Fraknó vára

Visszatérve még egy kicsit a kőszegi őszünkre... 

Hogy hű legyek a sztorihoz okosan kivártam, hogy megint ömöljön az eső, csakúgy, mint október utolsó napján, amikoris az azt megelőző napok kellemes őszies időjárását felváltotta egy monszunesőzéshez hasonló özönvízszerű eső. Már reggel, ébredéskor is esegetett, de nem annyira, mint később, de annyira igen, hogy eszünkbe se jusson kinti programot szervezni, úgyhogy azt gondoltuk ki, hogy ha már így alakult, akkor autózzunk el Fraknóig, és nézzük meg az Estreházyak kincsestárának tartott ikonikus várkastélyt. Ami ugyan nem volt Kőszeghez olyan közel, Sopronhoz sokkal közelebb van, de olyan messze sem, kb. 40 percet autóztunk csodaszép hegyvidéki utakon. Közben végig zuhogott az eső. 

A várparkolóba érkezve nagy elánnal szálltunk ki a kocsiból, és mielőbb próbáltunk fedett helyre kerülni. A kapu boltíve alatt viszont rögtön szembetaláltuk magunkat egytáblával, hogy " Dienstag-Ruhetag". Óóóó bakker, és mi pont kedden voltunk ott. Nem voltunk túl boldogok. De mivel a hídon túli kapu nyitva volt, gondoltuk, hogy akkor legalább körbesétáljuk a várat, amíg lehet. Én visszamentem a kocsihoz, hogy melegebben és esőállóbban öltözzek. Esőkabát, még egy pulcsi, és nekivágtunk. Bent a várudvaron viszont meglepődve láttuk, hogy a shopban ég a villany, így hát bementünk, már csak melegedni is. 

És akkora szerencsénk volt, hogy a Halloween miatt aznap is nyitva voltak, mert valami Drakula rendezvény isvolt délután. Így  végül mégis bejutottunk a várba, és még egy klassz idegenvezetőt is kaptunk magunk mellé. 

Panoráma a várból. Az eső és a felhők némileg rontottak az élvezeten. 

A barokk freskós belső udvar és az öregtorony. 

A várban rengeteg festmény, fegyver, zászló, lovas felszerelések, ruhák, kiegészítők  tömkelege látható. 

142 méter mély kút. 

Marci mindent, de tényleg MINDENT lefotózott. Csinált vagy 400 képet az idegenvezetés alatt. De legalább csendben volt, és nem unatkozott. 

Mikor az idegenvezetéssel végeztünk, akkor még visszamentünk, hogy megnézzük az első emeletet is. Ekkor még úgyis annyira ömlött eső, hogy szinte folyamatosan folyt lefelé az égből, nem is látszódtak esőcseppek egyáltalán. Jobb volt bent a várban. Szép komótosan végignéztük a kincseket, és mire kijöttünk, már kicsit csendesedett az idő is. 

Elképesztően szép volt a táj. Igazi színkavalkád. A zöld minden árnyalatát láttuk. Ha nem lett volna ennyire használhatatlan az időjárás, akkor felmehettünk volna a Rozália-hegy tetején álló kápolnához, ahonnan állítólag pazar a panoráma, de a vár után inkább autóba pattantunk, hogy még elérjük Kőszegen a menüt az éttermünkben. 

Majd délután mág sötétedés előtt, de még mindig esőben elautóztunk, és megnéztük a cáki pincesort, ahol néhány 19. századi műemléki védettséget élvező kis borospince áll szépen sorban. Sajnos már nyitvatartási időn túl érkeztünk, így belülről nem tudtuk megnézni őket, de kívülről azért elsétáltunk mellettük, amennyire az eső engedte. 

Majd, ha már eddig eljöttünk, akkor megint a bozsoki cukrászdában kötöttünk ki :-) Ezzel zártuk a napot. 

Visszaszámlálás újrakezdve

 Így év végére olyat csináltam, amit egész eddigi életem során még sosem, a mai nappal felmondtam. 

Hivatalosan a 30 napos felmondási időm majd dec. 31-én jár le, gyakorlatilag, mivel előrelátóan jól takarékoskodtam a szabadnapjaimmal, már csak a jövő héten vagyok plusz még egy hétfőt, szóval összesen 10 napot vagyok még fizikailag jelen, de ebből már csak 6 a munkanap :-)

Az új helyen január 2-án kezdek. 

Nem mondom, hogy nincs bennem para, mert van. Új hely, új pozíció, előrelépés, felelősség, mindezt a magam bizonytalanságával,  de most már nincs visszaút, döntöttem, csinálom, aztán majd alakul. Mindenesetre izgatottan várom, még úgy is, hogy tudom, hogy lesznek álmatlan éjszakáim, hogy leszek-e elég jó, vagy hogy fel tudom-e majd venni a ritmust, de ez majd úgyis csak menet közben fog kiderülni, szóval tudom, hogy kár ezen rugóznom, de úgyis fogok. 

Szóval most decemberben kicsit rákészülök, aztán jövőre bizonyára nem lesz unalmas az évkezdés. 

Délután az Óház-tetőre

A kis ausztriai kiruccanásunk után Kőszegen ebédeltünk, a központban több étterem is kínált délidőben ebédmenüt elfogadható áron, és olyan fogásokkal, amit szívesen megeszünk, majd hazamentünk kávézni, átöltöztünk játszósba,  átpakoltuk a táskát kirándulósra, és már indultunk is. Kicsit így is meg voltunk csúszva, mert az igaz, hogy terv szerint ez csak egy 10 km-es túra volt, de előreláthatóan 3,5 órára jósolta a track, én 3 órát saccoltam magunknak, de már ekkor látható volt, hogy a végét már nagyon a sötétedésben fogjuk megtenni, de nekivágtunk. 

Hogy rövidítsük az utat autóval mentünk el a város túlfelén lévő kiindulópontig, a Kálváriáig. 

Közvetlenül az egykori koronaőrzési bunker mellett parkoltunk, itt őrizték a Szálasi-kormány idején egy rövid ideig a szent koronát. A bunkerbe nem lehetett bemenni, csak egy rácsos kapun tudtunk beleskelődni. 

Majd a kék-en elindulva rögtön egy szép kis kaptatóval indítottunk föl a kálvária mentén a hegytetőn lévő templomig. 

Itt kicsit bámészkodtunk, majd továbbhaladtunk, és egy kis kitérővel megnéztük a Trianon-keresztet is, de ezt is csak a panoráma miatt, ami valóban mesés volt, megéri a kitérőt . 

Innen a Pintér-tetőre kapaszkodtunk fel gyönyörűszép bükkerdőn keresztül, meglehetősen meredeken.  Hát innen valami elképesztő volt az Alpok felé a panoráma. 

Ott a távolban a Schneeberg mindent uraló huplija. 

Innen tovább egy laza szakasz következett a hegygerinc mentén. Oldalt mellettünk ki-kibukkantak az erdő fái közül a fehér határkövek. Nekem ez mindig csodaszámba ment. Ma már milyen elképzelhetetlen, hogy nem olyan régen nem lehet ám csak úgy itt sétálgatni. 

A fakitermeléstől megmenekült monumentális bükkösön haladtunk keresztül, ezek az un. Fatalin-bükkök, közel 300 évesek. 

Az Óház-tető csúcsára (607m) egy fárasztó kaptatóval érkeztünk meg, sajnos egy nagyobb társaság is velünk egyidőben érkezett, csak a másik irányból, és sajnos nagyon sokan voltak, és nagyon zajosak, és nem sok esélyt adtak az egyéb túrázóknak, hogy odaférjenek a kilátáshoz. De ők legalább jól érezték magukat. 

Itt állt a középkorban Kőszeg első vára, az Óvár, itt alapították a Kőszeg városát. A később jelentőségét vesztett romos épület helyén kilátót létesítettek. A ma is látható torony 1996-ban épült hiteles rekonstrukcióként a közel ezer esztendős alapokra. 

A mai Kőszeg, ott alattunk. 

A zajos nagylétszámú társaságot lefelé menet igyekeztünk megelőzni. Nem volt könnyű, mert rettentő sokan voltak, de amikor sikerült, akkor meg már csak arra koncentráltunk, hogy növeljük és megtartsuk a köztünk lévő távolságot, és értékelhető előnnyel érjünk le a Hétforráshoz, ahová a zöldön kellett meredeken csakis lefelé haladni. 

Szerencsére sikerült tartanunk a tempót, és még sötétedés előtt, és a társaság előtt sikerült a forrást megnéznünk, úgymond zavartalanul. Itt ugrott be  nekem, hogy szerintem nagyon-nagyon régen, amikor Szombathelyen "nyaraltunk" Máté első nyarán, és eljöttünk egy délután Kőszegre, akkor szerintem ennél a forrásnál is voltunk. De fényképes bizonyítékot nem találtam róla. Az biztos, hogy tetünk egy kis sétát a kőszegi erdőben, úgyhogy majdnem biztos vagyok benne, hogy ideáig eljöttünk, mert vezet ide műút is. 

Itt bennem fel is merült, hogy nem lenne-e jobb a műúton visszacsorogni a városba, mert már nagyon lengett a fejünk felett a sötétedés veszélye, de Marci nagyon belejött a navigálásba, és ragaszkodott ahhoz, hogy az előre eltervezett úton menjünk. Feri is azt mondta, menjünk csak nyugodtan az ösvényen, hiszen itt fut mellettünk az út, ha bármi van, még bármikor át tudunk vágni. Így hát nekivágtunk az erdei útnak Kőszeg felé. Egész sokáig nem is volt semmi, igaz szedtük a lábunkat rendesen, és a Z jelű Vasfüggöny-túristaúton haladtunk, ami az egykori osztrák-magyar határ mentén halad közvetlenül. De úgy, hogy szinte rajta. Az egykori senki földjét, a vasfüggöny sávját  a felszámolás óta nyírfák nőtték be, ez a nyírfasáv végigkíséri balról az utunkat.

Sokáig haladtunk ezen a nyomvonalon, mellettünk gyönörűszép szurdok volt, már Ausztriához tartozott, közben egyre csak éreztük, hogy sötétedik, de mivel az út nyílegyenesen haladt, eltévedni esélyünk sem volt, hát mentünk, mentünk. Végül már igazi koromsötétben haladtunk, és nem az eltévedés veszélye fenyegetett, hanem az orrabukásé, nagyon kellett figyelni, de mellettünk nem olyan messze már hallottuk a város zaját, a távolban már láttuk a fényeket, úgyhogy nem volt más dolgunk csak haladni. A fiúk hol jobban, hol kevésbé voltak kiborulva, hogy milyen már, hogy vaksötétben kell túrázniuk, és mindmeghalunk. 

Az út annak az utcának a végébe vezetett be, ahol parkoltunk, úgyhogy amikor az első házakat elértük már csak az autóig kellett elmenni. ez kegyetlenebb volt, mint egész addig. Itt már eléggé elszakadt a fiúknál a cérna, hogy nem lesz meg a kocsink. 

Persze megvolt. :-) 

Szerintem nagyon klassz volt ez a kirándulás. Mindennel együtt. És legalább emlékezetes is marad. 

Ennél már csak akkor maradt volna emlékezetesebb, ha nem vágunk bele aznap délután, hanem másnapra halasztjuk, amikoris ömlött az eső. Én mondjuk simán nekivágtam volna esőben is, akkor legalább nincsenek kiabáló turistacsoportok, de a fiúk biztos azt is legalább annyira élvezték volna, mint azt a fél óra sötétben gyaloglást. :-) 

Szóval menjetek Kőszegre kirándulni, nagy kaland, és nem mellesleg csodaszép :-) 

Regenerálódás Léka várában

 A vasárnapi 18 km-nyi hegymenet után másnap délelőtt ausztria felé indultunk, hogy regenerálódásképpen megnézzük Léka várát. A vár Kőszegtől alig 10 km-nyire van, úgyhogy pikkpakk odaértünk, volt talán vagy 15 perc, de abban már az udvarból kiálllás is benne volt. 

A vár egy szép erdővel körbeölelt szikla tetején magasodik, és meglehetősen impozáns látványt nyújt. 

A vár Kanizsai Orsolya hozományaként a Nádasdy család birtokába került, akiknek a neve nekünk a nádasdladányi kastélyból már ismert volt, és külön öröm volt, hogy mikor emlékeztettük a fiúkat, nekik is beugrott, hogy húúú, tényelg. Később az Esterházyaké lett, majd tőlük egy osztrák író vásárolta meg Paul Anton Keller, aki minden vagyonát a várra költötte. Ma pedig a róla elnevezett alapítvány tulajdona a vár. 

De a vár egykori tulajdonosai között voltak a templomos lovagok is, akik itt üléseztek, és Báthory Erzsébet, a vérgrófnő, aki állítólag szűzlányok vérében fürdött, hogy örökké szép és fiatal maradjon. 

A másik kuriózuma a várnak, hogy egyes részein különleges denevérkolóniák élnek. Szerencsére nem találkoztunkk élő egyedekkel, de van róluk egy gyerekbarát kiállítás és ismeretterjesztés. Inkább kisebbeknek való, a mieinket már nem kötötte érdemben, meg egyszer már az állatkertben végigtanulmányoztuk a denevéreket (is), hát nekem annyi bőven elég is belőlük. :-) 

Vár után, az előző napi  kakaóscsiga elrágcsálása közben lesátáltunk még a vár alatti Gyöngyös-patak felduzzasztásával kapott tó partjára, és onnan is megcsodáltuk az őszt. 

Majd innen nem messze még felmentünk a Margit-kilátóba. Persze a gyerekek kivoltak, hogy nanemár, már megint hegymászás, de nem, mert a parkolótól kábé 200 méterrel már ott is magasodott a kilátó. Csak felszaladtunk, meg le, és már mentünk is vissza Kőszegre ebédelni. 

Ekkor még nem tudták, amit mi Ferivel már igen, hogy mivel nekem volt még egy kirándulástervem a Kőszeg fölötti hegyekben, és másnapra esőt jósoltak, délutánra még beterveztük a környező hegyeket. :-D