Boldogkői emlékek

Most, hogy a hatodik itthon töltött hétbe is belekezdtünk, nem sokat tudok már erről mondani... vagy amit tudnék, azt meg nem akarom... túlságosan felizgatnám magam rajta 😂
Úgyhogy inkább még a karantén előtti zempléni kirándulásunkról mesélek most inkább. Az sokkal vidámabb :-)
Mióta hazajöttünk onnan, azóta szerintem nncs olyan nap, hogy bele ne futnék egy szép zempléni képbe a neten, és újra és újra hálás vagyok, hogy erről nem kellett még lemondanunk. Mert most már tutibiztos, hogy Zemplén nagy szerelem. 💓Nem az egyetlen az országban, de nagy.
Igaz, nem volt már olyan felhőtlen a kikapcsolódás, mint ahogy terveztük, hogy majd lesz. Hogy a lelkileg és fizikailag is megterhelő őszi- téli felvételis időszak után, milyen jó lesz majd kiszakadni a világból és nem csinálni mást csak élvezni a természetet és a közelgő tavaszt.
Ez sajnos már csak részben sikerült. Mert igaz ugyan, hogy eléggé a világ végére mentünk, ahol nem is volt folyamatosan térerőnk ( nekem legalábbis), meg internetünk/wifink, de azért mégiscsak elcsípte a telefonom időnként a nagyvilágot, és akkor ömlött rá a koronavírus... és ez nem volt jó. Nem tudtuk függetleníteni magunkat eléggé a világtól. A tévében csak a közszolgálati adók jöttek... had ne mondjam...
De azért mégiscsak jó volt! És mennyire felértékelődött így utólag az a pár nap szabadság! Azt nem is gondoltuk még akkor.

Mikor pár éve Ferivel Kőkapuban voltunk, már akkor elterveztük, hogy ide még visszajövünk, pláne hogy akkor nagyon kevés ideig voltunk csak. Plusz a híres zempléni várak is bakancslistások voltak már egy ideje.
Így amikor kiderült, hogy a márc.15-és hétvégét 2 tanítás nélküli munkanappal toldja meg az iskola, akkor hamarjában lecsaptunk erre a 4 napra.
Szállást Boldogkőváralján foglaltunk egy Boldogkő Ház nevezetű vendégházban, amivel meg is voltunk elégedve. Szinte a vár alatt volt,  kedves, segítőkész házigazdákkal.

Reggel viszonylag korán indultunk, mert úgy terveztük, hogy még aznap felmegyünk majd a várba is. Mivel a március eleje még nem szezon, így csak 4-ig voltak nyitva a várak, és elvileg Boldogkő, Regéc  és Füzér is rajta volt a lsitánkon, úgyhogy nem volt vesztegetnivaló időnk :-)
Odaúton csak Mezőkövesden álltunk meg egy rövid sétára, és hogy bemenjünk egy pékségbe uzsiért.

Boldogkőre érve, a faluba vezető úton már csak a várban tudtam gyönyörködni, és tettük ezt egészen végig, míg itt voltunk, és jöttünk-mentünk. Láttuk borús időben, napsütésben, naplementekor, és este kivilágíta.

Sittysutty elfoglaltuk a szállást, szusszantunk egyet, és már indultunk is a várhegyre, hogy még legyen elég időnk a zárásig.
Én teljesen föl voltam spanolva, olyan régóta csak képen nézegettem és mondogattam, hogy majd egyszer eljövünk ide, hogy szinte hihetetlen volt, ahogy ott magasodott a felettünk a szikla tetején a vár.

 Az andeztitufa hegy tetejére épült várat valószínűleg a tatárjárás után építették, mint erődítmény, mely a Kassai utata és a Hernád völgyét volt hivatott védeni.

 Oroszlánszikla.

A vár maga igazán remek. Olyan IGAZI VÁR.
A fiúk a pinceszintre, a börtönbe és a kínzókamrába akartak először menni, így ott kezdtünk. Majd gyorsan, mert elég szeles idő volt, és még mielőtt nagyon beborulna az ég, kimentünk a csücsökbe, az őrtoronyba.

Na hát itt rengeteg képet készítettünk mindenféle felállásban. :-) Géppel, telefonnal, másik géppel, elölről, hátulról, oldalról....

 Ott lenn, a hegyoldalban barackfa ültetvény volt, amin Marcinak nagyon megakadt a szeme, és elhatározta, hogy majd neki is lesz ilyen gyümölcsfás ültetvénye. Itt már eléggé hideg szél fújt, Marcikám már eléggé didereg.

A régi palotaszárnyban most hadtörténeti- és makettmúzeum van.

Gyilokjáró.

Bár meleg napsütésben indultunk, mégis jól átfagytunk mire hazaértünk. Itthonról vittünk fasírtot és azt vacsoráztunk. Este valami francia filmet néztünk a dunán, amin a fiúk jót elnevetgéltek. Másnapra hosszú napot terveztünk, úgyhogy ránkfért a pihenés.

Ötödik hét

Nem tudom hányszor fogom még írni, hogy na most volt a mélypont... remélem már nem sokszor...
De most megint csak azt kell írnom, hogy tegnap volt a mélypont!

Nyilván ebben az is benne volt, hgox a szünetben nagyon elkényelmesedtünk, és a szünet utáni első nap, a szerda, pedig alapból nem annyira zsúfolt egyik gyereknek sem.
Ezért csütörtökön jeges vízként csapott nyakon minket, hogy tanulni kell, csinálni kell, be kell küldeni! Mi van??? Azt sem tudtam merre van előre, és a gyerekek is csak értetlenkedtek, és olyan dolgokat sem akartak megérteni, és csinálni, amin már rág túl kéne lenni, mert már itthon is rengetegszer átbeszéltük, gyakoroltuk, és még a boldog békeidőkben az iskolában is volt már szó róla, ergó  nem új anyag.
De valahogy nem ment át... nekem meg nem volt elég türelmem hozzá...

Igaz, már reggel sem voltam a topon, és nem vagyok rá büszke, és nem is szoktam ilyet csinálni, de olyan emberekre förmedtem rá, akik ugyanúgy szenvedő alanyai a helyzetnek, mint én.
Történt, hogy el kellett mennem még délelőtt nyomtatni, mert Máté még a szünetben kapott kottákat, és csütörtök du. van hegedűórája, és arra már kellettek neki.
Meg is néztem az interneten, hogy az a printershop, ahová járok egyébként nyitva van-e. Honlap és facebook oldal szerint is nyitva volt, csak rövidített időben, úgyhogy odamentem. Persze nem volt nyitva, ki volt írva az ajtajára, úgyhogy kerítenem kellett egy másikat, de meglett, és rutinból kanyarodtam a pékség felé, hogy ha már ott járok, akkor azt is elintézem, ne kelljen még egyszer kimennem, ha nem muszáj, ugyebár.
A pékségben nem volt senki. Pár hete is már csak 3-an lehettek bent összesen, ezért néztem be még üvegen keresztül. De mikor beléptem, akkor kitessékeltek, mert nem volt még 12, csak 11.40. De mondom, nincs bent senki? Se fiatal, se öreg? Várnom kéne még 20 percet az ajtó előtt, hogy elvihessek 10 zsemlét? Teljesen nonszensz. Ha legalább tolongtak volna ott az öregek, vagy csak 1 lett volna bent, akkor még be is nyeltem volna szó nélkül, de így... persze nem vártam, és nem is mentem vissza később sem. Aznap nem vettünk kenyeret, ettünk mást.

Szóval nem volt egy fényes hetem. Kezdek kicsit besokallni. De majd elmúlik ez is. Ma már péntek van. Örüljünk ennek. Újabb hét pipa.

Tavaszi szünet

Nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, hogy nem történt semmi, nem csináltunk semmit, nem voltunk sehol, és nem találkoztunk senkivel. Szinte csak úgy elteltek a napok anélkül, hogy egyáltalán tudtuk volna, hogy épp milyen nap van... szomorú ez valahol...mert eztfajta nihilt inkább a téli szünetben tudnám elképzelni, amikor hideg van és sötét, és a fenének sincs kedve a szobán kívül lenni. De most, amikor virágzó, illatos tavasz van, amire már úgy vártunk, most, amikor a a kedvenc farmer-póló-tornacipős szezon van, itthon kell ülni, és nem csinálni semmit.
Persze lehetne egy csomó értelmes dolgot is csinálni, biztos vannak olyan anyukák is, akik szétcsattannak a kreativitástól, és jobbnál-jobb kézműves és egyéb elfoglaltságokat tudnak kitalálni és megvalósítani a gyerekeknek, na de az nem én vagyok... és igazából a fiúknak sincs erre nagy igényük, ( talán mert ebben a kreativitásmentes nihilben nőttek fel eddig :-) ) épp elég nekik és nekem is, ha az aktuális rajz- és technika órai feladatokra rá tudom venni őket, amit aztán nagy duzzogva félig én rajzolok meg, félig ők kiszínezik...

Szóval...azért az a fajta szabadság, hogy legálisan nem kell csinálnunk semmit mégiscsak jó volt. A reggeli koránkelés nyűgjét ugyebár jóval korábban ledobtuk magunkról, amióta megy ez az itthoni iskola. Most pedig még a leckék sem jöttek reggelente, nem pittyegett már reggel nyolckor a telefonom az aktuális aznapi teendőkkel, ennek következtében, volt, hogy fél 10 is volt már, mire kibattyogtunk reggelizni, mert semmi oka nem volt a sietségnek.

Holnaptól ez megint kicsit feszítettebb lesz, dolgos munkanap. Ó jajj... kezdjük már amúgy unni kicsit ezt az itthontanulásosdit. Nemcsak a gyerekek, én is. Egy hónap alatt már eltűnt a varázsa, az újszerűsége, jó lenne most már valami emberi kontakt, egy jó bandázás a focipályán, vagy akárhol.
Én még mindig nem tudom magamévá tenni azt, hogy ez a mostani helyzet, vagy még ennél is szigorúbb, még hónapokig fennállhatna. Abba szerintem bele fogunk bolondulni.

Na de eltelt a húsvét is... rokonok, nagyszülők, unokatesós bandázások nélkül... igazából nem is tudok sok midnent mondani róla. Azon kívül, hogy megünnepeltük Hulika szülinapját egy nyuszis tortával, nem történt semmi említésre méltó. Gyakorlatiag csak a főzés-evés-tévézés jut eszembe, mint ünnepi cselekvéssorozat.
A fiúk kimennek-bejönnek, többet tableteznek, mint amennyi egészséges lenne, szerintem, de ebben a szituban melyik gyerek nem? Van, amikor online kapcsolatban vannak a haverokkal, és úgy játszanak valamit.

A kertben nyílnak a tulipánok. A nagyobbik liliomfán lefagytak a virágok, a kisebbik egyik feléről a fiúk lerúgták a bimbókat, így csak féloldalasan virágzik. De jövőre is lesz tavasz, hátha akkor nem ezen az 5 méterszer5méteren kell majd játszaniuk.

Lábtengóbajnokság. Ehhez nem kell akkora hely. :-)

Egy szimpla karanténreggel tavaszi szünet idején.

 Maradék krumplipüréből istenifinom pogácsát sütöttem. Egy szempillantás alatt benyomtak egy nagy tepsinyit. Marci szerint olyan finom volt, mint Júlia nénié. Ennél nincs is nagyobb dicséret. :-)

Foci. A képen nem látszik, de Milán egy kordbársony naciban nyomja. :-) Aki úr, az karantén idején is Úr, kéremszépen.
Nem, igazából mióta iskolások, és nincs ez a váltóruha mizéria, jóval kevesebb melegítőalsót használnak, mint még ovis korukban. Épp ezért nincs is nekik olyan hejde sok. Ellenben tele vagyunk ( Milán meg különösen) kopott, itt-ott lyukas, iskolába járósnak már nemigen jó farmerrel, bársonnyal, amiket most előrevettem a polcon, (és hátraraktam a jó nadrágokat ) és azt hordják.

Amúgy meg mázlink volt, ha lehet ilyet mondani, ebben a helyzetben, mert a fiúk közül csak Milánnak vettünk tavaszi cipőt még február végén, mert a télije már leszakadt a lábáról, a többieknek úgy gondoltuk, majd Zemplén után szerezzük be a tavaszi szettet. Amire aztán már nem került sor, mert mire hazajöttünk onnan, bezárták az iskolát. Így mondhatni megspóroltuk Máténak a tavaszi cipőt, legalább egy váltásnyi nadrágot, mert a korábbiak már csak a magasszárúval voltak vállalhatóak, nem vettünk neki tavaszi dzsekit sem... Mire legközelebb "fellépő" ruhára lesz szüksége, addigra már szandál kell neki, meg néhány póló.  Persze inkább vettünk volna neki bármit is, csak ne lenne ez a bezártság. Amúgy meg úgy nő mint a répa, Milán feje is ki van kerekedve, most, hogy mondhatni rendesen esznek, ( bár még így is van legalább 1 ember az asztalnál, aki fújjol), és nem kell hetente 3szor az iskolai főzelékben turkálni.

A húsvét nagy eseménye az volt, hogy Hulika is 10 éves lett! Milán már nagyon készült rá, hogy megünnepeljük :-) Így nem maradhatott el a szokásos nyuszitorta. Nem mondom, Hulikát kicsit megviselte már az idő, de egy pár éve már nagyon vigyázunk rá. Igaz, néha elbújik, egy jó ideig például a szekrény tetejére költözött, és ott héderelt.  ( valaki feldobta, Marcira tippelek, és elfelejtődött) De alapvetően nagy becsben van tartva.

 A fiókban még gyertyát is találtam.

Ennyi. Meg egy bambi. Holnap újra suli. Az ötödik hetet kezdjük majd itthon.

Negyedik hét itthon

Ami rövid hét, mert csütörtöktől már tavaszi szünet lesz.
Kicsit keserédes ez a szünet, nem hiszem, hogy valójában szünetként tudjuk majd megélni, és pihentető lesz, mert ugyanúgy itthon leszünk, ahogy egyébként is itthon vagyunk. Ha nem jöttek volna olyan tanári levelek a héten, amik jó pihenést, és kellemes húsvétot kívánnak zárszóként, akkor valószínű a húsvétot is elfelejtettem volna. Pláne, hogy nagyboltba sem voltam az elmúlt hetekben, úgyhogy amikor a múlt héten a közeli kisteszkóba mentem el zsömléért, akkor nagyon meglepődtem, hogy vírus ide, vírus oda, a húsvéti nyuszik és tojások bizony ott csücsülnek a polcokon.

A héten Marcira rázuhantak a számonkérések. Nem vészesek, de hát mégiscsak számonkérés. És bár igyekszem nem befolyásolni, de mivel a belelöléshez kell a segítségem, így ha nem segítek konkrétan, de mindenképp újragondolásra késztetek, ha úgy adódik. Eddig volt egy szövegértésük, azt mondjuk csuklóból lenyomta, meg volt egy matek, ami azért már gondolkodósabb volt, és ott lehet, hogy az egyik példát el is rontotta volna iskolai körlmények között, de amikor visszakérdeztem, hgoy biztos, hogy az igazat jelöljük-e be, akkor újragondolta, és javította. De túlléptem azóta rajta, mert jelen helyzetben inkább vállalom, hogy egy feladatban segítettem neki, csak rögzüljön be egy jó gondolatmenet, semmint meg legyen győződve róla, hogy jól gondolta, közben meg nem.
Máténak is volt már nyelvtan dolgozata, most kapott egy matekot, amiket majd vissza kell küldeni.
Milánéknál holnap lesz vmi környezet felmérés.

Kicsit leeresztettünk erre a hétre, pedig egyáltalán nem indokolt, de valahogy belefáradtunk az egészbe... a kezdeti újdonság varázsa, ami vitte előre a gyerekeket az már nincs meg, de még így sem panaszkodom, mert a fontos dolgokat azért csinálják becsülettel, és akevésbé fontosakkal is hellyel-közzel megvagyunk.
Szerencsések vagyunk olyan szempontból, hogy ezideáig még nem tapasztaltunk olyanokat, amikbe újabban belefutok a neten, hogy a gyerekeket határidőkkel meg miegymásokkal piszkálják, és szórják rájuk az egyeseket. Ezideáig nálunk minden pedagógus elfogadó és megértő volt, nem volt még olyan, hogy egy 10-kor kiadott feladatot 2-re már kértek volna vissza, mindig van legalább 1-2 nap a nagyobb feladatokra, vagy legtöbbször a következő óra napja a határidő. Ezeket többnyire be is tudjuk tartani. Kivéve a tesi, de erről már írtam korábban, hogy nem vessük annyira nagyon komolyan, de azért heti 2-3 feladatot be szoktunk küldeni. Nem sok egyébként 1-1 feladat, és leginkább kutakodás a neten, amit még szeret is Máté. A gyakorlati feladatokat meg csak akkor csináljuk, ha van kedvünk, egyedül egyik sem csinálja, nekem meg vajmi kevés kedvem van négyütemű fekvőtámaszt csinálni 10 db-ot 3 körben, meg társai. Nem mintha nem férne rám :-), de a négyüteműt már gyerek koromban sem szerettem, most meg pláne nem, az ilyen ugrabugrálástól megfájdul a fejem :-) Helyette a trambulinban ugrálnak.

Egyszer kibicikliztünk a Naplás-tóhoz is. Oda-vissza 25 km-t tekertünk, és Marci is meglepően jól bírta. Máté 3 hét óta most látott először utcát. A kicsik is csak egyszer voltak ezen kívül kapun kívül.

Sokat gondolok mostanában arra, hogy milyen jó, hogy a zempléni kirándulást nem hagytuk a tavaszi szünetre, mert akkor most mondhattuk volna le. Így még a karantén előtt legalább volt pár jó napunk. :-) hátha a szünetben lesz arra is egy kis idő, hogy megírjam azt is.

Szerda #11 #12

Szerda volt a heti mélypont. Legalábbis remélem.
Lassan 3 hete vagyunk itthon összezárva, és még ha ez nem is abszolút 24 órát jelent, mert azért van kert, ahová ki lehet menni, és hétvégén a fiúk bicajozni is elmentek Ferivel, mégiscsak sokkal, több ez az együttlét, mint ami egészséges.
Mostanra már a fiúk is unják egymást, és hogy ennek hangot is adjanak, ezért egyre-másra egymásba kötnek gyakorlatilag bármiért. Ha az egyik jól elvan, akkor a másik biztos nekikezdi piszkálni, ha a másik csinálna valamit, akkor a hamradik tuti keresztbe tesz neki. Borítékolni tudom, hogy amikor lemennek, akkor 10-12 perc múlva valamelyik biztos, hogy duzzogva jön fel. És akkor csapkod, ordibál, neadjisten káromkodik, a másik meg visszaordít neki az udvarról, és válogatott szitokszavak röpködnek végig az utcában, szerintem. És igen, van, amikor nem átalnak össze is verekedni.
Szóval értem én, maximálisan megértem, hogy nem könnyű ez nekik. A normális életükben nincsenek ennyi időt együtt, hétköznap Mátét szinte alig látjuk, mert napközben elkerüli pont a kicsiket, vagy tanul a szobájában. A hétvégék gyorsan el szoktak telni, ha pedig együtt megyünk valahová, akkor máris másképp néz ki, mint itthon együtt lenni folyton. Szóval tökre megértem, hogy zavarják egymás auráját, mert az enyémet is zavarják.
Nehezen viselem, ha veszekednek, ha szerintem ok nélkül piszkálják egymást, ha nem lehet vita nélkül leülni az asztalhoz, ha már az sem mindegy, hogy kinek milyen a kanala, és hogy a másik miért a barna tányért kapta, és ő miért a fehéret, és hogy ki mennyit szed vagy nem szed az ennivalóból, ki mennyi lekvárt ken a kalácsára, stb... nagyjából mindenből lehet klassz kis vitatémát kreálni, és persze, hogy a jól odaszúrt mondatra a sértett fél már helyből ordibálva, és kocsmastílusban válaszol.
Milán rákattant a viasat history-ra, mert ott egész nap ( legalábbis nekem úgy tűnik) 2. világháborús filmeket nyomnak. Töményen. Nem mondom, hogy engem is nem idegesít már néha, de ha leül, hogy megnézzen egy részt, akkor tuti, hogy valaki beleköt, hogy már megint ez, és nézzenek inkább valami mást. De azt nem tudja megmondani, hogy mit, hogy melyik csatornán melyik műsort akarja nézni, csak bármi mást. Na ezen sírós duzzogás is szokott ám lenni. És nem csak ezen. de nehéz ilyenkor igazságot tenni, mert valamelyik úgyis sértve fogja magát érezni, már csakazértis, szóval garantált a hiszti és a duzzogás.

Szóval nem kicsit elkeserítő, ha beigazolódnak a számítások és még jópár hónapig így kell mgélnünk a mindennapokat. Szerintem idegbajt fogok kapni. Vagy nem tudom...

Aztán persze ideig-óráig mindig fordul a kocka, ma pl. egészen jól elviseltük egymást. :-) Holnap meg már péntek.

Ma be kellett küldeni Marci írás leckéjét  osztályzásra. Ügyesen dolgozott rajta, bár nem nagyon szereti, és ha olyanja van akkor egyáltalán nem figyel arra, hogy hogyan kanyarodnak a betűk. De most Milán támasztotta mellette az asztalt, és így egy egész szép munkát adott ki a kezéből. Nem szoktam az elküldött anyagba belejavítani, Máténál sem, csak ha valami nagyon ordas hiba a szemem elé kerül épp.

Holnap pedig egy szövegértés felmérőjük lesz redmentában. 30 percet kapnak rá, bármikor meg lehet nyitni az adott időponttal bezárólag, de csak 30 percig fog élni a link.
Izgulok, még nekem is új ez a rendszer.

Tegnap Milcsike készítette félig-meddig az ebédet, rántott húst, és valami palacsintás rizst álmodott meg majonézzel, még valami konyhafőnökben látta szerintem annak idején, azóta rágja a fülemet, hogy mikor csinálhatja meg. Ez a nap tegnap jött el. :-)

Ezzel letudtunk egy technika házit :-) Azokkal úgyis el vagyunk maradva, mert vállalom, hogy nem sok kedvem van még délután papírcsirkét vagy papírsárkányt gyártani, de azért fejben tartom őket, hogy alkalomadtán bepótoljuk.