Az Országház és a szökőkút

A hajót sikeresen elhagytuk. Rövid tanakodás után, hogy akkor most mivel tovább, mert az autónk az ugye jó messze van, és csak nem kéne otthagyni, meg hát ha már kis túlzással szökőkutat nézni indultunk, akkor azt se kéne kihagyni, hanem akkor már csapjunk bele a lecsóba. Végül a 2-es villamosra szálltunk fel, ami egyébként pont elvitt volna az autónkig, ha nem nyár lenne, és nem lenne a Parlamentnél átépítés, így csak addig jár, de nem bántuk, mert legalább megnéztük, hogy hogy is áll ez a térfeltúrás, az Országházat meg én úgyis nagyon szeretem.
A zötyögő, csattogó, csikorgó villamoson Marcinak sikerült elaludnia fél perc alatt. Egyszer még balra nézett, aztán jobbra, de akkor már csukva volt a szeme. Hogy itthon miért kellenek ugyanehhez a művelethez órák.... ki tudja.

Az Országházhoz érve a fiúk minden kis lyukon bekukucskáltak, és mindig volt valami érdekes, hiszen a tér teljes egészében fel van túrva, és csak úgy hemzsegnek a különféle munkagépek, a daruktól elkezdve a markolóig, szóval volt itt minden, mi szem-szájnak ingere. A hely maga volt a kánaán a fiúknak, nem is nagyon akartak innen tovább jönni, akár egy egész napot is el tudtak volna itt tölteni és nézni a munkálatokat.

Nagy nehezen végül sikerült őket elcsalogatni, de csakis úgy, hogy megígértük nekik, hogy kapnak hamburgert. Különben még most is ott állnánk az Országház sarkánál.

A hamburgert végül meg is kapták, és a Margitszigeten, a szökőkút mellett ették meg. 

A szökőkút szép lett, és körülötte is tök jól meg lett csinálva a hely, van árnyékos rész és napos is, és új székek is vannak, amire le lehet ülni bambulni. Sajnos ottjárttunkkor nem zenélt, mert csak adott időkben van zene, délelőtt 10.30.-kor, aztán valamikor kora délután, talán 2 körül, és délután 5-től óránként. Este ki is van világítva. Legközelebb majd délután megyünk, hátha elcsípünk egy előadást. 

A szigetről kifelé menet Milán már nagyon álmos volt, már csak nyafogott, és folyton azt hajtogatta, hogy ő már nagyon fáradt, és aludni szeretne. De azért hősiesen eljött a autóig, pedig tényleg látszott rajta, hogy már nagyon odavan. Itthon aztán nagyot aludt mindenki. Kivéve Marcit és engem. Csak ahogy lenni szokott :)

Hajóval a Dunán

A múlt hétvégén még úgy volt, hogy majd ma, azaz szombat délelőtt szépen családilag becuccolunk a központi okmányirodába, és elintézünk mindent amit kell, azaz megújítjuk az én jogosítványomat, ami hónapokkal ezelőtt érvényét vesztette, (de szerencsére a fitnessteremben nem kell érvényesnek lennie, amikor letétnek odaadom egy szekrénykulcsért cserébe :)) és a Nagyok személyije is lejárt. Gondoltuk, jó lesz ez így, egy csapásra elintézünk mindent. 

Az én jogsim már ott elúszott, hogy a házi orvosomat nem sikerült elérnem, pedig elég kitartóan csörgettem telefonon. Gondolom szabadságon van. Orvosi papír nélkül pedig nincs jogsi. Sebaj.

A fiúk igazolványát azért csináljuk meg, az a biztos, ha megvan. 

Szépen el is készültünk, egészen időben, a fiúk csinos galléros pólót vettek, Marci még egy műanyag ásóval egészítette ki a szettjét, és gondoltam egyszer az évben, ha már úgyis a hivatalos ügyben járunk, én sem a rövidnadrág-tornacipő kombómat vettem ma fel, hanem szoknyát és csinipapucsot vettem, és 9 után nem sokkal már ott is voltunk a hivatal előtt, ahol rögtön az ajtón egy kiírás fogadott, hogy ma bizony már nincs sorszámkiadás. hoppáhoppá.... azért csak belestünk, hogy tényleg igaz-e a hír, vagy csak kintfelejtették esetleg tegnapról az infót. De nem, már az ajtón sem igen tudtunk bemenni, annyian voltak. Így hát dolgunk végezetlenül eljöttünk, és az autóig azon tanácskoztunk, hogy akkor mi legyen most, hogy így nyakunkba szakadt az  délelőtt. 

Hamar kitaláltuk, az én ötletem volt, hogy ha már eddig eljöttünk, akkor egy kicsit tovább is mehetnénk, vagyis kicsit vissza, és nézzük meg a Margitszigeten a minap újra átadott zenélő szökőkutat.

A fiúknak tetszett az ötlet, így hát gyorsan autóba pattantunk, és majd a rakparton gyorsan kipattantunk. Máté kicsit hitetlenkedett, hogy alig néhány hete azon az úton még víz volt, pedig de,  akkor meg azt nem hitte el, hogy a víz alatt út van:)

Valahol a kék ponyvás hajó magasságában parkoltunk most:

A hajók mellett sétálgatva azonban valamelyik fiú kitalálta, hogy üljünk fel a hajóra, ami éppen ott állt, és pont a bkv menetrend szerinti járata volt. Összenéztünk, és mondtuk oké. Gondoltam  megnéztem, hogy mégis mikor indul, mert sokat azért nem akartam az indulásra várni, mert akkor elunják a fiúk idejekorán az egészet, de mire visszafordítottam a fejemet ők már gyakorlatilag fent is voltak a hajón. (persze hétvégén nem érvényes rá a bérletünk, de hát innen már nem lehetett visszakozni)

Először lent ültünk le, és tök jó volt, mert nem nagyon volt rajtunk kívül senki, aki volt, az is inkább a fenti teraszon ült le. A hajó pedig beszállás után pikkpakk indult, mintha csak ránk várt volna.

És hát igazán remek volt végighajózni a Duna frekventált részén!!!! Soha nem hajóztunk még a Dunán, mindig csak terveztük, de egyszer mindenképpen ki kell próbálni, mert csodaszép!
Itt átkapcsolok fotósblog üzemmódba.

Mitemplomunk

Az út felénél mi is felköltöztünk a teraszra. Na hát itt aztán végképp magukra találtak a fiúk, pedig addig is nagyon odavoltak, és mindent megnéztek, de itt fent még a hajóskapitány fülkéjébe is be tudtak lesni, meg a kikötést is szemmel tartották, meg úgy általában véve minden olyan érdekes volt. 

 Az árvíz miatt sajnos  még mindig nem állt vissza a régi rend, és több helyen is nem áll meg a hajó, vagy el sem megy addig. Pl. a Margitszigetnél sem lehet még kikötnie, pedig tök praktikus lett volna visszafelé a Margitszigetig menni. Így viszont a visszautat már nem vállaltuk be, a skacok is eléggé kezdték már magukat otthonosan érezni a hajón, jobb is volt leszállni még azelőtt, mielőtt valamelyiket valami baj éri, vagy tudom is én, beleejtenek valamit a vízbe.

Búcsúkép a hajóról, Milán integet:

Óóóóó és itt még nincs vége. Folytatom.

Nem csak azért mert éppen idevágó, de még jó is:

Máté úszótáborban

A héten Máté úszótáborba jár. Nem ottalvós, áááááá dehogyis, reggel megy, délután pedig jön haza. Ottalvós szóba se jöhetett volna, és igazából ezen is eléggé vacilláltam, hogy menjen-e vagy sem, hogy jó lesz-e neki, hogy kell-e ez nekem, satarastara.... 

Ott kezdődött, hogy Kristóf anyukája kérdezte, hogy nem akarjuk-e táborba hozni, mert hogy ő mindenképpen fogja hozni Kristófot egy hétre. Akkor én zsigerből hárítottam, hogy dehogy hozom, jó helye van neki itthon, nem kell nekünk tábor. De aztán csak beszéltünk róla, csak beszéltünk róla, és aztán már a gyerekek is beszéltek róla, és magáért a táborért nem volt nagy a lelkesedés, (valószínűsítem azért, mert nem is tudták mit jelent igazából az, hogy tábor, sosem voltak), de hogy együtt menjenek Kristóf, Ábel és Máté, na azért már lelkesedtek.

A program egyébként papíron nem hangzott rosszul, az egyedüli ok, ami miatt kicsit ódzkodtam tőle, hogy nem voltam biztos benne, hogy fognak-e úgy figyelni a gyerekekre, Mátéra, ahogy azt szeretném, és elvárom. Persze olyan hetet választottunk, amikor azok az úszóoktatók vannak velük, akikhez egész tanévben jártak, és ezáltal valamennyire ismerik egymást. Idegenekhez tuti nem adtam volna, és gyanítom, hogy Máté sem lépett volna egy lépéssel sem beljebb a kerítésnél. 

Aztán volt ez a vaslépcsős sztori, mindenki hallott róla, na ez itt volt, a mi uszodánkban. Nem volt éppen kedvcsináló. De aztán valami szülői szerveződés hatására, nyomására egy csomó mindent megjavítottak, kicseréltek, felújítottak még időben. Így hát végül mégis rábólintottam. 

Aztán a múlt héten Máté lebetegedett. Akkor azt gondoltam, mégsem akarják odafent, hogy menjen, és mégiscsak van valami oka annak, hogy egy icipici rossz érzés még mindig ott lapul bennem, valahol mélyen. 

De Máté meggyógyult, összekapta magát. Nagyon menni akart a táborba. Érezte, hogy ez valami vagány dolog, nem akart kimaradni belőle. 

Így hát hétfőn reggel hátizsákkal, polifómmal felszerelkezve megjelentünk a táborban, és akkor kicsit megnyugodtam, mert egész  jó kis zugot alakítottak ki a gyerekeknek. Külön elkerített terület, nincs összevissza mászkálás. 3 sátorban osztották szét a különböző korosztályú gyerekeket, mint az oviban mondjuk. A placcon van füves rész, lehet focizni, röplabdázni, van kosárpalánk, egy kis csúszdás mászóka, homokozó, trambulin, szóval egy csomó szabadidős lehetőség. 

Naponta kétszer úsznak, délelőtt és délután. Kedden és csütörtökön karateedzésre is mennek. Tegnap már strandoltak is, és szerintem ma is fognak. 

Kapnak ebédet, (meg uzsonnát is) amit a Don Pepében fogyasztanak el, Máté teljesen oda is van, hogy ő minden nap étteremben ebédel. Nagyon jó dolga van :)

Tetszik neki, azt mondja. De nagyon elfárad estére, pláne hogy hiába van csendespihenő, azt mondja, olyan rövid, hogy ő nem tud annyi idő alatt elaludni. Este nem is nagyon kell könyörögni neki, hogy aludjon már végre, szerintem még párnát sem fog a feje, már alszik is. 

Végülis jó hogy elment. Nem bántam meg. És még az időjárás is pont táborozásra való :)
Nekem is jól jött egy kis szusszanás ebben a nagy nyári szünetben. Pláne, hogy a jövő hétre is egy csomó mindent tervezek velük.

Gyerekszigetes kalandok

Minden évben, a Sziget mintájára, vagy az alapján megrendezik a Hajógyári-szigeten a Gyerek szigetet. Ez a rendezvény júniusban szokott lenni minden hétvégén. Már tavaly is szóba került, hogy ki kéne menni, de aztán valamiért elmaradt, a június valahogy mindig csak úgy eltelik, és mire észbe kapok, addigra meg már vége is van. Idén is majdnem így jártunk, de végül tegnap, az utolsó napon sikerült kimennünk. Szerencsére még az idő is jó volt, pont kinti programnak való.

Majdnem szigetnyitáskor ott voltunk, de már ekkor is jó sok ember volt, és az út melletti programoknál már meglehetősen hosszú sorok kezdtek kialakulni. Szerencsére a fiúk meggyőzhetőek voltak a tekintetben, hogy nem fogunk hosszú sorokat végigállni azért hogy mondjuk felmásszanak egy falra, vagy akármi, inkább menjünk kicsit tovább, és keressünk valami olyat, ahol nem kell órákig állni a napon, hogy sorra kerüljünk. Találtunk is mindig valami érdekeset.

Például beöltöztek valami spártai katonaszerűségnek, ami tetszett volna nekik, ha a sámán nem ijesztgette volna őket folyton, és Milánka nem parázott volna tőle. Így innen elég sebesen távoztunk. 

Az ugrálóvár az valami olyan találmány, amiért egyszerűen megvesznek a gyerekeim. Bármire képesek lennének egy 5 perces ugrálásért. Szerencsére találtunk egy olyan várat hátul a fák között, aminél nem kellett szinte semmit sorbanállni, így ezt is kipipálhattuk.

A nap fénypontja, szerintem, a minihullámvasút volt, amire Apával ültek fel a fiúk, és nagyon élvezték. Legalábbis a gyerekek. Csak úgy kacagtak és integettek, fülig ért a szájuk. Mondjuk én csak Mátét láttam, mert Milán belül ült, de Feri szerint Ő is nagyon élvezte.

Innen tovább sétálva elhaladtunk a Nagyszínpad mellett, ahol épp végetért egy koncert, és egyszer csak ott találtuk magunkat a Pöttyös Birodalomban, ahol viszont már rendes nagy tömeg is volt. akinek volt elég ideje, és türelme hogy végigállja az iszonyathosszú sort, hogy feljusson a Pöttyös hajóra, ahonnét aztán jobbra-balra lehetett menni és mindenféle feladatot végrehajtani pontokért és ajándékokért, annak biztos jó móka volt. Nekünk sem annyi időnk, sem annyi türelmünk nem lett volna, így mi csak megnéztük ezt a csodahajót, és rögtön a túrórudi készítő üzembe mentünk, túrórudit csinálni sóliszt gyurmából. A gyerekek kaptak egy darab gyurmát, amit szépen összegyúrtak, megformáztak, leöntöttek műcsokival, és megszárították, és végül pöttyös papírba csomagolták, mint az igazi rudit. Évezték:) Végül kaptak egy igazi ehető túrórudit is. 

Amíg várakoztunk a túrórudikra, addig a fiúk műtehenet etettek és fejtek a szomszédos műgazdaságban :)

Majd bohócelőadást néztek, ami nagyon-nagyon tetszett nekik. Mondjuk tényleg jók voltak. Nem a csetlőbotlós fajták voltak, hanem artista bohócok. Vagy valami ilyesmik.

Aztán MarciÚr is felélénkült.

Végezetük pedig Máté bevállalt egy nyilvános mikrofonba éneklést, és Milánnal elénekelték az anyám, édesanyám kezdetű nótát. Aranyosak voltak, mert meg is voltak illetődve, meg a mikrofon is teljesen elbűvölte őket, főleg Milánt, aki inkább csak nézegette, mintsem használta, de Máté szorgosan a szája elé tolta, ami kicsit az éneklés rovására is ment, és már-már azt vártam, hogy mikor torkolja le, hogy énekeljen rendesen. De nagyon ügyesek voltak, és utána borzasztó büszkék voltak magukra, joggal. 

Jól telt a délelőtt, és jól el is fáradtunk, pedig ennél sokkal, de sokkal több mindent is lehetett volna csinálni, nézni, kipróbálni. Mondjuk az nem egy délelőttös program lett volna, hanem mondjuk többször kellett volna kimenni. A rendezvény egyébként a kisvidámparkot leszámítva ingyenes, úgyhogy semmi akadálya annak, hogy akár minden júniusi hétvégét ott töltsön az ember. Csak kellő elszántság is kell hozzá, mert azért elég sokan vannak.
Ha eszünkbe jut, akkor lehet, hogy jövőre is kilátogatunk, a fiúknak nagy élmény volt.

Ott balra, a fák mögött dolgoztam én valaha....