Zsolnay negyed

 Ha Pécs, akkor egyértelműen Zsolnay. 

A 19-20.században virágkorát élő Zsolnay porcelngyár egykori területén van ma az un. Zsolnay-negyed, a régi gyárépületekkel, házakkal, gyönyörű Zsolnay -szobrokkal díszített parkokkal. A negyed bármikor szabadon látogatható, csak a kiállításokért kell fizetni. De van itt koncertterem, bábszínház, egyetemi épületek, szóval jó sok időt el lehet kóborolni múzeumok nélkül is. 

Egy tudományos kiállítással a Tesla-laborral kezdtünk, ez nagyon érdekes és szórakoztató volt.

Aztán körbejártunk kicsit a parkban, megnéztük a látványmanufaktúrát, majd vissza kellett mennünk időre, mert a fiúk kisírtak egy VR szemüvegezést :-) Én ide nem mentem, hanem amíg ők a virtuális valóságban múlatták az időt, én tettem még egy kört a Zsolnay házak között. 

Marci áramot fejleszt

Itt van a híres pécsi kesztyűnek is egy manufaktúrája és egy shopja. Nekünk ide nem volt jegyünk, de a shopban azért körbenéztünk, és úristen.... mennyi gyönyörűséget láttunk. Maga a kesztyűgyár a rendszerváltás óta nem működik, egyedi kis manufaktúrák készítik a híres pécsi kesztyűket, akár egyedi megrendelésre is. 

A Zsolnay Gyár- és családtörténeti múzeumba most nem mentünk be, de a valóban páratlan Gyugyi-gyűjteményt megnéztük. A közel 700 darabos gyűjtemény a gyár 1870-1910-ig tartó aranykorát szinte teljesen lefedi. Az Amerikában élő műgyűjtő 2010-ben, amikor Pécs volt a Kulturális főváros,  egy igen engedményes áron adta át a gyűjteményét a városnak . Azóta még több darabbal bővült a gyűjtemény. 

Innen, mikor végeztünk, még vissza kellett rohannunk a város túlsó felére, mert volt még jegyünk a Középkori Egyetem kiállításra, ami székesegyház mellett volt, és Idris baba türbéjébe, ami meg jól fent volt. 

A türbe picike volt ugyan, de a néni itt is érdekes dolgokat mesélt a törökökről. A Középkori Egyetem viszont egyáltalán nem ért semmit, néhány kődarab, és pár információs tábla az egyetemek európai létesítéséről. 

Ezek után a fiúk teljesen kidőltek a hűvös szobában, és azt mondták, hogy már csak vacsorára dugják elő az orrukat. 

Pécsi hétvége

Ezer meg egy éve vágytam már arra, hogy elmenjünk Pécsre. Egyrészt azért, mert az ország jelentősebb nagyvárosaiban, megyeszékhelyeiben már megfordult legalább egyszer, de Pécsen én még sosem voltam. Másrészt eddig bárkivel bármikor szóba került Pécs, mindenki csak sóhajtozott, hogy Pécs milyen klassz hely. Szóval beszéltük már egy ideje, hogy jó lenne most már Pécsre menni, főleg, de igazán akkor került porondra nagyon, amikor Villányban voltunk 2019-ben, és ott suhantunk el a város mellett. 

Erre az ismerjük meg Pécset kirándulásra most került sor, mégpedig úgy, hogy Feritől kaptam ezt a hosszú hétvégét még karácsonyra. 

De télen, rossz időben nem akartam menni. Tavasszal meg, amikor tudtunk volna menni, a hosszú hétvégéken, akkor nem volt szabad szoba a hotelben, így csúsztunk át júniusra. 

Jó meleg hétvégét kaptunk fentről, úgyhogy megtapasztalhattuk az igazi mediterrán Pécs hangulatát. 

A hotelünk a Széchenyi tér ( a főtér) mellett volt, szinte a dzsámi közvetlen szomszédságában. Innen csillagtúráztuk körbe a várost. Mivel nem volt sok időnk, ezért már szombat délután neki is estünk a látnivalóknak. 

A székesegyház mellett rengetegszer vezetett el az utunk, de igazán bemenni és körbenézni eegyszer sem tudtunk, mert mindig ki volt írva, hogy rendezvény miatt zárva, vagy kiküldtek, hogy már zárnak, vagy mise volt... épp csak az ajtóból tudtunk be-bekukucskálni, és megcsodálni ezt a kívül grandiózus, belül gyönyörűszép templomot. 

Amit mindenképp meg akartunk nézni az a Vasarely Múzeum, mert szeretjük :-) meg ez a jellegű művészet a fiúknak sem olyan unalmas, gondoltuk. Mondjuk, nem mondom, hogy nem kínlódtak, de megnéztük. 

Aztán még szombat délután elsétáltunk Jakováli Hasszán pasa dzsámijához, ami arról híres, hogy szinte teljesen eredeti állapotában maradt meg a dzsámi és a minaret együttese, az országban egyedüliként. A dzsámiban egy nagyon tartalmas és érdekes idegenvezetést kaptunk egy fiatal fiútól. A minaretbe sajnos már nem lehet felmenni, mert statikailag nem elég biztonságos, állítólag süllyed, vagy ferdül, vagy mindkettő. 

Kis hotelbeli  pihenőzés után, még vacsora előtt, felsétáltunk egy közeli kistemplomhoz, a Kálvária-hegyre. 

Gyönyörű volt innen a város. Persze a fiúk negyvenszer vesztek össze az odaúton mindenféle mondvacsinált bajaik miatt. 

Vacsi után még tettünk egy kis kört. A szabadtéri színpadon éppen Tankcsapda koncert ment, kicsit ácsorogtunk ott oldalt a kordonok mellett, látni ugyan nem láttunk, de hallani egész jól lehetett, majd miután meghallgattuk a kdvenc számainkat hazasétáltunk.  

Jó volt, hogy két szobánk volt a hotelben, így nem volt olyan nyüzsi este. Milán és Máté aludtak a másik szobában, mi pedig Marcival az egyikben. 

Balatoni bringa Badacsonytomajig meg vissza

 Mivel nem számítottunk arra, hogy június első hétvégéjén nári meleg lesz, egy napot mindenképpen biciklizéssel akartunk eltölteni. Aztán végül jó meleg lett, de azért biciklizni elmentünk, és tulasjdonképpen biciklizéshez is remek volt az idő. 

Tavaly Zamárdiig mentünk Füredről, majd komppal vissza Tihanyba, és onnan haza, ami nagyjából 80 km volt összesen, 65+15 leosztásban. Most megint az északi parton indultunk, és Badacsonyt terveztük be célként. Marci cuki volt, mert teljesen belelkesült, hogy menjünk a "Bodobács-hegyhez". Tavaly ráébredt, hogy ő nagyon bírja az emelkedőn bicajozást, és teljesen odavolt, hogy most a dombosabb oldalon megyünk. 

Nyitásra ott voltunk a köölcsönzőnél, és pikkpakk9.15-kor már útra készen álltunk. Az út első szakaszát jól ismerjük, én sokszor szoktam errefelé futni is, meg autóval is gyakran jövünk errefelé. Füredtől Tihanyig a bicikliút még mindig katasztrófa, de hátha egyszer sikerül ezt a részt is felújítani úgy, mint a Tihanytól Örvényesig terjedő szakjaszt, ami viszont hiperszuper sztráda lett. Ez az egyikk kedvenc szakaszom, mindkét oldalra remek a panoráma, és bár az út minősége szágoldásra csábít, én jobb szeretek nézelődni. 

Örvényes után megálltunk egy frissítőre. Nem kellett volna még igazából, de Milán szeretett volna a biciklispihenőn megállni, ahol már korábban is voltunk. Itt eltöltöttünk némi időt. 

Aztán épphogy haladtunk valamit egy csodaszép pipacsmezőbe futottunk bele. Gyorsan meg is álltunk, bicikliről le, és lőttünk pár képet. Ha már így adódott a lehetőség. 

A következő pihenőt már csak Akalin, az ivókút mellett tartottuk, ahol szoktunk :-) 

Balatonszepezdnél viszont levágtuk a nagy emelkedőt, és a járdán tekertünk végig a falun, a 71-es mellett. Majd csak eztán jött a feketeleves, Révfülöp után, hogy Ábrahámhegytől hiányzik egy szakaszon a bicikliút. Igaz, már csinálják, és igaz, hogy már majdnem kész, de nem volt mit tenni, ki kellett menni a főútra, és ott menni egy darabon. Nekem ez maga volt a pokol. Visszafelé már ügyesebbek voltunk, és onnan jőve rámentünk az egyébként mág deszkával lezárt útra, és csak a munkagépeknél mentünk rá a 71-re. 

Mire a szemünk előtt magasodott a Badacsony, addigra Milánnak elgurult a pirulája, és a badacsonytomaji vasútállomásnál lecövekelt egy fa alá, hogy ő most már nem megy tovább, jusztse. Úgyhogy az első strandnál, amibe beleütköztünk, megálltunk. 

A fiúk fürödtek, ettünk, majd fürödtek még egy kicsit, aztán indultunk vissza. 

Visszaszállni a biciklikre nem volt már olyan vidám. Kevésbé esett jól, mondhatni, de aztán szinte eseménytelenül gurultunk be Füredre. Iszonyat  meleg volt, ittuk a vizet rendesen, és az az akali emelkedő... na az nekem már nem kellett volna... 

Végül egész jó időt menve, fél órával a zárás előtt lecsekkoltunk a bringákkal, és bevágtuk magunkat az első lángosozóba. A fiúk megkapták a beígért és jól kiérdemelt jégkásájukat is. Ücsörögtünk még egy kicsit a parton... nehezen tudtuk magunkba lelket önteni, hogy elinduljunk hazafelé, kellemesen elfáradtunk. Mi felnőttek legalábbis. A gyerekekbe ekkorra visszatért az élet, és ők ugrabugrálva, rohangálva jöttek végig, míg mi alig vonszoltuk magunkat. 

2x43 km -tekertünk végül össze, oda-vissza. 

Legközelebb hátha sikerül átlépnünk a bűvös 100-t. :-) Bár a fiúk nagyon ellenkeznek :-)

A tegnap

 ... volt az a nap, amikor nem kis kihívás volt hazajutnom a munkahelyemről, ami egyébként egyáltalán nincs leküzdhetetlen távolságra tőlünk, tegnap mégis százszor átfutott a fejemen, hogy csak egyszer érjek haza, csak egyszer, én biza soha a büdös életbe ki nem teszem a lábam otthonról. 

Már épp indultam volna haza, még csipkedtük is magunkat a többiekkel együtt, hogy el tudjunk indulni időben, amikor egyszercsak, míg én a mosdóban voltam, leszakadt az ég. De úgy igazán. Dörgött és villámlott is egyben. 

Aztán mikor ránéztem az órára, akkor esett le, hogy húha... Milánnak pont akkor kéne elindulnia otthonról a fociedzésre. De mielőtt még hívhattam volna, hogy mifelénk mi a helyzet, ő már hívott, hogy mit csináljon, mert ömlik az eső, és nem tud elindulni, és hogy lesz-e egyáltalán edzés. Mondtam neki, hogy pillanat. Felhívtam az edzőt, azt mondta elvileg van edzés, de Milán ne induljon sehova, 5 perc múlva suhan el a házunk előtt, felveszi. Így is történt. Majd aztán kis idő múlva írt, hogy minden storno, nem lesz edzés, Milánt is visszaküldte egy villámlásmentes időben. 

Közben csak telt az idő. Marcit is vinnem kellett volna logiscoolra, de mivel a 20-as buszt esélyem sem volt elérni, gondoltam, hogy a 40-essel már csak elmegyek, mert utána már nem fogok még a suliba sem odaérni érte. 

Az ablakból nézve egyszer csendesedni látszott, úgyhogy én nekivágtam a hazaútnak. Eleinte nem is tűnt olyan vészesnek a dolog, igaz, szakadt az eső, de szép függőlegesen esett, és jól tudtam haladni, viszonylag ázásmentesen. Közben mondjuk paráztam rendesen, mert a vonatsorompónál állva megint elkezdett villámlani, de odaértem időben a buszmegállóhoz. 

A kereszteződésben viszont akkora víz halmozódott fel, hogy teljesen járhatatlan lett az egész utca. Az autóknak sokszor a lámpájáig is felért a víz, a busz elakadt a megállótól 100 méterre. Én ott álltam és a szakadó esőben, a lábamat nyaldosó víztömeggel farkasszemet néztem a buszommal, ami nem jött. Az idő meg telt. 

Beszéltem a napközissel, hogy mondja meg MArcinak, hogy no para, egyszer csak befutok majd. Beszéltem Marci barátjának az apukájával, mert Tomit is nekem kellett volna elhozni, hogy nem fog menni, lehet, hogy ő korábban ér oda, akkor menjen vigye Tomit. 

Aztán negyed 6-kor elállni látszott az eső, akkor beszéltem Milánnal, hogy mi újság otthon. Azt mondta már nincs nagy gáz, úgyhogy elküldtem őt Marciért a suliba, és lassan az én buszom is útnak indult. Igaz, hogy két szakaszon még kerülőt kellett tennie, mert állt a víz az úton és le volt zárva, de végül hazaértem. A buszról leszállva már úgy remegtem, mint a nyárfalevél. eleve rommá ázott a cipőm, a fél ruhám, meg akkor jött ki rajtam, hogy mennyire féltem.