Húsvétra

Marci locsolóversével kívánok Mindenkinek kellemes húsvétot, a lányoknak sok locsolót, a fiúknak sok piros tojást :-)

Nyalka legény vagyok,

Lányokhoz indulok.

Mert ma minden lánynak

Rózsavizet hozok.

Megöntözöm őket,

Mint a virágokat,

Nem venném lelkemre,

Hogy elhervadjanak.

Ám e fontos munkám

Ingyen nem tehetem,

Cserébe a hímes tojást

Sorra ide kérem.

Költészet napjára

Mi mást hozhatnék, mint Mátékám szereplését a kerületi versmondó versenyen, ahol az alsó tagozatosok között a 3. helyezést érte el. 💗

Számomra csak reggel derült ki, hogy be lehet menni a versenyre. Tanakodtam is, hogy mi legyen, menjek, ne menjek, hogy lehet, hogy csak megzavarom Mátét a koncentrációban, de hát csak elmentem.
Épp akkor jött le Máté is Angéla nénivel, mikor megérkeztem. Kicsit izgult, én úgy láttam, bár ő azt mondta minden oké. Kicsit tébláboltam ott, megnéztem a párhuzamos rajzverseny műveit, ( nagyon szuperek voltak), Máté meg csak ült ott a székén, szépen, csöndesen. Közben befutottak a 3.b-sek is a hátsó sorba. Aranyosak voltak, hogy lejöttek Mátét megnézni/drukkolni.

( Nem a legjobb felvétel, de ha tud valaki egy jó progit, amivel a háttérsistergést le lehet venni, megköszönöm. )




Jóóóó sok vers volt, kicsiktől a nagyokig meghallgattunk vagy 20 verset abban a huzatos tornateremben. Voltak meglepően jók, és meglepően rosszul szavaló gyerekek.
Amíg a zsűri döntést hozott, addig volt egy kis esze,iszom a sarokban, süti, pizza, innivaló. Közben pedig csak telt az idő, és már nagyon elkezdtem aggódni, hogy Marcit be fogják zárni az oviba.
Végül 5 körül ért véget az egész rendezvény, és mivel nagyon kellett már rohannunk, mert az ovit fél6-kor bezárják, ezért nagy örömködésre ott a helyszínen már nem volt idő, így itthon még gyorsan odaállítottam a szekrény elé a kis színészpalántát, hogy legalább egy képünk legyen a nyereménnyel.

Minicitta

Mivel tavaly is nagy sikere volt a suliban a közös futásnak a vivicittán, idén nekivágtunk a Mátéék osztályával.. Összes 32-en álltunk rajtvonal mögé szombat délben a 3.b-ből, gyerekek-szülők-kistesók vegyesen, és egy nagyon klassz kis futáson vettünk részt. Idén csak én meg Máté képviseltük a családot, Milán nem futhat a lába miatt, meg egyébként is volt egy szülinapi meghívása arra a délutánra, így ők oda mentek.

Óóóó nagyon klassz volt. Mármint a futás. Meg az egész rendezvény. Annyira imádom! És ilyenkor úgy bánom, hogy már megint nem készültem fel a félmaratonra, mert az aztán az igazi adrenalinbomba! Érezhetően 2 részre oszlik ilyenkor a város lakossága, az egyik a részt vevők és azok tartozékai, akik látják, érzik ebben a jót, a csapatszellemet, akikben benne van az #egyekvagyunk és az #együtttöbbrevagyunkképesek érzés, ami ugyebár a Vivicitta 2 jelmondata. Ide tartozom én is, és még akkor is, amikor csak 2.5 km áll előttem/előttünk, akkor is annyira tudunk lelkesedni, izgulni, mert annyira visz magával a hangulat, a pezsgés, hogy húúúú...
A másik oldal nyilván a fanyalgók, akik szerint gáz az egész, mert miért kell a városban futni, meg már megint le vannak zárva az utak, és nem ülhetnek autóba, meg különben is, zaj van, meg tömeg, és miért???
Szerintem egyszer mindenkinek ki kellene menni egy ilyen rendezvényre, és lefutni 600 métert a családdal, vagy gyalogolni 1.5-t a haverokkal, és akkor hátha átmenne a dolog, hogy ez miért jó.

Szóval... a futás nagyon jó volt, még úgy is, hogy Máté úgy futott mint a nyúl. Eleinte szépen haladtunk együtt, majd ő kicsit előrébb, ekkor mellénk csapódott egy Mátéosztálytárs, és nagyjából így futottunk hármasban. A végére én már eléggé nehezen tudtam a srácokkal lépést tartani, a befutónál meg már nem is tudtam, mert bennük volt még egy sprintnyi erő, míg bennem már nem :-)

Így a csapatunkból Máté és Deniz futott be először, és az általam mért idejük 13:30 körül volt. Mármint perc. Ezen a távon nincs hivatalos időmérés. Ami szerintem gigajó idő!

Utána még piknikeztünk, a gyerekek fociztak, mi sütiztünk és megváltottuk a világot.
A fiúk jövőre már nagyobb távot akarnak bevállalni. Hát majd meglátjuk :-) Most mindenki nagyon ráizgult, hogy ne várjunk a következő futással jövő tavaszig, keressünk egy másik versenyt is. Hogy mi lesz ebből????

Versmondóverseny

A héten kedden volt az iskolai versmondóverseny, ahol mind a két iskolásom megmérettette magát.
Pár hete már kézhez kapták mind a ketten a versüket, és bőszen tanulták is minden este. Akkor még olyan távolinak tűnt az az április 4., de aztán gyorsan itt lett, szerencsére addigra mind a ketten ügyesen fel is készültek rá.
Máté nagyon lelkesen nyomta a verstanulást. Neki ez nagyon megy, és nagyon szereti is. Milán már nem volt annyira nagyon lelkes, először nem is értette, hogy miért kapott verset Orsi nénitől, merthogy állítása szerint ő inkább éneklésből jó, nem versmondásból, de aztán csak megtanulta becsülettel ő is a versét.

Máté egy gigahosszú verset tanult, Arany Jánostól a Fülemilét. Mikor először megláttam, hogy oldalakon keresztül van beragasztva a füzetébe, eléggé tágra nyitottam a szemeimet. De végül megbirkózott vele.
Milán Petőfi Sándor Pató Pál úr-jával készült.

Külön indultak a 1-2. osztályosok, és külön a 3-4. -esek.

Éééésssss,

Máté 1. helyezett lett a maga versenyében, Milán pedig 3. a magáéban!!!!

Mind a ketten nagyon ügyesek voltak! Nem mondom, amikor Milán megtudta, hogy Máté első lett, azért duzzogott egy picit, de végül belátta, hogy neki ez volt az első ilyen nagy szereplése, és igazán szépen szerepelt. Meg hát ő egyébként is éneklésből jó, ugyebár :-)

Máté pedig megy tovább, és kedden, a költészet napján lesz az iskola tornatermében a kerületi verseny, ahol Máté fogja a mi iskolánk 3-4. osztályosait képviselni.
Ő nem izgul, ő nagyon várja, én meg majd izgulok helyette. :-)

Készülök rá, hogy majd felveszem a szavalásukat videóra, de eddig még nem voltak benne partnerek.

Biciklivel a Naplás-tóhoz

Annyira szép idő volt hétvégén, tiszta nyár.
A szombatunk jól eltelt mindenféle dologgal. Délelőtt Máté Bozsik kupán volt, Milán pedig gyógytornán. Volt persze sírás, hogy ő is menni akar, meg hogy ő úgy gondolta, hogy oké, edzésre nem jár, de azért majd a kupára megy, de végül hamar túl lettünk a dolgon. Persze nehéz az a fél óra, amikor duzzog, meg pityereg, meg elbújik keseregni, de ha azon túl vagyunk, akkor már sínen van a dolog. Most is így volt, mire Mátéék elindultak, és utána nem sokkal mi is, addigra már nem volt semmi baja. Igaz, megígértem, hogy hazafelé beugrunk a Sparba, és majd kap matricát. De hát ha ezen múlik a boldogsága :-)
Délután pedig a kertben dolgozgattak a fiúk, és már el is telt a nap.

De hogy ne legyen megint az, hogy " itt a szép idő, és nem csináltunk már megint semmit!", ahogy Máté szokta mondani, azt találtuk ki a decatlonos vásárlás közben/után, hogy menjünk el biciklizni együtt. Biciklizni Milánnak is lehet, legalábbis jobban lehet, mint focizni, Apával biciklizni pedig igazi kuriózumnak számít a gyerekeknek. Velem menni  már nem izgi, az már mindennapos. De Apával!!! Na az az igazi kaland!
És hogy ne legyen a megszokott otthon-Liget távolság, mert azt már kisujjból kirázzuk, hiszen Mátét a liget mellé hordjuk hegedűre, hát azt találtuk ki, hogy menjünk ki a Naplás-tóhoz, ami kicsit messzebb van ugyan, de legalább van a történetben némi kihívás. Így hazaestünk a boltból, és már szálltunk is a biciklikre, indulás!

Tőlünk a tóig egy darabon különálló bicikliúton lehet menni, majd sokáig járda melletti elkülönített biciklisávon, majd megint egy kis bicikliút, és csak a végén volt egy rövid útszakasz, ahol autókkal kellett osztoznunk, közvetlenül a tóhoz vezető úton.
Nem tudtuk pontosan hány kilométerre van a tó, csak saccoltuk, hogy olyan 12-14 körül lehet, és reméltük, hogy ha kijutunk, és ott megpihenünk kicsit, akkor majd haza is tudunk jönni. De úgy voltunk vele, hogy ha nagyon fáradtak lesznek a srácok, akkor bármikor vissza is tudunk fordulni, hiszen a biciklizésen volt a fő hangsúly, nem a tavon.
De nem fordultunk vissza. Igaz, mire a Szilas-patakhoz elértünk, már jóóó fáradtak voltak, Marci már nem akart tovább jönni, Milán is kezdte a nagyon szomjas vagyok, nagyon éhes vagyok műsort, de akkor már olyan közel voltunk, hogy kár lett volna nem elmenni a tóig.

Marci már fáradt.

 De a szép új, egyenes bicikliút mindenkinek adott egy kis erőt. Tekertek is mint az őrültek. :-)

És már ott is voltunk a tónál!

Jártunk már itt egyszer. :-) Milán akkor még a kis piros motorral járt, Máté pedig akkor kapta a futóbiciklijét. Nem most volt.

Kerestünk a tó túlsó felén egy jó leülő helyet. Jó volt kicsit megpihenni. Mindent megettünk, megittunk, ami a hátizsákunkban volt.

És miután minden gyerek kifényképezte magát, összeszedtük magunkat és indultunk haza. El tudunk volna még heverészni a napon egy darabig, de mivel már jócskán benne voltunk a délutánban, és a fiúknak még leckéjük is volt, Marcinak meg kimaradt a déli alvás, nem akartuk túl hosszúra húzni, hát indultunk.
Visszafelé a kezdeti szakaszon nagy volt a lendület, alig bírtunk lépést, akarom mondani kereket tartani a gyerekekkel, úgy hajtottak. Hiába mondtuk nekik, hogy messze van még az otthon, nem hittek nekünk. Meg hát lejtett egy kicsit az út, jól esett  a szembeszél. A lendület kábé az első kisebb emelkedőig tartott, ahol felváltva nem bírtak jönni. Majd Marci kicsit később elesett a biciklijével, nekiment hátulról Máténak, vagy valami ilyesmi, és felhorzsolta a könyökét. Nem nagyon, de annyira igen, hogy legyen min sírni. Persze fáradt volt már nagyon, ezért is esett el valószínű. De innentől kezdve már nemigen láttam Marcit egyedül tekerni, Ferinek kellett fél kézzel tartania, tolnia, támasztania. Azt mondja, ( és Marci is megerősítette ezt már itthon), hogy szerinte el is szunyókálhatott a nyeregben egy kicsit, mert néha úgy érezte, hogy teljesen el van gyengülve, és hogy csak ő tartja rajta a bicón. :-)
Itthon mondta is Marci, hogy szerintem aludtam is egy kicsit, amíg apa tolt. :-)
Nem csoda egyébként. Az lett volna csoda, ha végig le tud tekerni egyedül ennyit. De így is nagyon ügyes volt!
Hát így értünk haza. Szerencsésen, elfáradva. Nekem is jól esett leszállni a bicikliről. Nem ilyen hosszú távra tervezték az én kis pirosomat.
A fiúkban azért még maradt egy kis trambulinozásnyi erő. :-)

Ovis húsvét

Tegnap volt Marciék húsvéti vására az oviban. Ilyenkor mindig készítenek valami szépet, többfélét, amit jelképes összegért megvásárolunk a bazárban. Olyan kis lelkes ilyenkor Marci, mert már a múlt hét óta mondogatja, hogy az oviban már várják a húsvétot, és hogy mikor jön már, és hogy készítettek bárányt, meg festettek tojást.
És tényleg nagyon klassz dolgokat csináltak :-) Bárányos ajtódíszt, meg csibés hűtőmágnest, és persze tojást is festettek, csak az még nem tudom kiakasztani semmire, mert nincs barkám. Pedig tegnap is voltam a piacon, láttam is barkát, de valahogy nem gondoltam rá, hogy már nyakunkon a húsvét...
A kézműves asztalok közül csak egy mellett horgonyoztunk le, ott, ahol vattapamacsokból lehetett nyuszibábot csinálni. De ebből rögtön 3-t is csinált Marci, és csinált volna még többet is, ha nem telt volna el annyira az idő. a szomszéd asztalnál még villámgyorsan összedobtunk egy papírcsirkét, mert oda viszont annyira invitálták Marcit az ottani óvónénik. De hogy honnan ismerik Marcit... rejtély... én nem ismertem annyira azokat az óvónéniket. Marci egyébként nagy széltoló, azt már megfigyeltem, csak úgy szédíti a dadusnéniket is a gödröcskéivel, azokat meg teljesen el vannak tőle olvadva. Mondjuk tényleg aranyos :-)

Nagyon dolgozik

A végére még a nagyok is befutottak, és a büfékocsi mellett ücsörögve még elpusztítottuk a maradék zsírokkenyereket szörppel. Marci kért egy zsíroskenyeret hagymával, amiről aztán módszeresen leszedte az összes hagymát, merthogy azt ő nem szereti. A zsíroskenyeret pedig még egy adag fagyival toltuk le a cukrászdában. Nyami.. fincsi hagymás fagyi :-)

Futnak

Az elmúlt hónapokban kicsik alább hagyott a futás iránti fanatizmusom. A cipőm is rossz már, erősen újat kívánna, ez is közrejátszik abban, hogy ritkábban, és akkor is rövidebb távokat hagyok magam mögött. Olyan sem nagyon szokott előfordulni velem, hogy Máténak kell győzködnie engem, hogy menjünk el futni, és nem fordítva. Pedig így történt. Jó néhányszor mondta már, hogy menjünk együtt futni, de azokon a hétvégéken mindig volt valami, ami miatt nem jött össze, vagy az idő volt olyan vacak, hogy nem akartam vele kimenni. De a múlt hétvégén csak beadtam a derekam, és elmentünk együtt. Pláne, hogy tényleg muszáj volt már kicsit együtt edzeni, hiszen idén is megyünk majd a 3.b-vel a Minicittára, nem maradhatunk szégyenben. Mondjuk Máté miatt nem aggódom, ő simán letolja azt a 2.5 km-t, igaz, én is, csak kérdés, hogy tudok-e vele lépést tartani. 

Szóval elmentünk. Máté nem akart messzire menni, azt mondta, csak ide menjünk a játszótér mellé, és fussuk körbe párszor a focipályát. Nagyjából így is lett. 

Csak köröztünk, csak köröztünk, és köröztünk, és végül 5.2 km-t köröztünk össze :-) 

Mikor hazaértünk, akkor Marci számonkért, hogy ő miért nem jöhetett velünk. Na bumm. Egyszer csak azt veszem észre vacsorakészítés közben, hogy ott áll teljes menetfelszerelésben, melegítőalsó- focicipő, és kéri a lépésszámlálót, hogy akkor ő lemegy a kertbe futni. Tök sötét volt már akkor, de azt mondta nem baj, ő nem fél. Jó. Lement. Futott van 123 lépést :-) Feljött, és mint aki kifutott a világból bejelentette, hogy nagyon elfáradt, és nagyon büdös, úgyhogy most el kell mennie zuhanyozni. Ez volt szombat este. 

Vasárnap reggel, ami még az új idő szerint is nagyon reggel volt, nemhogy a régi szerint, és én még épphogy csak magamba döntöttem a kávémat, és azt sem tudtam még hol vagyok, Marci már megint edzőruhában toporgott az ajtó előtt, hogy neki futni kell mennie! Mivan???? És kiment megint a kertbe. Kora reggel. Nem tudom, volt-e már 8 óra??? Utánalopóztunk a teraszra, és meglestük. Annyira kis cuki volt, mert a csúszda mellett épp bemelegítette, bőszen hajlongott a lábához, majd egy nekiindult és megint letolt pár kertkört. :-) Fénykép-videó nem készült, de higgyétek el, übergiga aranyos volt :-) Majd feljött, és olyan kis boldog volt! Közölte, hogy megint nagyon büdös, muszáj lezuhanyoznia, de arra már nem emlékszem, hogy el is ment-e zuhanyozni, vagy lebeszéltük róla, nyilván elveszítettem a földdel a kapcsolatot arra az időre. 

Szóval nem kell aggódnom, mert ha én nem is annyira intenzíven, de srácok gyűjtik a kilométereket 😛

Máté olvas- Idődetektívek

Nem lenne igazságos, ha csak azt említeném meg, hogy Milán mit és mennyit olvas, mert Máté is olvas ám rendületlenül. Doktor Proktorból kiolvasta az első két kötetet, és utána valahogy elakadt, mert a harmadikba valahogy nem akaródzott belekezdenie, más meg nem nagyon fogta meg. Végül kihoztam a könyvtárból az Idődetektívek sorozat egyik kötetét, mert úgy gondoltam, hogy ez tetszene neki. Nem tudom miért, de valamiért azt gondolom, hogy az ilyen kalandos-nyomozós történetek bejönnek Máténak. Persze így is van, de volt már azért néhány mellélövésem, amiről azt gondoltam, hogy tetszeni fog neki, és végül a kezébe sem vette valamiért.  Szóval nincs könnyű dolgom.
Az Idődetektívek is itt hányódott az asztalon jó ideig, míg egyszer csak ráfanyalodott, és a kezébe vette.

– Izgalmas krimi
– Kalandos utazás a múltba
– Hiteles történelmi háttér
– Szószedet, a korszak jellemző kifejezéseivel
– Függelék a történelmi tényekről

Julian, Kim és Leon bűnözők nyomát kutatják a múltban. Ám az időutazások nem veszélytelenek…

Az elején lassabban haladt. Kicsit el is bizonytalanodtam, hogy lehet, hogy nem neki való még a könyv, bár a hátoldalán 9 éves kortól ajánlják, de hát mégiscsak erősen történelmi kötődésű a történet, ráadásul a mongol történelemben én magam sem vagyok jártas, de Máté azt mondta jó  a könyv. Aztán kb. a felétől kezdett nagyon belejönni, és onnantól csak úgy pörögtek a lapok, és Máté csak hasalt az ablak előtt az ágyon, és olvasott. 

Összegezve, Máté azt mondta jó volt a könyv, kicsit lassan indult, ő nem bánta volna, ha gyorsabban kezdődtek volna a kalandok, de aztán már nagyon izgalmas és érdekes volt. És nem, nem érezte, hogy többet kéne tudnia erről a korról és a helyszínről. Szóval bizonyára egy jól megírt könyv. Azt mondta legközelebb is hozzak majd egy kötetet. 

A sorozatnak eddig 21 kötete jelent meg magyarul, és szerencsére számos kötete a megvan a könyvtárunkban is :-) 

Mert nem minden kerek

Velünk sem. 

Igazából már a századik megkezdett mondatomra nyomom rá a delet gombot, mert egyszerűen nem is tudom szavakkal leírni... megfordult a fejemben az is, hogy hagyom az francba, és nem is írok semmit a dologról, de akkor az egész blognak már nincs is semmi értelme, tehát abbahagyhatnám az egész blogírást is. De az azt hiszem hiányozna. Legalábbis évek múlva biztos hiányozna, hogy nincs hová visszanyúlni, mint ahogy most is vissza szoktam keresni régvolt dolgokat. 

Szóval az a lényeg, hogy Milán lába nincs jól. Egyfajta fejlődési rendellenesség miatt nem jól áll a combcsontja, emiatt sántikál, és nem a hajdanvolt  focisérülés miatt, nem azért mert nem terheli jól a lábát. Persze nem terheli jól, de ez már a következmény. 

Persze mikor a gyanú fölmerült, akkor interneten végigolvastam a végehossza nincs beszámolókat ( tudom, hogy nem kellett volna) és elsírtam egy életre való könnymennyiséget. 

Aztán az orvossal való konzultáció után pár dolog a helyére került, és kicsit megnyugtatóbb is lett az egész. 

Most egyelőre egy hosszú út elején tartunk. A jó hír az, hogy ez a fajta rendellenesség ebben a korban még maradéktalanul gyógyítható, helyrehozható. Nem biztos, hogy elég lesz a gyógytorna, nem kizárt, hogy műtétre is szükség lesz, de erről egyelőre még nem tudunk többet, a pontos terápiához még kell egy uh és egy rtg, amin már rajta vagyunk. 

Ami egyelőre nagyon jó, hogy alapvetően nincs mozgáskorlátozás, edzés és tornaóra persze nem jöhet szóba, de egyelőre amit tud és bír azt csinálhatja, biciklizhet, játszhat az udvaron,  csak ha fáj esetleg a lába, akkor arra az esetre kap majd egy tehermentesítő mankót, és hétfőn már kezdjük is a gyógytornát, a következő két hétben pedig már többet fogunk tudni. 

Ami jó, hogy elindult a folyamat. Hogy mennyi ideig tart majd, az nagyon sok mindentől függ. Az biztos,hogy hosszadalmasabb lesz, de hogy mennyire... Azt mondta a doktorúr, hogy ha a leletekből az látszik, hogy a műtéti út lenne a jó út, akkor ő fog konzultálni az illetékes orvossal. Azt reméljük, abban bízunk, hogy így valamivel lerövidítődik  majd az a hosszú várakozási procedúra, ami egyébként egy kórházba jutást megelőz. ( Ha csak azt mondom, hogy az ortopéd klinikán júliusban néztek volna rá legkorábban, akkor nem is kell ennél többet mondanom, azt hiszem...) 

Milán persze szomorú a kimaradt edzések, és a tornaórák miatt, de okos gyerek. És persze sír, meg duzzog, hogy ő akar tornaórára menni, de közben tudja, tudom, hogy tudja és érti, hogy ezt most nem lehet. Milán okos és stramm gyerek. Biztos vagyok benne, hogy bár most búsul kicsit, de teljes erőbedobással fogja tenni a dolgát, és az  gyógyulásnak abban a részében, ami rajta múlik, hogy becsülettel gyógytornázzon, abban nem lesz hiba. Ha sikerülne ezt gördülékenyen végigvinni, akkor azt gondolom, hogy talán lelkileg sem lesz neki akkora nagy törés. 

Mindennel együtt tudjuk, hogy nehéz, nehezebb időszak(ok) következnek majd. Egy kicsit most összeomlott körülöttünk a világ, de talán az omlás hamarosan megáll, és el lehet kezdeni építkezni, hogy kimászhassunk a gödörből. 

Kicsit zagyva vagyok. tudom. De nem tudok most ennél értelmesebb mondatokat kipréselni magamból egyáltalán. Majd idővel. Talán.  

Ezt mondták

Mátééknál a múlt héten Angéla néni elkezdett egy régészet szakkört, csütörtök délután valahányadik órában. Kimazsolázott pár gyereket, akik szerinte arra érdemesek, és akiket érdekelhet ez a dolog, Máté is köztük volt. Tegnap mondta is fogadóórán, hogy nagyon büszke volt Mátéra, hogy maradt a foglalkozáson, mert a többiek ugyanekkor az udvaron voltak, és ketten fel is álltak, hogy ők inkább fociznak a régészet helyett, de Máté maradt.
Tulajdonképpen egy kis plusz irodalom óra volt ez, olvastak egy történetet Trója felfedezéséről, kaptak valami nyomtatott anyagot, és van rajta pár feladat házi.
Ebből az egyik egy anagramma, egy híres meseírót kellett kirakni a betűkből.
Máté rá nem jellemző gyöngybetűkkel odaírta, hogy Benede Kelek.
- Mátéééé, mi az hogy Benede Kelek?
- Hát a megfejtés.
- De az nem Benede Kelek, hanem Benedek Elek, Te!!!
- Igen? De mi az, hogy Elek?
- Hát a keresztneve az írónak. Elek. Férfinév.
- Jaaaa.... -mondja elgondolkozva.
- Mert mi az, hogy Kelek? -kérdezem
- Például amikor felkelek az ágyból, vagy ilyesmi. - válaszolja magától értetődően.


Este mesét olvasok Marcinak. Valami tortasütésről van szó, és hogy marcipánból még kis figurákat is rakott a tetejére.
- Marcikából????- kapja fel a fejét hirtelen
- De hát az én vagyok!!!!


Milán lefekvéskor.
- Én most nyugovóra térek- mondja két puszi között az ágyban fekve, a szeme már csukva.
- Nyugovóra térsz? Micsoda kifejezéseket nem tudsz te, Milán!- mondom csodálkozva
- Nyugovóra tér, 5 szótag- feleli erre.
Gyorsan megszámoltam, tényleg annyi. :-)