Máté négy és fél

Gondolkozom már egy ideje, hogy mit is írhatnék róla, hogyan is jellemezhetném az én Négyésfélévesemet úgy, hogy ne a pillanatnyi érzelmeim, dühöm, örömöm, meghatódottságom kerekedjen felül, hanem valamennyire megmaradjak a realitások talaján.

Tény, hogy nem könnyű vele mostanában. De hát mikor volt az? Ha jól emlékszem már születése óta mindig van valami, ami megnehezíti a hétköznapjainkat, és ez nyilván már sosem fog változni. 

Most épp küzdök az átlagnál mindig eggyel nagyobb hangerő ellen, a feleselés ellen, a csúnya beszéd ellen, a dacosság ellen, a fujjogás ellen, az értetlenség ellen, és ki tudja még mi ellen. Úgy tűnik sikertelenül, de még reménykedem, hogy hosszú távon talán nem. Ezek nagy részét az oviból hordja haza. Én nem tudom.... a hülyeség komolyan úgy ragad rá, mint a kosz a játszótéren. 

Ezzel szemben viszont egyik pillanatról a másikra képes dühöngő őrültből édes kiscicává változni, és bújni, puszilni, szeretni, simogatni, feledtetve ezzel minden korábbi bűnét. Nekem pedig még igencsak tanulnom kell hogy én is ugyanilyen gyorsasággal tudjak váltani a tüzetokádó sárkányból dédelgető anyukává. Nem mindig megy, mert van amikor tényleg nagyon haragszom rá. Mondjuk amikor nem figyel oda, vagy dacosságból nem tudom, de nem áll meg a biciklivel akkor amikor szólok neki. Igen, volt már hogy át is ment, szerencsére nem egy forgalmas úton, de akkor is! 

Aztán visszaolvasva a legutóbbi 4 éves összegzést, azért vannak változások. 

pl. 

A kedvenc könyve, meséje már nem feltétlenül az Annapeti, bár még az is sokszor előkerül, de most már tulajdonképpen nyitott az újdonságokra. Nézni a Disney meséket szereti, a Dumbó, 101 kiskutya után, a Pinokkio is sokáig porondon volt. A 101 kiskutyától önkényesen kellett megfosztani, mert fél(t) a rablóktól és Szörnyellától. A Pinokkió viszont remek pedagógiai célból, mert egyelőre komolyan elhiszi hogy ha nem mond igazat akkor megnő az orra. :) Szokta is kérdezni, hogy most nem nőtt meg az orrom?

Sokat énekel, a legnagyobb sláger nála még mindig a Nótás Mikulás, tél óta nem tudjuk levenni a műsorról:)

Evés: alapvetően még mindig mindenevő, bár néha bepróbálkozik egy eztnemszeretem-mel. Kedvence talán a gulyásleves. A spenót még mindig sláger. Imádja a fagyit, most ráállt a csokira, de jégkrémből az epreset szereti. 

Ovi: azt mondják jó gyerek, hogy nincs rá panasz. Tavaszra az óvónéni szerint is megtalálta a helyét, barátkozó, már nem csak 1-2 gyerekkel játszik, hanem gyakorlatilag bárkivel. A múlt héten Marci volt a barátja:) Év végére nagyon elfáradt. Részben azért is mert az utolsó két hétre kaptak egy kisegítő óvónénit, (az egész év óvónőmizériával telt) és bár nagyon kedves volt és aranyos, de Máténak szerintem ez már sok volt, és azt mondta, hogy Ő Kati nénivel nem alszik. Hát nem aludt. Így viszont ki volt dőlve estére mint egy darab fa, és reggel is elég sokáig tartott mire sikerült belé lelket verni. 

Milánnal: egyre jobban egy húron pendülnek, bár egyre többet vitatkoznak is, de a viták nem feltétlenül a Máté hibájából kezdődnek, sokszor bizony Milán a ludas. 

Várja a Kistesót, sokat kell vele beszélgetni arról, hogy majd mit hogy fogunk csinálni amikor már itt lesz. Pl. hogy hol fog ülni az autóban,  (Hehehe... erre mi is kíváncsiak vagyunk egyelőre:)) meg ilyesmi. Egyelőre nem tudja elképzelni szerintem hogy fog beleférni az életünkbe. Egyelőre én sem mindig tudom. De azt nem vettem észre, hogy bármiféle averziója lenne Simi iránt, ha róla beszélünk, akkor általában ő hozza fel a témát, és mindig szeretettel beszél róla.

Nagy fiú már. Nehéz elhinnem, hogy ennyire nagy. Annyira bohóc tud lenni:) Meg olyan kis simulós kiscica. Este olyan jó belefúrni a kis szőke buksijába az orromat, vagy csak nézni, hogy alszik. Ilyenkor még mindig érzem rajta a kisbabaszagot.
Nagyon várja a következő szülinapját, mert akkor már 5 éves lesz. (ilyenkor büszkén mutatja az egész tenyerét). Az iskolát is várja, mert akkor majd pókember lesz a farsangon:) Én annyira nem várom... se a következő születésnapját, se azt hogy iskolás legyen, hogy pókembernek öltözzön azt meg pláne nem. Az 5  az már olyan sok!!!! Pedig nyilván 2 év múlva ilyenkor valami könnyes csöpögős bejegyzéssel fogok jönni, hogy hová lett az én pici kis óvodásom, és nagyban készülünk majd az iskolára. Igen, papíron még messze van. De ha arra gondolok, hogy Milán is már kétésfél, és ő is még csak most született, akkor sittysutty el fog telni ez a két év.
De egyelőre még MOST van!!!! És most még csak(?) 4 és fél:))))

Szájról-szájra

Többek között azért sem szeretem, amikor olyan gyenge vagyok minta harmat, és szinte csak a túlélésért küzdök, mert ilyenkor az életkedvemerőm mellett jelentősen megcsappan a humorérzékem is, amire viszont nagy szükségem van/lenne a hétköznapokban egy négyésféléves és egy kétésféléves mellett. Itt rögtön a tegnapi nap, amikor az oviból hazafelé jövet azon az 50 méteres távon fennhangon ordibálták mind a ketten hogy  Esik a hó, fingik a ló, seggen csúszik az igazgató örökbecsűt, tovább színesítve a már eddig is oly színpompás palettájukat. Igazából már vártam is, hogy mikor bukkan majd fel a ovi éterében a fenntemlített, és csodálkoztam is, hogy eddig még nem hallottam, hát most tessék... Milán nagyjából 3 mp alatt magáévá tette a versikét, miután Máté az ovikapuban volt szíves megállítani egy szóra, hogy 

- Várj csak Milán, mondok neked valamit! 

és ezt mondta. 

Szóval ezt skandálták hazáig torkukszakadtából, és nem érdekelte őket egyáltalán, hogy hányszázszor kérem őket, hogy hagyják abba, csak mondták-mondták. 

Aztán később azon kezdtem gondolkodni, hogy  hogy a fenébe tudnak fennmaradni a nagyvilágban ezek a buta versikék,  mert emlékszem, hogy ezek már az én időmben is irtó viccesek voltak, és gondolom az előtt is, mert mi is csak megtanultuk valakitől, meg azok is, meg azok is.... Szóval azon gondolkodtam, hogy ha azt feltételezem, hogy egyik szülő sem a fenntemlítettel kezdi meg a gyerekek mondókázását, hanem a csipcsipcsóka és társaival, akkor hogy lehet az, hogy ezek évtizedek óta megállják a helyüket, míg egy anyáknapi-karácsonyi-mikulásos versre gyakorlatilag már másnap nem emlékeznek, de egy év múlva tuti nem. Sőt, azok biztos nem is másznak pillanatok alatt a fülükbe.

És akkor elképzeltem, hogy milyen lenne, ha mondjuk az oviból kifelé jövet mondjuk a Talpra magyart szavalná minden óvodás fennhangon:) Vagy bármi mást. Szerintem akkor is legalább ennyien megbámulnának bennünket, mint ahányan tették ezt tegnap ki ezért, ki azért. 

Holnap lesz az utolsó nap az oviban, aztán vége a kiscsoportnak, és jön a középső majd a nagycsoport. Én pedig kíváncsian várom, hogy melyik évben fog felbukkani az életünkben a Petőfi Sándor gatyában táncol... kezdetű hasonlóan vicces remekmű:)

Veszprém

A szívünk csücske. Hacsak tehetjük, amikor errefelé járunk mindig megállunk itt egy kicsit, de minimum megyünk egy kört autóval. Most sem volt ez másképp. 

Persze a fiúk nem a mi fiaink lennének, ha azon a negyed órás úton is nem aludtak volna el az autóban. Pedig Máté már majdnem kibírta, ő csak az utolsó 5 percben dőlt ki végleg, még mielőtt megmutathattuk volna neki, hogy hová jártunk iskolába, és hogy hol laktunk. Így most erről lemaradt, amit néhányszor a szemünkre is vetett, hogy de hát azt mondtátok.... De megígértük neki, hogy majd legközelebb ott állunk meg, és ez látszólag kielégítette, mert azóta nem feszegeti a témát. 

Most viszont az Óvárosban álltunk meg, mivel legfőképp ebédelni szerettünk volna, de előtte még sétáltunk egy elég nagyot, felmentünk a várba, ahol jól belecsúsztunk valami rózsasziromszórásos templomi körmenetbe, ( a fiúkat nagyon érdekelte), jól lenéztünk a völgybe, én pedig még keseregtem is egy sort, hogy bizony megöregedtünk, mert akárhogyis osztottam-szoroztam 10 évnél nem jött ki kevesebbre az az idő, amikor még egyetemistaként jártam föl ide. 

Azóta persze sokminden megváltozott, a város is részben újjáépült, meg hát most két és fél kismészárossal róttuk a jólismert utakat, de az érézs az valahogy sosem fog elmúlni.

 

 

A vár után még mentünk egy kört a városban, de mivel nem nagyon találtunk vasárnap délben nyitva olyan helyet ami jó lett volna nekünk, így visszatértünk a megszokott óvárostéri helyünkre, ahol a fiúk jó adag neméppolasz pizzát pusziltak be jóízűen, majd egy nagy pohár limonádéval öblítették le. Ez volt a legnagyobb dobása a hétvégének szerintem, egyrészt, ahogy próbálták kimondani hogy limonádé, főleg Milán, na hát az minden volt, milonádé, linomádé, meg még ezer más, másrészt meg hogy szívószállal itták. Milánt teljesen elbűvölte a szívószál mechanikája:, hogy ha megszívja, akkor kifolyik a tetején.:)

Innen villámlátogatást tettünk egy barátnőmnél, ahol a fiúk kezdetben túlságosan is visszafogottan (mivel megint elaludtak a kocsiban), majd túlságosan is felszabadultak viselkedtek, így jobbnak láttuk még az előtt távozni mielőtt maradandó károkat okoztak volna. Sajnos nem készült kép arról, hogy mennyire tetszett nekik Leó, a labradorkutyus, akitől méretétől fogva először igen-igen tartottak, de aztán látták, hogy Leó hátán fát is lehetne aprítani, és akkor már nagy volt a barátság, nem is akarták abbahagyni a simogatását.

Hazafelé persze már nem aludtak egy percet sem, vagy már csak nem mertek elaludni a kocsiban, mert eddig mindig felébresztettük őket, este viszont megint úgy dőltek jobbra-balra mint a krumpliszsákok.

Jó kis hétvége volt:) És még csak rosszul sem voltam, meg olyan nagyon gyenge sem, mint amilyen itthon szoktam lenni. Igaz, még azóta sem sikerült kipihennem magamat, pedig már szerda van:)

Füreden

Az ovis délelőtt után szinte akadálymentesen haladtunk a Balaton felé, a fiúk aludtak mint a bunda egészen a Balaton partig, de ott is szerintem csak azért ébredtek fel, mert lelassult a forgalom, és volt olyan szakasz ahol gyakorlatilag lépésben haladtunk. Nem tudom miért, de ilyenkor mindig felébrednek. Ha pl. hosszú útra megyünk, akkor nekem rémálmom a piroslámpa és a sorompó, mert ha egyszer megállunk és felébrednek, akkor utána már nem alszanak vissza, még akkor sem, ha csak 5 percet aludtak előtte. 

Na de... szóval lelassultunk, majd utóbb kiderült, hogy valami Harley Davidson találkozó volt Alsóörsön. Ez megindokolta azt a rengeteg motorost is az úton. A fiúknak nagyon tetszettek a motorok, mondanom sem kell. Némelyik nekem is nagyon bejött, és szívesen rápattantattam volna és mentem volna vele egy Balcsikört. 

Végül csak megérkeztünk, majd elfoglaltuk a szobánkat Máté nagy örömére, mert Őt egész addig az foglalkoztatta csak és kizárólag, hogy hol fogunk aludni. 

Mivel a focinak már vége lett mire mi leértünk, nem volt jobb dolgunk, mint lemenni a partra. Én persze nem készültem fürdésre, egyrészt mert esőt mondtak, másrészt mert úgy gondoltam, úgyis hideg lenne még a fiúknak víz. Ők persze amint meglátták a vizet, és hogy még fürdenek is benne, ők is rögtön arrafelé vették az irányt, és akár még ruhába is bementek volna a 20 fokos vízbe, de végül csak láblógatás lett belőle szerencsére. 

Majd homokozás, aminek persze megint csak pancsolás és sarazás lett volna a vége, mert mire észbe kaptunk, addigra Máté már a többedik vödör vizet hozta a Balatonból.

 

Majd jégkrémeztek is egyet:

Vacsorára mind a ketten bepusziltak egy jó nagy adag tarhonyás marhapörit, majd amikor már tele volt a pocakjuk, akkor főleg Milán labirintusjátékot kezdett játszani a padsorok között, de előtte még beesett két pad közé fejjel a betonba, (szerencsére nem lett semmi baja), majd húzódzkodott a sátortartó állványzaton (ezt egy nála jóval nagyobb fiútól leste el) majd valami kemenceszerűségből kellett kivadászni, és végül oltári csattanással felborított egy sörpadot. Na ekkor gondoltuk úgy, hogy akkor jobb most elhagyni a tett színhelyét, mielőtt még nagyobb bajt is okozna, úgyhogy fogtuk a járgányokat és visszasétáltunk a parti sétányra, hogy kifuttassuk még a fiúkból a bennük rejlő energiát.

Ott messze, az a piros és a fehér pötty, azok a mi fiaink.

Persze volt elmaradhatatlan kacsanézés, meg kavicsdobálás, meg szökőkútnézés, meg hajónézés, (meg távolban villámlás), csak a szokásos.

 

Alig bírtunk visszamenni a szállásunkra, ahol gyors zuhanyozás után a fiúk pikkpakk úgy kidőltek, hogy kábé 3 másodperc alatt aludtak el mind a ketten. Még az estimeséjüket is csak reggel kérték:) Tényleg! Azzal ébresztették Apát olyan fél 7 körül, hogy akkor ezt a mesét meséld el nekünk, pedig reggel sosem szoktunk mesélni. 

Reggeli után még gondoltunk járunk egy kicsit, amiből az lett, hogy végül megint csak a parton kötöttünk ki, és a kis sétából megint egy jó nagy séta lett, pláne hogy Milán szerzett magának egy adag fagyit is, mert annyira bambulta a fagyiemblémát szerelő bácsit, hogy az ki akarta szúrni a szemét  adott neki egy tölcsért, de persze Milánnak az első szava az volt, hogy miért nincs benne fagyi, így hát rakattunk neki bele, meg persze Matyi is kapott, meg akkor már én is, amit komótosan elnyalogattunk egy padon.

Innen aztán gyorsan hazamentünk, összepakoltunk, és Veszprém felé indultunk tovább.

Csiribiri délelőtt

Jó kis nyüzsgő hétvégén vagyunk túl, szerintem egy hétig fogom pihenni, és akkor örülhetek, ha sikerül kipihennem magam, mert ez Máté utolsó hete az oviban ebben a tanévben, és legalább a jövő hétnek jó lenne frissen-fiatalosan nekivágni. No de hát minden napnak a maga baja....

A hétvége a szombat délelőtt kezdődött, mily meglepő:) Ekkorra volt ugyanis szervezve egy ovis összeröffenés, amolyan családi nap, hogy így egy év után ismerjük meg egymást mi szülők is legalább annyira, hogy  mondjuk az utcán ne menjünk el egymás mellett. Persze nem jött el mindenki de azért elég sokan ott voltak. 

A piknik a Margitszigeten volt megtartva, és délelőtt 10-kor, egy sziget körüli kisvonatozással vette kezdetét. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy esélyes, hogy mi erről le fogunk maradni, reggeli készülődésben és pakolásban ugyanis nem vagyunk valami túl jók/gyorsak, valahogy hiába kelünk fel időben mindig sikerül elszöttyögni az időt. De most egészen flottul mentek a dolgok, és időben oda is értünk, sőt... voltak akik még utánunk érkeztek! Mikor minden gyerek és felnőtt megtalálta a helyét a vonatot, akkor kezdődött a vonatozás, ami fogalmam sincs hogy hány percig tartott, de a sziget túlsó végén rakott le minket. Menet közben egy csomó infó elhangzott a sziget nevezetességeiről, de ebből én szinte semmit sem hallottam, sebaj.

Innen a kisállatkertbe mentünk, ahol Milán teljesen rákattant a lovakra, és ő mindet meg akarta simogatni:) Persze nincs olyan sok, hogy ne tudta volna mindet megsimogatni akár, csak nem mind akart odajönni hozzá. 

Nagy nehezen végül csak sikerült odébbhúzni, igaz itt már megpendítettem egy későbbi kakaóscsiga lehetőségét is, amit a kispadon kacsákat nézve fogyasztottak el a többi gyerek társaságában.

 

A gyerekek körében a legnagyobb siker talán a szerencsétlen Madách-szobor megmászása volt. Szegény szobor minden csücskéről lógott egy gyerek, kicsik és nagyobbak egyaránt, ki erről ki arról próbált magának egy kis helyet szorítani. Csoda, de senki nem esett le, nem ütötte meg magát, pedig erősen benne volt a pakliban, hogy ennek bizony sírás lesz a vége, de szerencsére nem lett.

Aztán a nagy rét közepén szépen letáboroztunk, és kezdődött az ún. szabadprogram, nem mintha egész eddig olyan nagy kötöttségekkel működtünk volna, de itt aztán a fiúk fociztak, vagy úgy csináltak, mintha fociztak volna, bottal kapirgálták a földet, de volt aki tollasozott, meg ilyesmi. Máté leginkább focizott és csatakosra izzadta magát, de olyan szép volt a kis csapzott buksija:) Milán pedig a takaró mellett táborozott le, mert ott volt az ennivaló.

Kicsit korábban jöttünk el mint a kemény mag, mert innen rögtön a Balaton felé indultunk, mert Ferinek is épp ezen a hétvégén volt céges rendezvénye. Maradtunk volna még, mert jól éreztük magunkat. Mondjuk sokkal tovább egyébként sem tudtunk volna maradni, Milán  már így is csak félgőzzel közlekedett olyan álmos volt, vagy épp cipeltette magát nagy vígan.

 

Az autóban szerintem egy percen belül elaludt, nem tudom pontosan, de a amikor a Nyugatinál hátranéztem már javában durmolt. 

A Hetedik

Focilázban

Szeretnek focizni. Leginkább Apával, de ha Ő nincs, akkor én is jó vagyok kapusnak. Máté már ügyes céloz, rúg, cselez, nagyon meglátszik és érződik rajta a fociedzés, sokkal stabilabban, ügyesebben kezeli a labdát, mint korábban. Máté sosem akar kapus lenni. 

Milán egyelőre ritkán vesz részt a meccsekben, rúg néha egyet-egyet, majd szalad két kört csak úgy.  Sokszor mondja, hogy Máté focizzunk, ami nála annyit tesz, hogy Máté focizik, ő meg szaladgál körülötte. Ha rúg, akkor viszont nagyon nagyot, és nagyon erőset tud rúgni, és egyenesen. Többnyire ballábas, de van amikor jobbos. Bár még a kezénél sem döntött, hogy melyiket akarja inkább használni, mostanában inkább a jobbot használja, de ha nem fér el, akkor lazán vált balra.

Gólörömben viszont nagyon jó:)

Pályára vonul a csapat:

Amikor Milán is beszáll:

A gólöröm:

Dunaparton-Verőce

A változatosság kedvéért, és mert vasárnap jó idő volt és mindenképpen akartunk menni valahová, végül a Duna-partra mentünk, Verőcére. Semmi extrát nem terveztünk, csak hogy kicsit kimozduljunk, sétáljunk, meg lesz ami lesz. 

Miután megérkeztünk felmásztunk a hosszú lépcsősoron a templomhoz. Illetve csak én másztam, a többiek simán mentek volna fölfelé.

Fentről jól lenéztünk, a fiúk találtak valami sáros domboldalt, ahonnan csúszkáltak, és ahonnan nem is nagyon akartak eljönni. Részükről már ennyi elég is lett volna, nem kell ide Dunapart, meg fagyi, meg semmi. De aztán csak eljöttek elrángattuk őket onnan, majd kábé 5 perc múlva Milán valamiért hisztizni kezdett, de veszettül, és egészen az autóig nem is hagyta abba. Ott beleült a babakocsijába, majd kimászott és inkább motorozott volna, majd megint inkább kocsi, vagy mégsem.... szóval valahogy így.

 Nagy nehezen csak lejutottunk a partra, ahol a fiúk rögtön letelepedtek a földre buktázni, majd végehosszanincs kavicsdobálásba kezdtek. Ez a vízbe kavicsdobálás a legjobb móka a világon szerintem, ez minden hiperszuper játszóteret és egyéb más gyerekprogramot magasan überel. Szerintem sosem hagynák abba, de legalábbis addig nem, amíg van a parton kő.

Miután elhárítottunk még egy Milánhisztit, mert nem akart jönni, majd még egyet, mert motorral akart feljönni a lépcsőn, a cukrászda teraszán letoltunk egy-egy adag nagyon finom fagyit. (miután Milán még egyet hisztizett mert nem olyan fagyit választott mint Máté, de erre csak akkor jött rá, amikor már kézhez kapta, de végül csak lecsúszott neki ez is:))
Egyébként olyan fura, hogy már Milán is profi módon nyalja a fagyit, sőt megkockáztatom, hogy szebben eszi mint Máté, mert Máté elbohóckodja, elvicceskedi, mert szerinte nagyon mulatságos, hogy a feje búbja is fagyis, Milán pedig inkább a pocakjára koncentrál, és szinte cseppmentesen benyalja az egészet tölcsérestől, mindenestől.

Hazafelé persze 5 perccel az érkezés előtt aludtak el. Milánt persze be kellett cipelni, de amikor levettem róla a nadrágját akkor azért felébredt, és kikövetelt magának egy melegítőalsót, de aztán szerencsére hang nélkül aludt tovább, és aludt vagy 4 óra hosszát. Komolyan már teljesen követhetetlen, hogy mikor mennyit alszik, néha azt hiszem, hogy most mekkorát fog aludni, és alig alszik, máskor meg sittysutty úgy kiüti magát, hogy már ébreszteni kell délután, hogy ne menjen az éjszaka rovására. Na mindegy.

Huszonnyolc plussz

Nem olvastam vissza az eddigi Simivárós (igen, egyelőre Siminek hívjuk:)) bejegyzéseimet, de el tudom képzelni, hogy mindegyik azzal kezdődik, hogy rohan az idő, és már itt és itt tartunk. Ezt most is el tudnám mondani, az idő még mindig könyörtelenül rohan, bár vannak olyan rossz napjaim, amikor viszont azt gondolom, hogy nem ennek sosem lesz vége. Sem  a napnak, sem ennek a babavárásnak. Aztán csak vége lett a napnak, és egyszer csak vége lesz ennek a pocakosodásnak is...nem is olyan sokára. Kedden már a 29-dik hetet töltöm, aztán gyorsan itt a 30, és onnan emlékeim szerint már nincs megállás. Bár az emlékeimre mostanában nem szívesen hagyatkozom, mert ha a korábbi terhességeimre gondolok, és még ha súlyozom is a dolgokat az idő mindent megszépít faktorral, még akkor is úgy emlékszem, hogy nem kínlódtam ennyit, mint most, és ha igen, akkor is leginkább a végefelé, amikor már úgymond megengedett egy kis kínlódás. De most... most mintha folyamatosan csak nyűglődnék. Legalábbis én is így érzem. A környezetemet meg inkább meg sem kérdezem. 

Már az elején sem voltam jól. Aztán talán volt egy-két jó hetem, de alapvetően nem mondanám olyan felhőtlen boldogságnak ezt a babavárást, valami bajom mindig van. Hol brutál fáradt vagyok, hol ideges, hol ideges és fáradt egyben, hol itt nyom, hol ott feszít, ennék is meg nem is, és persze savasodok is. Lomhának és hatalmasnak érzem magamat, és a nagytestűségemet csak még jobban kiemeli az, hogy nyár van, jó idő, és nem lehet a kabát mögé bújva elbliccelni a tükörrel való szembesülést.

A Similak pedig egyre csak nő és nő, és kicsit ijesztő, hogy meddig fog még nőni, mert már most is hatalmas, ennek ellenére úgy érzem mégsem fér el, most már mindenhol ott van, mindenhol kapirgál, vagy épp kiteszi a kis tappancsát éppen oda ahová a nagytesók is kitették. Hát nem mindig kellemes, de azért alapvetően szeretem amikor lubickol. 

A Nagyok várják. Máté tervezget, mi hogy lesz majd ha itt lesz a picibaba, például hogy ki hová fog feküdni a nagyágyban. Szerinte simán el fogunk férni, mert ha ő ÍGY (mutatja) fekszik, Milán meg ÚGY, akkor közéjük még bőven elfér a kisbaba. Nem mondom, hogy nincsenek kételyeim ezen a téren, de majd meglátjuk ha eljön az ideje. Aztán most már az is nagyon foglalkoztatja, hogy ki fog rá vigyázni, amíg én kórházban leszek. 

Milán pedig rendszeresen a pólója alá gyűri a nyuszikáját és úgy sétálgat vele fel-alá.  Aranyos:)

Ma pedig annak örömére, hogy éppen akkor voltam felöltözve, amikor Feri is itthon volt, gyorsan lőttünk pár fotót, és a nagy fényképezkedéshez Máténak is megjött a kedve, aki viszont épp a farmer és a melegítőalsó között volt félúton kisgatyában:) 

Katasztrófacsütörtök

Azzal kezdődött ugye, hogy Milán már 5-kor felébredt, majd visszaaludt, és muszáj volt felébreszteni az ovi miatt. Aztán mikor hazajöttünk nem igazán találta a helyét, és semmihez sem volt kedve, majd elaludt a délelőtt közepén  a kanapén. Én is hulla fáradt voltam, de épp a meggymagozás közepén tartottam, nem akartam már félbehagyni és kimosakodni, gondoltam gyorsan befejezem és én is mellékuporodom. De mire végeztem, addigra Milán is végzett. Szóval a mellékuporodásból nem sok minden lett. Pláne, hogy amikor megérintettem sütött a buksija. 39.3. No jó.... még szerencse, hogy délután van doktornő, ovi után akkor odamegyünk nyitásra, mégiscsak hétvége jön. 

Tudtam, sejtettem, hogy a láz miatt nem tud aludni, és amikor lement a hője el is aludt megint. Ekkor már majdnem 3 óra volt. Reménykedtem, hogy elég lesz neki egy röpke 1 órás szundi, és nem kell megint felébresztenem, mert menni kell Mátéért. Nem volt neki elég, felébresztettem. 

Elindultunk Mátéért. Ragaszkodott a motorjához. Jó.

A zebránál elengedett bennünket egy autó. A második autó is megállt az első mögött, szépen, ahogy kell. A harmadik viszont valahol nem ezen a földön járt, mert szépen belecsúszott a másodikba. Óriási csattanás volt, de személyi sérülés szerencsére nem történt. De akkor is. Aztán láttam, hogy a 3-dik autó nyilván ki akarta kerülni a 2-dikat mikor ráébredt, hogy megállni már nem fog tudni, mert az jobb lámpájánál érte a találat. Akkor egy kicsit elgondolkoztam, hogy ha sikerül neki kikerülni, akkor viszont telibe talál minket Milánkával, mert gondolom ránk már nem maradt volna energiája, pláne ha arra se volt, hogy észrevegye hogy 2 autó már áll a zebra előtt. No mindegy. Ezért is nem szeretem amikor elengednek minket a zebrán, inkább kivárom a sorom, és akkor indulok el, amikor jónak látom, mert már nem először jártunk így, néhány éve pont ugyanezen a zebrán ütött el majdnem egy fekete merdzsó, mert kivágott a kukásautó mögül. És azt már csak halkan jegyzem meg, hogy ez az ovi előtti zebra, ahol abban az órában elég sűrűn járnak a gyerekek, kisebbek-nagyobbak, és bár ki van ezerfeléképpen táblázva, hogy figyeljünk már oda, meg sebességmérő, meg lópimpili minden van, de hát úgy néz ki hiába. 

Végül épségben odaértünk a doktornőhöz, ahol rendesek voltak, mert az állapotomra való tekintettel kaptunk egy külön szobát, ahol várakozhattunk, így nem kellett a többi 15 beteggel vegyülnünk ott egész délután. Kiderült, hogy Milcsinek mandula- és középfülgyuszija van, egyik oldalon nagyon, a másikon még jobban. Ehhez képest egész jól volt, nem tudom ez nem fáj neki? Mert a lázon kívül tényleg nem volt más tünete, de még csak sírni sem sírt. Erről meg az jutott most eszembe, hogy Máté egyik ovistársának hamarosan meg kell műteni a fülét, mert neki meg  valami tünetmentes fülgyuszkóból visszamaradt brutál halláskárosodása van, hátulról jövő hangokat nem hall. Szóval tényleg elég csak a szomszédba menni, hogy rájöjjünk, hogy nem is olyan rossz a mi helyzetünk, mint amilyennek elsőre látszik.

Hazafelé a gyógyszertár felé mentünk, és nem is volt semmi, mígnem Milánnak érdekesebb volt a villamos, mint minden más, így miközben a villamost nézte orraesett a motorjával. Ömlött a szájából a vér, és először azt sem tudtam, hogy honnan jön a vér, és csak reméltem, hogy nem a fogát verte ki. A gyógyszertár előtt kábé 5 méterre történt az eset, így stílusosan üvöltő gyerekkel, és habzó-vérző szájjal toppantunk be a gyógyszertár közepébe. Szerencsére nem történt a fogának baja, csak a felső ajkát belülről sértette fel, az vérzett annyira, de hamar csillapodott a vérzés, és Milcsi is nagyon ügyesen tartotta a szája elé a zsebkendőt. Olyan kis aranyos volt:) Úgyhogy végül még a gyógyszereket is sikerült beszereznünk. Micsoda heppiend.... lehetne.... 

Ha este Milán nem változott volna újfent kiskályhává, és csak forgolódott, csak forgolódott, kínlódott, nem találta a helyét, míg végül a vacsora utáni cataflam cseppre csak adtam neki egy adag nurofent, majd jó 1 óra múlva, amikor még mindig 39.7 volt a hője, akkor kapott még egy kúpot is, ami végre használt, és elkezdett hülni. 

Az igazi heppiend, hogy ezek után az éjszakánk egész jól telt, Milcsi lázmentes volt, gyakorlatilag óránként simogattam a buksiját, hogy nem meleg-e, úgyhogy ha kipihent nem is vagyok, de legalább megnyugodtam, hogy a nehezén túl vagyunk (azthiszem). Pláne hogy ma reggel óta lázmentes, mosolygós, és éneklős. 

És kábé fél óránként elmondja hogy megütötte a száját a földbe.

Most pedig az x-dik körét rójja a szobában a társasjátékos dobozzal a kezében, mert ő dolgozni megy. 

- Sziasztok, megyek dolgozni!!!! Majd este jövök!

Szóval megmarad:)