Tömegben a Kravica-vízesésnél

 Még szombat este vacsora közben vetettem fel, hogy mi lenne, ha másnap, útban Horvátország felé, útba ejtenénk a Kravica-vízesést. Ahogy néztem a térképen a vízesés nélkül 2 és fél órányira voltunk a szállásunktól, a vízeséssel együtt meg 3 és félre, szóval nem volt nagy kitérő. És már kétszer is voltunk úgy Mostarban és a környékén, hogy ez a nevezetesség mindkétszer kimaradt. 

Aztán továbbgondoltuk a tervet, és úgy képzeltük, hogy akkor majd úgy csináljuk, hogy megnézzük gyorsan a vízesést, és aztán még bosnyák oldalon beülünk valahová enni, mert sejthető volt, hogy Horvátországban nem fogunk tudni annyi pénzből étteremben enni, mont Boszniában. ( És a sejtésünk be is igazolódott. kb 3szoros árakkal találtuk magunkat szembe a horvátoknál)

A vízeséshez vezető út eseménytelenül telt. Mostár külső utcájában suhantunk el, és felelevenítettük a élményeinket. :-) 

A vízesés mellett nagy parkoló volt, és hát jó sok autó meg busz parkolt benne. Ebből már pengeéles logikával kikövetkezetettük, hogy bizonyára a kapun túl is rengetegen lesznek, de ha már egyszer itt vagyunk, vagy mondhatjuk úgy is, hogy hiszen csak egyszer vagyunk itt, akkor már nézzük meg. 

Irdatlan hőség volt, amire rátett még egy lapáttal az is, hogy pont a déli napsütésben pattantunk ki a hűvös kocsiból, úgyhogy már a kaput is úgy közelítettük meg, mint a lecsapott legyek. 

Bődületes tömeg volt a kapun túl. A vécével kezdtünk, ami gusztustalan volt és büdös, majd a lépcsőn araszoltunk le szépen egymás után a vízesés felé, míg egyszer csak meg nem pillantottuk.  A Kravica vízesés 30 méter magasról zúdul a mélybe, vizét a Trebizat folyó táplálja, és  az érkező medencéje 120 méter széles. Ebben a medencében fürdeni is lehet, amivel éltek is jóóóóó sokan, amikor ott jártunk, tekintve hogy rettenetes meleg volt. 

A parton, a vízben, a sétányokon, a bárokban, amik körben voltak, mind-mind tele volt emberrel. És bár ez állítólag egy természetvédelmi terület, mégis inkább strandhangulat volt, a bárokból ömlött a hangos zene, az emberek hangosak voltak, mert nyilván túl kellett kiabálni a vízzuhatag hangját meg a zenét is,meg egymást is.... mindenhol volt valaki, törölközőkön feküdtek végesvégig az emberek. Szóval nem egy kis pihentető sétát kell elképzelni természet lágy ölén, ahogy azt én gondoltam. Nem. 

A vízesés persze szép volt, az mindenképp megérte a fáradtságot, de nem főszezonban a legnagyobb hőségben. 

Nem is időztünk itt csak épp annyit, hogy lesétáltunk meg fel, és indultunk az étterembe, amit előzőleg kinéztünk. Ez kicsit feljebb volt, már a parkon kívül, de mint kiderült az is a folyónak egy másik szakasza mellett, ahol kisebb vizesések is voltak, és itt ugyancsak tele volt mindkét part strandolókkal. 

A kis hídon átkelve azért csak leparkoltunk, bízva abban, hogy csak lesz egy kis asztalocska valahol, a 3-4-5 étterem valamelyikében. Kétszer is körbejártuk az össze helyet, de sehol nem volt üres asztal. Egy darab sem. 

Kicsit csalódottak voltunk, mert már nagyon rákészültünk egy búcsú csevapra, így viszont éhesek maradtunk, mert innen már nagyon közel volt a határ, és addig már nem volt semmilyen más hely. Maradtak a szendvicsek, meg a mindenféle száraz kekszek, amik még a lábamnál lapultak. 

Innen a határig megint csak van egy szakasz autópálya, amire fel tudtunk menni. A bosnyák autópályák még javában épülőben vannak, és csak egy-egy hosszabb-rövidebb szakasz van kész, és használható, de  alapvetően a főutak is jó minőségűek és jól járhatóak, kivéve, ha épp dugó van :-) 

Relatív gyorsan átjutottunk a határon, és már nem volt más dolgunk, mint várni, hogy egyszer csak majd valamelyik hegy mögül, egy kanyar után feltűnjön a tenger. 

Ez akkor történt meg, miután lejöttünk az autópályáról, és a part felé kanyarodtunk. 

Ott a Tenger! 💗

Omis mellett egy kis településen volt a szállásunk, 5-6 kilométerre Omistól délre. 
Az apartmanos néni küldöt egy videót, hogy hogyan találjuk meg a házat, ez alapján már könnyű volt. Gyorsan el is foglaltuk a szállást, aminek az egyik teraszáról a tengert láttuk. :-) 

És nyilván első utunk az utca másik oldalán lévő étterembe vezett, ahol egymás utáni harmadik napon is csevapcsicsit kért :-) És így tett még annyiszor, ahányszor még beültünk ide enni. 

És persze nem telhetett úgy el az este, hogy ki ne próbálnánk a vizet. Mármint a fiúk. Én ekkor még inkább csak néztem. Az kevésbé volt hűvös :-)

Wellcome fotó. 

Kajakkal a Neretva-kanyonban

 Másnap nagy izgalommal készülődtünk reggel. Vagyis hát szó-szó... a fiúk kezdetben  nem voltak annyira lelkesek, majd vitatkoztak egy sort, hogy ki kivel üljön egy hajóba, vagy épp kivel nem akar, én meg igazából sík ideg voltam és rettegtem, hogy bele fogunk borulni a folyóba. Szóval kellően jó alaphangulatban indultunk el otthonról, amit még meg tudtunk tetőzni azzal, hogy bár beírtuk a gps koordinátát a telefonba, mégsem találtunk elsőre oda. Az sem volt egyértelmű a térképet nézve, hogy a folyó melyik oldalán kell keresnünk a kölcsönzőt... persze a másik oldalon volt... meg túl is mentünk rajta, mert a mi irányunkból nem volt kirakva tábla, már csak hazafelé láttuk, hogy a híd lábánál ott van egy reklámtábla, de azt csak a szembejövők látják. De végül szerencsésen megérkeztünk, és megtaláltuk a helyet. 

Azért elég szép volt reggel a folyó meg a hegyek. :-)

Míg két srác felszerelte a hajóinkat, addig mi elkészültünk. Végül a fiúk egy hajóban eveztek, mi meg ketten Ferivel. Egy lány gyorsan elmondta meg elmutogatta, hogy merre menjünk, ó csak itt egyenesen szépen, majd a híd alatt át, és jobbra ott lesz a beach. Lehet fürdeni, meg chillezni, ráérünk visszajönni este 7ig nyugodtan. 

Verőfényes napsütés volt és dögmeleg. Nem mondom, hogy hasítottuk a habokat, én leginkább féltem, és kapaszkodtam az evezőmbe, a fiúk próbáltak összhangba kerülni, ott volt némi vita, de azért haladgattunk. többször is megálltunk, bevártuk egymást, irányba álltunk, és gyönyörködtünk a hegyekben. Én azokkal próbáltam leginkább elterelni a figyelmemet arról, hogy a Neretva közepén egy kis csónakban ülök. Egy idő után meglepően jól sikerült is. 

Azok ott előrébb a fiúk. 

Szinte már el is kezdtem volna élvezni az egészet, mert tényleg nem tűnt veszélyesnek a folyó, szép csendesen haladgattunk, de azért a gyerekek már kérdezgették, hogy meddig megyünk még, amikor lassan-lassan elkezdtek sötétedni a felhők arrébb messzebb a hegyekk felett. Nem vettük nagyon komolyan, de aztán dörgéseket is hallottunk, és mire elértük a hidat, ami alatt át kellett kelnünk, már szép cseppekben esett az eső. A híd alatt megálltunk. Utolért minket az a fiatal pár is, akik nem sokkal utánunk indultak, ők is meghúzták magukat a hídpillénél. Majd amikor elállt, akkor továbbmentünk, és kiderült, hogy innen szinte csak egy köpésre van a végcél, a beach. 

Persze fürdőidőről ekkorra már nem beszélhettünk, bár épp akkor talán nem esett, de erősen borús volt mindenhol. Közben utolért minket egy motoros kishajó, aki vagy 10 kajakost kísért és olykor vontatott. Ők is letáboroztak a parton, és mondta a kishajós srác, hogy ha gondoljuk, akkor minket is bevontat a többeikkel együtt, de ők csak 1 óra múlva indulnak vissza. 

Megegyeztünk, hogy oké, de mi elindulunk előre, mert annyira nem esett jól ott a vizes nadrágunkban a parton ácsorogni, a fiúk egyszer ugyan megmártóztak a vízben, amikor pisilőhelyet kerestek, de azt mondják jéghideg volt, úgyhogy jobbnak gondoltuk, ha elindulunk, és mozgás közben mégiscsak jobb. Meg hát evezni jöttünk, nem azért, hogy bevontattassuk magunkat. Amikor elindultunk, akkor megint épp nem esett, és úgy is tűnt, hogy a mi irányunkban kék az ég, bizakodtunk, hogy nem jön utánunk az eső, vagy ha igen, megússzuk egy kis csepergéssel. 

Elindultunk, de csak a hídig jutottunk, mert ott megint nagyon esni kezdett. Megálltunk. Megvártuk, hogy csendesedjen, továbbmentünk. Út közben hol elállt, hol megint esni kezdett, de nem volt tulajdonképpen vészes, meg is beszéltük Ferivel, hogy ha utolér minket a hajó, akkor a fiúkat esetleg rákötettjük, de mi beevezünk a kikötőbe, már úgyis vizesek vagyunk alul-felül, már mindegy. 

Szépen haladtunk egyébként, a fiúk néha sopánkodtak, és egyre várták a hajót, de az nem jött, de közben már láttuk, hogy közeledünk, és jó volt, hogy visszafelé már tudtuk, hogy nagyjából mennyi van még vissza. Hiszen ott már ott van az az étterem, aztán a vízzuhatag, a nagy szikla aminek majdnem nekimentek a fiúk odafelé, egy kanyar, két kanyar, és már ott kell lennie a célnak. 

Csak közben egyre inkább elkezdett dörögni, néha még villámlott is a távolban, de arról igyekeztem nem tudomást venni, és amikor egyszer csak ránkszakadt az ég, akkor az nagyon nem esett jól. Persze széllel párosulva, ami nem tette könnyebbé a haladást. Amikor nagyon rákezdett próbáltunk behúzódni a part mentén egy védettebb helyre, mások is csöveztek ott a lombok alatt, de nem sok sikerrel tudtuk ezt megoldani, és igazából rosszabb volt ülni a zuhogó esőben, fázva, mint menni tovább, és akkor legalább kevésbé fázunk, úgyhogy mondtuk a fiúknak, hogy menjünk tovább, nem vagyunk már messze, a kishajónak se híre se hamva nem volt, pedig elég messzire vissza tudtunk nézni, arra várni az esőben felesleges időpazarlás lett volna. Kicsit duzzogtak, de jöttek. Én ekkor már inkább amiatt aggódtam, őket fogja beborítani a szél a vízbe, semmint amiatt, hogy én beleesek. 

Esett az eső, eveztünk. A fiúk is hősiesen nyomták. Közben persze puffogtak, hogy fáznak, meg fáradtak,  de amikor az utolsó kanyart bevettük, akkor azért még rá tudtak kapcsolni :-) 

Egyben, épségben, és csuromvizesen értünk vissza a bázisra. Megszárítkoztunk, átöltöztünk, pihegtünk, és a kishajó meg a többiek csak akkor tűntek fel a kanyarulatban, amikor mi már az autóhoz mentünk vissza. Szóval jobban jártunk így, hogy nem vártunk rájuk. Hamarabb célba értünk. 

Kb. 12-13 kilométert tettünk meg. Nem tudom pontosan, mert a gps egyszercsak elvesztette a fonalat, és onnantól nem mért semmit. De amit mondott a lány, hogy 45 perc oda, 45 vissza, az nagyjából annyi is volt. Vagy lett volna, ha nem kell behúzódnunk az eső elől sehova. 

Szóval kalandos volt. Nem bántam volna, ha kicsit nyugodtabb vizeken tudunk menni, de így utólag már így is jó volt. Nem is volt olyan vészes. Bár azt még mindig tartom, hogy az embernek a szárazföldön van a helye :-) Vízbe, meg vízre menjenek a halak. 

Természetesen az előző napi "törzshelyünkre" mentünk vacsorázni, mert megérdemeltük. 

De előtte még megnéztük a város szélén a lerombolt műemlékhidat. Másnap reggel pedig futottam egy rövid városkört, hogy nyitott boltot találjunk, ahol lehet kártyával vagy euróval fizetni, mert vasárnap révén a szupermarketek zárva voltak. Mi pedig előző nap a nagy izgalmak közepette elfelejtettük, hogy másnap vasárnap lesz. 

Majd útra keltünk, és még egy boszniai megállót beiktattunk, aztán a tenger felé vettük az irányt. Út közben pedig csak néztük, hogy húúúú, még itt is eveztünk tegnap, még itt is, még itt is, és láttuk a hidat is, ami alá ktszer is behúzódtunk. 

Nyaralás 2.0 indul

 Az idei nyári nyaralásunkat alaposan megrágtuk... Mivel egyszer már júniusban nyaraltunk egy hetet, bár a fiúk szerint az nem nyaralás volt, mert nem volt benne tengerpart és/vagy vízpart, legalábbis nem a strandolás volt a fő csapás, így a szabadságok is azért fogytak már. Az elmúlt évekhez képest egy hagyományosnak mondható nyaralásban gondolkodtunk. Több verziót is végigbogarásztam, és végül Horvátországban találtunk olyan árú/méretű/vízparthoz relatív közel eső szállást, amire azt mondtuk, hogy jó lesz. 

Bár a magyarok körében Ho. a legfelkapottabb, mi egyszer voltunk még csak a horvátoknál, akkor is Isztria legészakibb csücskében, szinte már Szlovéniában, és akkor is úgy keveredtünk ide, mert kovid után nem tudtunk Olaszországba menni az oltásaink milyensége miatt. 

Szóval nem vagyunk azok a nagy minden évben Horvátország rajongók, és tartottam is tőle, hogy majd milyen lesz, féltem a zsúfolt partoktól, a tömegturizmus jellegtől, és a sok magyartól. 

De végül mondhatom, hogy egész szerencsésen sikerült foglalnunk, Omis mellett egy közeli faluban. 

De még mielőtt ide megérkeztünk volna 2-t aludtunk Boszniában. Azt találtuk ki, hogy ne csak egy szimpla megalvás legyen, hogy akkor már a Neretvához közel foglalunk szállást és kajakozunk egyet a folyón. A Neretva nekem nagy kedvencem. A víz viszont nem annyira a barátom. Tudok úszni, de hogy a fejem a víz alá kerüljön attól eléggé parázok. Szóval eléggé ösdze kellett szednem a bátorságomat. 

Az út nem volt egészen zökkenőmentes, mert belecsúsztunk egy végeláthatatlannak tűnő dugóba, ahol csak álltunk, álltunk és álltunk.  Dobojnál sejtettük, hogy dugó lesz, ott egy körforgalom miatt mindig az van, arra fel voltunk készülve, de ez még Doboj előtt volt. Ami valószínű összeért a doboji dugóval. Valószínű egy kamion volt a ludas, mert láttunk araszolás közben egyet félreállva, aminek meg volt borulva a rakománya.

Szóval itt kicsit alábbhagyott a flow. És hol voltunk még Szarajevótól, meg Jablanicától a végcélunktól... Messze... 

Végül este 7 körül érkeztünk meg. És szinte az első dolgunk volt, hogy beüljünk valahová enni, hiszen farkaséhesek voltunk, minden elemózsiánk elfogyott az úton, és jó ideje már csak a csevapcsicsire tudtunk gondolni. 😁

Másnap várt minket a Neretva és a kalandok.🙂

Július

 A júniusi nyaralás után a július főként a munkáról szólt. Nekünk felnőtteknek. De mivel a nyakunkba kaptuk azt az őrületes 40 fokos hőséget, annyira nem volt ez baj, sőt ... Nekem pl. különösen jó felüdülés volt a 23-24 fokos laborban/irodában hűsölni 🙂

Na jó, ez kicsit gonosz volt az itthon izzadó fiúkkal szemben, de ők meg egész jól bírták. És meleg ide-oda, most egyébként is szeretek bejárni. Most végre jó helyen vagyok, úgy érzem. 

Hogy ne főjjenek meg a fiúk a saját levükben, kétszer is elmentünk a Dunapartra fürdeni. Sosem szoktunk a Dunában strandolni, de sokszor hallom, hogy mások meg igen, és tulajdonképpen tényleg olyan kézenfekvő lenne, hiszen olyan közel van, és sokkal egyszerűbben megközelithető, mint pl. a Balaton. Ahhoz meg hogy este egy kicsit lehűtsük magunkat a Tisza-tó is messze van. Arra is legalább egy napot rá kéne szervezni. A medencés strandtól pedig jobban irtózom, mint a Dunától. 

Szóval voltunk a Duna parton, és tök jó volt. A fiúk csobbantak kicsit, labdáztak, bedobtunk egy lángost, mert mégiscsak nyár van 😆 és ennyi bőven elég is volt. 

Mátét nem sokat láttuk a hónapban, mert általában reggel elment az egyesületbe, aztán csak este jött haza. volt amikor bent is aludtak a haverokkalpár estét. Aztán pedig egy hétig Szegeden volt a bajnokságon. 

A fekete sapkás Máté. 

Én a munka mellett főként kulturális vonalon mozogtam a hónapban :-) 

Még júniusban voltam a Benczúr-kertben egy színházi előadáson. Az előadás is jó volt, de a Benczúr-ház, aminek a kertjében volt a színpad, az még inkább elvarázsolt. 

Aztán július elején Budapest Bár koncerten voltam a barátnőmmel. Sosem voltunk még BB koncerten, de egészen remek volt. Egyetlen szépséghibája votl csak az estének, hogy csütörtök volt, és másnap munkába kellett mennem. Na az nem esett olyan jól. 

Leave Reality Behind

Moziban is voltam. Egy francia filmet néztünk, összesen hárman :-) De már nem először fordul elő, hogy oylan filmet nézünk, ami csak minket érdekel a városban :-D 

Aztán múlt hétvégén pedig Mezőtúrra mentünk fesztiválozni. 😀

Hárman mentünk csajok, vonattal. oda-vissza. Egy kollégiumbna aludtunk. Hát az is érdekes múltidézés volt :-)

De a fesztivált, a koncertek, a hangulat nagyon jó volt, és hazafelé bár késett 1 órát a vonat, de vígan elcampeltünk a peronon. 

Jajjj, és nem utolsó sorban.... 

Találkoztunk Annamarival, amolyan író-olvasó találkozót tartottunk egy kávézóban 😛 És nagyon jót beszélgettünk. remélem sikerül majd ismételnünk! Köszönöm Neki itt is, hogy kezdeményezte a talákozót!