Belvárosi séta

Az óriáskerékről lepattanva kicsit még ácsorogtunk a tövében, és gyönyörködtünk benne, erről is arról is jól megnéztük magunknak, és azt találtuk ki, hogy elsétálunk a Szabadság térre. Azért oda, mert az nincs messze, és mert régen nem jártunk már ott, nem igazán szokott arra dolgunk lenni. Én szerintem akkor voltam ott utoljára, amikor a tévé székház még tévé székház volt. Nem mostanában volt ez.

Út közben persze mindig találtunk egy-két érdekes dolgot, olyat is, ami a fiúknak volt érdekes.

A Szabadság térre érve rögtön szembetaláltuk magunkat egy olyan földből kijövő szökőkúttal, ami Füreden is van, és ami a gyerekek nagy kedvence, mert lehet a vízsugarak között rohangálni és hűsölni. Nem mondom, egy kis hűsölés nekünk is jó lett volna, de sajnos mi egyáltalán nem egy belvárosi fürdőzésre készültünk, így Milán nagy bánatára kimaradt a pancsolás. Szegény csak nézte a többi gyereket a nagy bociszemeivel. 

A tér egyébként tök szépen fel van újítva, két játszótér is van, igaz mind a kettő inkább csak a nagyon kicsiknek való, de van. Középen egy jó kis kiülős-beülős hely, két oldalt szép árnyékos sétány. Tényleg szép.

 A szovjet emlékmű:

Visszafelé elmentünk a Bazilika előtt, a fiúk kezet mostak a szökőkútban, amit nagyon élveztek, csak Máté hiányolta a szappant, majd futottak néhány kört a téren,  tartottak egy rögtönzött koncertet és elénekelték a Kedvesemet.

 Milán le van nyűgözve:

És mivel Milán már NAGYON éhes volt, innen már csak a földalattihoz mentünk vissza, és kellemesen elfáradva értünk haza. Nekem azóta sem sikerült simára pihennem magamat:)

11

Nem tudom elmondani azt, hogy mi minden kavarog bennem annak kapcsán, hogy Marci éppen ma 11 hónapos. 1 hónap múlva szülinapja lesz!!!! 1 hónap múlva már 1 éve lesz, hogy közénk érkezett. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy szaladt el ennyire az idő.... nem akarom, hogy megnőjjön, még nem.... én még nem vagyok erre felkészülve... azt szeretném, ha még sokáig ilyen kis pihepuha gödröcskésmosolyú legyen. 

Azt mondjuk nem bánnám, ha legalább kétnaponta átaludná az éjszakát, vagy csak hetente egyszer, hogy legalább lássam, hogy van kiút az alagútból. Ha ezt kérhetném! Semmi mást! A többi maradhatna olyan amilyen most még jó sokáig.

Óriáskerékkel a város fölött

A múlt hétvégénk igazán a turistáskodás jegyében telt, szombaton volt ugye a hajózás, meg a Margitsziget, és a vasárnap is úgy alakult a Belvárosban kötöttünk ki. Szeretünk egyébként a városban járni-kelni, és kicsit úgy nézni a mi fővárosunkat, mintha nem a lakóhelyünk lenne. Nem olyan nehéz ez, főleg azok után hogy Európaszerte már egy csomó kis- és nagyvárosban turistáskodtunk már az elmúlt években a szemem már nagyon át tud állni. Tök jó egyébként megcsodálni egy -egy ház szép homlokzatát, vagy egy szép felújított teret, megpihenni a szökőkút tövében. 

Mivel szombaton eléggé kifárasztott mindenkit a hajózás és a séta, így vasárnap csak délutáni programban gondolkodtunk, és ekkor eszünkbe jutott, hogy még mindig nem néztük meg az Erzsébet téren felállított óriáskereket, pedig lassan már szétszedik és átköltöztetik a Szigetre.

Kihasználtuk, hogy mindkettőnknek volt még bérletünk, így villamosra és földalattira pattantunk, és pillanatok alatt a belvárosban találtuk magunkat. 

Már messziről látszott a hatalmas óriáskerék, a maga 65 méterével szépen kimagaslott a fák közül, és nagyon szép látvány volt.  (Európa legnagyobb mobil óriáskereke)

Akkor még csak arról volt szó, hogy esetleg majd én felülök. Milán volt az első, aki már a sarkon, amikor kiszúrta a kereket, elkezdte mondogatni, hogy üljünk fel, ugye anya, felülünk, és húúúú, meg haaaa, és teljesen odavolt.  Máté ekkor még kicsit bizalmatlanul szemlélte, holott elsőre ő is rávágta, hogy ő is feljönne, de aztán ahogy közeledtünk elbizonytalanodott, mert a kerék úgy lett egy nagyobb. 

Végül ő is bevállalta, de szerintem nagyban az volt a döntő, hogy nem akart Milán mögött lemaradni, nehogy már Milán felmenjen, ő meg nem.

Így hármasban vágtunk neki a kalandnak.

 Beszállás előtt:

A fiúk nagyon lelkesek voltak, mindenre rácsodálkoztak, és izgatottan várták, hogy kapjunk egy kis fülkét. Nem kellett sokat várni, nem volt nagy tolongás. Hogy a vasárnap késődélutánnak, vagy a nem éppen  alacsony jegyáraknak tudható ez be, ki tudja, mindenesetre nekünk jó volt, hogy nem kellett sokat sorbanállni. 

Beszálltunk, és már indultunk is, és 4 egész kört tettünk meg, ami közben többször is megálltunk hosszabb-rövidebb időre, amíg odalent ki meg be szálltak, és amíg álltunk, addig jól lehetett bámészkodni. A gyerekeknek nagyon tetszett, egyáltalán nem féltek, igaz, hogy a magasságot leszámítva nem lehetett érezni, hogy egy kabinban csücsülünk éppen, nem lengett ki, nem rázkódott, szépen simán siklott körbe-körbe, tényleg nagyon nyugis volt.  Különösen jó, hogy zártak a kabinok, tehát nem kell attól félni, hogy valamelyik gyerek kihajol, kipottyan, leesik valami, arcunkbafújaszél, stb... tényleg csak nézelődni kell, semmi mással nem kell törődni. Föntről pedig olyan ügyesen észrevették, felfedezték, és felismerték a nevezetességeket, amiket ők is ismernek, az Országházat, a Lánchidat, a Várat, a Gellért-hegyet, és persze mindig keresték, hogy hol van lent Apa és Marcika.

A ferdeszemű utastársunk fényképezte:

 Ott van lent Apa és Marcika:

Nappal szemben:

 És a pesti oldal:

 Szent István Bazilika:

Nagyon jó volt, és bár nyilván a Gellért hegyről többet lehet látni a városból, vagy a Bazilika tornyából nagyjából ugyanezt (nem tudom, mert ott még nem voltam fenn) , de ez mégis más volt, olyan különleges, és még felülés nélkül is nagyon szép látvány. Érdemes megnézni, még talán két hétig lesz a téren.

Okmányirodában

Mivel szombaton a központi okmányirodában nem jártunk sikerrel,nem volt mese, valamikor rá kellett szánnom magamat, hogy elmenjünk a miénkbe, ahová a következő 1 hónapban már nem lehetett időpontot foglaltatni. Persze sorszámot azt adnak, amivel a kezedben szépen ki lehet várni, hogy néhány óra múlva talán sorra kerülsz. Addig  osztottunk-szoroztunk, hogy a ma délelőttöt találtuk erre a projekre alkalmasnak, mert ma reggel  még itthon volt Feri, amire az elkövetkező két hétben nem lesz példa. Így kora reggel, éppen hogy csak a kávémat kortyoltam be, már biciklire is pattantam, és eltekertem a hivatalba sorszámot kérni. Negyed 8 volt mire odaértem, a hivatal 7-kor nyitott, és kaptam is sorszámot. Csupán 37 ember volt előttem! Juhéééé!!!! 

Itthon szépen megreggeliztünk, a fiúk újra ingbe öltöztek, én összepakoltam nagyjából 3 napi hideg élelmet és váltás ruhát, egy kis hátizsáknyi cuccot Marcinak (pelus, flaska, piskóta, üveges kaja ebédre, ha annyira rosszul állnánk, némi játék) és egy közepes méretű szatyornyi ezmegazt a Nagyoknak. 2-2 könyvet, színes ceruzákat, kifestőt, kártyát, és nekik is enni és innivaló. Szuper. 

Az első, és tulajdonképpen az egyetlen hiszti már itt a kapuban elkezdődött, mert ott derült ki, hogy Milán bicójának hátsó kereke töklapos, tehát ezzel most nem tud jönni. Javasoltam a futóbicajt, amire végülis ráült és jött, de közben egyfolytában ordított. Nagyjából a hivatal sarkáig felváltva ordibált, hüppögött, és nyafogott, hogy ott miért hagyta abba,  a jóég tudja, abbahagyta, ennek örültem.

Marci, szerencsére éppen addigra aludt el, mire Milán befejezte az ordítást. Halleluja, minden szép!

Bent kiderült, hogy még mindig vannak előttünk 18-an. 3/4 10 volt ekkor. Mondta a néni, hogy nyugodtan menjünk még el egy órára, ha van valami dolgunk, ráérünk, de én már nem akartam megint kimenni-bejönni-biciklivel bénázni, inkább leültünk a kertben egy árnyékos asztal-pad kombinációhoz, és itt tulajdonképpen jól elvoltunk, sokkal jobb volt a fiúknak is, mint bent az 1000 ember között a dögmelegben ücsörögni. 

Olvasgattunk, beszélgettünk, kiflitmajszoltak, néha futottak egy-egy kört, vagy kavicsokat pakolásztak jobbról-balra, színeztek, majd megint olvastunk, Máté két várakozóval is szóba elegyedett, nem volt rájuk panasz. Nekem legalábbis. 

Közben Marciúr is felébredt, de szerencsére egész jókedvű volt, és az ismeretlen hely teljesen lefoglalta, nem sírt. 

Aztán jött a recepciós néni, és kérdezte, hogy mire várunk, és hányas a számunk, majd térült-fordult, és azt mondta menjünk be és keressük az x-dik ablaknál xy-t. Mondjuk ekkorra már csak 7-en voltak előttünk, de azért így is megspóroltunk egy bő fél órát. És mint tudjuk, mindig az utolsó fél óra a leggázabb. 

Szóval bementünk, a fiúk fényképezkedtek, ami kicsit vicces volt, mert mind a ketten mosolyogni próbáltak, de hát nem nagyon tudnak igazolványba való mosolyt produkálni, aztán Milán hol csücsörített, hol szélesszájú kisbéka volt, de végül mind a kettőjükről sikerült egész jó képet csinálni, igaz nem elsőre, és nem is másodjára :) 

Innen aztán  már csak két aláírás hiányzott, és már ott sem voltunk. 3 hét múlva házhoz jönnek az új igazolványok. 

Szerencsére a régieket is visszakaptam, kár lett volna, ha az enyészeté lesznek. Olyan kicsik voltak még akkor, amikor csináltattuk neki, most meg már olyan nagyfiúsan néznek a kamerába mind a ketten. 

Fél 12-kor már készen is voltunk. Ügyesek voltak a fiúk, nem volt velük semmi baj. Olyan büszke vagyok rájuk :)

Az Országház és a szökőkút

A hajót sikeresen elhagytuk. Rövid tanakodás után, hogy akkor most mivel tovább, mert az autónk az ugye jó messze van, és csak nem kéne otthagyni, meg hát ha már kis túlzással szökőkutat nézni indultunk, akkor azt se kéne kihagyni, hanem akkor már csapjunk bele a lecsóba. Végül a 2-es villamosra szálltunk fel, ami egyébként pont elvitt volna az autónkig, ha nem nyár lenne, és nem lenne a Parlamentnél átépítés, így csak addig jár, de nem bántuk, mert legalább megnéztük, hogy hogy is áll ez a térfeltúrás, az Országházat meg én úgyis nagyon szeretem.
A zötyögő, csattogó, csikorgó villamoson Marcinak sikerült elaludnia fél perc alatt. Egyszer még balra nézett, aztán jobbra, de akkor már csukva volt a szeme. Hogy itthon miért kellenek ugyanehhez a művelethez órák.... ki tudja.

Az Országházhoz érve a fiúk minden kis lyukon bekukucskáltak, és mindig volt valami érdekes, hiszen a tér teljes egészében fel van túrva, és csak úgy hemzsegnek a különféle munkagépek, a daruktól elkezdve a markolóig, szóval volt itt minden, mi szem-szájnak ingere. A hely maga volt a kánaán a fiúknak, nem is nagyon akartak innen tovább jönni, akár egy egész napot is el tudtak volna itt tölteni és nézni a munkálatokat.

Nagy nehezen végül sikerült őket elcsalogatni, de csakis úgy, hogy megígértük nekik, hogy kapnak hamburgert. Különben még most is ott állnánk az Országház sarkánál.

A hamburgert végül meg is kapták, és a Margitszigeten, a szökőkút mellett ették meg. 

A szökőkút szép lett, és körülötte is tök jól meg lett csinálva a hely, van árnyékos rész és napos is, és új székek is vannak, amire le lehet ülni bambulni. Sajnos ottjárttunkkor nem zenélt, mert csak adott időkben van zene, délelőtt 10.30.-kor, aztán valamikor kora délután, talán 2 körül, és délután 5-től óránként. Este ki is van világítva. Legközelebb majd délután megyünk, hátha elcsípünk egy előadást. 

A szigetről kifelé menet Milán már nagyon álmos volt, már csak nyafogott, és folyton azt hajtogatta, hogy ő már nagyon fáradt, és aludni szeretne. De azért hősiesen eljött a autóig, pedig tényleg látszott rajta, hogy már nagyon odavan. Itthon aztán nagyot aludt mindenki. Kivéve Marcit és engem. Csak ahogy lenni szokott :)