Mátéval az üres várban

Aztán olyan is volt a múlt héten, hogy a kicsik lementek pár napra Ferivel Papához, mi meg ketten maradtunk itthon Mátéval. És hogy ne azzal teljenek a napjaink csak, hogy ülünk itthon a meleg lakésban, és nyomkodjuk a gépeinket, jártunk egyet a városban.
Igazából onnan indult a történet, hogy azt olvastam, hogy 1-jétől újraindult a Budavári Sikló, és ennek örömére, meg gondolom a turisták hiányának a kompenzálására mindenki gyerekjeggyel utazhat rajta. Ez nem tűnt olyan rossz ajánlatnak, annak fényében különösen nem, hogy 100 méter sincs a hossza, tehár kb. egy 5 perces mulatságról van szó.
De mivel csak ketten voltunk, így szívfájdalom nélkül meghívtam volna Mátét egy siklózásra. Csakhogy hiába a nagy csinnadratta, a sikló, mikor odaértünk, bőven benne a délelőttben, nem üzemelet. Egy elárvult tábla jelezte csak az ajtóra függesztve, hogy üzemzavar miatt nem jár. Egy darabig ott ácsorogtunk, hogy hátha történik valami, többen is tanácstalanul álldogáltak még velünk egyetemben, mert bent a fülkében ott ücsörgött a jegyárus hölgy, de hozzá bejutni információért nem tudtunk, ő meg nem jött ki, ellenben az üres siklókocsik föl-le közlekedtek. Gondoltuk, ha már üresen ilyen pengén tudnak siklani, akkor biztos már elhárították a hibát, de hiába vártunk, nem történt semmi. Így aztán nekivágtunk a lépcsőnek...

Még a siklós kaland előtt átsétáltunk gyalog az alagúton, mert a busz a túloldalon rakott le minket.
Én eddig csak futóversenyek alkalmával szaladtam itt át, az mindig nagy élmény. Így autókkal tömítve kevésbé volt muris, de érdekes volt.

Az volt a terv, hogy kicsit sétálunk a várban, lenézünk a Halászbástyáról, és megnézzük az újonnan megnyitott Erdélyi-bástya kiásott falait, ami még júl. 15ig tekinthető meg ingyenesen. Ezt csak annyiból tartottam érdekesnek, hogy jártunk már itt a " Táncsics börtönénél", még az ásatási munkák megkezdése előtt, amikor visszakapta a magyar állam az amerikaiaktól a területet, és akkor márc.15-e alkalmából körbe lehetett járni. Most ennek az udvarán tárták fel az egykori bástyát, ami még IV. Béla idejéből való.

Szóval felsétáltunk a lépcsőn, és nagyon furcsa volt az üres várnegyed. Bevallom, nekem káprázott a szemem a fehér térkövezéstől, ami most üresen olyan volt, mint egy tükör.

Sehol egy lélek.

A szemkápráztató fehérségből az árnyas Tóth Árpád sétányra menekültünk.

És innen kerültünk a Szentháromság térre.

 Itt sem volt senki.

A Halászbástyának most nem csak az alsó részén lehetett szabadon végigsétálni, hanem egy darabon a fenti teraszon is, ami egyébként fizetős.

Innen nem messze van a Táncsics u. 9.
Itt sem kellett sorba állni,  rajtunk kívül csak két lány volt a jegyadó konténerben, és 2 takarító hűsölt a vécé melletti árnyékosban.
Körbejártuk a feltárt udvart,  fura volt, hogy legutóbb még a romok helyén egy füves placc volt, pikkpakk megnéztük a mellette lévő kis kiállítást, és már indultunk is. Az értékes leleteket a Budapest Történeti Múzeumban állították ki, de oda most nem mentünk el.

 Viszont nagyon szép mezei virágok tarkították a füves oldalt.

Épp jött egy lefelé tartó busz, de nem  akartunk azért a pár megállóért maszkot húzni a nagymelegben, így inkább lesétáltunk.
Jó volt Mátéval, mert ha egyedül van, akkor nincs kivel vitatkozni, és akkor teljesen elviselhető, és sokat lehet beszélgetni, bámészkodni vele. Őt lehet a legkönnyebben valamilyen programra elcsábítani, akár kirándulós, akár kultúrális. De ha valamelyik tesója elkezd ágálni, akkor ő is inkább melléjük csapódik. Úgyhogy ez most nagyon jó volt.

Hétköznapi kirándulgatásaink- Apáthy-szikla, Árpád-kilátó

Tegnap fogtam a fiúkat, és bár volt némi ellenkezés, de elvittem őket kirándulni. Eddig, míg Máté gipszben volt nemigen mertem velük még kimozdulni sem, nemhogy a hegyekbe, de most hogy Máté megszabadult a kötöttségeitől, bár még vigyáznia kell a kezére, úgy gondoltam, hogy laza kis erdei séta azért már vállalható.
Találtam is egy könnyed pár kilométeres körutat, amiről úgy gondoltam, van annyira izgalmas, hogy ne unják magukat halálra, de nincs benne nagy kockázat.
Az Apáthy-szikla és az Árpád-kilátó egyébként is várólistás volt már egy ideje, és hogy a hét eleji kis hidegfrontosodás után még nem volt tegnap igazi nyári hőség, kár lett volna tovább halogatni.

Persze, mikor ébredés után beharangoztam nekik, hogy akkor reggeli után indulunk kiránduéni, na akkor rögtön sürgős legóznivalójuk akadt, és békésen, veszekedésmentesen építettek mindenfélét a konyhaasztalon. Már-már gondoltam is rá, hogy hagyjuk a fenébe, mert most olyan cukik, ha nem ismerném őket már annyira, hogy az idill kb fél óráig tart, vagy még addig se, és utána biztos történik valami. Úgyhogy hagytam őket míg elkészültem, és összepakoltam, meg amíg még egyszer átolvastam és kiírtam a tervezett útvonalat, aztán könyörtelenül kitessékeltem a társaságot a kapun kívülre.

Jó keresztülbuszoztunk a városon, így egy úttal Milán régi kívánságát is teljesítettük, hogy elmentünk az 5-ös busz végállomására, a Pasaréti térre.
Még itt vártuk a buszt a mi buszmegállónkban, amikor ráébredtem, hogy a szépen kijegyzetelt útvonalleírásomat otthon hagytam a gép előtt. De ekkor még legyintettünk rá egyet, hogy sebaj, bár nem szeretem a telefonon nézni, hogy merre tovább, de most ez van, majd kikeresem újra az oldalt, amikor megérkezünk.
Igen ám, csak amikor megérkeztünk, akkor  az oldal nem jött be egyáltalán. Először azt gondoltam az én mobilinternetemmel van baj, hogy nincs jel, vagy mit tudom én... de másik oldal bejött, csak azon egy hosszabb túraleírás volt, ráadásul szemből, és félő volt hogy nagyon belekavarodok...
Aztán gondoltam, hogy felhívom Ferit a munkahelyén, és megkérem, hogy ha neki bejön, akkor másolja be nekem emailbe. De neki sem működött, valami serverhiba volt.
Kicsit bosszankodtam, aztán túllendültem ezen, és gondoltam, ha elindulunk a hegynek a felfelé, akkor nagyot nem hibázhatunk, közben pedig a térképen kitalálom, hogy merre tovább.
És ez volt a kirándulásunk mondhatni legizgalmasabb kalandja :-) Na jó nem, mert végül tök jó volt minden, szinte eseménytelenül sétáltuk végig az általam kigondolt utat.

A fiúknak persze az maradt meg a leginkább, amikor egy kereszteződésnél álltunk, és én néztem, hogy ez-e az a lépcső, ami nekünk kell, mire egy autós kedvesen útba igazított minket, mondván, hogy nem ez az, hanem menjünk még az úton egész végig, és a végén ott lesz egy "marha nagy lépcső", na azon kell felmenni. Aztán mikor ráakadtunk a lépcsőre, ( Nagybányai lépcső) akkor jó darabig ez a " marha nagy lépcső" volt a sláger.

Nem is volt egyébként annyira "marha nagy". Jó, kicsit lihegtünk, mire felértünk, de az egész kirándulásnak ez a lépcsősor volt a legmeredekebb része. Utána szinte már jelentős emelkedő nélkül haladtunk.

 Nem a legjobb kép, de ez még az utcán készült, egy meredek emelkedő tetején, ahol megálltunk, és elméláztunk rajta, hogy jó-jó, biztos klassz egy ilyen panoráma a Budai-hegyekre, de azért ezen az úton felgyalogolni minden nap suli után a buszmegállóból, az azért elég cefet lehet, na. :-) Micsoda szerencse, hogy nem kell ezzel a problémával nap mint nap megküzdenünk :-)

A lépcső tetején két nyomtatott papíron azt az infót olvastuk, hogy vigyázzunk, mert az erdős részen egy vaddisznócsalád lakik. Reméltem, hogy ez még egy régebbről itt maradt kiírás...

Ez maga az Apáthy-szikla.

 És a panoráma Budára és a hegyekre. Kicsit arrébb egy táblán is olvashatjuk, hogy melyik hegyeket látjuk szemben. Könnyű tájékozódni, mert jól kivehető a János-hegy az Erzsébet-kilátóval, és a Nagy-Hárs hegy  a Kaán Károly kilátóval a tetején, ezeken a helyeken már jártunk is.

 Ott van a hárs-hegyi kilátó csücske. Meg az elhagyott Lipótmezei Elmegyógyintézet épülete.

Innen tovább a haladunk a zöld sáv jelzésen, és különféle sziklaképződményeket látunk, elkordonozva. még szerencse, mert egynémelyikre igencsak éreztek affinitást a fiúk is, hogy megmásznák, de a kordon azért visszatartotta őket. ( ha már az én szavam nem is elég erre mindig:-) )

pl. egy mászásra hívogató falszakasz.

És még a lépcsőmániámnak is kedvezett a hely :-)

Mondtam a fiúknak, hogy van nem messze egy erdei játszótér, szerintem kanyarodjunk el arra, mert ott van kút, és akkor meg tudjuk tölteni az addigra kiürült palackjainkat friss vízzel. Meglepően beleegyezőek voltak, úgyhogy a zöld karikára tértünk ki, és a játszótér irányába vettük az irányt.
Kicsit játszottak, nem is mondom, hogy Ninjawarriorkodtak, mert brrr...., de amúgy igen. Bár nem vagyunk már annyira nagy játszóteresek, de ez egy egész korrekt játszótér volt, pihenésképp egy 20-30 percre teljesen jó minden korosztálynak. A fiúk is jól elvoltak. És megtöltöttük a palackjainkat is.

A zöld karikán haladtunk tovább, majd egy nagy turistaút-kereszteződésnél az országos kékre tértünk rá, ami elvitt minket egész az Árpád- kilátóig, érintve az Oroszlán-sziklát is.

 Könnyen sétálható, remek út.

 Itt aztán teljesen kidőltek a fiúk, úgyhogy itt ettük meg az elemózsiánk maradékát, és tartottunk egy szusszanásnyi pihenőt, ha már Árpád-pihenő volt kiírva. :-)

 Duna és a hidak.

Lefelé már csak kétszer kellett Mátéval veszekedni, hogy ne szaladjon a lejtőn.

Ahogy az erdőből kiértünk, és megláttak egy buszt, na onnantól egy lépéssel sem voltak hajlandók tovább menni, úgyhogy más úton jöttünk haza, de így hogy-hogynem, pont útba esett egy Meki is. :-)

Bár szerintem nagyon kis pite kirándulás volt, tényleg semmi megerőltető, de ők teljesen kidőltek.
De szerintem kicsit rá is játszottak :-)