Milus már 1 napos

A kis jövevény és édesanyja jól vannak, sokat kipihentek a tegnapi nap fáradalmaiból. Matyi végre találkozhatott a kistestvérével, óvatosan meg is simogatta, majd mindig csak azt szajkózta, hogy "pici baba, pici baba". Azért még az Anya pocakjában lévő babát is kereste, pedig sokszor átvettük előtte, hogy mire számíthat reálisan.

És akkor az 1 napos sztárfotók:

A hír igaz

Ma 11.57-kor megszületett a legkisebb ugrifüles, 51 cm, 3000g. Anya, gyermeke és egyéb családtagok jól vannak.  Bea jól viselte a műtétet, a doktor bácsi megdicsérte. Hétfőn engedik majd haza, ha minden szépen alakul, és sajnos baba látogatási tilalom van, így a gyermek csak illegalitásban tekinthető meg.  A kis jövevény nevét most nem írom le, hogy a feszültséget fokozzam. Ezért azt, hogy Milán Ádám lett a neve, még napokig homály fedi majd. Most mennem kell, mert időközben a könnyelműen felügyeletemre bízott nagyobbik letermelte magáról az alsó ruházatot, pelussal együtt.

Talán valami elkezdődött

Tegnap este Pocaktesó elég durva fájásokat produkált, de aztán egész éjjel semmi nem történt, sőt, jobban aludtam, mint az elmúlt pár hónapban bármikor is.

Most viszont kb. reggel 7 óta újra érzem, hogy valami történik, valami olyan, ami már kezd egyre vészesebben hasonlítani ahhoz, amit Matyival éreztem anno. fáj a derekam, és időnként szét akarok szakadni alul.

Még kivárunk, hogy lesz-e folytatás, vagy itt abbamarad a dolog. Mindenesetre most nagyon bizakodom, hogy hátha a mai lesz a mi napunk. És félek is, és aggódom is, és nem is tudom igazán, hogy mit érzek.

De igen... most pl. egy brutál fájást....

9.30: ez egyre durvább... bemegyünk a kórházba. Bárhogy is lesz, szerintem engem már benttartanak.

Majd jövünk:) pussz

Bizonytalanul... vagy mégse?

Túl vagyunk a karácsonyon... egyben...

Frontok jönnek-mennek... ezideáig Pocaktesónak semmi meg sem kottyant. Tegnap éjjel viszont többször is brutálkeményedésekre ébredtem, a hasam olyan volt mint egy görögdinnye, és egyáltalán nem volt jó érzés. Nem tudom, hogy ez valaminek az előszele-e vagy egyszerűen már csak a fekvés sem jó, és emiatt keményedik be a pocakom.

Matyival anno azt mondtam, hogy honnan tudhatnám, mi történik, hisz nem voltam még terhes. Hát ezt most nem mondhatom, mégsem tudom, hogy most mi van, most sem vagyok okosabb. Eggelre mindenesetre viszonylag korrektül érzem magam, és délelőtt úgyis ctg-re kell mennem, majd ott talán kiderül.

Egy biztos... legkésőbb 7 nap múlva már négyen leszünk.  1 hét múlva. Döbbenetes!

Update: a délelőtti ctg-n többé-kevésbé Pocaktesó hozta az esti formáját, és produkált egy-egy gigakeményedést, amire még a doktorbácsi is azt mondta, hogy na ez már valami, de ha nem rendszeresedik, erősödik, stb akkor ezekkel akár kihúzhatom még jövő hétfőig. Ha rendszereződik, akkor jelentkezem a szülőszobán, azon nyomban, ha nem változik semmi, akkor vasárnap délelőtt jelentkezem az osztályon felvételre.

Kórházi hírek szerint a karácsony nyugiban telt, és valóban nagy volt a csend, viszont a január 1-ei hidegfrontra már most készülnek lélekben az ottdolgozók, szerintük azt nem ússzák meg 1-2 szüléssel.

Az utlsó karácsonyunk hármasban

Az idei karácsonyunkra nagyban rányomta/ja bélyegét az a bizonytalansági faktor, hogy nem tudjuk mit hoz a ma, és mit hoz a holnap. Ennek fényében aztán minden volt nálunk, ami 3 napba belefér.

Volt egész jól sikerült elsőhalászlé, elmaradt vacsora, parázs vita, (csak a szokásos)duzzogás, kibékülés, faállítás, facsodálás, csillagszóró minden mennyiségben, mert Matyinak nagyon bejött.  Volt überbrutál matyihiszti, majd nagy összebújások, mókázások, ajándékbontás, majd azzal szaladgálás körbe-körbe a lakásban.

Matyi remekül képes az pattanásig feszült idegeimen táncolni, majd mikor a kiborulásomat sírásban vezetem le, akkor jön és puszit ad, bújik, és mondja, hogy "anya tír". Ilyenkor látszik rajta némi megbánás, amit 5 perc múlva már rég elfelejt, de imádom.

Az elmúlt napok mérlege 1db összetört pohár, 2db fiókba zárt matyiujj (semmi komoly), terítőre  borított üdítő, földre szórt kávé, és még egy csomó minden, amit vagy én ejtek a földre, mert olyan koncentrált vagyok, vagy Matyi dob oda, direkt, és néhány kevésbé jól sikerült fénykép, és egyetlenegy olyan sem, amin mind a 3-an viszonylag korrektül néznénk ki.

Volt mennydörgéssel kísért zivatar, ami Matyinak legalább annyira bejövős volt, mint a csillagszóró, és még órákkal utána is mutatott ki az ablakon, hogy bizony történik valami igen érdekes.

Vannak rendszeres Pocaktesó bejelentkezések, hol itt tolja ki a lábacskáját, hol ott a könyökét, olykor-olykor bekeményít, tolja lefelé a buksiját, ez nem túl jó. Most van lehülés, hidegfront, de mi még egyben vagyunk. (nemvacsorautáni pocakkerület 101 cm, kilók száma 67.)

Íme:

A 38 hetes

Kapkodunk... de mára talán sikerült mindent beszerezni, elintézni, a kórházi csomagba is  meg van minden, talán... már csak táskába kell dobálni, akkor majd kiderül, mi hiányzik.

A karácsonyi menü is megvan, fejben, alapanyagokban, már csak okosan ki kell találni, mit mikor, hogy ha esetleg mennem kell, akkor se romoljon meg semmi.

Fánk is van.

A lakás egy káosz, takarítani már tényleg csak ímmel-ámmal tudok, nem esik már jól a hajolgatás, meg úgy igazából semmi sem. Aludni hol magam miatt nem tudok, hol Matyi miatt, aki az elmúlt pár napban elég botrányos éjszakákat tud produkálni, amivel végképp kétségbe ejt, hogy hogyan hagyhatnám így rá másra.

A hétfői nagy lelkesedésemben most már mindennapos jóslófájásokat produkálok, teljesen rendszertelenül, szóval még mindig inkább semmit sem jelent, mint valamit. Csak azt tudjuk, hgoy előbb-utóbb mindenképpen megszületik a Várvavárt... de hát ezt eddig is tudtuk:)

Türelmem a végét járja...

A 38 hetes pocakfotó.... hátha már az utolsó...

Elhavazva

Minden téren. Időjárásilag is, és teendők terén is. Valahogy úgy érzem, kezdenek összecsapni a hullámok a fejem felett. Valahogy olyan gyorsan elteltek a hetek, pár nap múlva karácsony, és legkésőbb két hét múlva Kistesó is megérkezik, nekem pedig még annyi minden van a fejemben, amit jó lenne még előtte megcsinálni, elintézni, megnézni, megvenni... Minderre csupán néhány napja jöttem rá, hogy bizony össze kell hogy kapjuk magunkat, így őrült mosásba, vasalásba kezdtem, hátra van még a játékok átnézése, szortírozása, és most már a kórházi csomagomat is jó lenne legalább 90%-ra összerakni, ha esetleg hirtelen kéne menni, de abba viszont még venni is kéne pár dolgot, amire talán ma sor kerül. Két hét... talán már annyi se... nagyon kevés... Néha pánikba is esem, hogy mi lesz, én erre nem vagyok még felkészülve.

A hétvége is némileg már a készülődés jegyében telt, eleget tettünk még egy baráti meghívásnak, mert aztán ki tudja mikor leszek újra kimozdulóképes, és sebtiben sütöttünk Matyival egy jó nagy adag mézeskalácsot. Matyi nagyon élvezte, sodorta, gyúrta, szaggatta, majd nyersen ette, a mókának akkor szakítottam véget, amikor elkezdett mindent a földre dobálni és a tészta közepébe feküdni.

Fánk még nincsen, de lesz....

Pocakfotó sincsen, de az is lesz...

Délelőtt újabb ctg-n jártunk, ahol már jóslófájásokat is sikerült elcsípnünk. tudom, hogy ez nem jelent még semmi konkrétat, de mégis bíztató, hogy minden zajlik a maga módján, és van remény, hogy beindulnak itt magunktól a dolgok. Ebben a hitemben most végre-valahára a doki is megerősített, egy halvány jósolgatunk-jósolgatunk, majd alakulunk-alakulunk megjegyzéssel, majd búcsúzásképp megtoldotta még egy vigyázzon magára, mert most már bármi lehet!-el, hát nekem ez maga volt a mennyország. Főleg az elmúlt napok extra hidegei után, amikor azért nem is éreztem magam olyan flottul, fájtak a régi sebhelyeim, Pocaktesó is néha a frászt hozta rám, amikor csak lapult, mozdulatlanul, majd tegnap este újra víg táncba kezdett. A gyomorsavam most már alig-alig elviselhető, már éjszaka is kínoz, emiatt nem tudok aludni, emiatt nyűgös vagyok... szóval kezdek hasonlítani egy végstádiumos hisztis kismamihoz.... Ja, hogy  az is vagyok!!!!

Szánkóztunk

Délutáni alvásából felébredve, Matyi lelkesen közölte velünk, hogy "Eti Ó!!!" Persze mi csuklóból lehurrogtunk, hogy ugyan, már ne beszéljen hülyeségeket, meg hogy már megint hantázik, hisz 5 perccel azelőtt még se híre se hamva nem volt semmilyen hóesésnek. Aztán be kellett látnunk, hogy a gyerekünk nem hülye, sőt... nagyon is tudja, mit beszél, tényleg esett, nem is akárhogy.  Matyi rögtön rágerjedt a hóra, és mivel délelőtt be volt neki ígérve egy délutáni kertezés, így némileg joggal követelte, hogy pebe-pebe (kertbe-kertbe).

Ki is mentünk, előkerült a szánkó is, és a fiúk csak rótták a köröket a kertben. ÉS mivel Matyi egyáltalán nem unta meg a dolgot, sőt, kifejezetten élvezte a száguldást, így az utcán folytattuk a projektet. Nekem is jó volt most kint, mert a hó miatt kicsit enyhébbnek éreztem a hőmérsékletet, nem úgy mint délelőtt, amikor majd meg akartam fagyni 5 perc kintlét alatt, merthogy olyan kabátom, ami összeérne rajtam már nincs. (Ezért is lenne jó, ha mielőbb kikívánkozna Kistesó, mert új kabátot erre a 2 hétre már nem veszek).

Szakadt a hó, úgy igazán. Elmentünk az utca végéig, Matyi hol húzatta magát, hol kiszállt, és ő is beszállt a szánkóhúzásba, amikor benne ült, akkor pedig leginkább szaladni kellett vele:) Nagyon aranyos volt. Fura, hogy ilyen hó-fun lett belőle, bár tavaly volt ugyan szerencséje a hóhoz, de hát az már jó régen volt... lehet, hogy emlékszik rá?

Kismajmom

Bónuszkép: apa sapkájában és zoknijában. Ő akarta felvenni, nem mi kényszerítettük rá:)

Séta a hóban

Reggel szépen szállingózó hóra ébredtünk. Így egy gyors reggeli után, jól felöltözve nekivágtunk az utcának. Bár a teraszon kicsit leragadtunk, mert nem hitt a szemének, csak hajtogatta, hogy Etik óóó!, azaz esik a hó, és hogy nad, vagyis nagy. De aztán nagy nehezen csak elindultunk. Gyalog mentünk, tapostuk a havat, Matyinak nagyon tetszett.  Csak a kesztyűs kezével nem tudott eleinte mit kezdeni, csak tartotta, de aztán megszokta, és onnantól minden kerítést  alaposan megtisztított a hótól. Aranyos volt nagyon. Szánkónk is van, de azt nem mertem elővenni, féltem, hogy nem bírnám húzni Mátét. De hátha lesz még hó Kistesó érkezéséig, és akkor majd leporoljuk a szánkónkat is.