Bouzov vára

Mivel csak egy teljes napunk volt kirándulásra, a szombat, nagyon meg kellett gondolnunk, hogy mire fordítjuk. Nem volt könnyű a választás, mert a nagyon közeli és a kicsit távolabbi helyeken már jártunk, tehát mindenképpen egy hosszabb autózást kellett bevállalnunk, így viszont kibővültek a lehetőségeink. Végül egy várnézés mellett döntöttünk, több okból is, egyrészt mert várat nézni mindig jó, és az még a fiúkat is érdekli, Csehországban pedig bőven van néznivaló vár vagy várkastély, másrészt pedig olyan úton akartunk menni, hogy ne kelljen az autópályára felmenni, mert az eddig mindig agyhalál volt, számtalan lezárás, dugó, torlódás, és nem erre akartunk szánni a napunkat. 

Így végül Bouzov vára mellett döntöttünk, ( Hrad Bouzov) ami a képeket nézegetve nagyon csábító volt, és az oda vezető út is olyan nekünk tetsző, dimbes-dombos, erdős, vidéki út volt. Mentünk is rajta vagy 100 km-t. 

Jellemző már, hogy ha itt vagyunk, akkor mindig esik az eső. Most is esett. Vagy ha nem, akkor lógott az eső lába. De az autóban ülve nem zavart minket egyáltalán, mire pedig odaértünk, addigra csodák csodája, kisütött a nap :) 

Amikor már nagyon közel voltunk, akkor már minden kanyar után néztük, hogy hol lehet a vár, és amikor megpillantottuk, akkor tátva maradt a szánk, olyan nagyon szép volt már onnan messziről is. Tényleg igazi mesebeli vár ez, ahogy olvastuk róla. Nem csoda, hogy számos film hátteréül is szolgál. ( csakúgy, mint Pernsteijn, ami ugyancsak nambörvan. )

A 13. századi vár eredetileg védelmi funkciót szolgál, a környező kereskedelmi útvonalakra vigyáz. A századok során többször is gazdát cserél, itt születik Podejbrád György, későbbi cseh uralkodó, a védelmi várból pedig várbörtönné, majd lakóvárrá alakul, végül a német Teuton Lovagrend birtokába jut. A vár a 19. században meglehetősen romos, a század végén Habsburg Jenő főherceg újítatja fel a várat a német lovagvárak mintájára. 1939-ben a fasiszták betiltották a lovagrendet, megszerezték a várat, és a háború alatt az SS tisztek gyülekező és avatóhelye volt, Himmler is megfordult itt. A háború után kerül állami tulajdonba, és 1999 óta nemzeti emlékműnek számít. 


A vár alatt parkolunk, a városháza előtt. Mivel nem látunk semmilyen jelzést arról, hogy kell-e fizetni, ezt úgy értelmezzük, hogy nem kell. Szerencsénk van, mert a teli parkolóban pont van egy hely a mi autónknak :) Fejünk fölött ott magasodik a vár tornya.

 A felfelé vezető út nem túl meredek betonút, lazán fölsétálunk, nem is túl hosszú.

 A kaputól már látszik, hogy elég sokan álldogálnak ott előrébb. Csak reméltük, hogy az nem a sor, de sajnos az volt. Nem tudtuk, hogy mi tévők legyünk, hogy vegyünk-e jegyet, hogy meddig lehet szabadon bemenni, és nagyon bosszantó volt, hogy semmilyen információ nincs kiírva csehen kívül semmilyen nyelven.

Igen, az a sor.

Kicsit tébláboltunk itt is, ott is, nézegettük a kiírásokat, és végül csak az lett a vége, hogy mindenképpen be kell fizetnünk egy vezetett túrára, ha közelebb szeretnénk kerülni a várhoz. A vár csak és kizárólag vezetett csoportokban látogatható. Számtalan túra van, különböző hosszúságúak, mi egy 30 perces toronytúrát néztünk ki, de arra csak 2 órával később kaptunk volna jegyet, így a legközelebbi lehető legrövidebbre mentünk, ami kb. 8 helyiséget foglalt magába, fogadószobákat, lovagtermet, fegyverszobát, kápolnát, stb...Kaptunk egy sokoldalas angol nyelvű füzetet arról, hogy mit fogunk hallani.

Kicsit tartottunk tőle, hogy a fiúk majd hogy fogják bírni, ( Pernsteijn után volt némi rossz tapasztalatunk), de a nagyokkal átbeszéltük, hogy mi fog történni, hogy együtt kell maradni a csoporttal, nem nyúlunk semmihez, nem beszélgetünk, és hiába hogy nem fogjuk érteni a nénit, attól még csöndben kell lenni. 

Hogy felvértezzük magunkat a várakozási időt az udvaron lévő büfében töltöttük hotdogozzással és fagyizással. 

Végre bejutunk :)

Én nem is néztem, hogy mennyit voltunk bent, voltak holtidők, amikor várakozni kellett, amíg az előttünk lévő csoport továbbhalad, az udvaron is sokat időztünk, Feri szerint olyan 50 perc is megvolt, mire végeztünk. Most valahogy jobban bírtuk, mint legutóbb, a nagyok teljesen jól bírták a strapát, és Marci is már csak a végére lett kicsit gázos, de akkor meg már az udvaron voltunk úgyis, nem zavart annyira senkit. Igaz, ekkor már csak négykézláb volt hajlandó haladni, és néha ugatott is hozzá egyet-egyet, ettől eltekintve....

A vár belseje viszont mindenképpen megérte a fáradságot, gyönyörű szép termeken haladtunk végig, csillogó faborítások, intarziás mennyezet, falfestmények, hatalmas agancsos csillárok, nagyon szép volt! Nem tudtuk, hogy lehet-e bent fényképezni, valószínű nem, bár ez ha volt is említve, akkor csak csehül volt, de senki nem kattintgatott őrülten, pedig a hely megérdemelte volna.

Marci a kápolnalépcsőn fáradt kutyát játszik.

A nagyon-nagyon mély kút

Jól eltelt odabent az idő, így mikor végeztünk nagyon már nem időztünk a vár körül, lent a városban van egy szabadtéri kiállítás, van ott egy hatalmas fa ló is, hogy mi végett, nem tudom, de oda már nem mentünk be. A kapujában heverésző macskától így is nehezen szabadult Marci, aranyos volt, ahogy hivogatta, hogy cica, deje ide hozzám!

 A napunk itt még nem ért véget. Hazafelé még volt egy megállónk. 

Fentről

Tavaly nyáron már láttuk a plakátját, hogy épül fenn a sícentrumnál egy kilátó, de augusztusban, amikor itt voltunk, akkor még nem lehetett rá felmenni, csak ősszel volt a hivatalos átadás. 

Most, innen, ahol lakunk, majdnem szemben van velünk, a túlsó hegy tetején. Ott magasodik, világít, és hívogat, tehát egyértelmű volt, hogy az első adandó alkalommal odamegyünk. 

Tegnap délután Feri időben hazajött, fél 5 körül, és már mentünk is. 

Gyalog nem mertünk volna nekivágni, a googlemaps szerint olyan 4 km oda, meg ugyanennyi vissza, plusz az emelkedő, plusz Marci... túl sok volt már itt a rizikófaktor, így autóval mentünk, és inkább ott fent sétáltunk még egy kicsit. 

Az autóút teljesen felvisz a hegy tetejére, egészen a kilátóig. 

Lentről felnézve borzasztó magas a kilátó, és eléggé félelmetesnek is tűnik. Tanakodtunk is egy kicsit, hogy milyen felállásban menjünk fel, és maradjunk lent, Máté és Milán már a lépcső alján ugrált, hogy ők biztos, hogy jönnek, Marci is ment volna, de én nem mertem Marcit ezen a nyitott lépcsősoron felvinni, egyrészt, mert vagy túl vakmerő lett volna, vagy pont hogy megijed, amikor jobban kezd feljebb fújni a szél. Végül Feri és Marci csak az aljáig jöttek, mi pedig hármasban felmasíroztunk a tetejébe. 160 lépcsőfok volt, csigalépcső. Nem, nem számoltuk meg, minden fokra ki volt téve egy megszámozott tábla. 

Félúton kicsit megpihentünk

Milán söpört volna fölfelé, ha hagytam volna, Máté inkább fogta a kezemet. Aztán jellemzően nagyjából a háromnegyedénél kitalálta, hogy akkor ő innen már nem jön feljebb, inkább visszamegy apához, de onnan már nem engedtem le egyedül, úgyhogy feljött.

A legtetején. Máté a középső oszlophoz bújt a szél elől.

Olyan szép volt odafentről a kilátás! Egyik oldalon a város, az autópályahíd, a másikon pedig a zöldellő, sárgálló dombok a végtelenségig.

Milán lefényképezett minket. :)Félig sikerült is.

Lent várnak

A kilátó után pedig egy hatalmas kört tettünk környező dombokon. Úgy indultunk le a hegyről, hogy csak megnézzük azt a lenti tavat, aztán mikor leértünk, akkor a másik dombon másztunk fel. A fiúk nagyon élvezték a nyakukba szakadt szabadságot, és úgy rohantak le a lejtőn, majd úgy mentek fel a az emelkedőn is, mint a karámból kiengedett kiscsikók. Nem is nagyon láttuk őket, csak azt, hogy két kis színes pötty ott ugrabugrál valahol elöl.

Marci aztán a domb közepére elfáradt, és letelepedett a fűbe.
- Ide leülök. -mondta, és így is tett. Nehéz volt meggyőzni, hogy legalább a tetőig jöjjön fel. Ott aztán először Feri vette a nyakába, aztán én a hátamra. Amikor a hobbikertekhez értünk, akkor nagyon reménykedtünk, hogy nem fog megkergetni minket egy kutya, de szerencsére nem történt semmi ilyesmi, sőt még az autópályára is rá tudtunk felülről pillantani, (mindig kíváncsi voltam, hogy honnan fotózzák azokat a fenti képeket, amik a honlapon vannak, hát innen:) ) és végül csak visszaértünk az autónkhoz.

Nagyon jó délután volt! El is fáradtunk rendesen. Visszafelé még megálltunk a városban, hogy hátha tudunk enni egy fagyit, de ki látott már olyat, hogy nyáron, kánikulában, fél 7-kor már minden fagyis zárva van ???? Sőt, fél 6-kor zár a cukrászda. Így a fagyizás elmaradt. Helyette úgy aludtunk, mint a bunda. Még Marci sem ébredt egyszer sem, pedig előző este nagyon reklamált.