt éjszakán vagyunk túl, mert Matyi fél 8-ig a saját ágyában húzta a lóbőrt, és Milek is csak fél 3-kor kelt először, igaz utána már óránként felébredtem, mert elkezdett küzdeni a pocakjával, és ilyenkor nyög, szuszog, szörtyög, kínlódik, de közben ő alszik... én nem tudok. De hát így szép az élet!

Premier

Most, hogy ma délután édeshármasban maradtunk a fiúkkal egészen kedd délelőttig, kiváló alkalom volt, hogy kipróbáljuk a hordozókendőt. Először nem nagyon tudta szegény, hogy mit akarok vele kezdeni, mármint Milán, aztán mikor végre belevarázsoltam, akkor már tetszett neki szerintem. Sitty-sutty el is aludt benne.

Matyi pedig újra felfedezi a bébikorában önszántából kihagyott gyönyörűségeket, és  most éppen az utazóágyban randalírozik, amiben kiskorában nem volt hajlandó 3 percnél tovább bezárva lenni( akkoriban azt reméltem jó lesz járóka helyett) most pedig belevackolt takaróval kispárnával, és percenként kikiabál, hogy "Anya, Máté alszik!" Olyat is játszottunk, hogy én bedobtam a lufikat, ő meg próbálta gyorsabban kidobálni, mint én be. Jó móka volt:)

Végülis nekem mindegy, hogy melyik gyerekem van benne, mert elvileg azért raktuk össze, hogy hátha ott biztonságba lehet helyezni Mileket néhány percig, de ha Máté költözik bele, hát nekem úgy is jó. Addig amíg rá nem jön, hogy tud kimászni onnan.

Régen

Néha, nem túl sűrűn, eszembe jutnak azok az idők, amikor még csak ketten voltunk:

Azok a csendes esték, délutánok, amikor meleg plédbe burkolózva a fotelbe kuporodtam egy bögre finom meleg teával és egy jó könyvvel.

Amikor este gond nélkül meg tudtunk nézni egy egész filmet, és még a hangerőre sem kellett figyelni.

Azok az unalmas, esős vasárnapok amikor egész nap ki sem keltünk az ágyból, pizzát rendeltünk, és egy vödör pattogatott kukorica társaságában néztük egymás után az éppen kedvenc sorozatunk részeit.

Mintha már ezer éve lett volna....

Nem voltak azok a napok feltétlenül jobbak, mint a mostaniak, egyszerűen csak mások voltak....

De egy nyűgös, hisztis, pocakfájós, éjjelnemalvós nap után most is jól esne egy-egy ilyen semmitnemcsinálok-osat beiktatni....

Videók

Ma, amikor Matyi Milán mellé telepedett az ágyon levideóztam őket, majd feltöltöttem a gépre a videókat, akkor észrevettem, hogy pont ma 1 éve is csináltam egy videót Matyiról. Érdekes volt visszanézni, olyan kis picike volt még, persze a mai Matyihoz képest, íme:

És a mai kétfiús:

megjegyzés: amikor úgy néz ki, mintha ki akarná nyomni a szemét, akkor nem, nem a szemét nyomja ki, csak az orrát fricskázta meg:)

Matyival kint, Milánnal bent

Matyi nagy hóimádó lett ezen a télen, tegnap is teljesen megkergült, amikor meglátta, hogy esik a hó. Ilyenkor először csak áll az ablakban, és kurjongat, hogy esik a hó, majd közli, hogy ki kell menni, és már hozza is a csizmáját, veszi a sapkáját. Nincs mese, menni kell. Így tegnap sétáltunk egy hatalmasat, tapostuk a havat. Matyi leginkább a járda szélén jött, a legnagyobb hóban, ott ahová ellapátolták a járdáról a havat. Néha alig bírt benne menni, majdnem a nyakáig kellett emelnie a lábát.

Mivel tegnap nem tudtuk a lapátját kipróbálni, mert hát hóesésben nem lapátolunk havat, így ez a projekt mára maradt. Matyi nagyvidáman ragadta magához a lapátját, és dolgozott serényen. Még hóembert is építettünk, igazi répaorral:) Vagyis inkább én építettem, Máté csak az instrukciókat osztotta lapáttal a kezében, mert attól azért nem akart megszabadulni semmi pénzért.

Milek ezekből a havas bulikból rendszerint kimarad, és a szoba melegében Mamával marad, és vagy alszik, vagy pocakot fájlal. Tegnap este elővettük a nyugifotelt, ami Máténak annyira nagyon bejött, hogy hónapokig szinte csak ebben ücsörgött. Annyira nem bírtunk létezni nyugifotel nélkül, hogy amikor vidékre utaztunk, akkor a fotel is értelemszerűen jött velünk, anélkül nem is indultam volna el. Az első próba Milánnak is nagyon bejött, kis hintáztatás után, amiben Matyi is nagy segítség volt, még a hinta-palintát is énekelgette neki, Milek bealudt.

Aztán lassan előveszem a kendőmet is... eddig a sebem miatt nem mertem... nagyon kíváncsi vagyok, hogy szeretni fogjuk-e, vagy hogy leszek-e elég ügyes és kitartó, hogy megszerettessem Milánnal.

Rövid hírek

Matyi kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy az a kis csomag, ami vagy az ágyon, vagy az ölemben lelhető fel leginkább, most már végérvényesen velünk marad. Egyre kevesebb a fizikai bántalmazás, és egyre több a távolból szemlélés, esetleg odabújás, puszilgatás. Persze vannak még félreértések, de alakulunk. Azt mondjuk még mindig nem érti miért nem tud Milán ide-oda fordulni  Matyi kénye-kedve szerint.

Igazából szerintem magam sem hittem benne, hogy Milekkel megúszom pocakfájás nélkül.... nem úszom meg.... néhány napja brutálmódon képes szenvedni, leginkább éjszaka. De úgy néz ki a mi ágyunkat  valami gyógyító aura veszi körül, mert előbb-utóbb ott legalább megnyugszik, rövid időre, így valamennyit én is tudok aludni két görcsös szenvedés között.

A sors tréfája velem, hogy mire az Milán végre megvívja az éjjeli harcát, és végre fél óránál többet aludhatnék egyhuzamban, ez olyan 6 fél7 körül van, addigra Mátét kidobja az ágy, és indul a nap. Még bírom.... aztán előbb-utóbb ezen is túl leszünk, és akkor majd jöhetnek a fogzásos éjszakák....

Matyi időközben tökélyre fejleszti a beszédet, szinte mindent mond, mondatokban beszél, tárgyesetet, birtokosesetet, és felszólítómódot is használ. Számomra ez még mindig hihetetlen:) Persze nem mond mindent helyesen, és mond vicceseket, és papagájkodik, úgyhogy meg kell gondolni miket beszélünk előtte, bár a tv-nek is visszabeszél...

Milán ha nem eszik, nem alszik, és épp nem fájlalja a pocakját, akkor tágranyílt szemekkel kémleli a világot maga körül, ó-ra formálja a pici száját, és grimaszkodik. Egyébként meg hízik mint a kölyökgólya, a szombati mérlegelésen 3640g-ot nyomott, azaz két és fél hét alatt kicsit több mint 600g-ot szedett magára.

Matyi 11.7 kg-t nyom, merthogy minden Milán mérésnél őt is le kell mázsálni feltétlenül.

Én pedig fogyok, most nagyjából ott tartok, ahol Milán előtt tartottam.

Féltékenység

Igazából írhatnám, hogy minden jó és szép, és nem is lennék nagyon messze a valóságtól, mert a nap nagy részében tényleg körbevesz a világoskék babaillatú köd. Viszont van egy kisebbik rész, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, pedig de jó is lenne. Ez pedig a féltékenység, ami igen, felütötte nálunk a fejét, befészkelte magát az otthonunkba, és egyelőre nem is tűnik úgy hogy távozni akarna.

Azt hiszem nagy szerencsém van, vagy nagyon hálát kell adnom odafent Valakinek, aki egy olyan második gyereket küldött nekem, mint Milán, aki javarészt alszik, vagy nézelődik, vagy szellemharcol, és hogy ne csak mindig jókat írjak róla, újabban pocakot fájlal. Eddig még a kézbentarthatóbb fajtából, és remélem nem is durvul el nagyon a helyzet. Mindenesetre beszereztem tegnap egy üveg méregdrága infacolt, legyen, ha kell.

Azt még mindig fenntartom, hogy Matyi szereti a Kisöccsét. Szeret körülötte sündörögni, tenni-venni, néha túlságosan is. Mert van olyan, amikor nekifutásból landol az ágyon mellette, amikor a nagy megszeretgetésből nagy ráfekvés lesz, van amikor az összes játékát odahordja köré, és mindenáron a kezébe akarja nyomni valamelyiket, és van olyan is, amikor mindent sajnál tőle, lerángatja róla a plédet, elveszi a cumiját, stb.., és bizony van olyan is, amikor jöttében-mentében oda-odacsap. Ez a legaggasztóbb számomra.

Az internetes szakirodalom szerint ez tök normális reakció, amit türelemmel, megbeszéléssel, és legfőképp odafigyeléssel, megelőzéssel lehet kezelni, de semmiképpen nem büntetéssel, és haraggal. Bevallom nehéz nekem ilyenkor nem haragudni rá, de úgy tűnik ez a megbeszélősdi ez működik, pár napja már sokkal kevesebbszer fordulnak elő ilyen attrocitások, és ha be is próbálkozik még időben közbelépek, mert már látom messziről miben sántikál.

Tudom, hogy nehéz helyzetben van most Matyi... pedig ő is szerencsés, hogy ilyen tesót kapott, aki eddig nem igazán forgatta fel az életét, mert napközben az etetésen kívül nem nagyon igényel külön figyelmet, tudunk Matyival ketten játszani, amíg itt van a Mama, addig kihasználjuk, hogy kettesben mehetünk boltba, ide-oda, úgy mint régen.

Este is szívesen segédkezik a fürdésnél, hozza Milán pizsamáját, a kiskádban locsolja a vizet a lábára, ilyesmi. Szóval egyáltalán nem akarom eltiltani tőle, sőt..., csak a lelkesedése egy szempillantás alatt változik aggresszióvá, szóval nagyon résen kell lenni.

És persze észrevehető rajta, hogy ő is pici baba akar lenni, bár sosem cumizott, most ha Milán szájában cumi van, akkor neki is kell adni egyet. Bár kiskorában utálta a kiságyát, most mégis belekívánkozik, és mondja, hogy Máté alszik. Ha Milán szopizik, akkor neki is oda kell bújnia.

Jó lenne, ha ezeknél a kezdeti nehézségeknél nem lenne sose rosszabb, mert most még úgy érzem kezelhető a szitu, és kellő odafigyeléssel Máté is többnyire kordában tartható, és az elmúlt pár napban pedig mintha már egy kicsit javulni is látszana a helyzet. Persze nem akarom elkiabálni.

Csak képek

Mosolyherceg:

Matyi és a csodalámpa:

Ketten: (Matyi szeretete néha sok Milánnak:)

Számokban

Hogy mennyivel sanyarúbb a sorsa a második gyereknek az több fronton is mérhető lehetne. Az egyik, hogy míg Matyinál szinte könnyekig hatódtunk minden hétfordulón, és soha el nem felejtettük volna hogy lemázsáljuk, addig a Kisebbiknél ugyan megemlítettük, hogy jé, már 1 hetes, és hogy este majd mázsálás lesz, de ezt el is felejtettük. Így az első hetes számadatok hivatalosan 8 naposak, mert tegnap azért az utolsó pillanatban sikerült rádobnunk Őfelségét a mérlegre.

Egész pontosan 3050g-ot nyom, tehát visszanyerte a születési súlyát, sőt icipicivel túl is haladta azt. Most aztán már semmi sem állíthatja meg a sonkásodásban:)

Egyelőre még mindig többet alszik, mint amennyit ébren van, ébrenlétének 90%-át evéssel tölti, a maradék 10%-ban pedig békésen nézelődik, és tűri Matyi szeretetét, ami  időnként kicsit erősre sikeredik. Milán egyelőre még bírja. Engem néha a szívroham kerülget.Nem igen sír, kivéve a fürdést, ami még nem tetszik neki annyira, de majd alakul.

Matyi után nekem még mindig furcsa, hogy létezik ilyen gyerek, aki ennyire immunis a külvilágra, és TÉNYLEG csak eszik-alszik. Hűűűű mennyire utáltam az ezirányú kérdéseket Matyival, aki többet sírt, mint aludt. Nem tudom meddig fog tartani ez az áldásos állapot, jó lenne ha minél tovább, de addig is élvezem minden pillanatát, és erőt gyűjtök a rosszabb napokra.

Matyi 2 hátsó rágófogat növeszt egyszerre, szerencsére tünetmentesen.

Én pedig ma 31 lettem. A Fiúk virággal köszöntöttek, édesek voltak:) Ésssss, Mamára hagyva a prücsköket, kettesben mentünk el Apával. Hová máshová, mint egy bababoltba:)))) De jó volt nagyon. 1 gyerekesként sem akadt sok alkalom arra, hogy Matyi nélkül menjünk bárhová is, nemhogy 2 gyerekesként. Matyi akkor ébredt, amikor hazaértünk, Milek teljesen átaludta a távollétünket.

Mire másra vágyhatnék még ezek után? Semmire.

Tegnap és ma

A tegnapi napot nappalostól-éjszakástul azt hiszem mielőbb kitörlöm az emlékeimből. Kishercegünk, miután egész nap nyűglődött, a semmisejó állapotot éjszaka is fenntartotta, és kitartóan nyöszörgött néha sírásba csapott át, aludni nem akart, nem tudott, így bojkottálva mindenkinek a pihenését. 2 körül Matyit is felnyafogta, aki szinte kipihenten, hisz ő aludt addig közülünk a legtöbbet, a konyha felé vette az irányt, hogy akkor kábu, kábu, azaz főzzük a kávét, induljon a nap. Ferinek sikerült lebeszélnie róla, cserébe összebújtak a 140cm-s ágyon, és valamennyire aludtak. Kishercegünk szemére viszont csak olyan 4 körül jött álom, akkor is csak szigorúan mellettem, kiságyról hallani sem akart, így nem is hallott, csak reggel felé, amikor shifteltem a két gyereket, Milek végre hajlandó volt elfoglalni a kiságyat, Matyival pedig összebújhattunk a nagyágyban.

De nem panaszkodhatom, ezek után Milek megajándékozott egy szabad délelőttel, mert ezek után csak fél 11-kor kért egy kis tejutánpótlást, majd újra álomba szenderült.

Most pedig Matyi alszik már több mint 2 órája. Szóval tényleg egy szavam sem lehet.

A nehéz napokat meg nem számoljuk:)

Esti csendélet:

Fürdés utáni összebújós-vígasztalós:

Hosszúlábú Minimanó:

Ketten:

Rövid helyzetjelentés kevés képpel

Telnek a napjaink... Milán már 1 hetes... vészesen öregszik.

A harmadik napunkat tapossuk itthon, ami egy cseppet sem felhőtlen. A doktornéni pont akkor érkezett meg, (szokás szerint), amikor Milán aludt. Fel kellett ébreszteni, hogy megnézze. Nagyon elégedett volt vele, azt mondta remek legény, olyan, mint a bátyja.

Azóta nem lehet Mileket visszaaltatni, csak ideig-óráig, ami pár percet jelent. Látványosan szenved. Én is. A helyzetet nem könnyíti Matyi szófogadatlansága, ami köszönhető annak, hogy én órák óta csak Milán ágyba tevésével vagyok elfoglalva. Ördögi kör. Mert Matyi rosszalkodik, zajong, trappol, hisztizik, és mindig akkor támad kedve megsimogatni a tetót, amikor éppen elaludt,  hát csoda-e ha a Kisebbik nem tudja álomra hajtani a fejét.

Na mindegy. Majdcsak eltelik a nap. És holnap remélem visszazökkenünk a kevésbé embertpróbáló rendszerünkhöz, ami reményeim szerint annyit jelent, hogy Milek újra eszik-alszik babává változik.

Nos, képek. Egyelőre még kórházas-hazajövős. Kicsit el vagyok maradva, na:)

Rá kellett jönnünk, hogy a két fiunk megszólalásig hasonlít egymásra. Még szerencse, hogy van köztük 2 év, ami jelentősen megkönnyíti a megkülönböztetést, különben nem tudom mi lenne velünk.

Íme, mindkét kép még a kórházban készült a fiúkról, 2 naposan:

Milán születik

Aznap reggel is minden úgy indult, ahogy szokott. Feküdtünk az ágyban, Matyi még aludt, én néztem őt, és arra gondoltam, hogy hamarosan már ketten fognak itt szuszmákolni mellettem. Néztem Őt, és Pocaktesóra gondoltam. Kérdeztem Tőle, hogy mikor akar közénk érkezni. És ahogy ezt a kérdés megfogalmazódott bennem, abban a pillanatban egy nem túl kellemes nyomást éreztem. Majd még egyet. Aztán felkeltem, és akkor már a derekam is fájt, azzal a jól ismert érzéssel nyilalt belé, amiről azt hittem már elfelejtettem, és hogy nem fogom felismerni, amit Mátéval is éreztem amikor meg akart születni.

Ekkor még nem vettem biztosra, hogy ma történni fog valami. Mátéval egy kerek napig fájdogált így a derekam mire elkezdett rendszereződni és erősödni. Ekkor még azt hittem, van időnk, mindenre. Míg én vaciláltam, hogy akkor mi legyen, hívjunk-e Matyihoz felügyelőt, vagy sem, a fiúk tették a dolgukat, reggelit csináltak, megreggeliztek, én pedig biztos ami biztos, letöltöttem a gépre a telefonomról a képeket, hogy ha legyen rajta hely, ha kell, elrendeztem a fényképezőgépet, utolsó simításokat végeztem a csomagomon, zuhanyoztam.  Közben szépen jöttek a deréktáji fájások.

A nagy dilemmázások után végül úgy döntöttünk bemegyünk a kórházba, mivel hétköznap van, bent van a dokim, nézzen rám, hogy mi van, esetleg ctg, mégis jobb, ha tudjuk, merre hány méter.

Mire elkészültünk addigra én már tudtam, hogy be KELL mennünk a kórházba, és hogy ez már AZ ami, és hogy EZ lesz a mi napunk, én a kórházból már nem jövök haza nagy pocakkal. A

A kórházban hívtam a dokit, hogy ott vagyok a folyosón... mire kérdezte, hogy készen vagyok-e a ctg-vel. Mondtam nem ctg-ről van szó,  hanem szülésről. Azt mondta 10 perc múlva jön, belefér-e még. Bele. A 10 percből lett 20 is, addig mi a folyosón ücsörögtünk, a narancssárga kórházi széken elmorzsoltam még 1-2 fájást, már fogalmam sem volt hány percesek, de 10-nek gondoltam.

Doki betoppant, vizsgálat, 2 cm-re vagyok tágulva, most rögtön megyünk, és előkészülünk a műtétre. Közben gyors telefon, hogy jöjjenek Matyihoz.

Bennem felrémlett, hogy vészesen hasonlít a szitu Matyi születéséhez, akkor ugyan még nekivágtunk a természetes szülésnek, akkor is 2 cm-vel értem be a kórházba, ami aztán nagyon nem is haladt tovább, emiatt lett végül az a vége ami, és részben emiatt most szóba sem került a spontán szülés. Pedig most úgy éreztem, mintha jobban viselném az egyre sűrűbben jövő fájásokat, de lehet, hogy ennek csak pszihés okai voltak, hogy tudtam, hogy nem lesz ennél rosszabb, hogy nem kell végigcsinálnom. Nem tudom.

Szóval én bevonultam a szülőszobába, fiúkat kizárták. Adatfelvétel, ezer kérdés, bizonytalan válaszok, papírok aláírása, amiről már azt sem tudom mibe egyeztem bele. Ketten-hárman mindig nyüzsögtek körülöttem, mindenki nagyon kedves volt, és remek volt a hangulat, annak ellenére is, hogy közben a fájásaim 5 percesekre váltottak, és hol itt szúrtak belém, hol ott, de én valami köd felett lebegve csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt találkozunk. Az órára pislantva arra gondoltam, hogy lehet, hogy még dél előtt egymás szemébe nézhetünk, bár arra  már nem emlékszem, hogy mennyi is volt ekkor az idő.  Aztán jött Karcsi, ölbe kapott, majd egyik ágyról a másik rakott, és betolt a műtőbe.

Megkaptam a gerincérzéstelenítést, nem fájt.  És hirtelen olyan sok ember lett körülöttem. Én pedig csak feküdtem, és vártam. Féltem az érzéstől, hogy milyen lesz majd, hogy tényleg nem fogom-e érezni mi zajlik a hasamon. És izgultam is, de ez olyan pozitív izgulás volt. Szóval feküdtem, és vártuk, hogy lezsibbadjak. Közben valaki mindig jött, és szólt hozzám pár kedves szót, bíztatott, és mondták, hgoy milyen jó lesz, mert már együtt szilveszterezhetünk.

Majd az egyik szülésznő mondta, hogy most fogják kezdeni. 11 óra 53 perc volt. Furcsa érés volt, mert éreztem, hogy történik valami, de nem éreztem semmi fizikai érzést, fájdalmat, kellemetlenséget. A szülésznő közben végig mondta, hogy mi történik, én pedig próbáltam nem magam elé képzelni, vagyis próbáltam nem arra gondolni, hogy néhány cm-re a kendő alatt szét van nyitva a hasam.

Néztem az órát. Haladtak a másodpercek. A szülésznő egyszercsak azt mondta, hogymár látszik a buksija. Ekkor 11. 55 volt. Majd mondta, hogy most fogják kivenni. Éreztem a bőrömön valami rángatás félét.  És akkor meghallottam a hangát. Zengett. Megdobbant a szívem. És akkor felemelték a kendő fölé, és ott volt Ő, a kis véres, nyálkás bőrével, csapzott hajával, és sírt. 11. 57. volt. Végül még dél előtt megszületett.

Tudom, hogy ez az élmény egy cseppet sem összehasonlítható egy spontán szülés után érzett eufóriával, nekem mégis a fülemben cseng az a vékonyka kis hang, és a szemem előtt lebeg az a kép, és most is érzem azt a kellemes érzést, ami akkor belémnyilalt, a megkönnyebbült boldogságot, az örömöt. Már nem féltem semmitől. A félelmemet felváltotta a türelmetlenség. Kedvem lett volna lehuppanni a műtőasztalról és utána szaladni, vele menni, soha el nem engedni többet. Ennek a vágyamnak hangot is adtam, mire a doki mondta, hogy tőle nyugodtan mehetek, ha tudok, ő addig összevarrja a hasamat, csak jöjjek vissza.

Aztán néhány perc múlva visszahozták, kikenve, kifenve, felöltöztetve, ekkor már nem sírt. Odafektették a vállamra. Éreztem, ahogy a kis buksiját belefúrja a nyakamba, ahogy a kis pici hideg kezével matat a bőrömön, ahogy kúszni próbál egyre lejjebb és lejjebb cicit keresve. És csak öleltem, és öleltem, és pusziltam, és szívtam magamba semmihez nem hasonlító illatát.

Még jó sokáig tartott a munka a hasamon. Olyan fél órát kb. lehet, még tovább is. Majd megint jött Karcsi, aki ölbe kapott, és megint egyik ágy, másik ágy. Fura volt látni a lábamat, ahogy Karcsi fogta, olyan volt, mintha nem is az én lábam lenne, mintha nem is én lennék ott, és bár a kezem elvileg működött, mégis olyan nehezemre esett mozgatni, mintha az sem az enyém lenne.

A nap hátralévő részét az őrzőben töltöttem, és bár azt mondták, "pihenjen a kismama" ennek ellenére fél óránként jött valaki és alaposan megnyomkodta a hasamat, ami egy cseppet sem volt kellemes érzés, nemhogy pihentető.

Este mikor kikerültem a sima kórterembe akkor odahozták a Kishercegemet. Feküdtünk egymás mellett, nyugodt volt, békés, és akkor még annyira másnak láttam Őt mint Matyit. Azóta ez változott, napról-napra egyre Matyisabb vonásokat fedezek fel rajta, és egyre több olyan kép születik, ahol megszólalásig hasonlítanak egymásra, ugyanabban a pózban, ugyanolyan arckifejezéssel alszanak. Imádnivalóak:) Mind a ketten.

Itthon

Hazajöttünk, itthon vagyunk, jól vagyunk mindannyian.
Köszönöm Nektek a sok értünkaggódást, drukkolást, köszöntést:)

Majd jövök részletes beszámolóval, meg a kórházas napok eseményeivel, de most éppen mindenkét gyerekem alszik, úgyhogy gyorsan melléjük kuporodok és élvezem egy kicsit a két gyerekes anyukák békés életét.

Röviden: Matyi odavan az öcsikéjéért, és látszólag nem viselték meg a külön töltött napok. A fiúk remekül elboldogultak együtt, legalábbis ezt mondják, és itthon minden egyben van, leszámítva az összetört kávékiöntőt.

Milek egy angyal, egyelőre eszik-alszik baba, és napról-napra matyisodik, majd hozok képeket, mindkettőről.Eddig csak 1 rossz éjszakánk volt, amikor nem tudott aludni, de köszönhető ez a kórházban kapott zöldbabfőzeléknek. No komment.

Én jól vagyok. Nem vagyok még a régi, de sokkal jobban vagyok most, mint Matyival voltam annak idején. Persze néha elfelejtem, hogy nem megy még néhány mozdulat, és az nem esik jól. De majd jó lesz.

Most ennyi:) pussz