Strandos

Ebéd után az első utunk a strandra vezetett. Fittet hánytunk a délután 2-re, az alvásidőre, az uv-sugárzásra, mindenre, csak víz legyen és Balaton. Tudtuk, hogy másnaptól már nem lesz strandidő, muszáj volt kihasználni a vasárnap délutánt.

A strand zsúfolásig tömve volt. Bezzeg másnap :) Máté pánikba is esett, hogy nem lesz helyünk, de megnyugtattuk, hogy egy hátizsáknyi helyet fogunk találni valahol, nyugi. Találtunk is egy egészen jót, félig árnyékosat. Ami csak azért volt fontos, mert én még mindig bíztam benne, hogy Marci egyszer csak két csobbanás között kidől majd, és alszik egy nagyot az árnyékos Balcsiparton. Mindig mondom, hogy naiv vagyok. Javíthatatlanul. Persze nem aludt egy másodpercet sem. Na persze, majd pont alvásra fecsérli a nyári nap utolsó sugarait! 

Lepakoltunk, majd rögtön megtámadtuk a vizet, és nagyjából ki sem jöttünk onnan csak órák múlva. Mátét és Milánt nem sokat láttam, ők beúsztak a bójáig, meg vissza, majd bentebb, ahol már volt egy kis talpalattnyi hely, ott labdáztak. Később pedig a vizes vébé hatására úszóversenyeztek. Pillangóban, mert az a menő. :)

Szinte már Cseh Laci :)

És csobb....

Marci is úgy élvezte a strandot :) Mi kintebb pancsoltunk, úszkáltunk, és homokoztunk. 

Másnap nem csináltunk semmit, de abba úgy elfáradtunk, hogy akkorát aludtunk délben, hogy késő délután lett belőle. A fiúknak viszont belengettük, hogy aznap még lehet majd strandolni. Ébredés után tehát nem volt mit tenni, gyorsan fürdőruhát húztunk, törölközőt kaptunk a kezünkbe, és már lent is voltunk a parton. Hátunk mögött szépen feketéllettek a felhők, de reméltük, hogy egy gyorsat még tudunk mártózni. 

Senki, de senki nem volt a strandon rajtunk kívül, kicsit arrébb talán fel-felbukkant egy-egy fej, de az előző napi tolongás már rég a múlté volt. Gyorsan begázoltunk a vízbe. Igazából nem volt még kint sem hideg, csak esőillatú szél fújt, a víz pedig még kellemes meleg volt. Teljesen jó lett volna, ha azok a fránya felhők nem lettek volna... Ki is parancsoltak bennünket a vízből idejekorán, de legalább ért vizet aznap is a lábunk, és nem kellett azt hallgatnunk a fiúktól, hogy miért nem mentünk strandra. 

Mire visszaértünk a faházunkba, addigra már csöpögött is az eső, majd esett, majd szakadt, majd még jobban szakadt, és nem is állt el egész éjszaka. 

Kedden délelőtt a veszprémi állatkertbe mentünk, mondván, hogy ekkora zuhé után biztos, hogy tocsog a sárban az egész strand, de délután azért lenéztünk, hogy hátha még használható hőmérsékletű a víz. 

Sütött a nap, egész jó volt, nem volt ugyan kánikula, de hideg sem volt. A víz viszont jelentősen lehűlt, a fiúk már fáztak benne, de olyan úszóhőmérsékeltű volt. Voltak is néhányan, akik bátrabban bele mertek menni, mint mi. 

Itt még csak mi vagyunk, de utánunk jöttek többen is.

Partiőrség

A hét további részében már nem próbálkoztunk a fürdéssel, de ettől függetlenül nem unatkoztunk egy cseppet sem. Örülünk, hogy legalább ennyiszer sikerült megmártóznunk a Balcsiban. Szomorú lett volna, ha úgy telik el a nyár, hogy nem éri a Balaton a lábunkat.

Balaton második felvonás

Avagy ülünk a vonaton, irány a Balaton!

(Ahogy AnimalCanibalsék is megénekelték anno)

No hát... jellemző, hogy amikor egész nyáron 40 fok van, és csak kétszer 1 hétig van hideg, na mi akkor megyünk a Balcsira. :) Nem panasz, csak úgy érdekességképpen mondom. Pláne, hogy ezúttal háromszor is voltunk vízben, úgyhogy akár mondhatjuk, hogy szerencsénk volt. Igaz, ebből csak 1 alkalom volt olyan igazi meleg kánikulás, de akkor egész délután a strandon nyomtuk, kifulladásig. Másnap már viharjelzés volt mire leértünk, de azért még mártóztunk egyet. A levegő már nem volt annyira meleg, de a víz még finom volt. Harmadjára pedig az idő egész elfogadható volt, de a víz sajnos már kihűlt, és a gyerekek lilára fagytak benne. 

Na de hogy az elejéről kezdjem...

Pont egy hete, vasárnap reggel, amikor felébredtem zuhogott az eső. Mellé dörgött is néhány isteneset, én pedig nagyokat hümmögve kortyoltam a kávémat még a gyerekek ébredése előtt, és azon méláztam, hogy hogy lesz ebből utazás. Vonattal, Balatonfüredre, 3 gyerekkel én egyedül. 

Feri már előző nap elment, és elvitte az összes cuccot, ami egy hétre kell, nekünk már csak magunkat kellett vinni, meg még amit kifelejtettem a csomagolás során. Mivel a gumicsizmákat és az esőkabátokat is gondosan bepakoltuk az autó csomagtartójába, így nem nagyon  tetszett ez a korai reggeli eső. De bíztam benne, hogy mire indulnunk kell, addigra eláll. Ha meg nem, akkor megy később is vonat. 

De elállt. Az oldaltáskába azért még begyűrtem egy darab félig szakadt esőköpenyt, gondoltam ha nagy gáz van, akkor Marcinak még jól jöhet. A tartalék kardigánokat viszont az utolsó pillanatban mégis inkább itthon hagytam, addigra már szépen sütött a nap, a buszmegállóig nem fagyunk meg. 

Izgatottan vártuk a buszt, a gyerekek be voltak zsongva, hogy juhééé, vonattal megyünk! Én sem ültem már vonaton vagy 10 éve, lehet, hogy több is talán. A fene a jó dolgunkat. 

A keletiig buszoztunk, ott átültünk a metróra, és a déliig meg sem álltunk. Mindig rácsodálkozom ilyenkor a fiúkra, hogy milyen szépen tudnak jönni, és tudják csinálni amit mondok, fogják egymás kezét, egymás mellett maradnak, és hozzák a hátizsákot, nem bóklásznak, nem veszekednek, pedig egyébként végehossza sincs a vitáknak. Miért nem tudnak mindig így viselkedni? 

A pályaudvar maga volt a csoda mindegyiküknek. Nem sűrűn ültünk eddig vonaton, bár tervben van/volt, hogy majd egyszer elmegyünk mondjuk Vácra, vagy valahová a közelbe vonattal, de eddig nem mentünk, így a nagy pályaudvarok eddig kimaradtak a szórásból. Marci még sosem ült vonaton, Milán ült már, de nemigen emlékszik, és Máté se nagyon. Talán utoljára Spanyolországban vonatoztunk Vilanovából Barcelonába. Na az se tegnap volt! Szóval, a pályaudvari nyüzsi teljesen elvarázsolta a fiúkat. Marci teljesen bekattant, és csak azt hajtogatta, hogy "ott egy vonat! Anya, nézd! Ott is egy vonat!" Mindenhol vonat volt. 

A pénztárnál gyorsan haladtunk, frankón irányítják a népet, nincs tolongás, pikkpakk végeztünk, és mivel a tök jól haladtunk a városban, így még az egyel korábbi vonatot is elértük, ami igaz, hogy hosszabb menetidővel ment, mint a későbbi, de legalább már a vonaton ülünk, és nem csalinkázunk a vágányok között. Legfőképpen Marci. Pont volt időnk még vécére menni, és betáraztunk még egy palack hűtött vizet is az itthonról hozott kisüvegesek mellé. (és milyen jól tettük!) Már csak végig kellett menni a nyolcas vágány mentén, és már fenn is voltunk a vonaton. 

Szép vonat volt, kívül piros, belül kék, a két vagon közül az elsőbe szálltunk, mert ott kevesebben voltak. Gondoltam minél kevesebb embert zavarunk, annál jobb. Hiányoltam viszont a kis asztalt az ülések között, és szemetest sem láttam úgy első blikkre.

Az út nagyon jól indult. Marci sokáig bambult ki az ablakon, nézte a síneket, és a vonatokat. A vonat kizötyögött Budapestről, előkerültek a szalámis szendvicsek, és ezer meg ezer felmerülő kérdést válaszoltam meg. Vagy próbáltam megválaszolni. 

Már-már túl idillikusra is sikeredhetett volna az utazás. ha egyszer csak az egyik megállóban le nem pattan a mozdonyvezető, és nem is kerül elő jó darabig. Ott álltunk a semmi és a semmi között valahol félúton, mögöttünk nagyjából az út fele, előttünk ki tudja mennyi. A kalauz nénitől tudtuk meg, hogy valami nem stimmel a vagon fékjével, és azt próbálják megszerelni már hosszú ideje, jó sokan, de nem igazán sikerül. A kérdésre, hogy mi várható, csak nagyokat hümmögött. A fiúk kezdték türelmüket veszteni. Főleg Marci, aki épp már becsukta volna a szemét, amikor ez az incidens kialakult, és a nagy sürgés-forgásban felriadt, és nem lehetett már eztán pihenésre csábítani. Eltöltöttünk itt egy jó háromnegyed órát, lehet hogy többet is, ki nézte már ekkor az időt... Előkerültek a könyvek, a mesék, az újságok, a perec, de mind csak ideig-óráig volt izgalmas. 

Végül át kellett cuccolnunk a másik vagonba, mert nem sikerült megjavítani a miénket. Ott persze már jóval zsúfoltabban voltunk, nem is jutott már nekünk kényelmes négyes ülés, egy fiatal pasi mellé vackoltunk be a maradék három ülésre. 

A hátralévő időt gyakorlatilag végigkínlódtuk. Marci teljesen szétesett. Mivel egyébként is már az alvásidejébe lógtunk bele, nem csoda, ráadásul pont azt az 1 órát vesztegettük el az állomáson, amit még használható állapotban kibírt volna. Így viszont mindent akart, csak nyugton ülni nem. Se az ölemben nem volt jó neki, se a fiúk között, mert ott meg csak rángatta őket. Ha egyedül ült, akkor mindenáron át akart mászni a hátunknál lévő ülésre. Közben a Nagyok is fáradtak, ugye, és Marci piszkálásától türelmetlenek lettek. Ők végül elvoltak a rejtény újságjukkal, Marci meg gyakorlatilag végigfetrengte a vonatot, és szórakoztatta a mellettünk ülő pasast. Állítása szerint ő jól szórakozott. Ő legalább. Én már nagyon le akartam szállni. Balatonkenesétől már számoltam, hogy hány megálló van még. 

És egyszer csak, egy bő 40 perces késéssel begurultunk Füredre! Halleluja! 

Nyár, hőség, Balaton, idegbaj! Én így szeretlek :)

Mondom én, hogy mondja

Ülünk a konyhaasztalnál Marcival. 
Vagyis először csak én ülök, mert oda menekültem lehiggadni miután feltakarítottam a szőnyegről egy fél tányérnyi rizst, amire mondtam, hogy ne vigye be a szobába, de amíg teregettem csak bevitte. Eredmény fent. 
Szóval ülök a konyhaasztalnál, és a müller újságba temetkezem felejteni. 
Marci megszólal a hátam a mögött. 
- Anya, ne sírjál, mindjárt jön haza apa autóval. 
(Lement ma a Balcsihoz haverokkal. )

Ezután mellém telepszik, és ő is elkezdi az egyik újságot lapozgatni. Meglát benne egy földgömböt, felcsillan a szeme, és lelkesen mutogat az ujjacskájával.
- Anya, nézd! Anya, nézd! Ott van víz, ott van Apa! Elment autóval, mindjárt hazajön!

Lassan tanévkezdés

Írnék én...Csak szerintem kiolvadt az agyam.

Vészesen közeledünk a nyár végéhez, ezt most már nem lehet figyelmen kívül hagyni. A sulis cuccok szerintem megvannak. Igaz, a rajz- és matekdobozokat amiket hazahoztunk még nem néztem át, de remélhetőleg a festék, pasztellkréta, gyurma nem koptak el egy év alatt. Ha meg igen, akkor még mindig tudom a jövő héten pótolni. Tornacuccok megvannak, viszont tegnap éjszaka félálomban bevillant, hogy benti cipőt nem vettünk az ovisoknak, mert ejjj, ráér az még, nehogy kinőjjék, meg hát azt bármikor tudunk venni. Hát... remélem, hogy így lesz. Azon kívül egyelőre nagy beruházásokat nem tettünk. A jövő évi menetrendre pedig egyelőre nem gondolok, hogy ki mire, hová, és mikor fog járni, hát azt majd az idő kialakítja. A fiúk most megint szívesen mennének úszni, amit támogatnék is, csak az egy kicsit nagyobb szervezést és logisztikát igényel, mint a sulis foci. Majd meglátjuk, mi fér bele, hogy fér bele. 

Ez a tanévkezdés Marci szempontjából lesz igazán érdekes. Tavaly a Máté éve volt, tavalyelőtt a Miláné volt, és jövőre megint a Miláné lesz. 

Júniusban még nehezen képzeltem el, hogy Marci ovis lesz, beszélni épphogycsakalig beszélt, azt is inkább csak itthon, és közelében sem voltunk a szobatisztaságnak. De amikor kiderült, hogy sikerült a kívánt csoportba bekerülni, muszáj volt rákapcsolni. A beszéd szépen alakult, napról-napra észrevétlenül egyre többet fecseg. Van még hová fejlődni, de legalább már van egy stabil alap, amire építkezhet.

A szobatisztaságot illetően nagyon kapóra jött ez az igen meleg nyár. Marci egyébként is szeret a'la natur ruha nélkül lenni, azzal, hogy mondtam neki, hogy vegyük le a pelust, nem okoztam benne semmiféle törést, nem úgy mint annakk idején Milánnal, aki nagyon ragaszkodott a pelusához. Marci nem, őt nem érdekelte különösebben, szívesen húzott bugyit, igaz, eleinte eszében sem volt se szólni, se kérésre vécére menni, és rendre 5-6 kisgatyákat mostam egy nap. 

Aztán valahogy fokozatosan egyre kevesebb lett a szennyes, a kertben már szívesen pisilt, aztán bent is egyre többször. Már egész jól haladtunk, amikor elutaztunk Csehországba, és ott az itthoninál gyakrabban kapott a farára újra pelust, mert utaztunk, mert vendégségben voltunk, és mert a szobában sem lett volna túl szerencsés, ha összepisil mindent. Ott volt egy kis visszaesés. 

Amikor hazajöttünk, és volt pár nap hűvös idő, és melegítőalsót is kellett húzni, azt hiszem az volt a mélypont. Az összes hosszú nadrágját összepiszkította egy nap alatt, pedig van neki bőven. 

Aztán ezen is túl lett, és villámcsapásszerűen kezdett javulni a dolog. 

Ma már ott tartunk, hogy már nem is igen használunk pelust, csak éjszakára. Vagy ha messzebbre megyünk itthonról, akkor bugyipelust kap, de inkább magam miatt, mert most már többnyire szól, és tegnap óta szó nélkül is bevonul a vécére és elintézi a dolgát, állva, mint a nagyok, és a déli alvásnál is legtöbbször bugyiban alszik, és eddig csak egyszer-kétszer volt baleset.

Szóval most nagyon örülök, hogy úgy tűnik jól alakulnak a dolgok. Már csak a kakit kéne a vécébe intézni, mert arra még mindig kér pelust. De édes, mert mondja, 

- Anya, tatilok, kéjek peluszt!

Abban bízom, hogy mivel eleinte úgysem lesz ottalvós, azt a pár órát kibírja majd. Ha meg nem, hát hátha az oviban szívesebben ráül majd a kisvécére. 

Milán nagyon várja már, hogy menjen oviba, és nagycsoportos legyen. Saját elmondása szerint nem az ovit, magát várja, hanem azért várja, mert a nagycsoport után végre mehet iskolába. Félő, hogy némileg idealizált kép él benne az iskolát illetően, hiszen eddig, amikor kapcsolatba került vele, akkor mindig csak a móka  és a kacagás volt porondon, no meg a foci. 

Az ő szempontjából is érdekes lesz az év, készülés a sulira, tanítónéni választás, esetleg iskolaválasztás, bár Milán elzárkózik minden egyéb lehetőségtől, ami nem a Máté iskoláját jelenti. 

De addig még van egy kis idő. Addig még élvezzük a nyári szünetet, iskolára-óvodára csak szőr mentén gondolunk :)

Kérsz?

(Lórika után szabadon. :-) )

Délutáni alvás után vagyunk, már aki aludt, de még nincs annyira későn, hogy ki lehetne merészkedni a lakásból. Máté és Milán rászoktak, hogy megnézik a 3 óra után kezdődő Robin Hood-ot a Boomerangon. Ez szinte már a napirendjük része, még ha alszanak is, erre az időpontra, 15.07-re kipattan a szemük.
Szóval ezt néznék tegnap is, de Marci  körülöttük nyüzsög. Hogy békén hagyja őket a kezébe nyomok egy zacskó szárított almaszirmot, amit szeret.
Letelepszik melléjük a szőnyegre, kezében a zacskó. Nyújtja Milán felé.
- Milán, kérsz?
- Nem kérek.
- Alma. Kérsz?
- Nem kérek.
- Nem?
- Nem.
Odafordul Mátéhoz.
- Táté, kérsz?
- Nem, nem kérek.
- Alma. Kérsz?
- Nem kérek.
- Nem?
- Nem.

- Milán, kérsz?
- Nem kérek.
- Nem?
-Nem.
-Táté, kérsz?
- Nem kérek.
-Nem?
-Nem.

És ezt így ment megállás nélkül.
Túlzás nélkül mondom, hogy vagy 20 percig kérdezgette tőlük, hogy kérnek-e vagy sem :) Szakadtunk a nevetéstől.

Milán napok

A héten úgy alakult, hogy kedden Máté lement Ferivel Szentesre 3 napra, és hogy Milánnak is kedvezzünk egy kicsit, mert elég szomorú volt, mert ő is ment volna, ezért itthon addig Milán-napokat tartottunk, azaz ő mondhatta meg, hogy mit csináljunk, mi legyen az ebéd, ettünk fagyit meg jégkrémet is, és még az esti Barca- Sevilla meccset is megnézhette. Azt gondoltam belealszik, de nem aludt bele természetesen mert potyogtak a gólok, szóval nem volt elég unalmas az alváshoz :) 

Kedden azt kérte, hogy menjünk ki a pályára pingpongozni. Most kaptak mamától új ütőt, úgyhogy ki kellett próbálni. Így hát miután útnak indítottuk Mátéékat, levonultunk a pingpongasztalokhoz, és vagy egy órán át ütögettünk. Hol jobban, hol kevésbé jobban, Milánnak még kicsit magas az asztal, meg nincs is még akkora gyakorlata, hogy eljussunk a játékban egy minimálisan élvezhető szintet, de azért nagyon lelkes és aranyos, és ha figyel, meg én is, akkor párat már tudunk passzolgatni. Nehezítő tényezőként Marci az asztal közepén érezte a legjobban magát. De nem zavart, tényleg nem :)

Szerdán délelőtt mondta Milán, hogy akkor most menjünk valahová. Kérdeztem, hogy van-e ötlete, hová. Vidámparkot akart. Megbeszéltük, hogy most nincs vidámpark, a Holnemvolt park van helyette, ahol Csongorral is voltunk. Akkor oda, és hogy üljünk is fel majd erre is meg arra is, de le kellett hűtenem, hogy ez most nem fog menni, mert vagy nem engedik fel Marcit, vagy nem tudunk 3-an beülni, de igazából felrémlett bennem egy tavaly nyári holnemvolt parkos kirándulásunk, amikor dög meleg volt, és sehol egy tenyérnyi árnyék, és ehhez ebben a 38 fokban nem nagyon volt kedvem. Végül a Margitsziget mellett döntöttünk, mert oda Milán úgyis vissza akart menni a múltkori sétánk után. 

Most úgy mentünk, hogy az Árpád-híd felől mentünk le, és a Margit-híd felé végigmentünk a szigeten. Közben megnéztük a Zenélő kutat, ami épp zenélt, és átsétáltunk a Japán kerten is, amin sosem szoktunk, mert általában leragadunk a sziget túlsó felén. Marci teljesen odavolt a rengeteg teknősbékáért. Lehet, hogy tényleg be kéne itthonra is szerezni egyet.

A Margit-romoknál nem időztünk sokat, pedig kedvük lett volna a fiúknak a falakon mászkálni, de pont belefutottunk egy iskolás csoportba, gondolom táborozók voltak, akik épp valami kincskereséshez készülődtek. Ahogy a romok között bóklásztunk láttam, ahogy az egyik tanító mindenféle lyukakba, résekbe kis cukorkákat rejteget el, így gondoltam, hogy gyorsan átsöpröm a fiúkat mielőtt észrevennék, mert Marci tutira begyűjtötte volna az össze cukorkát még az iskolások előtt. 

 

Kicsit morcosak is voltak, hogy kimentünk a romok közül, cserébe jégkrémet ígértem nekik, de korai volt még, mert ettől fogva csak azt hajtogatták, hogy mikor veszünk jégkrémet. De mikor? 

A kis vadasparkban tudtam, hogy van egy büfé, gondoltam ott majd veszünk, és amíg megeszik, addig  kacsát nézünk. A kacsanézés, gólyanézés, ló nézés megvolt, jégkrémből viszont olyan silány volt a felhozatal, szinte minden fajta ki volt ikszelve, csak pár volt, amiből lehetett volna választani. Nem értem én ezt... nyár közepén, 40 fokban, hogy lehet kifogyni a jégkrémből? Ráadásul szerdán, munkanapon, a hét közepén. Szerintem ez nagyon gáz! Nem is vettünk semmit. Az ő hanyagságuk engem ne kényszerítsen arra, hogy olyat vegyek ami épp van, én olyat akarok venni, amilyet szeretnék! 

Mondtam is a skacoknak, hogy itt most nincsenek jó jégkrémek, menjünk tovább, és majd veszünk a szökőkút mellett, ahol a múltkor, és szökőkút nézés közben lehet nyalakodni. Nem voltak boldogok, de egy kis táskából előkotort pereccel lekenyereztem őket.

Óóóó és láttunk egy vizibuszt! Annyira jó lenne egyszer felülni rá, de olyan piszokul méregdrága!
Pedig biztos nagy élmény lenne a fiúknak :)

 A szökőkúthoz érve pont elcsíptük a 11 órás műsort, ez a gyerekdalos blokk. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy hány gyerek ismeri ezeket a dalokat, mint pl. a pumukli főcímdala, az enyémek egyáltalán nem. A felcsendülő hat dalból csak a Vukot, és a Micimackót ismerik szerintem, MArci még azt sem, a többi inkább retró gyerekdalok. Persze ettől  még a szökőkút jó volt, nyilván. 

Marci már elálmosodott.

És persze jégkrémet is kaptak, amivel jól össze is kentük magunkat. Mindig ez van, aztán ragadunk össze-vissza. 

Hazafelé, Milán kívánságára villamos-földalatti-villamos kombóval jöttünk, és alig bírtunk hazavánszorogni a megállóból. Aludtunk is mint a bunda :)

Marci a négyeshatoson :)

Marci szülinapi kertipartija leginkább képekben

Végre kiélvezhettük, hogy van egy nyári gyerekünk, és egy igazi, kétnapos kerti parti keretében ünnepeltük meg, hogy Marci három éves lett. Az időjárás is kertiparti párti volt, sőt... kizárólag kinti buli jöhetett csak szóba, hőség, kánikula, és a lakásban lévő 30 fok nemigen tűrt volna meg bent 10 embert. 

Szombat este bográcsgulyással vártuk a vendégeket.

A gyerekek sötétedésig ugrabugráltak odalent, maja mire mindenki kitalálta, hogy ki melyik matracon tér nyugovóra, addigra már eléggé benne is voltunk az éjszakában.

Másnap, Marci születésnapján, tovább folytatódott a kinti mulatság, és előkerült a medence is, amit nem nagyon szoktunk elővenni, mert annyira nem nagy, hogy lehessen benne érdemben fürdeni, de annál több víz kell bele, hogy csak úgy pikkpakk összedobjuk. Most elővettük, lecsutakoltuk, majd egy órán át folyattuk bele a vizet, majd egy másik órán át vártuk, hogy kicsit melegedjen. Várakozás közben a fiúk elmentek játszóterezni, focizni, majd amikor visszajöttek egy perc alatt vetkőztek kisgatyára és már bent is voltak a vízben.

Csúszdás medence :)

A Háromgyertyás:

Máté délután szülinapi buliba volt hivatalos. Mikor elment, akkor a többieknek alvásidőt rendeltem el. Milán hajtogatta, hogy ő nem álmos, ő nem alszik, mondom jó, csak addig legyen csendben amíg Marci elalszik. Mire beértem a szobába Marci tejével, addigra Milán már mélyen aludt. Valóban nem volt álmos :)

Később pedig együtt mentünk el Mátéért a buliba, ami az Orczy Kertben volt.

 Marci még ott is letolt egy kis pót-tortát.

Jól telt a nap, és a hétvége. Máté el is tervezte, hogy majd neki is kerti partit csináljunk, amikor szülinapja lesz. Csak hát decemberben nem biztos, hogy jól fog esni a kintlét. :)

Marci háááárom éves!!!

És milyen furcsa, hogy már Ő is három :) Már nagyfiú, hamarosan ő is ovis lesz. Bár az ovis Marcit még mindig nem tudom a valóságban elképzelni, de megy, és lehet, hogy egy kis tudat alatti is van benne, de olyan sokat nőtt ezen a nyáron, olyan sokat okosodott, fecseg, beszél, magyaráz, persze hisztizik, követelőzik, verekszik és szekál is, de nem lehet rá sokáig haragudni, mert közben még olyan kis pihepuha, olyan selymes bőrű, olyan bújós, puszis, Marciszagú. Aki már majdnem egészen szobatiszta, de erről majd külön írok. Akivel nem olyan könnyűek a mindennapok, de kevesebbek lennénk nélküle. Akit biztos, hogy azért kaptunk, hogy türelemre tanítson minket, és tanít is rendesen, csak mi nem vagyunk eléggé jó diákok. Akinek még mindig nagyobb a gödröcske az arcán, amikor vigyorog, mint az arca :) Aki rajong a tesóiért, és ők viszontszeretik, és mindenféle beceneveket aggasztanak rá. Aki minden rosszaságban benne van, sőt legtöbbször ő maga az értelmi szerző, és ő cserkészi be a többieket egy kis randalírozásra. Aki imád trambulinozni, focizni, táncolni, énekelni, bohóckodni, szerepelni, és imádja az autókat. Aki 80%-ban tejen él, és szilád rendesételt csak módjával vesz magához, s csak akkor amikor mindenki egyszerre ül le az asztalhoz. Igazi vezéregyéniség. Csodálkoznék, ha majdan nem valami vezető/irányító ember lenne belőle, mert tipikus ellentmondást nem tűrő oroszlán. 

Ő a mi Marcink. Ma éppen 3 éves! Imádjuk!

Napi öröm

De még mekkora!

Volt már szó róla, hogy Milánnak nem volt jó az ötéves hallástesztje. Elmentünk a Bethesdába, ahol megerősítették a tényt, hogy valóban jelentős eltérés van a normál, és az elfogadhatóhoz képest. Ez volt valamikor tavasz elején, márciusban talán. Kapott gyógyszert, orrcseppet, és rendszeresen jártunk kontrollra. A jobb fülén történt is javulás, azt végül már jónak ítélték, a bal viszont csak nem akart javulni. Egyszer volt némi javulás, de a következő hallásteszten megint az jött ki, hogy jóval alatta van az elvártnak. Ez volt júniusban, amikor már három gyerekkel várakoztam a tömött kórházi váróban, mert már nyári menetrend szerint dolgoztak. Az első óra még csak eltelt, olvastunk, beszélgettünk, a második már lassabban csordogált. A hallásvizsgálat után, mikor megint a doktornő előtt várakoztunk, akkor Marcinál már végleg elszabadult a pokol, és a másik kettő is eléggé türelmetlen lett már ekkorra. Érthető módon. Akkor már a harmadik órába is belekezdtünk, én sem voltam már a topon. Gyerekkórházról beszélünk egyébként, ahol csecsemőtől elkezdve várakoznak a gyerekek, mert mikor Marci született már akkor sem csináltak a kórházban hallásvizsgálatot az újszülötteknek, mert nem támogatta a tébé, hanem pár hetesen ide kellett vele is jönni. Nem kommentálnám. 

Szóval a káosz közepén, a doktornő ajtóban elrebegett szavaiból csak annyit fogtam fel, hogy kérjek xy orvoshoz időpontot, mert itt bizony nincs javulás, és konzultáljunk fülfelszúrás és/vagy orrmandula műtét ügyben vele. 

Emésztettem egy kicsit a dolgot, majd pár nap múlva beszéltem egy ismerős anyukával, ( Máté osztálytársáékkal) akivel egyszer összefutottunk a kórházban várakozás közben,  és elmesélte az ő történetüket, ami nagyjából fedte a miénket, sőt nekik még súlyosabb volt a probléma. Ajánlott egy doktornőt, akihez ők is jártak végül, amikor már őket is műtéttel riogatták. Nekik 100%-osan megoldódott a kislány hallásproblémája. 

Ez volt június közepén, az évzárókor. 

Aztán nyaraltunk, aztán ez meg az, végül július elején kértem időpontot a doktornőhöz. 3 villamosmegállónyira rendel tőlünk, szóval nagyon kényelmes helyen. Még azon a héten fogadott. Megnézte, megvizsgálta, bemérte, nyomást mért, valóban van elzáródás. Kérdezte, hogy a Bethesdában  csináltak-e takarítást. Nem, nem csináltak. Nem csináltak semmit. Szirupot kapott meg orrcseppet, és vártuk a csodát. Kitakarította az orrát, átmosta neki, és egy lufballonnal levegőt pumpált az orrába, hogy átjárhatóvá tegye a járatot. Párszor ezt megcsinálta. Mondta Milán, hogy érzi is, hogy megy levegő a fülébe, és amikor kérdezte a doktornő, hogy érez-e változást, azt mondta, hogy igen, mindenki nagyon hangosan beszél. 

Itthonra is vettünk egy hasonló lufis kütyüt. Mintha az orrszívó porszívó szívó végére egy lufit húznánk. Azt kellett Milánnak orral felfújni, és visszapumpálni a levegőt az orrán keresztül a fülébe. Minél többször naponta. Plusz orrcsepp, és persze sóoldat. ( Megjegyzem, a sarki patikában még sosem hallottak erről az orrballonról, a két sarokkal lejjebbiben tudtam venni, amit a doktornő ajánlott. Még ilyet?!)

A következő kontrollon már volt némi javulás, a legrosszabbról a közepesre javult a nyomás a fülében. Folytattuk tovább a lufis pumpálást.

Ma pedig hallásvizsgálatot is végzett a néni, hasonló módon, mint a kórházban, csak kétfajta fülhallgatóval, és az eredmény TELJESEN JÓ lett! Helyrejött a hallása! Mindent szuperül hallott, és minden tökéletes! 

Borzasztóan örültem neki, és a doktornéni is agyondícsérte Milánt :)

Hát így történt. Most örülünk! Nincs már semmi teendőnk. Max. annyi, hogy megfázás után fújdogáljuk megint az orrát ezzel a ballonnal.

Az eset aztán egy csomó gondolatot ébresztett bennem. Többek között azt, hogy ha  ilyen egyszerű módon, mint levegő befújás meg lehet egy ilyen jellegű dugulást szüntetni, akkor miért nem lehet ezt kórházi keretek között, tébé által finanszírozott módon is megtenni. Ha egy ennyire egyszerű, és fájdalommentes,  de hatásos módszerrel meg lehet úszni, hogy egy gyereket tűvel szurkáljanak, esetleg megműtsenek, ami a pár napos kórházi kezelésen túl hetekig tartó itthoni ápolást igényel, akkor ez miért csak magánrendelés útján elérhető. Lehetséges az, hogy a kórházi doktornő is tudja ezt a trükköt, és azért ajánlotta a figyelmembe a magánrendelését még első alkalommal, csak a kórházban nem alkalmazza/alkalmazhatja? Valóban mást kapok, ha van annyi felesleges pénzem, hogy elmenjek egy magánrendelésre? Én eddig naiv módon azt gondoltam, hogy a magánrendelésen maximum a várakozási időn tudok csökkenteni, nem a szolgáltatás és az ellátás minőségén javítani, de most azt kellett tapasztalnom, hogy sajnos ez nem így van. És ez mélyen elkeserít. Van ilyen, hogy egy gyereket inkább a műtőasztalra fektetünk, semmint alternatív módszerekkel megpróbálnánk megoldani a problémát? ( egyszerű orrtakarításról és levegőbefújásról beszélünk, nem valami méregdrága vadiúj kísérleti gyógymódról, ami egyedülálló a világon) Sajnos igen, van! Ma Magyarországon sajnos igen, van. Ez az egészségügy ma Magyarországon, a 21. században.