Séták

Ideérkezésünk után kellett néhány nap, mire rá tudtam venni magamat arra, hogy nekivágjunk a fölöttünk lévő hegynek. Milán a hátamra került a halacskás meiteiben, amit először eléggé nehezményezett, de mire kiléptünk az ajtón a tükörben már vígan viháncolt, és tette ezt az út nagy részén, lóbálta a lábait, végül még el is aludt volna szerintem, ha mentünk volna még néhány percet. Máté ragaszkodott ahhoz, hogy motorral jöjjön, semmiképp nem tudtam róla lebeszélni, így jobb a békesség alapon hagytam, had jöjjön azzal. Persze az emelkedő harmadánál már mondogatta, hogy nem bír jönni, de aztán csak jött, becsületére legyen mondva.

A fél órás körsétánk alatt Máté folyamatosan sünit keresett, de nem talált, be kellett érnie két lóval, és néhány báránnyal, ennek ellenére nagyon élvezte.

Egyébként nem tudom, hogy errefelé mennyire divat a hordozás bármilyen formája is, egy nagyobb városban gondolom hasonlóan elterjedt mint nálunk, de itt faluhelyen úgy néztek rám és a hátamrakötött Milánra mint egy űrlakóra, aki véletlenül idecsöppent. De hát itt leszünk még egy darabig, úgyhogy majd megszokják. Addig meg legalább van miről beszélni a faluban : -)

Azóta már több hegyi sétát is tettünk, és hol innen, hol onnan tekintünk le a falura, hol motorral, hol babakocsival, hol ezek nélkül vágunk neki. A kedvencem, amikor a fiúk kézen fogva jönnek : -) Az olyan mosolycsalogató, szívet melengető. (Feltéve ha épp nem a salakos partnak indulnak neki nagy egyetértésben)

Névnapos Milán

Milán, Milánka, Milus, Milcsi, Milcsuszó, Milcsiszi… Bárhogy is hívjuk, Ő a mi névnapos Milánkánk :-) Aki kis kerekpofijú, huncutmosolyú, csillogószemű, nyuszi fülét morzsolgató, hinta-és csúszdabetyár, pocakfőnök. Aki nagy sumák, de mégsem tudok rá haragudni. Aki mindenki megmosolyogtat. Aki vonzza a puszikat, és akit elmondhatatlanul szeretünk :-)

Boldog névnapot Milánka!

Így szereti a nyuszikáját:

Hegyi kirándulások

A szombati városlátogatás után vasárnapra hegyi kirándulásokat terveztünk. Az időjárás elég változatos volt, a nap folyamán mindenből kaptunk egy kicsit, nyári hőségből, szemelkélő esőből, sűrű esőből, és még jégesőből is.   De hát ugye az időjárás az egyetlen, amire nincsen hatásunk, minden egyéb csak rajtunk múlik, így nem hagytuk magunkat, és útra keltünk.

Először egy közeli tóhoz mentünk, amit egy prospektuson találtam(Gérardmer Lac) és  amiről csak én gondoltam, hogy közeli, igazából nem is volt olyan közel, mert relatív sokat kellett autóznunk a hegyeken keresztül. Szerencsére most Máténak sem volt semmi baja, így zavartalanul tudtuk élvezni az utat. Imádom a hegyi szerpentineket, a meredek sziklákat, a mély völgyeket, egyszerűen nem tudok betelni a látványukkal.

A falu nagyon hangulatos, igazi üdülőfalu jellegű. A tónál jó idő esetén számtalan sportolási lehetőség van, lehet strandolni, vízisízni, csónakázni, vízibiciklizni, meg sétahajózni. De mivel nem volt épp strandidő, így elég kevesen lézengtek arra, mi is épp csak sétáltunk ott egy kicsit, aztán próbáltunk úgy elslisszolni a vízibiciklik meg hajók előtt, hogy Máténak ne jusson eszébe, hogy bármelyikbe is beüljünk.

A faluban még megejtettünk kávézás-sütizést, aztán továbbálltunk.

Meg sem álltunk a köv. célpontunkig, ami a Ballon D’Alsace volt, azaz Elzász csúcsa, ami nem teljesen igaz, mert ez a hely 1250 méteren van, a Vogézek legmagasabb pontja pedig a Grand Ballon 1424 méter. Az oda vezető út nagy részét még az I. vh. idején építették, a fronton harcoló csapatok utánpótlásának biztosítására, és elhalad néhány csatahely mellett is. Az egyik ilyen emlékműnél épp volt valami megemlékezés, koszorúzás.

A Ballon D’Alsace két okból is jelentős. Egyrészt itt találkozik Elzász, Lotaringia, és Franche-Comté, valamint négy francia megyének is itt van a határa. Valamikor itt húzódott a francia-német határvonal. A hegyoldal tele van I.vh-s lövészárkokkal, de ezeket végül nem használták.

Persze nem mind az 1250 métert kellett a saját lábunkon megtenni, jó darabig autóval mentünk, csak a legvégén kellett gyalogolni, de az már nem volt fárasztó, még Máté is élvezte. Bár neki az tetszett a legjobban, amikor a leérkezés előtt 5 perccel brutális jégeső szakadt a nyakunkba : -) Milán egy darabig vígan viháncolt, meg apázott a hátizsákban, majd szundikált egy kicsit, és csak a fején kopogó jégdarabok ébresztették fel.

A jobb felső képet Máté csinálta. Azért vagyunk beroggyantva, mert miután készült néhány jól sikerült kép a cipőnkről meg a lábunk száráról próbáltunk úgy helyezkedni, hogy a fejünk is benne legyen a képben : -)  Egyébként nagy kár, hogy Matyit nem lehetett fényképezés közben megörökíteni, mert amilyen büszke volt magára azt látni kellett volna : -)

Kedvenc kép:

A kilátás még ebben a borús-esős időben is nagyon szép volt. Tiszta időben állítólag jól látható a németországi Fekete-erdő, a Rajna –vidék, és az Alpok. Hogy mi ezekből pontosan mit láttunk, azt nem tudom, de azt mindenképpen, hogy hogyan esik a hegyek fölött az eső. Nagyon érdekes volt.

Mivel a fiúk már eléggé odavoltak, és egy kicsit mi is, így hazajöttünk pihenni, és ebédelni-vacsorázni. Milán aludt is egy jó nagyot, de Máté mivel 5 perccel a megérkezés előtt aludt el a kocsiban, és amikor kiszálltunk felébredt, így ő már nem tudott visszaaludni, és benne volt a bugi a lábában. Így estefelé még úgy gondoltuk levezetésképpen felmászunk a házunk felett lévő kereszthez. (Le Croix de Mission 663m) A kiírás szerint fél órás túra az egész, és valóban annyi is volt nagyjából. Szemeztem már korábban is ezzel a túrával, mert úgy gondoltam, hogy fél óra az nem olyan sok, be tudom vállalni én magam is a fiúkkal, Milán háton, Máté gyalog, de még jó hogy nem vágtam neki, mert elég meredek, kavicsos, szűk ösvényes emelkedőn kellett felmenni, nem igen boldogultam volna. Így is elég nehéz volt Mátét az ösvényen tartani, ráadásul volt egy rész, ami átvezetett a birkák legelőjén, és hát ott aztán minden volt, amibe nem kívántunk belelépni. De azért minden gond nélkül megúsztuk, és Máté is szuperül jött. Egész végig azt kérdezgette, hogy hol laknak a rókák, és hogy mikor jönnek már elő, keressük meg őket, stb. Fent a keresztnél pedig a lemenő nap fényében nagyon jó rálátás volt a falura.

Hazaérve gyors fürdés, kullancskeresés (szerencsére egyet sem szedtünk össze), vacsora után egyik fiút sem kellett sokáig altatni : -) Minket sem : -)

Strasbourg

Franciaországi tartózkodásunk első nagy kirándulása Strasbourgba vezetett. Izgatottan vártam ezt az utat, mert az egész heti falusi semmittevés után már nagyon hiányzott a városi nyüzsgés és az emberek. Aztán amikor a hét közepe felé a VogézTv-ben mutatták egy kis részletét a városnak, akkor még nagyobb lett a kíváncsiságom, mert a riporter háta mögött feltűnő pici részlet is olyan szépnek tűnt, olyan másnak, mint az összes eddigi város, amit eddig láttam. És valóban egész más is volt.

Strasbourg Elzász kulturális és kereskedelmi központja. Elzász évtizedekig hol Németország (ill. Poroszország), hol Franciaország része volt, majd a II. világháború után a német-francia megbékélés hatására Strasbourg az európai egység szimbóluma lett, 1949 óta az Európai Tanács székhelye, és itt ülésezik az Európai Parlament. 

Az út elég vadregényesre sikeredett, a Vogézeken keresztül kanyargó hegyi utakról gyönyörködhettünk volna a panorámában, a völgyekben lapuló falvakban, a hatalmas erdőkben. Azért csak VOLNA, mert Máté egész végig nyafogott,hol ezért hol azért, végül azért hogy hányingere van, de mivel mindig van valami baja mostanában, ezért nem vettük komolyan és pont mire sík területre érkeztünk kidobta a taccsot. Úgyhogy gyors kimosakodás, és átöltözés után ebben a remek hangulatban érkeztünk meg a városba, bár a kedélyek addigra némileg lecsitultak, akkor már csak nevetni tudtunk az egészen.

Felirat hozzáadása

Egy városközponthoz közeli parkolóházban álltunk meg, mert az óvárosba nem lehet autóval behajtani,  (egymást érik az ilyen parkolóházak, és elég olcsón lehet ott parkolni.) és innen gyalog keltünk útra.

Strasbourg óvárosa a Grande Ile (Nagy Sziget) igazi turistaparadicsom.  A sziget egyik negyede, a Petite France, telistele van kis sikátorokkal, szűk utcácskákkal, és csodaszép jellegzetes favázas házakkal, muskátlikkal. Igazi elzászi hangulatot áraszt. Imádom az ilyen helyeket.  A szuvenírboltok kirakataiból számtalan méretű és formájú gólya köszön ránk, ami Elzász jelképe. A folyón átívelő hidakról pedig remek a panoráma. A sziget a Világörökség része.

A város legnagyobb nevezetessége a gótikus Katedrális. Tornya 142 méter magas, és 1284-ben kezdték el építeni, de csak 1439-ben készült el. A toronyba 330 lépcsőfokon lehet felmenni, de most nem mentem fel, valahogy kiment a fejemből, elvarázsolt a Katedrálist körülölelő tér szépsége, Feri pedig nem jutatta eszembe. SebajL Másik tornyot is terveztek rá akkoriban, de az sosem készült el.

Mivel éppen elkezdett cseperegni az eső, (mert ha mi megyünk valahová, akkor mindig esik természetesenJ ) ezért bemenekültünk a templomba, ami szabadon, és ingyen látogatható. A Milánói dómmal ellentétben itt nincsenek biztonsági őrök, akik belekukkantanak a táskádba, és fémdetektorral sem világítanak át. A templom maga hatalmas, mind hosszra, mind magasságra. A festett üvegablakok 12-14-századiak, és van egy szép 14. századi orgonaszekrény is, mint fő látványosság. A templom túlsó végében egy kis beugróban helyezkedik el a csillagászati óra, ami minden nap 12.30.-kor a figurák játékával jelzi a csillagászati delet. Erről ugyan lemaradtunk, de az óra fantasztikus látványt nyújt, harangjáték nélkül is.

A katedrális mögötti rész az úgynevezett Porosz-negyed, hatalmas, masszív kőépületeivel éles ellentéte a pici favázas elzászias Strasbourgnak.

Az Európai Unió épületei a város szélén kaptak helyet, ezeket már csak autóból néztük meg hazafelé menet, de gyalogosan sem igen lehetett volna többet látni belőlük. Pláne hogy hosszú percekig álltunk a piros lámpáknál, mert a villamosnak elsőbbsége van, és ha jön egy, akkor minden lámpa pirosra vált. Mindhárom intézmény látogatható, de az Európai Parlament épületébe, és az Emberi Jogok Palotájába szept.11-óta csak az ülésszakok idején lehet bemenni, és az üléseken is részt lehet venni. Az Európa-palotában pedig hétköznaponként van vezetett séta.

Végül amilyen rosszul indult a nap, olyan jól végződött. Bár igaz, hogy a végére egész szép esőt kaptunk a nyakunkba, de a napunkat ez sem rontotta el, remekül éreztük magunkat, Matyika egész nap rendületlenül taposta a motort, végigénekelte Strasbourg utcáit, bambulta a vizet meg a hajókat, (jó, néha hisztizett is, de ez már nem hír) Milán pedig szinte egy hang nélkül tűrte, hogy toljuk a városon át, és a huncut mosoly csak estére tűnt el az arcáról, amikor hazafelé megálltunk még a Coránál, hogy bevásároljunk, és utána már érthető módon nem nagy kedve volt visszaülni az autóba. De azért sikerült épen-egészségesen, minden attrocitás nélkül hazaérnünk :-)

Mindennapok Cornimontban

A hely ahová érkeztünk egy egyszerű falu, Cornimont. A Vogézek hegyei között lapul meg szép csendesen. Télen persze biztos nagyobb itt az élet, néhány kilométerre állítólag remek sípályák vannak, már amennyire ki tudom bogarászni a francia nyelvű prospektusokat, merthogy még azokból sincsen ám angol nyelvű, sem másmilyen. Így viszont mindig velem van a kis utiszótáram, és napról-napra bővítem a francia szókincsemet :-)

Egy hegyoldal közepén lévő ház alsó szintjén lakunk mi, felettünk pedig  a házigazdák 3 vagy 4 gyerekkel, ez még nem tisztázódott számomra, akik ugyancsak nem beszélnek a francián kívül másképp, úgyhogy jól megértjük egymást:) Van egy nagy teraszunk, meg egy fincsi salakos domboldalunk, amin jó nagyot lehet esni.

Az első este a jéghideg lakásba toppanva ráébredtünk, hogy május lévén már nem fűtenek. Ez nem esett annyira jól, főleg, hogy estére igencsak lehűl a levegő. Még szerencse, hogy napközben viszont nyári hőség van, így nappal próbálunk melegből töltődni mi is és a lakás is.:)

A falu amúgy olyan igazi falu, tulajdonképpen nincsen itt semmi különleges. Még egy normálisnak mondható bolt sincs, ahol be lehetne vásárolni. Van néhány pékség, amiben árulnak még ezt-azt, de elég hiányos az árukészlet, és ami van, az is méregdrága. Igazi szupermarket csak autóval érhető el.

Van néhány bár, egy étterem, meg egy pizzázó, ahol érkezésünk estéjén megettük életünk legeslegrosszabb pizzáját. (oké, mi eléggé az olasz pizzákhoz vagyunk szokva, de ez akkor is pocsék volt.)

Internet egyetlen egy helyen érhető el elvileg, a turistairodában, de gyakorlatilag ott sem, mert éppen ma 20 percig vártam, hogy egy gmail-t behozzon, aztán összecuccoltam, és eljöttem. Addigra Máté már összepakolta a fél prospektusos polcot, és kiosztotta a nénit, hogy ő cicás újságot akar, nem másmilyet, merthogy Milán összegyűrte és kidobta az előző cicásat. Hát nem nagyon értették meg egymástJ

Van egy játszótér, ami egész jó, ott éppen el lehet tölteni az időt, bár a játékok alatt kavics van, amit nem igazán értek mire jó, mert ha pl. leesik a gyerek a csúszdáról, akkor a kavics ugyanúgy felhasítja az arcát, mint a beton, de hát ez van. A fiúk szeretik dobálni a kavicsot.

Ezen kívül rendelkezik még a falu 1 darab tetoválószalonnal, 1 darab kutyakozmetikával, van műkörmös, 2 fodrász, legalább 4 bank, 3 virágos, van egy kulcsmásoló-cipész, és egy sírköves. Internetcafé az nincs.

Ahogy telnek a napok, szépen lassan mi is visszalassulunk az itteni tempóra. A fiúkra  pedig mindig lehet számítani, hogy csinálnak valamit, csak hogy ne unatkozzak.

Például kéz a kézben leesnek a lépcsőről, (ez még No.-ban történt), vagy az első este Mátéban kullancsot találtunk (a házibácsi sikeresen eltávolította), aztán Máté szétszedte az ablakot (Apa a szomszéd bácsitól kölcsönkért csavarhúzóval ügyesen megcsinálta), Milán lezúzta a salakos parton az arcát, (már begyógyult, nem volt komoly), ma bezárta az ajtóval az ujját (volt nagy sírás, de szerencsére ez sem volt komoly), Máténak szálka ment az ujjába, ami így hirtelen eszembe jut. És ennek a nagy része az első 2 napon történt. Azóta a napjaink a rezignált unalomban telnek,  tervezzük a hétvégi kirándulásokat, sajtot eszünk sajttal, meg bagettet bagettel, (amit Matyi spagettinek hív:))), gyönyörködünk a tájban és szívjuk magunkba a friss hegyi levegőt.

Indulás és a Fekete-erdő

A kétnapos utazás első napja nem sikerült éppen a legjobbra. Nem, egyáltalán nem voltak illúzióim, nem gondoltam, hogy a 7-8 órás autóutat a két fiú majd vígan és dalolva fogja végigcsinálni, de azért annál, ami volt, jobbra számítottam.

A reggel 9-es indulás eleve fél 11-re tolódott, de ezzel nem is volt baj, ez be volt kalkulálva. Indulás után a fiúk szépen ki is dőltek. Egészen Mosonmagyaróvárig, amikor is meg kellett állnunk, ők pedig abban a percben fel is ébredtek. Na innentől volt aztán minden, amit még az ellenségemnek sem kívánnék. És hát még mindig tudnak meglepetéseket okozni. Mert én azt gondoltam, hogy majd Milán lesz a problémásabb, hogy majd őt lesz nehezebb lefoglalni, hogy Máté majd jól ellesz a kamionok, meg más egyebek nézésével. De nem így történt. Milán egész jól elvolt. Persze volt, amikor nyűgösködött, de amellett amit Máté művelt, semmi nem volt. Máté (nem hazudok), de egész úton végig nyafogott, nyávogott, hisztizett, és amit el lehet képzelni. Mindig volt valami baja, és semmi nem érdekelte. Sem az utazás, sem az autók, sem a könyvek, nem akart énekelni, nem akart csinálni semmit csak nyafogni akart. Kb. 2 órával a megérkezés előtt rázendített a "Mikor érünk már oda?" örökbecsűre, és nem is unta meg egészen addig, amíg meg nem érkeztünk, hullafáradtan és farkaséhesen.

A szállásunk egy kis faluban volt Augsburg után egy kicsivel, egy családias, kis bajor panzióban. Az éttermében jól bevacsoráztunk, a fiúk közben szétszedték a játéksarkot, majd sétáltunk egy kicsit levezetésképpen a faluban, csak hogy kinyújtóztassuk megfáradt tagjainkat, éjjel pedig hatalmas nagyot aludtunk mindannyian.

Az utazás második napja már izgalmasabbnak ígérkezett, hiszen erre a napra terveztük, hogy a Fekete-erdő felé kerülünk egy kicsit. A nap jobban indult, mint az előző, bőséges reggeli után a fiúk az elvárt 3 órát aludták a kocsiban. Ennek köszönhetően az előző napos folyamatos nyűglődés elmaradt, de legalábbis a minimumra csökkent. Igaz, az út is izgalmasabb volt, mint a monoton autópálya. Máté nagyon élvezte a legelésző bocikat, bárányokat, és a tényt, hogy erdőben vagyunk nem nagyon tudta feldolgozni, mert folyton azt hajtogatta, hogy "Anya, most erdőben vagyunk, igen? Igen? Ez is erdő?"

Kétszer álltunk meg hosszabb időre, először Donaueschingen-ben, a Duna forrásánál. Maga a forrás egy kastélyparkban van, de onnan le van kerítve, és a parkba mi nem is mentünk be, csak a forrásnál időztünk egy kicsit, a fiúk nagyon élvezték, hogy szaladgálhattak körbe-körbe, aztán pedig a városban sétáltunk még egy kicsit. A város maga nagyon-nagyon szép és hangulatos, borzasztóan tetszett.

Innen egyenesen Brinkmann doktor házához mentünk. A házban most valami helytörténeti múzeum üzemel, ha kicsit több időnk lett volna szívesen bementünk volna, csak hogy bent legyünk (valami nagyon csekély belépődíj van csupán), de sajnos eléggé elhúztuk az időt az előző pihenőnél kávézással meg fagyizással, így nem mentünk be. A házra amúgy nem biztos, hogy ráismertem volna, ha nem kezdtünk volna el időben újranézni a Klinika részeit:))) Valahogy nekem kicsit másmilyen kép volt az emlékeimben. A ház amúgy nagyon szép, és csodálatos környéken van.

Ezután tervben volt még maga a Fekete-erdő Klinika megtekintése, de ez sajnos rajtunk kívülálló okok miatt elmaradt. A kórház Brinkmann doktor házától 40 percnyire volt a gps szerint. Aztán szembetaláltuk magunkat egy útlezárással-eltereléssel, majd amikor már csak 5 kilométerre voltunk, akkor még eggyel, ami visszavitt az autópályára, és így végképp feladtuk, mert a sok kerülővel már úgysem lett volna idő még egy rövid sétára sem.

Én kicsit bánkódtam. De a kerülőút azért kárpótolt egy kicsit, mert csodás tájakon autóztunk. Kikapcsoltuk a rádiót, lehúztuk az ablakot, és szívtuk magunkba a friss Fekete-erdei levegőt. A táj pedig csodaszép volt. Lankás dombokkal tarkított hatalmas fenyőerdők, a dombok között megbújó jellegzetes fekete-erdei házak, legelésző tehenek, birkák, csiripelő madarak, csönd és nyugalom. Szinte már mesébe illő.

Azóta is nézzük a sorozatot rendületlenül, (igazi retrófeeling:))) de most már ismerősként köszönt minket a környék esténként, és ez olyan jó:)

Újfent fáradtan értünk célhoz, az út végén már nagyon odavoltak a fiúk, de alapvetően ez a nap sokkal-sokkal jobb volt, még azt is mondhatnám, hogy szinte problémamentes volt.

És végre megérkeztünk!

Aztán az örömbe vegyül egy kis üröm is. De ez majd egy másik történet lesz:)

Utolsó simítások

Lassan-lassan minden olyan vízszintes felület, amit nem érnek el a fiúk telistele lesz pakolva bebőröndöznivaló cuccokkal. És itt még nem a ruhákról van szó, mert azt reményeim szerint pikkpakk összerakom, hanem a minden egyéb másról, ami kell, ami kellhet, és ami biztos, hogy nem kell, de azért vigyük el, hátha mégis.

Merthogy utazunk!!!! Újra, és megint. De most egészen új tájakra, egészen másképp. Ezért van bennem az a kis para, vagy hívhatjuk izgalomnak is, csak úgy nem olyan érdekes.

A jólmegszokott (megszólalt a nagy utazó) repülős útjaink után holnap reggel autóba vágjuk magunkat, és meg sem állunk Franciaországig, annak is a keleti felén fekvő Vogézekig, Elzász-Lotaringiáig.(Még jó, hogy nem az ország túlfelére kell menni:) ) No jó, megállunk, mert alszunk egyet Németországban. (és kirándulunk is majd a Fekete-erdőben, amit már nagyon várunk:) De hát az is röpke 8-9 órányira van innen. Szóval elég messze. De hát miért is ne menne minden simán??? 3 órát a fiúk gond nélkül kibírnak, aztán pihenő, és így tovább. Egyszer majdcsak odaérünk.

Előbb vagy utóbb majd jelentkezem:) És majd mesélek is:) pussz

Anyáknapjás

Tudom már egy ideje, hogy bármennyire is szerettem volna, sajnos nem tudunk ott lenni az oviban a jövő heti anyák napi ünnepségen. Pedig szerintem ez az óvodás lét csúcspontja, szülő szemmel mindenképpen az. De emlékszem, milyen lelkesen, és szorgalmasan készültünk mi is az oviban, iskolában erre a napra, gyártottuk az ajándékokat, tanultuk a verseket, próbáltunk.

A húsvét közelsége, az óvodai beiratkozás miatt tolódott itt most ilyen későre, hogy legyen elég idő az ajándék készítésre, és a verstanulásra, mert hogy olyan picikék ők még, kell nekik az idő.  Kicsit fájt a szívem. Egészen máig. Mert amikor ma mentem Mátéért, akkor hatalmas meglepivel fogadott. Egy egész ölnyi ajándékot adott át, igaz nem mind az én járandóságom, mert a nagyszülőknek is készített valamit, külön-külön.

Borzasztó zavarban volt, rágta a pulóvere ujját, és az istennek sem mondta volna el azt a verset, amire Veronika néni igen bőszen biztatta. Majd abban maradtunk, hogy itthon majd biztos elmondja. De öltözés közben azért odabújt, és boldog anyák napját kívánt, hatalmas puszival, és csillogó szemmel kérdezgette, hogy örülsz? és tetszik amit csináltam? Én pedig csak hüppögve tudtam válaszolni, hogy hát persze, hogy tetszik, hát persze hogy örülök:) Hogyisne örülnék:)

Ezt a szivecskébe nyomott kis Mátékezet kaptam én:

Egy vers volt mellétűzve, amit én eddig nem ismertem:

Pákolitz István: Anyámnak

Hogyha virág lennék,
ölelnélek jó illattal;
hogyha madár lennék,
dicsérnélek zengő dallal;
hogyha mennybolt lennék,
aranynappal, ezüst holddal,
beragyognám életedet csillagokkal.

Virág vagyok: ékes,
piros szirmú, gyönge rózsád,
madár vagyok: fényes
dalt fütyülő csöpp rigócskád,
eged is: szépséges
aranynappal, ezüstholddal,
beragyogom életedet csillagokkal.

Talán nem is baj, hogy így elsőre lemaradunk a nyilvános szereplésről, nem Máté miatt, ő biztos szuper lett volna, hanem miattam. Ha már egy ilyen kis folyosójelenettől ennyi könny tud szökni a szemembe, akkor elázott volna a parketta a csoportszobában:)

A nagyszülők ajándékát nem árulom el. Csak annyit, hogy valamelyik este a fürdőkádban ezt a verset mondta és mutogatta:

Iványi Mária: Nagyanyónak

Halkan, puhán
Szirom pereg
Simogatja
öreg kezed.
Piros szegfű
Halvány rózsa
Téged köszönt
Nagyanyóka.

Hát akkor is elmorzsoltam néhány könnycseppet:)))

Asszociáció

Milán egy ideje már rendesen, stabilan jár. Mégis, néha szüksége van egy kis támaszra, biztonságra, kapaszkodóra. Ezt a kapaszkodót néhány hete még a nadrágja szárában találta meg. egyik kezével mindig oda kapaszkodott. Mostanra már nincs szüksége fizikai kapaszkodásra, most váltott, és most az egyensúlyra játszik. Érthető, hisz egyre nagyobb tempót diktál, olykor-olykor kisiklik. Hogy egyensúlyba tartsa magát, gondolom én, egyik kezével menet közben mindig integet. De csak akkor ha szalad. Nagyon viccesen néz ilyenkor ki, de közben meg olyan aranyos:) Én ezt az integetést csak bangómargitozásnak hívom:))) Mert valamiért ez jut róla eszembe. És nem véletlenül:

Íme Milánka: (a fránya kölyökről nem lehet rendes videót csinálni, mert csak kergetjük egymást a lakásban, de azért néhány pillanatra jól kivehető az a bizonyos kézmozdulat)

És ahogy miért hívom bangómargitozásnak? Íme: ( 18-30 másodpercig elég nézni, ott már minden benne van)

Ki kicsoda?

Szombaton  még azt gondoltuk, hogy majd vasárnap elmegyünk valahová sétálni, majálisozni, anyáknapjázni, friss levegőt szívni. De mivel egész nap zuhogott nem mentünk sehová. Mátét persze nagyon foglalkoztatta a dolog, és egész nap azt kérdezgette, hogy miért esik az eső, mikor áll el, satöbbi. Milliószor végigzongoráztuk az össze lehetséges kérdést, és választ. Estére úgy éreztem, hogy én  a részemről kihoztam a témából a maximumot, de Máté újra rázendített:

- Anya, miért esik az eső?

- Kérdezd meg a Jóistent!

Erre odafordul az apjához:

- Apa, miért esik az eső?

Mindig is tudtam, hogy Apa, az Isten.