2014. október 28., kedd

...

Ha Rá gondolok, akkor látom a sárgára vakolt kisházat, a barnára festett ajtóval. Nyáron mindig nyitva volt. Látom, ahogy jó időben az ajtóban ül a kisszéken, és hímez. Később mi is hímeztünk a tesómmal. Neki jobban ment, mint nekem, pedig ő kisebb is volt, meg fiú is.
Látom a régen oly nagy, valójában tenyérnyi udvart, ahol  a fél, ha nem az egész gyerekkoromat töltöttem. Látom négyünket az udvaron randalírozni. Azok voltak a legeslegjobb napok a nyáriszünetben, amikor mind a négyen unokatesók nála nyaraltunk.
Látom a keskeny, kikövezett,  kis járdát, ami az ajtóhoz vezet. Látom a két szélén  a színpompás kavicsvirágokat. Látom a virágoskertet, az ajtó  mellett nyíló tulipánokat, jácintokat, törökszegfűt,  őszirózsát. Érzem az estike illatát. Látom, ahogy együtt gyomláljuk az ágyásokat.
Látom a nyárikonyhát. Apa műhelye és szerszámos kamrája volt. Maga volt a csoda nekem. Látom a munkalapra szerelt megkopottkék satut. Később, pár év múlva a nyárikonyha börtönként funkcionált nyaranta. Mi, a Nagyok, oda zártuk be a Kicsiket, játékból. Jó fejek voltunk, mert vittünk nekik enni is meg inni is, egészen addig, amíg valami jobb dolgunk nem akadt, és elfeledkeztünk a bezárt rabokról.
Hallom a hangját, ahogy olykor kikiáltott az udvarra, hogy "A kicsikkel is játszatok!" Persze játszottunk. Újabb 10 percet. :) Aztán kezdődött minden elölről.
Látom az egyre mélyülő vágást a földben, ahol bigéztünk. Hallom, ahogy kiabálunk a szomszéd Jóska bácsinak, hogy dobja vissza a kertjébe átrepült bigebotot. 
Látom a fáskamrát, a szépen elrendezett, magasra rakott fahasábokkal. Látom, ahogy apa talicskával tolja be az udvarra lerakott fadarabokat. 
Látom az udvar közepén a kutat. Tiltott zóna volt, és sosem mentünk a közelébe. A vízhúzásnál persze ott kellett sertepertélnünk. Látom a zománcos vizesvödröt, a sámlit, amin állt a konyha sarkában. Mellette a zománcos vizesbögre. Érzem a hideg víz simogatását a nyelvemen.
Látom a létrát, ami a padlásra vezetett. A padlás, a másik csoda. Poros volt, meleg, és tele pókokkal. De tele volt rég elfeledett kincsekkel. Régi könyvekkel, füzetekkel, ruhákkal. Mesebeli kincsek egy kisgyereknek. 
A kis szobába toppanék.... látom a heverőt. A sezlonyt, ahogy Ő hívta. Jó volt rajta a fekvés. Látom rajta hanyatt feküdni, és tévét nézni. Látom a hagyományosan halványzöld konyhaszekrényt, az egyik oldalán üveges vitrinnel. Volt benne egy bögre, amiben az aprót gyűjtötte. Ha megtelt, elosztottuk. Hogy igazságosan vagy testvériesen, nem tudom. Szerintem én mindig többet kaptam mint a többiek, vagy mint a tesóm, de csak mert én voltam a legnagyobb.  A másik oldalon a lenyitható csokisszekrénnyel. Minidg volt ott valami kis nyalánkság. A sarokban ott állt a jó öreg sparhelt. Érzem a melegét. Hallom a fa ropogását. Tévé, rajta rádió. Jó ebédhez szól a nóta. Mindig szólt. És mindig jó volt az ebéd is, az amit mi, gyerekek kívántunk. Érzem a derelye ízét a számban. Meg a zserbóét. Meg az rácsos linzerét. Meg a palacsintáét, meg a teavajas krumplipüréét, meg a hasábburgonyáét ketchuppal, meg a tejbegrízét, meg, meg, meg....
Látom, ahogy tésztát gyúrunk. Hajszálvékonyra nyújtja, és cérnametéltet szaggatunk belőle. Látom a kezét. Csak egy soha le nem vett jegygyűrű van rajta. Látom a benti szobában mindenhová kiterített száradó tésztákat.
Érzem a számban a csavaros fagyi ízét, amit a hetente kétszer-háromszor jövő lakókocsiból vettünk. Csoki volt meg vanília. Néha citrom-csoki. De inkább csoki-vanília.  Az volt a hét fénypontja.
Látom a végeérhetetlen színre-szín kártyacsatákat. 
Nyáron a benti szobában aludtunk, mi gyerekek. Volt ott egy hatalmas, barna, ránézésre is dögnehéz vitrines szekrény tele törékeny dologgal. Látom, ahogy együtt töröljük a port, és szépen egyesével lepakoljuk a porcelánkutyákat és a az üvegpoharakat. Télen mindannyian kint aludtunk a konyhában, mert ott jó meleg volt.  Egy nagy,  vastag derékaljat tettünk a földre. Imádtunk azon aludni. Meleg dunnával takaróztunk. Látom az ágyneműtartó ládát. Olyan tulipános fajta.
A háromszárnyú tükör azt egyik kedvencem volt. Ha behajtottam a két oldalát, akkor végtelenítve láthattam magamat és az egész szobát.
Amikor haza indultunk, mindig a kapuig kísért minket. Addig integettünk egymásnak, amíg a templom után el nem kellett kanyarodni. Sokszor, amikor jöttünk is a kapuban állt, és várta, hogy jövünk-e a busszal. Látom, ahogy ott áll. Látom magamat, ahogy már messziről felé szaladok.
Érzem, ahogy magához ölel. Érzem a karjainak szorítását a testem körül. Érzem az illatát. Mama-illata volt.
Imádtam.

Aztán mégis megtört a varázs. És most már nem is lesz soha semmi olyan mint régen. Sem olyan, amilyennek lennie kellett volna. És most fáj. Fáj a hiánya, és fáj az elvesztegetett idő.

"...Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek,
hogy láthatlak,azt mondanám neked, "szeretlek",
és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".
Mindig van másnap,
és az élet lehetőséget ad nekünk arra,
hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek,
és csak a mai nap van nekünk,
szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek,
és hogy sosem felejtelek el...."
(Marquez)

Soha.

8 megjegyzés:

  1. Részvétem Bea...
    Gyönyörű emlékeid vannak. Ezeket senki sem veszi el. Így marad Veled örökre.

    VálaszTörlés
  2. Nekem is az jutott eszembe, ami Pannaanak, hogy milyen szép emlékeid vannak. Olyasmik, ami nekem egyáltalán nincsenek. És hogy ezek az emlékek milyen drága kincsek....
    (A Dédiről irtál, ugye?)

    VálaszTörlés
  3. Istenem,de jó is volt...Ezt elmentem magamnak,jó?
    Szeretlek!

    VálaszTörlés