Simogatós dal

Tegnap este Milán a "Hova szállsz falevél" kezdetű dalt énekelgette.

Mivel tegnap zeneovi is volt, azt hittem ott tanulták, de nem. Azt mondta Milán, hogy ezt szokta énekelni az óvónéni SIMOGATÁSKOR. Simogatás pedig a déli alváskor van, mese után. Ilyenkor az óvónéni körbemegy, és mindenkinek megsimogatja a buksiját és ezt a faleveles dalt énekli.

Hát ilyen óvónénijeink vannak a csillag csoportban :)

Nyílt órákon

Kedden este meglepődve láttam az üzenőbe ragasztott tájékoztatót, hogy csütörtökön szeretettel várnak mindenkit az első két órára az elsős tanítónénik. Hohohóóóó! Micsoda remek alkalom! Lehetne. Csupán csak a reggeli logisztikát kell kidolgoznom, mert a héten egyedül transzportálom a fiúkat, mert Feri nincs itthon, és Marcit kell valahogy, valahová, valakihez lepasszolnom arra a 2 órára, aminek nem az intervallumával van a baj, hanem a reggel 8-as kezdéssel. 

Azon melegében fel is hívtam Alízt, hogy még neki még aznap este legyen ideje megtárgyalni a szitut a férjével, hogy az ő gyerekeik hogyan tudnak eljutni a célhelyre, hogy még Marcit is le tudjam tenni nála. Nem egyszerű, tudom. Végül megoldódott ez a rész, Alíz elvállalta Marcit, a férje elvállalta az egyik gyereket, szóval mindenki azon volt, hogy én reggel 8-kor fitten és kisimultan ott ülhessek a terem oldalában az összecsukhatós kisszéken. 

Ha én viszem a fiúkat iskolába-óvodába, akkor először mindig Mátét visszük, és úgy jövünk vissza az oviba. Most fordítva csináltuk, igaz, így negyed órával korábban kellett kelnünk. Milánt lepakoltuk az oviban, aki viszont rém boldog volt, hogy kivételesen őt vittük először, és nem kell korahajnalban olyan sokat bicikliznie. Fél 8 előtt 5 perccel már rövidnaciban-bentiszandiban mosta a mancsait, és ő érkezett harmadiknak. Ettől egy pillanatig szomorú volt, első akart lenni. 

Teljesen időben voltunk, félig meg is veregettem a vállam, mert általában késésben szoktunk lenni, ha egyedül vagyok. Áttekertünk a sulihoz, ahol még volt annyi időnk, hogy egy darabig még együtt ácsorogtunk a suli bejárata előtt Mátéval, Alízra várva, akivel azt beszéltük meg, hogy ott találkozunk, és ott átadom Marcit. De amikor beszéltünk, akkor még a villamoson ült, így Máté előreküldtem, hogy ő semmiképp ne késsen el, és legyen ideje előkészülni.

Végül Alíz is befutott, még időben. 

A terem zsúfolásig tele volt gyerekekkel és szülőkkel. A gyerekek mind a 30-an ott voltak. A szülők pedig hátra és oldalra zsúfolódva, hát mi is voltunk vagy 20-an. 

Matek és olvasás óra volt az első kettő. Mindkettőre nagyon kíváncsi voltam. A matekról volt ugyan némi fogalmam, hogy milyen jellegű, matekórán láttam már Angéla nénit tavaly a negyedikesekkel. Azt kell mondjam, hogy az első és a negyedikes matekóra  csak a feladatok nehézségében tért el, lendületében és feladattípusokban egyáltalán nem. Nagyon pörgős, nagyon sokoldalú órát láthattunk, a gyerekek pedig nagyon jól helyt álltak, szerintem. Máté, a kezdeti elbambulást követően, jól szerepelt, koncentrált, feladatot oldott, jelentkezett, válaszolt, nagyon ügyes volt. 

Egy kis bemelegítő számolás után (láncszámolás) Angéla néni kártyákon műveleteket mutatott fel egy pillanatra, és az eredményt kellett megmondani, aztán a páros-páratlan fogalmakat tanulták.
A szünetben elmentek reggelizni, én addig kicsit besegítettem Máténak, és a kihegyeztem a kitört zöldjeit.

A második órára mi szülők kellően elfáradva, a gyerekek pedig teli pocakkal érkeztek. Olvasás óra volt, mindenki szépen kipakolta a padra a cuccát. Nagyon profik már, sitty-sutty, és a matekcucc eltűnt, az olvasáscucc előkerült.  Az órát légzőgyakorlatokkal kezdték :) Szépen felállt mindenki, belégzés-kilégzés, kígyósziszegés, és két mondókát jól artikulálva szép hangosan elmondtak. Nagyon tetszett ez a rész, meg az is, hogy úgy általában nem az volt, hogy ültek 45 percet, hanem sok mozgással volt tarkítva mindkét óra. Különféle utasítások alapján kellett felállni, leülni. Az olvasásóra gyorsan eltelt, memóriafeladattal melegítettek be, aztán betűhalmazból kerestek értelmes szavakat. Csak úgy hullottak a pirospontok :) De Angéla néninek azokhoz is volt egy-két kedves szava, ölelése, akik épp nem jót mondtak, és többé-kevésbé mindenki szóhoz jutott. Máté is sokat jelentkezett, és egész aktív volt az órákon. Nekem még mindig olyan fura, hogy ott ül az iskolapadban :)
Óra után váltottam pár szót a tanítónénivel, és neki is a véleménye, hogy egyre bátrabb, egyre nyíltabb, és ez jó. Néha még elkalandozik, de majd ez is alakul,  nincsen semmi gond. 

A harmadik órájuk görkori volt. Nagyon lelkesek voltak. Én meg jól elfáradtam mentem Marciért. Meg is beszéltük ott egy hasonlóan kisgyerekkel ottlévő anyukával, hogy nekünk ennyi elég is volt az iskolából, most megyünk haza aludni :) Nagyon fárasztó volt! 

Marci meg jó fiú volt, csak az első 15-20 percben nyafogott kicsit, és mutatta, hogy anyához akar menni, de hát ez a normális. Mikor észrevett, akkor meg látványosan duzzogott, de aztán gyorsan megbékélt. :) 

Húzós napunk volt. De holnap már péntek! Végre!

Marci

Rég írtam Marciról, pedig Ő is megéri a pénzét, megér pár tollvonást.

Érdekes, hogy igazából egyik tesójára sem hasonlít. Viselkedésileg, habitusilag legalábbis. Marcit tartom még mindig a legnehezebb esetnek közülük, pedig hát Máté sem volt piskóta. De Marci valahogy mindig mindent űberelni tud. Ő a legakaratosabb, ő a legszófogadatlanabb, ő a leginkább műbalhés, ő aztán bármikor, bárhol ledob egy változó erősségű hisztit, vagy egyszerűen csak odacsap bárkinek. Egy szempillantásra sem lehet figyelem nélkül hagyni, mert tutibiztos, hogy csinál valamit, amit nem kéne. 

Tízből kilencszer nem tud valami mellett úgy elmenni, hogy azt le ne dobná a földre. Kevés olyan dolgunk van, amiben Marci még nem tett kárt, és számos olyan, amit már tönkretett, eltört, szétszedett, darabokra aprított.

Vagy. Egész friss sztori, jellemzően Marcis. A tescóban, amíg mi pakolunk-fizetünk, addig ki szoktak ülni egy-egy péksütivel az ablakhoz. Most is így történt, de Marci a hátam mögött brióssal a kezében minden előtte elhaladó vásárlót bokánrúgott.  Közben persze néz a bociszemeivel. Nem tudom hányadik embernél tartott, mire észrevettük. Számolni még nem tud.

Beszélni sem, legalábbis érdemben nem. Mondogat szavakat, hol többet és szépen, hol kevesebbet azt is elbohóckodva. De remekül megérteti magát, abban nincsen hiba. 

Lassan túljutunk a rombolós korszakon, egyre többször ő maga is épít dolgokat, vagy besegít Milánnak, és már ritkábban rombolja porig a hosszasan épített várát. Most is napok óta áll egy építmény a kisszobában érintetlenül. Haladás. 

Szeret vasutazni, meg kisautót tologatni. Ehhez élethűen berreg is. 

Szeret főzőcskézni. A babakonyhában is, meg az én konyhámban is. Elővesz edényeket, fakanalat, fedőt, és a konyhaszőnyegen kotyvaszt valamit dalolva. 

Porszívó őrült. A lépcsőházba vagyok kénytelen tartani a porszavót, mert minden máshonnan előveszi és porszívózik ha kell, ha se. Ugyanígy van a söpréssel és a felmosással is.

Szeret labdázni, ügyesen rúg, és ha gól van akkor fölemelt kézzel kiabál, hogy góóóól!

Szeret mesét olvasni. Nem mindig a korának megfelelő művet választja, de nagyon aranyos, amikor este ő is a hóna alá csap egy könyvet, mint a többiek. 

Újabban Kisvakond-fun. A szőnyeges, a tojásos és az állatkertes rész a kedvence, mást nem is hajlandó nézni, de ezeket végtelenítve is tudná. 

A múltkor együtt néztük a Dzsungel könyvét. Jókat nevettek rajta a Nagyok, ő meg velük kacagott. 

Szerintem jó ritmusérzéke van. Legalábbis amikor a zene ütemére üti a kis ujjával a taktust, nekem úgy tűnik magam sem csinálnám jobban. Kíváncsi vagyok, hogy később lesz-e kedve a zenéhez. Tény, hogy nagy színész. Nem csodálkoznék, ha valami ilyesmi szakmát választana magának.

Járunk mókustornára Orsinénihez. Bár szavakkal nem tudja mondani a mondókákat, de szuperül eldünnyögi és elmutogatja az összeset. Esténként szokott leginkább rátörni az éneklési vágy. 

Szeret motorozni, de a világ végéig nem motorozna el, nem úgy mint Máté hasonló korában. Marci ha megunja, egyszerűen eldobja, és nem jön tovább. Ennyi. Ilyenkor nem sok lehetőségem van. Vagy ölbe veszem és hazacipelem, vagy kivárom, amíg méltóztatik megmozdulni.A biciklisülésben elvan, de néha ott is táncol és énekel. Eléggé kell egyensúlyoznom.

Ügyesen öltözik. Megismeri a ruháit, hozza a kardigáját, sapkáját. A cipőjét egyedül húzza. A zoknit is van amikor ő akarja. Ilyenkor nem lehet neki segíteni, attól bepöccen. Új ruhákat nehezen lehet ráadni, mindig hiszti van belőle. Évszakváltáskor ez külön öröm. Másik nadrág, másik cipő, másik kabát... de aztán legközelebb már nincs baj. 

Egyedül szeret enni. Nem megy még hiba nélkül, de ügyesen halad. A levesnél azért még segítek. Bár nem akarja. 

Az evés egyébként kész tortúra, mert igazából lusta leülni egy helybe, és enni. Nem akar CSAK enni. Ő közben mindig szeretne mást is csinálni. Ezért az evések mindig vitába torkollnak, akkor ő hisztizik egy sort, majd megeszi a kaját. Mindig végig kell zongorázni ezeket a lépcsőfokokat. És hát nem is egy nagy evő, igazi nagy kedvence sincsen, nagyjából megeszi amit kap, de nem rajong semmiért. Van, hogy egyszer megeszik valamit, aztán máskor meg fújjog rá. Az édességet, a nyalánkságot az bezzeg enné éjjel-nappal. :)

Tejivó, tejfüggő. Azzal kel, azzal fekszik. 

Velünkalvós. Egyrészt mert egyelőre nincs saját ágya. (még/már). Másrészről nem összeférhető a többiekkel alvásilag. Az éjszakát végigalussza, reggel viszont 6-kor kel. Ha esik, ha fúj, mindig. Délben teljesen kiszámíthatatlanul hol 1 órát hajlandó aludni, hol 3-at is lehúz. 

Utál hajat mosni, de szeret fogat mosni.

Mindenhová felmászik. Általában le is jön. 

Lépcsőn váltott lábbal lépked fel és le, és egyedül is boldogul, nem mindig lehet megfogni a kezét. 

Állatbarát.

85 cm körül van. 86-os, 92-es ruhákat hord. 

22-es a cipője. A csizmája 23-as. 

Majdnem komplett fogsorú. Kettő hátsót növeszt éppen.

Amúgy meg. Minden rakoncátlansága, minden rosszasága ellenére egy cukorgombóc vigyori tündérpofa. Ahogy kivillantja a kis gödröcskéit, annak nem nagyon lehet ellenállni, bár ahogy mondani szokás, a szeme se áll jól, mindig sántikál valamiben.

Valamiért mindig olyan érzés van bennem, hogy Marcival lesz még az elkövetkező években egy-két nehéz körünk.

Őszi szünet

Szempillantás alatt eltelt. Este kicsit magam alá is kerültem emiatt, és úgy nyafogtam, mint egy kisóvodás, persze csak amikor már aludtak az illetékesek, hogy " Nem akarok holnap iskolába, óvodába menni!". Hát nem tudom... Tény, hogy amikor mindannyian itthon vannak, annak jóval nagyobb hangerő, sokkal több vita, és mindennapos főzés az eredménye, mégis jobban szeretem, amikor itt vannak a szárnyaim alatt, no. 

A szünetet meg próbáltuk tartalmasan tölteni, ami szerintem sikerült is, és egy csomó mindent csináltunk együtt, csináltak ők egyedül, ők együtt, voltunk családilag kirándulni, találkoztunk cimborákkal, unokatesókkal,  voltak házi focimecsek, kívánságebédek, együttsütések, nagy mesenézések földimogyorózás közben, és persze hogy voltak nagy veszekedések is, meg százmilliószor elmondott "gyertek vacsorázni, készüljetek fürdeni, legyetek csendben, stb., stb, stb..." de ezek mondjuk hétköznap is pontugyanennyiszer hangzanak el. És ha jól emlékszem, akkor csak kétszer fenyegettem meg őket, hogy holnaptól akkor mehetnek a gyűjtőcsoportba, talán háromszor ( :) ) , de ez mindenképp jó eredménynek számít. 

Ami kicsit rossz volt, az a korai sötétség. Nem lehet már maratoni játszóterezéseket, bandázásokat tartani. Milyen rossz lesz ez most, hogy már szinte sötét lesz, mire hazaérünk. Egy hónap múlva meg már sötét lesz, mikor értük megyek, akkor is. Áááá. 

De a jó oldala meg az ennek a téli befelé fordulásnak, hogy újra rákaptak a rajzolásra, a feladatozásra, színezésre, és minden nap került ki a kezük alól valami szép.

Mátérajzok, színezések

 A jobb felső sarokban: Máté írni tanította Milánt. (alvásidőben)

Milánrajzok, színezések

Nagyon rákaptak most erre az irányított kifestőkre, nem tudom mi a nevük hivatalosan, amikor meg van adva, hogy melyik formát, számot betűt, összeadás eredményt milyenre kell színezni.
Milán előfizettetett velem a Tappancs újságra is, abban is lelkesen dolgozik, és izgatottan várja a következő lapszámot :)
Időnként pedig leírat velem valamit, amit aztán lemásol.
Így született a következő kis kép, amit az újdonsült kis barátnőjének rajzolt, aki másik csoportba jár, és csak az udvaron szoktak olykor találkozni.

És hogy Marci se maradjon ki, ő is lelkesen ragad ceruzát, zsírkrétát, és már nem mindig az a célja vele, hogy leharapja a végét, hanem papírt is kér, és rajzolgat. Valami ilyesmiket. Az emberfejért én kérek elnézést, az az én művem.
A színeket mindig maga választja, egyelőre inkább a vidámabb színek felé húz, zöld, lila, sárga, többnyire ezeket veszi kézbe, de gondolom idővel őt is utol fogja érni a fekete korszak.

Varázserdős

A Mezőgazdasági Múzeum rendszeresen rendez, vagy csak  helyt ad mindenféle állatos interaktív kiállításoknak. Tavaly is volt pont ilyenkor, azt hiszem valami óceános volt, amit mi kihagytunk, mert tavaly ilyenkor éppen Csehországban voltunk. :) (de jó is volt!, mély sóhaj) Idén viszont, amikor megláttam a Varázserdő plakátját az oviban, már akkor gondoltam, hogy valamikor el kéne menni, biztos klassz lehet. Meg hát a Mezőgazdasági Múzeumban sem voltunk még úgysem. Aztán tolódott, tolódott, míg nem végül ma délelőtt keltünk útra a liget felé. 

Addig hánytam-vetettem magamban a dolgot, hogy végül trolival mentünk, nem biciklivel, mert nem tudtam, hogy mennyire tudnánk jól lekötni a bicajokat a múzeum környékén. Nem szívesen hagytam volna ott őket a villanyoszlophoz láncolva. Marcinak azért vittünk kismotort, hogy valahogy eljussunk a megállóig, meg vissza. 

Reméltem, hogy ha nyitásra odaérünk, akkor talán elkerüljük a tömeget, és valamennyire élvezhető lesz a dolog. Ezt az ábrándomat abban a percben a sutba dobtam, amikor befordultunk a múzeum elé, ahol már szép kis sor kezdett kialakulni a zárt ajtó előtt. Nem volt még 10 óra, nem is nyitottak kaput korábban egy perccel sem, hiába az egyre növekvő sor. 

10-kor aztán kijött egy biztonsági őr, aki szép egyenes sorba rendezte a várakozókat, majd bent különosztotta a készpénzeseket, a kártyásokat, az előjegyzéseseket, stb. Mi a kártyás sorban kétszer annyi időt töltöttünk el, mint bárki más a másik kettőben, mert a fiatalember az  ablakon nem tudta kiadni a pinpadot, hanem minden egyes embernél felállt, kiment a hátsó ajtón, ment utána a kártyatulajdonos, és vissza. Szóval... azt hiszem, lehetne ezt gördülékenyebben is. 

A fiúk, magukat meghazudtoló módon egész jól vették a várakozást, igaz, Marcit csak ropival lehetett maradásra bírni, Milán meg sípályának használta az előcsarnok fényesre sikált márványpadlóját.

Végre bejutottunk! Megkaptunk minden felszerelést, kitölteni való feladatlapot, ceruzát, nagyítót, amin legalább 600-szor vesztek össze az ottlétünk alatt. Hogy hogy is gondolták, hogy két gyereknek 1-et adnak, azt megint nem értettem. 

A Varázserdő maga... újszerű volt, nagyon színes, nagyon figyelemfelkeltő. Először ott helyben kerestük meg a ledfalakon, oszlopokon feltett kérdésekre a választ. Tömeg épp nem volt, de sokan voltak, többen, mint amennyit szerintem a hely mérete kényelmesen fel tudott volna venni, pláne, hogy egy csomó olvasnivaló volt, amit egyszerre olvasott a terem minden pontján az összes felnőtt. Hát nem tudom... én egy kicsit nagyobb szervezettséget is el tudtam volna viselni. Mondjuk egyszerre csak x ember beengedésével is valamelyest csökkenteni lehetett volna fejetlenséget, vagy ha mondjuk csoportokba verődve mindenki egyszerre halad, de így... hát néha elég nehéz volt a saját gyerekeim fülébe úgy felolvasni az írottakat és a feladatot, hogy megértsék, meghallják, viszont az én torkom teljesen tropára ment. Azt meg, hogy mire volt jó, hogy az egyes válaszokat a terem legtávolabbi végében lehetett megtalálni, hát tényleg nem nagyon értem. Szóval jó nagy káosz volt szerintem az egész, és jó nagy a zaj.

Az ifjú Sherlock Holmes és Watson

Az elején még lelkesen olvasgattuk és kerestük a megoldásokat, de aztán láttam a fiúkon, hogy őket is már eléggé fárasztja a dolog,így a végét eléggé elnagyoltuk, és csak a válaszokat írogattuk be, és rátértünk a második feladatrészre, ahol a varázsló nyomába kellett szegődni az egész múzeumon át.

Nekem ez a rész jobban tetszett, mint az első. És mivel az emberek eloszlottak az egész épületen belül, így a tömeg is kisebb volt. Mindamellett megnézhettük a múzeum állandó kiállítását, ami a gyerekeknek is érdekes volt, még Marcinak is, hiszen tele volt háztáji állatokkal, lovakkal, mindenféle szekerekkel, földművelő szerszámokkal, ilyesmikkel. Később még találkoztunk állatkoponyákkal is, na ez nagyon tetszett Milánnak. Meg a fegyverek. Bár nemigen értem, honnan van ez a mérhetetlen vonzalma a fegyverekhez, de ha puskát, lándzsát, kardot lát, rögtön másképp csillan a szeme, és onnantól van értelme az egész programnak, szerinte. 

A haragokkal, a megadott színkódok alapján elvileg eljátszható a "hol jártál báránykám" c. dal. Nekünk nem sikerült eljátszanunk.

Ami viszont kárpótolt (engem) mindenfajta kényelmetlenségért az a múzeum szépsége.

Megfejtenek

Végül csak sikerült az összes kérdésre válaszolni, és megtalálni a varázslót. Nagy szerencse, mert így a kaphattak csak a skacok egy újságot, egy csokoládét, meg egy füzetet. (Milán memóriakártyát választott, bölcsen)

Hazafelé még kaptak egy perecet, amit már befelé menet megígértem nekik, meg hát jócskán ebédidőben jártunk már, meg is érdemelték. Jó volt végre kint lenni a friss levegőn. Kivételesen a fiúk sem panaszkodtak, hogy gyalogolni kell a buszig.

Összességében vegyes érzelmeim vannak. A múzeum nekem jobban bejött, mint a kiállítás. Szerintem is inkább nagyobbaknak lett volna teljesen jó, a 3 éves kort, amitől ajánlják teljesen megalapozatlannak érzem, vagyis értem én, hogy nagy úr a pénz, és így 3 éves kortól már lehet belépődíjat fizettetni, de hát no... na mindegy. Nem füstölgök tovább. Jó volt, jó volt, de a gyereknek szerintem sok volt, hosszú volt, és a tolongás miatt néhol tényleg élvezhetetlen, ezeken a részeken igyekeztünk gyorsan átsiklani, de akkor meg az nem volt jó. Szóval bennem azért maradt hiányérzet. De az állandó kiállítás nagyon bejött a fiúknak, ott sokat időztünk és beszélgettünk dolgokról. Ez még Marcit is lekötötte. Azt mindenképp ajánlom.
 

...

Ha Rá gondolok, akkor látom a sárgára vakolt kisházat, a barnára festett ajtóval. Nyáron mindig nyitva volt. Látom, ahogy jó időben az ajtóban ül a kisszéken, és hímez. Később mi is hímeztünk a tesómmal. Neki jobban ment, mint nekem, pedig ő kisebb is volt, meg fiú is.

Látom a régen oly nagy, valójában tenyérnyi udvart, ahol  a fél, ha nem az egész gyerekkoromat töltöttem. Látom négyünket az udvaron randalírozni. Azok voltak a legeslegjobb napok a nyáriszünetben, amikor mind a négyen unokatesók nála nyaraltunk.

Látom a keskeny, kikövezett,  kis járdát, ami az ajtóhoz vezet. Látom a két szélén  a színpompás kavicsvirágokat. Látom a virágoskertet, az ajtó  mellett nyíló tulipánokat, jácintokat, törökszegfűt,  őszirózsát. Érzem az estike illatát. Látom, ahogy együtt gyomláljuk az ágyásokat.

Látom a nyárikonyhát. Apa műhelye és szerszámos kamrája volt. Maga volt a csoda nekem. Látom a munkalapra szerelt megkopottkék satut. Később, pár év múlva a nyárikonyha börtönként funkcionált nyaranta. Mi, a Nagyok, oda zártuk be a Kicsiket, játékból. Jó fejek voltunk, mert vittünk nekik enni is meg inni is, egészen addig, amíg valami jobb dolgunk nem akadt, és elfeledkeztünk a bezárt rabokról.

Hallom a hangját, ahogy olykor kikiáltott az udvarra, hogy "A kicsikkel is játszatok!" Persze játszottunk. Újabb 10 percet. :) Aztán kezdődött minden elölről.

Látom az egyre mélyülő vágást a földben, ahol bigéztünk. Hallom, ahogy kiabálunk a szomszéd Jóska bácsinak, hogy dobja vissza a kertjébe átrepült bigebotot. 

Látom a fáskamrát, a szépen elrendezett, magasra rakott fahasábokkal. Látom, ahogy apa talicskával tolja be az udvarra lerakott fadarabokat. 

Látom az udvar közepén a kutat. Tiltott zóna volt, és sosem mentünk a közelébe. A vízhúzásnál persze ott kellett sertepertélnünk. Látom a zománcos vizesvödröt, a sámlit, amin állt a konyha sarkában. Mellette a zománcos vizesbögre. Érzem a hideg víz simogatását a nyelvemen.

Látom a létrát, ami a padlásra vezetett. A padlás, a másik csoda. Poros volt, meleg, és tele pókokkal. De tele volt rég elfeledett kincsekkel. Régi könyvekkel, füzetekkel, ruhákkal. Mesebeli kincsek egy kisgyereknek. 

A kis szobába toppanék.... látom a heverőt. A sezlonyt, ahogy Ő hívta. Jó volt rajta a fekvés. Látom rajta hanyatt feküdni, és tévét nézni. Látom a hagyományosan halványzöld konyhaszekrényt, az egyik oldalán üveges vitrinnel. Volt benne egy bögre, amiben az aprót gyűjtötte. Ha megtelt, elosztottuk. Hogy igazságosan vagy testvériesen, nem tudom. Szerintem én mindig többet kaptam mint a többiek, vagy mint a tesóm, de csak mert én voltam a legnagyobb.  A másik oldalon a lenyitható csokisszekrénnyel. Minidg volt ott valami kis nyalánkság. A sarokban ott állt a jó öreg sparhelt. Érzem a melegét. Hallom a fa ropogását. Tévé, rajta rádió. Jó ebédhez szól a nóta. Mindig szólt. És mindig jó volt az ebéd is, az amit mi, gyerekek kívántunk. Érzem a derelye ízét a számban. Meg a zserbóét. Meg az rácsos linzerét. Meg a palacsintáét, meg a teavajas krumplipüréét, meg a hasábburgonyáét ketchuppal, meg a tejbegrízét, meg, meg, meg....

Látom, ahogy tésztát gyúrunk. Hajszálvékonyra nyújtja, és cérnametéltet szaggatunk belőle. Látom a kezét. Csak egy soha le nem vett jegygyűrű van rajta. Látom a benti szobában mindenhová kiterített száradó tésztákat.

Érzem a számban a csavaros fagyi ízét, amit a hetente kétszer-háromszor jövő lakókocsiból vettünk. Csoki volt meg vanília. Néha citrom-csoki. De inkább csoki-vanília.  Az volt a hét fénypontja.
Látom a végeérhetetlen színre-szín kártyacsatákat. 

Nyáron a benti szobában aludtunk, mi gyerekek. Volt ott egy hatalmas, barna, ránézésre is dögnehéz vitrines szekrény tele törékeny dologgal. Látom, ahogy együtt töröljük a port, és szépen egyesével lepakoljuk a porcelánkutyákat és a az üvegpoharakat. Télen mindannyian kint aludtunk a konyhában, mert ott jó meleg volt.  Egy nagy,  vastag derékaljat tettünk a földre. Imádtunk azon aludni. Meleg dunnával takaróztunk. Látom az ágyneműtartó ládát. Olyan tulipános fajta.

A háromszárnyú tükör azt egyik kedvencem volt. Ha behajtottam a két oldalát, akkor végtelenítve láthattam magamat és az egész szobát.
Amikor haza indultunk, mindig a kapuig kísért minket. Addig integettünk egymásnak, amíg a templom után el nem kellett kanyarodni. Sokszor, amikor jöttünk is a kapuban állt, és várta, hogy jövünk-e a busszal. Látom, ahogy ott áll. Látom magamat, ahogy már messziről felé szaladok.
Érzem, ahogy magához ölel. Érzem a karjainak szorítását a testem körül. Érzem az illatát. Mama-illata volt.
Imádtam.

Aztán mégis megtört a varázs. És most már nem is lesz soha semmi olyan mint régen. Sem olyan, amilyennek lennie kellett volna. És most fáj. Fáj a hiánya, és fáj az elvesztegetett idő.

"...Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek,
hogy láthatlak,azt mondanám neked, "szeretlek",
és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".
Mindig van másnap,
és az élet lehetőséget ad nekünk arra,
hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek,
és csak a mai nap van nekünk,
szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek,
és hogy sosem felejtelek el...."

(Marquez)

Soha.

Diósgyőri várban

Hetek óta számtalan helyről lehetett hallani, hogy megújult a Diósgyőri vár, hogy olyan, vgy még olyanabb, mint új korában, és már lehet is látogatni. 

Pont kapóra jött ez az infó, mert már régebben is terveztük, hogy majd egyszer elmegyünk oda a fiúkkal, de mindig elmaradt, a felújításról meg nem is tudtam. Úgyhogy már jó pár hete kitaláltuk, hogy majd a hosszú hétvégén, amikor megyünk haza, akkor majd megnézzük a felújított várat. 

Mondanom sem kell, hogy persze pénteken, amikor belefért az időnkbe a kirándulás, esett az eső. Ózdon még nem esett, amikor elindultunk, bár nem volt szép az ég, de út közben azért elkezdett csöpögni, és ha nem is nagyon, de azért esett. 

Én a várban utoljára jóóóóó régen voltam, először azt gondoltam 15 éve, de inkább 25 az, mint 15, (upsz) még valamikor általános iskolás koromban. Nem is maradt sok emlékem róla, azok is eléggé megkopottak már. 

Marci terv szerint elaludt az autóban, odafelé, úgy kellett felébreszteni, amikor ki kellett szállni a várnál. Éppen jókor érkeztünk, mert voltak ugyan a jegypénztárnál néhányan, de nem volt hosszas sorban állás, gondolom ez az időjárás miatt is volt, meg amiatt is, hogy szinte nyitásra ott voltunk.
Nagy nehezen megvettük a jegyeket, a néninek elromlott a nyomtatója, és nem lehetett kártyával sem fizetni, ami mondjuk negatívum, de végül bejutottunk. Az eső akkor pont kicsit sűrűsödni kezdett, így nem nagyon időztünk a várfalon, pedig biztos klassz lett volna körbemenni, csak gyorsan körbenéztünk, verettünk egy-egy  érmét, és már bent voltunk.

Pénzverde

Petőfit is megihlette a várból látható naplemente (Alkony c. vers)

A várba lépve rögtön találkoztunk páncélos lovagokkal, majd a kis szobákban mindenféle kiállítások voltak, vagy azok későbbi helyei, fazekasműhely, gyógynövényes szoba, vártörténeti kiállítás, ilyesmik, és persze, ami a fiúkat a leginkább érdekelte és foglalkoztatta, volt fegyverkiállítás is. Ahogy az lenni szokott ilyen helyeken ki is próbálhatták a fegyvereket, a kardokat, a pallosokat, a pajzsokat, sisakokat húzhattak a fejükre. Ez örök móka, nem lehet megunni. 

Mire itt végeztünk, akkor pont kezdődött a bemutató, fent a lovagteremben.

A vár egyébként Nagy Lajos uralkodása idején élte a fénykorát (14. század), akkoriban a lovagterem az egyik legnagyobb volt Európában. Később a magyar királynék jegyajándéka volt. A 17. század végétől lakhatatlanná vált,  az állapota egyre csak romlott, és csak a 21. században kezdték el felújítani. A várat két emelet magasságig nem csak konzerválták, hanem újraépítették és rekonstruálták, kivéve a délnyugati tornyot, amelybe egykor villám csapott, és amiatt romos, de ezt meghagyták mementónak. 

A lovagteremben már gyűltek az emberek, hogy mikor, és hogyan lettek ennyien nem is tudom. Később aztán találkoztunk több komplett turistacsoporttal is, szóval a rossz idő ellenére volt azért látogató bőven. 

A teremben még egy középkori zenekar játszott. Így a négy fal közé szorulva egy idő után elég fülsértő volt a dudálás, de amikor messzebbről, még kintről hallottuk a kiszűrődő zenét, akkor egész hangulatos volt. Majd jött két lovag, akik bemutatták a felszerelést, majd tartottak egy kis bemutatót is. Nem volt nagyon túlerőltetve a dolog, de gyereknek azért tetszett. Nekem azért eszembe jutott, hogy hol van ez a sümegi soklovas, sokszereplős klasszikus lovagi tornához képest. A honlap szerint vannak várjátékos napok, vagy lesznek, akkor bizonyára nagyobb felhajtás is van.

 Ekkorra már Marci is magához tért, és csak némi piskótával lehetett maradásra bírni.

A bemutató után pedig felmentünk a toronyba. Nem kellett olyan sokat menni, de a lépcsők elég magasak voltak, így Marcit félútról ölben kellett vinni, de a többiek szépen felmentek a csigalépcsőn. Sajnos itt nem jól időzítettünk, mert a bemutató után egy csomóan megrohamozták a tornyot, mint ahogy mi is, így elég nagy volt a tumultus, és fent is jó sokan voltunk, ami nem lett volna baj, ha egy-két nagyokosnak feltűnt volna, hogy merre megy a tömeg, és nem mindenkivel szembe indult volna el az egyébként is keskeny pallón. Így végül csak egy kört mentem a Nagyokkal, aztán mondtam, hogy inkább induljunk el lefelé, mielőtt baj lesz. 

Az emeleti szinten is körbejártunk, a fiúk beleültek minden székbe, Marci végigtáncolta és énekelte a szobákat, aztán már indultunk is haza. A várfalról pedig az eső miatt el is feledkeztünk. Mint ahogy családi képet sem csináltunk végül, pedig szoktunk.

Végülis egész jó volt, bent nem zavart az eső, mert a vár belülről majdnem körbejárható, csak néha kellett kimenni, és átmenni egy szomszédos szobába. Ha szép idő lett volna nyilván el tudtunk volna még tölteni egy kis időt a vár körül, a várfalon, nézhettük volna még az őszi sárgás hegyeket, de ezt most csak az autóablakon keresztül csodáltuk meg. 

Jó, hogy elmentünk, mert ha elhalasztjuk, akkor lehet megint nem jut eszünkbe évekig. Így legalább azt mondhatjuk, hogy a Diósgyőri vár is pipa :)