Hétvégi strandszezon-nyitás

Naná, hogy amióta szünet van, 2 napja, azóta nincs nyári idő! De ez persze nem szegi kedvünket :)

A hétvégén viszont igazi nyári meleg volt, így mint sokan mások, mi is megnyitottuk az idei strandszezont. Tettük ezt a szentesi strandon, merthogy éppen ott voltunk. 

Már péntek este lementünk, hogy megússzuk a szombati nagymeleget és nagydugót, és leszámítva azt, hogy így viszont minden gyerek fitten és kialudva ült autóba, különösen Marci, végülis jól jártunk, mert így a szombatunk is teljes nap lett. 

A strandot most épp átépítik/felújítják/bővítik, nem tudom melyik a jó szó, a lényeg, hogy jelentős része le volt zárva, és a maradék is végig volt téglákkal meg mindenféle építési dolgokkal pakolva, szóval nem volt annyira gyerekbarát. A működő két medence közül először nehezen találtuk meg a helyünket, de a végére egész jó kis strandolás kerekedett belőle. A fiúk csúszdáztak amíg lehetett, bár Milán kitalálta, hogy ő csak apával mer lecsúszni, (mi a szösz ????, Milán???? Aki sosem félt semmitől, és százszor csúszott már hasonló csúszdán, sőt ennél jóval nagyobbon is. Mindegy.  ) Máté meg olyan sebességgel jött-ment, hogy nem is láttam mikor csúszott, már csak azt vettem észre, hogy már megint a lépcső felé szalad, már megint :)

Itt épp sikerült még Mátét is befogni a képbe :)

Fáznak

Aztán mikor a csúszda megállt, akkor áttelepültünk a másik medencéhez, és a skacok a rajtkőről ugráltak be a vízbe kifulladásig.

Strand után még kimentünk a Tiszához, a nagyoknak ide már nem volt kedvük jönni, hogy hátha elcsípjük a tiszavirágzást. A tiszavirágzásról végülis lecsúsztunk, pedig még vasárnap is kerültünk arra hazafelé jövet, de nem volt semmi, de cserébe csodaszép naplementét kaptunk. 

Harmadjára

Szülőin voltam tegnap délután. Marcién!!!! Döbbenet. 

Az A terv szerint nem is akartam erre elmenni, mert minek. Már kétszer meghallgattam, az óvodai életről szóló igazgatói beszédet, és mivel idestova 5-dik évünket tapossuk ugyanebben az oviban, semmi újat nem reméltem. 

Aztán végül mégis úgy alakult, hogy elmentem, mert a csoportbeosztásokat nem tudták az értesítők átvételekor megmondani még, és erre a szülőire ígérték, hogy meglesz. 

Én aztán nem is nagyon faggatóztam korábban, de nem is hallottam másoktól sem, hogy tudnák, mi a helyzet egészen tegnap délelőttig. Amikor azonban olyan híreket is kaptam, hogy olyan csoportba is kerültek gyerekek, ami nálam a sohaazéletbennem kategória volt, és korábban szó sem volt arról, hogy ott is lesznek kicsik. Szóval az egész délelőttöm és a fél délutánom ráment az idegeskedésre, és azon agyaltam, hogy mit csináljak majd, ha esetleg oda kerülne Marci, de valahol meg titkon meg reméltem annyi protekciót az elmúlt évek miatt, és hogy alapvetően  viszonyban vagyok az ovival, hogy ha egy mód van rá, akkor figyelembe veszik a kérésemet. 

Szerencsére már a szülői elején kiderült, hogy akik kérték magukat valahová, azoknak az igényeit sikerült teljesíteni, így nagy kő esett le a szívemről. Ezután már nem volt  más dolgom, mit nézegetni a körülöttem ülőket. Én a hátsó sarkban, az ablak alatt ültem, jól ráláttam mindenkire. Nem volt nehéz kiszűrni az elsőovis szülőket :) Míg én két sort írtam fel a noteszomba, az óvoda nyitvatartását, mert azt mindig elfelejtem mikor nyit, (szerencsére erre az infóra nem is volt eddig szükség, és remélhetőleg eztán sem lesz, de ki tudja), a másik pedig, hogy aug. 31-én játszódélelőtt lesz a kicsiknek. Addig voltak, akik bőszen körmöltek és oldalakat írtak tele, mint ahogy én is tettem annak idején a legeslegelső ovis szülőimen. Sok minden változott azóta, egy valami nem, az érzés, hogy mit keresek én itt. Ez mostanra annyival bővült, hogy mit keresek én már megint itt??? Valahogy még mindig nem érzem életszerűnek azt, hogy Marci óvodába megy. Pedig... Sosem fogom már megszokni, hogy nőnek ezek a gyerekek, mint a gomba.

De most új löketet kaptam. Most, hogy sikerült a kívánt csoportba bekerülni, és Marci ősztől a Boróka csoport oszlopos tagja lesz, pöttyöslabda jellel, most nagyon optimistán állok a jövő felé, mert tudom, hogy jó lesz! Nemhiába, már két éve kinéztem magamnak (Marcinak) Ica nénit a folyosón, pedig akkor Marci még fasorban sem volt oviilag.

A tegnapi igazgatónős beszéd utáni mini csoportszülőin minden eddigi nemlétező kétségem is elszállt, és azt hiszem kiváló két óvónénit sikerült idén is találnunk. 

Úgyhogy már nincs már hátra, mint Marcival kicsit rágyúrni az őszi ovikezdésre. Legfőképp szobatisztaság terén, amire egyelőre random módon mutat csak hajlandóságot, de akkor viszont lekap magáról mindent, és Milán bugyogóját veszi fel. Szóval van mit finomítani még rajta.

V, mint Végre Vakáció!!!!

Már a múlt héten is csak levezetés volt a suliban, múlt hétfőn voltunk utoljára fociedzésen, volt játszóterezés minden délután, szerdán a Vendéglátóipari Múzeumban voltak valamilyen fagyis workshop-on, ahol maguk készítettek fagyit, meg szorbetet, és bár pénteken már megvolt  a ballagás, hivatalosan ma ért véget az idei tanév. Jó, hivatalosan még nem, mert pénteken lesz évzáró, de iskolába-óvodába már ma mentek utoljára a skacok. Ma reggel már elég nyögvenyelősen ment az ébredés. Már mindenki úgy ment, mint akinek a fogát húzzák. Máté már itthon van, délben hazahoztam, (10 perccel a felhőszakadás előtt értünk haza), Milánért délután megyünk, és akkor belecsaphatunk az előttünk álló 2 és fél hónapba! 

Utolsó napos 1.b-s.

Szívem szerint mondanám, hogy gyorsan eltelt ez az év (is), és így is van. Mikor az évnyitón elhangzott ez a  mágikus június 15-e, akkor ez még olyan nagyon messzinek tűnt. Akkor még eszünkbe sem jutott a nyári szünet, hisz annyi minden új dolog előtt álltunk, annyi izgalom várt ránk. És ahogy az lenni szokott, én fáradtam bele leghamarabb a napi rutinba, én kezdtem el már a tavszi szünet után azt számolni, hogy mennyi van még, örültem minden hosszú szünetnek, és magamban véstem a képzeletbeli táblámra, hogy Ó-IÓ-CIÓ- ÁCIÓ-KÁCIÓ- AKÁCIÓ, és ma végre odakerült a szó elejére a V is, VAKÁCIÓ!

Persze nagyon optimista elképzelés, hogy az egész nyarunk majd mámoros felhőtlenségben fog telni, de alapvetően nincsenek rossz emlékeim a nyarainkról, és általában a nyári szünet végét is én szoktam a legjobban sajnálni.

Szóval. Van néhány tervem a nyarat illetően, hogy mit szeretnék csinálni a fiúkkal, hová kéne elmenni együtt, majd elválik, mi válik ezekből valóra. Hogy nem fogunk unatkozni, az garantált, sosem szoktunk. 

Ezennel a 2014/15-ös tanévet én lezártnak tekintem! Induljon a nyár! 

Éppen ma

10 éve mondtuk ki Mindenki előtt, hogy holtomiglan-holtodiglan.

És milyen volt ez a 10 év?

Hát íme. Nem unatkoztunk, nem öregedtünk ;-), csak 3 gyerekkel többen lettünk. Sok helyen jártunk, de sok helyen még nem, hagytunk a következő 10 évekre is. Laktunk 2 lakásban, és a harmadik autónkat koptatjuk. Néhány kilóval és néhány ránccal is gazdagabbak lettünk. Ősz hajszálam nekem nincs. Ferinek... hmmmm... neki se ;-) Szóval lényegében semmi sem változott.

Tegnapi esős-sütis

Tegnap jól ránk szakadt az ég. Mondanom sem kell, hogy 10 perccel azelőtt kezdett el dörögni, amikor indulni kellett volna Mátéért, 5 perccel előtte már villámlott is, az indulás időpontjában pedig jégeső szakadt ránk, ami végül sima zuhogó esővé csendesült. Marcival majd' fél órát toporogtunk a teraszon menetkészen, várva a tökéletes pillanatra, amikor indulhatunk. Egy idő után beláttam, hogy a tökéletesre hiába várok, így beértük egy kevésbé tökéletessel is, amikor épp nem volt dörgés és villámlás, csak szimplán esett. A sulikapuban, már kifelé jövet, megint akkorát dörrent, hogy azt hittem felugrok ijedtemben az emeletre. Mátét nem zavarta, neki egy kaland volt az egész, igaz, ő egyszer aznap már elázott a játszótérről a suli felé menet, merthogy játszón voltak ebéd után. Marcira pedig az újdonság erejével hatott minden. Egyik ámulatból esett a másikba, és egész úton újongott a hátam mögött a biciklisülésben, míg engem a frász kerülgetett, hogy nehogy belénk csapjon a villám. 

Barátos délután volt betervezve, de az utolsó pillanatban lemondtam, mert egy porcikám sem kívánta, hogy egy perccel is tovább időzzek az utcán, mint az feltétlenül szükséges. Milán persze beduzzogott, és sírt, hogy ez nem igazság. Hát nem az, én is tudom, de mit csináljak. Az időjárásra egyelőre nincs ráhatásom. Cserébe, vígasztalásul mondtam, hogy sütök neki süteményt. Ezzel sikerült tarthatóvá tompítani a tarthatatlant. 

Az oviból hazafelé, az ovikerítés sarkánál nyakunkba ömlött az eső második adagja. Nem tudom van-e 50 méterre a házunk az ovisaroktól, szerintem nincs, de mindegy is, mert nagyjából 1 mp alatt áztunk bőrig. Mintha legalábbis az ice-challenge-en vettünk volna részt. A fiúk bezzeg élvezték! Nagy juhúúúú-zásokkal tekertek haza, majd a kertben telitorokból kiabálták a pocsolyában ugrálva, hogy Zuhog az eső!!!!!! Juhuhúúúúú! Ha valakinek esetleg még nem tűnt volna fel addig. 

És akkor ezután a röpke bevezető után eljussak oda, ahová eredetileg indultam.

Nekiálltunk a sütinek. Meggyes pite. Marci és Máté segítenek összerakni. Máté belekóstol a tálba kimért lisztbe. 
- Hmmm.... ez finom!- mondja
Majd hozzáteszi.
- De hát rá is van írva a zacskójára: FINOMliszt!.

Vacsora után nekiesünk a tepsi sütinek. Milán nyafog.
- Jajjj, már megint túl sok benne a meggy!
- Milán, ez meggyes pite, mit vártál?
- Hát hogy ne legyen rajta meggy, csak a tészta. 
Végül sikerült rávennem, hogy csak kóstolja meg meggyel együtt, mert most nem lesz savanyú a meggy, mert előtte beleforgattam egy kis cukorba. Megkóstolja, ízlik neki. 
- Na jó, kérek még egyet! De csak most az egyszer!- fenyeget :)

A legjobb testvér

Tegnap Milán nem volt oviban, nevelésnélküli munkanap volt. Számomra meglepetés volt ez az infó péntek délután, de szerencsére nem okoz ez (egyelőre) semmiféle fennakadást. Jó is volt, hogy itthon volt, mert így amíg ők lent játszottak a kertben, addig én ki tudtam magozni a vasárnap leszedett meggyet. Egyébként, édeskettesben Marcival, erre nem biztos, hogy lett volna lehetőségem. 

Mikor felébredtek az ebéd utáni alvásból mind a ketten kérték a maguk műsorát, amin rendszerint ébredezni szoktak. Marcinak ez a három kismalac, Milánnak bármiféle meccs. (*)  Mondtam nekik, hogy találják ki, hogy hogy legyen, én nem akarok dönteni, mert akkor a másik biztos duzzogni fog. Tettem tovább a dolgom a konyhában,  és hallottam hogy győzködik egymást, malacka-meccs, malacka-meccs, Milán bepróbálkozott valami kompromisszummal, de Marci nem az a kompromisszumképes fajta. Végül Milán beleunt a vitába.

- Jól van Marci, nézzük a te mesédet! Neked van a legjobb testvéred!

* Alapvetően meccs-stop van érvényben minálunk. Nem nézhet egész nap meccset, mert bizony képes lenne rá. Valamelyik nap meg lett neki ígérve, hogy este nézhet egy kis meccset. De a számtalan sportcsatorna közül csak egy adott éppen akkor meccset, így szegénykémnek egy Norvégia-Thaiföld női focit "kellett" néznie. :) De tetszett neki, ugyanúgy nézte, mint a Barca-Juve BL döntőt. Másnap reggel első kérdése volt az apjához, hogy mi lett a nőt meccs végeredménye. Ő meg persze hümmögött nagyokat :)

Sportnap

Szombat délelőtt volt az az ominózus futónap, amire Máté is benevezett az iskolában. Időközben az oviban is ki lett plakátolva, bár ott nem volt olyan nagy a kampány. Egészen aznap reggelig nem volt kialakult koncepciónk, hogy hogy is fogunk futni, én tudtam, hogy az 5 km-t lefutom, de a kérdés az volt, hogy ki fut Mátéval. Mivel nem volt akire rábízhattuk volna Marcit, így csak egyikünk mehetett, pedig minden résztvevő pontot ért az iskolának. De majd lesz ez még másképp is.

Amikor odaértünk, akkor beregisztráltunk, megkaptuk a rajtszámainkat. Marcit is beneveztük a 3-4 évesek kategóriájába, 300 méter volt a távja :) Ő futott először. A rajt előtt Milán is odapattant Marci túloldalára, hogy ő is jön Marcival, így ketten kísértük. Édes volt nagyon, ahogy kapkodta a kis tappancsait. :) Helyezést nem értünk el, az első 3 fiút és lányt díjjazták, de egy különdíjat azért megérdemelt volna szerintem, messze ő volt a legkisebb a mezőnyben.

Rögtön ezután Milán jött a saját korosztályában. Itt már nagyobb volt a verseny.

Itt már eléggé fáradt, de a végén még azért még rákapcsolt.

A közepe felé szemmel láthatóan kicsit elfáradt, rutintalanul sprintben indult, de végül ügyesen összeszedte magát, és még rá tudott kapcsolni a végén, így nagy hajrával 3-dik lett a fiúk között! Hát nagyon boldogok voltunk! Milán meg nagyon büszke:)

Aztán pár futamot kihagytunk, Máté a 7-10 évesek rövidtávján nem indult, csak a 2200 méteren. Mivel nem tudtuk, hogy mennyire fogja majd bírni, nem akartuk kifárasztani feleslegesen egy rövidtávval. Ő ment volna persze. 

Aztán végre eljött a Máté futama, erre vártunk egész addig, ezért voltunk ott, a többi csak szorgalomból ment. Máté végül Ferivel futott.Volt már vagy 11 óra, ha nem több is, tűzött a nap.

Rajt előtt

Már izgatottan a rajtvonal mögött.

Végül elrajtolt a menet. Míg ők futottak addig mi letelepedtünk bábszínházat nézni, meg Marci kipróbált mindenféle akadálypályát, meg trambulint. A szervezés milyenségéről lehetne rosszakat (is) írni, pl. hogy csúszott az egész program, hogy az eredményhirdetés mindennek a legeslegvégén volt, tehát az ovis futások után még jó sokáig ott kellett aszalódnunk a napon, stb... de amire nem lehet panasz, az a kiegészítő programok voltak. Szerintem nagyon sokrétű és érdekes volt, nem csak a színpadi programok voltak nagyon jók, hanem az egyéb sportlehetőségek, akadélypályák, minigolf, gyeplabda, kapurarúgás, célbalövés, szóval ez a része tényleg nagyon klasszul össze lett rakva. Én mondjuk néhány sátrat felhúztam volna a focipályára, mert árnyék az nem sok volt, szinte semmi. 

Na de... míg mi felfedeztük a terepet a kicsikkel, addig Mátéék futottak. Aztán egyszer csak feltűnt a pályakapuban az első befutó, és akkor már elkezdtem őket nézegetni, de gondoltam biztos hátrébb jönnek még. Aztán egész váratlanul nem sokkal később felbukkantak a kapuban! Nem is esett először le, hogy ők azok, túl korainak éreztem a befutást, balga módon elfelejtettem stoppert kapcsolni, de a szemem sarkából ismerősnek tűnt az a piros pólós fehér sapkás, és fehér pólós kék sapkás páros. :)  Gyorsan riasztottam Milánt, hogy itt vannak Mátéék, szaladjon melléjük és bíztassa őket. Onnan messziről egész jó formában voltak, szépen lendületesen jöttek a cél felé, még meg is hajtották kicsit a végét. Nagyon ügyesek voltak! 

Ott jönnek, pirosban Feri, jobbról Máté, és Milán fut feléjük a füvön.

Célbaérés utáni frissítés.

Azt mesélték nagyon jól ment a futás, az elején szép lassan mentek, a végét pedig meghúzták. Azt mondta Feri, hogy hamarabb is elkezdhettek volna gyorsulni, mert végül Máté bírta szépen. De nem baj, szerintem így is nagyon ügyesen lefutotta. 2200 méter azért nem kevés, pláne abban a tűző napban, ami volt. Sajnos érmes helyezést nem sikerült elcsípni, de a célban mondtak valamit nekik, hogy ők lettek az iskolából a 4-dikek, vagy 5-dikek, ami azért egész szép eredmény, pláne, hogy az alsósok elsőtől negyedikig együtt futottak. 

Már csak az én 5 km-em volt vissza. A fiúk megtámadták az ugrálóvárat, ami nem bizonyult nagyon jó ötletnek, mert tűzforró volt, és emiatt locsolták, így viszont elég undorító sáros trutyi úszkált az alján. Hátul talán jobb volt a helyzet. Mindenesetre jóóóóó nagy vár volt, sosem láttam még talán ekkorát, jó sok gyereket elnyelt. 

 Én otthagytam őket az ugrálóvárban, és elindultam a rajthoz. Iszonyat meleg volt már ekkor, és hát az egész napos folyadékbevitelem sem volt túl sok, éreztem, hogy nem lesz ez az 5 km olyan leányálom, még ha a táv hosszúsága nem is jelent problémát. Egy darabon egész jó is volt, ott ahol árnyékos volt egy kicsit a pálya, aztán a napos részen nagyon kínlódtam, közben rájöttem, hogy a hátizsákban felejtettem a zenejátszómat, ami jó lett volna ha nálam van, a zene sokat dobott volna rajtam. Ráadásul a gps sem találta meg a jelet, így távot nem tudtam mérni, csak időt, a távot pedig próbáltam kikövetkeztetni. Végül persze beértem, szerencsére az utolsó párszáz méter árnyékosban ment, így jobban össze tudtam szedni  magam a végére. Az én mérésem alapján rekordidőt futottam, 23:49 lett a vége. Más mérés meg ugyebár nem volt, így csak a sajátomra tudok hagyatkozni. 

Négy pohár vízzel tudtam magamat a futás után visszahozni emberi szintre, és elindulni megkeresni a fiúkat, akiket a színpad előtt találtam végül meg. A színpadon pont a 3 kismalac mesét mesélték, ami Marcinak a kedvence, ott is volt fent a színpadon ő is, és lelkesen fújta el a házakat. :)

Az eredményhirdetést már teljesen szétesve vártuk. A fiúk a vizeskapuknál frissítették magukat csatakosra, nagy nehezen (kölcsönpénzből, mert nem tudtak visszaadni a miénkből)  sikerült vennünk két lángost, amivel lefoglalták magukat a napernyők alatt.

Milán már tűkön ült, hogy mikor szólítják  már őt, mi is nagyon vártuk már, mert akkor végre utána indulhattunk haza a boltba.

Aztán végre szólították Milánt, aki nagy büszkén vonult fel a nagyszínpadra, de mire felért elveszett a hangja, pedig mikrofont is tartottak elé :) Kapott érmet, meg oklevelet, meg valamilyen vásárlási utalványt. Nagy volt a boldogság!

Egész nap a nyakában lógott az érem, úgy kellett lekönyörögni róla. Felakasztottuk az enyémek mellé, hogy el nem vesszen :) Ma oviszünet van, de holnap visszük az oviba megmutatni. Addig meg óránként megnézzük, hogy megvan-e még. :)

Jó móka volt! Csak ne lett volna olyan szörnyen meleg, az nagyon sokat kivett belőlünk erőnlétileg. De hát nyár van, nyár van:) Most már 1 hát múlva igaziból is. Visszaszámolunk.
Már csak 5 nap a szünetig!

Sakkos

Máté év eleje óta jár sakkozni. Nem mindig lelkes, volt egy időszak, amikor nem nagyon volt kedve menni, de aztán nagyon lökött rajta, hogy Attila bácsi mindig nagyon megdicsérte, meg kapott jutalomcukorkát, meg csokit, Attila bácsinál mindig csurran-cseppen valami, meg volt félévkor a házi sakkbajnokság, ahol Máté kezdőként is szépen szerepelt, és ezek az apró, de fontos dolgok nagyot dobtak Máté lelkesedésén. Attila bácsi mindig elmondja, hogy milyen jól játszott aznap Máté, hogy jó-jó még nem vérprofi, nyilván, de látszik rajta, és a játékán, hogy motoszkál valami a fejében játék közben, nem csak úgy lépeget, és ez jó. Kérdezte egyszer, hogy szokott-e itthon Máté játszani. Hát meg kellett neki mondanom, hogy nem igazán van itthon partnere, mert én azon a bizonyos lépegetős szinten nyomulok max., szóval én nemigen szoktam a magam részéről erőltetni, hogy sakkozzunk. Erre javasolta, hogy ha nem ellenkezik az elveinkkel, akkor játszhat az interneten is sakkot, akár a gép ellen, akár csatlakozhatunk is egy csoporthoz, és egymás ellen. Máté persze rögtön vérszemet kapott. Ezt persze meghallotta :)

Meg is néztünk akkor rögtön, mikor hazaértünk, egy ilyen internetes sakkot. Többféle is van, több szint közül lehet választani, természetesen mi az alapszintet választottuk. Rákattantak. Nemcsak Máté, Milán is. Naná hogy, a gépen már ő is akart játszani. :)

Azóta hullámokban eszükbe jut, hogy játszanak, és ha nincs más, akkor meg is engedem nekik. 

Tegnap Milánnak jutott megint eszébe, hogy játszana. Máté meg Marci lent fociztak az udvaron, Milán sakkozott, én meg vasalás közben néha odapislantottam. 

Egyszer csak azt látom, hogy Milánnak is két bábuja van, meg az ellenfélnek is. (a gép ellen játszott.) Majdnem megnyerte a meccset a gép ellen!!! Alig hittem a szememnek.

Persze jó nagy adag véletlen is közrejátszott benne, nyilván. De akkor is! Sosem tanult sakkozni, csak Mátétól.

Az idei ovis ballagás kapcsán

Nyilván velem van a baj, amikor az oviban véletlenül elcsípem a lépcsőn éppen dalolva levonuló ballagó nagycsoportosokat, és nem tudom megállni bőgés nélkül, pedig nincs is az idén ballagó gyerekem. 

Nem is tudtam hirtelen eldönteni, hogy azért sírok, mert tavaly volt, és úgy elröppent ez az év, mint egy pillanat, vagy azért mert jövőre lesz, és úgy el fog röppenni az előttünk álló is, mint egy másik pillanat. Nem is jutottam semmire.

Fradimeccs!!!!

Teljesen véletlenül alakult úgy, hogy éppen gyereknapra, gyereknap előnapjára, esett egy olyan fradimeccs, amire mi is ki tudtunk menni. És hát mi lehetne nagyobb élmény a fiúknak, mintegy régóta várt focimeccs :) 

Nagyjából azóta, mióta elkezdték építeni az új stadion, azóta mondogatjuk, hogy majd egyszer kijövünk. Aztán néztük, ahogy építik, aztán néztük, ahogy elkészül, és közben a fiúk megszállott focisták lettek. Idénre már mindenképpen be volt tervezve egy fradimeccs. Csak amikor jó lett volna, akkor mindig este játszottak, ami nekünk nem jó. Most viszont szembe jött velem hét elején az esemény, és láttam, hogy fél 5-kor kezdenek. Na és akkor rá is álltunk a témára. Nem volt olyan egyszerű menet, mert a jegyvásárláshoz kell szurkolói kártya, ami nekünk még nem volt, de a fiúknak meg mindig volt valami délután, így csak pénteken tudtunk elmenni kártyát csináltatni, meg jegyet venni. 

A fiúk teljesen be voltak sózva. Mikor mentem Milánért az oviba, akkor először legörbült a szája, hogy miért jöttem ilyen korán, de mikor eszébe juttattam, hogy megyünk a stadionba, akkor bezzeg már fülig ért a szája, és készült, mint a huzat. Máté is pikkpakk lent volt. Gyorsan elbuszoztunk-villamosoztunk a Népligetig, út közben még 2 stadiont is érintettünk, és Milán mindegyikre rágerjedt, hogy húúú most kell leszállni, közben végig nagyon vicceseket fecsegett. 

Végre megérkeztünk, és először megcsináltattuk a kártyákat. Pillanatok alatt elkészült a 4 kártya, Milánnak még nem is kellett volna, mert csak 6 éves kortól kell, de mivel nem sok van már vissza neki a 6-ig, így ő is kapott. Aztán megvettük a jegyeket is.

Máté még a shopba is be akart menni, hogy " akkor most vegyünk meg mindent, ami kell!" Mármint trikót, sálat, kellékeket. Ezt most kihagytuk, nem is lett volna már nyitva. 

Másnap a fiúk már reggel óta lázban égtek, de valamilyen csoda folytán ebéd után mind a ketten úgy aludtak, mint a bunda, úgy pattantak ki az ágyból, mikor mondtam nekik, hogy indulni kell, a meccsre, mintha rugón feküdtek volna. :)

A belépésnél kicsit eltöltöttük az időt, mire leadtuk a Marci bicóját, meg amíg becsekkoltunk, meg amíg mindenki átnéztek, kivéve Marcit, mert ő elmenekült a motozás elől, addigra már csak pár perc volt a kezdésig, sőt... a szektorlépcsőn már az induló dallamára vonultunk fel. 

Az első félidő nagyon hamar eltelt, és bár ebben a félidőben nem született gól, de sokszor volt támadás, meg szabadrúgás, meg szöglet, így elég sokszor nagyon közelről láttuk a játékosokat. Milán meg Máté teljesen együtt élt a meccsel, Milán ült mellettem, úgyhogy őt jobban hallottam, és ő mindig fűzött valami megjegyzést a látottakhoz, "ezaz Böde!", " ej, be kellett volna lőni!" meg ilyesmik. Marci kb. 10 perc alatt profin megtanult fújjogni, és nagyon vártam, hogy mikor veszi át a "hülye vagy, meg a mocskos lilák" rigmusokat, de ezt végül nem tette a magáévá, de lelkesen tapsolt a tömeggel, és néha bekiabált magasba emelt kézzel, hogy góóóól!, amikor persze nem volt az. :)

 Ja és a sas! Aki az első félidőben ott kóborolt a környékünkön, és itt-ott le is ült. Mellénk sajnos nem ült le, pedig volt mellettem szabad szék, de Marcit így is lekötötte egy jó darabig.

A szünetben összefutottunk Diussal egy pillanatra. Ejjjj, olyan rövid volt az a szünet! Na de majd legközelebb majd jobban kitaláljuk. 

A második félidőt góllal nyitottuk, amit mi még a lépcsőn ácsorogva láttunk, nem láttunk, én nem láttam, hogy a többiek látták-e nem tudom. Mindenesetre együtt örültünk a tömeggel. 

Ez a félidő már húzósabb volt Marciszempontból, már inkább csak jött-ment, szerencsére mellettünk volt néhány üres szék, csak a sor végén ültek megint, így ott egy kicsit elvolt a székekkel. Aztán a telefonon nézegetett képeket, meg kekszezett, és igazból akkor lett eléggé elviselhetetlen, amikor elfogyott a víz, és nem akarta megérteni, hogy elfogyott. Ekkor már csak olyan 10 perc volt vissza a meccsből, vagy negyed óra. 

A meccs végén volt még éremátadás, ebből onnan fentről nem sokat láttunk, csak a kivetítőn. Kicsit még tébláboltunk ott a lelátón, felmentünk a tetejére, kinéztünk, lenéztünk, lementünk, vártuk, hogy hátha még kicsit közelebb jönnek még megint a játékosok a kupával, de már nem jöttek mi felénk.

Jól éreztük magunkat, jó meccs volt! Szerencsére győztünk is :) Biztos, hogy megyünk még máskor is!

A hazafelé út viszont borzalmas volt. Marci, mivel keveset aludt, meg azért mégiscsak meccsen volt, hullafáradt lett ekkorra, és teljesen használhatatlan volt, hisztizett, nem jött, nem csinálta, nem akarta, ordított. Ebben egy darabig Milán is a partnere volt, így Milánnal is össze kellett veszni. Máté volt az egyetlen, akire nem volt panasz. És még a villamos sem járt egy darabon, így egyel többször kellett várakozni és átszállni. De végül csak hazaértünk.
Ősszel folyt. köv. Addig is Hajrá Fradi!